Így vetheted le makacsságodat!

Mikor érdemes makacsnak lenni?

Vous.hu 

Az igazságra kell rátalálnunk

November 24. – Krisztus Király 
Olv.:  Dán 7,13-14; Zs 92; Jel 1,5-8;  
Evangélium: Jn 18,33b-37 

Egy híres matematikus egy alkalommal ezt mondta New-York bíborosának „Nézetem szerint eljön majd a nap, amelyen matematikailag bizonyítani tudjuk, hogy Isten léte egy képtelen feltételezés. Mit szólna akkor, bíboros úr, ha egy bonyolult egyenlet segítségével kimutatnánk, hogy nincs Isten?” A bíboros így válaszolt: „Szép nyugodtan megvárnám, amíg fölfedezik az egyenletükben a hibát.”  

„Igen, én király vagyok. Én arra születtem és azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” Nagyon könnyen elfelejtjük, hogy az igazság nem valami olyasmi, amit nekünk embereknek kell kitalálni! Nekünk az igazságra kell rátalálnunk. Az igazság értünk van, nekünk szól, tehát nem független tőlünk. Azonban mi még kevésbé vagyunk függetlenek tőle. Nincs az a hamis szándék, igaztalan ügy, téves döntés, amit ha valaki nagyon akar, meg ne tudna indokolni magának, esetleg másoknak is – attól azonban az indokai még nem lesznek igazak, mint ahogy a döntése, a cselekedete sem. Úgy gondolom, lassan kezd belefáradni, sőt talán inkább belepusztulni a világ és az emberiség abba, hogy megkérdőjelez alapvető, minden korban és minden emberre vonatkozó igazságokat, s megpróbál helyettük másokat, sokszor egészen ellentéteseket keresni. A társadalom szétesettsége, alapvető közösségeink felbomlása, a természeti környezetben és az emberi életben okozott károk mind-mind azt mutatják, hogy a modern ember minden hangzatos érve és átmenetileg vonzónak, sőt nélkülözhetetlennek tűnő anyagi kütyüje ellenére nagy erővel pusztít és rombol. Nem tudjuk egész mássá lecserélni önmagunkat ahhoz képest, amilyenek vagyunk. Nem tudjuk a világot sem teljesen kiforgatni a sarkaiból és egész mássá tenni, mint amilyen. Bizonyos változtatásokra van lehetőség, sokszor szükség is akár az egyes emberek, akár a társadalom, akár az anyagi világ létében, de ha az alapokat rugdossuk ki, akkor nem valami „újat hozunk létre”, hanem csak pusztítunk.   

Miféle igazságról, igazságokról van itt szó?   
Az igazság nem elvont állítások halmaza, hanem mindig személyhez kötődő, sőt maga is személy: Jézus Krisztus. Az igazság, vagyis az „igaznak lenni” tulajdonság, amely elsősorban személyre, személyekre vonatkoztatható. Állításokra, tettekre csak annyiban, amennyiben igaz személyektől származnak.  

Az igazság nem ideiglenes, hanem örök. Nem csak életünk bizonyos szakaszaiban, hanem mindig érvényes. A kezdettől a végig. Jézus mondja: „Én vagyok az alfa és az omega.” Sok kijelentés, megállapítás lehet igaz, amennyiben megfelel a valóságnak, ugyanakkor mégis lényegtelen vagy csak kevesek számára, ideiglenesen fontos. A nagy „igazságok” azonban, amelyeken az emberi élet és társadalom léte, fennmaradása, boldogsága nyugszik, mindig, mindenhol, mindenki számára nélkülözhetetlenek.  

A nagy igazságok, amelyek megnyilvánulnak az erkölcsi értékekben és az igaz magatartásformákban, nem mások, mint a Teremtő Isten által belénk és a világba ültetett törvényszerűségek. Ezeken nem változtathatunk rombolás nélkül. Az emberek letértek ennek az igazságnak az útjáról, eltorzították az emberarcot és a világ arculatát. Ezért lett Isten emberré Krisztusban, hogy újra „tanúságot tegyen az igazságról”. Hogy megmutassa, hogyan viszonyul Istenhez, embertársaihoz és a teremtett világhoz az az ember, akit Isten eredetileg megálmodott.   

Amikor királyról beszélünk, akkor elsősorban olyasvalakit értünk alatta, aki törvényeket hoz és kér számon. Krisztus Király ünnepén arra a Jézusra irányítjuk a figyelmünket, Aki helyreállította, újra meghirdette a Teremtő Atya által alkotott törvényszerűségeket, és Aki majd ezek alapján megítéli életünket. Ő azonban nemcsak felülről diktálva hirdeti ki az isteni igazságokat, hanem elénk is éli: velünk együtt, sőt nálunk sokkal tökéletesebben teljesíti ezeket a törvényeket. Ő olyan király, Akinek valóban hatalma is van érvényre juttatni az igazságot, Aki meg tudja adni azt a boldogságot, amit ígér a törvényeit betartóknak, s Akire ezért mindig érdemes hallgatni. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

5 lépés segíthet az aggódás felhagyásával

Az aggodalom teljesen normális érzés. Alapvetően hasznos, és fontos szerepe van a problémák megoldásában. Ám az aggodalom válik problémává, ha túl sokat gondolkozunk rajta, és a szorongás válik az alapállapotunkká. Ha többet aggódunk annál, mint amennyit szeretnénk, érdemes végigmenni az öt egyszerű lépésen, amely segít felhagyni a tépelődéssel.
A testi-lelki jóllétünket fenyegetheti a túlzásba vitt aggódás. A stressz és szorongás krónikussá válhat, ami befolyásolja mindennapi életünket. Nem számít, hogy a párkapcsolatunk, a karrierünk vagy az önbizalmunk az aggodalom tárgya, gyakran nehéz elengedni a szorongásokat és a negatív gondolatokat. Ezek a mintázatok aztán mélyen beépülhetnek az agyunkba, így alapállapotunkká válhat az aggódás.

Ám könnyebb mondani, hogy ne érezzük rosszul magunkat, gondoljunk valami jóra inkább, mint megtenni.
A következő öt lépés viszont segíthet, hogy elengedjük az aggodalmakat.

1. Találjuk meg az aggodalom eredetét
Válasszuk szét, hogy egy konkrét helyzet, dolog miatt aggódunk, vagy általánosságban az életünk miatt. Ha egyetlen dolog, például a gyerekek, pénz, munka miatt aggódunk, nem mindenért, könnyebb a dolgunk, hiszen konstruktív tettekkel megoldhatjuk azt a helyzetet, ami kiváltotta a problémát. Ha viszont valaki általánosságban aggódik, a szorongás eredetének felismerése csupán az első lépés.

2. Azonosítsuk az aggodalmunk sajátos mintázatát
Vannak olyan tipikus gondolati minták, amelyek egyenes utat jelentenek a szorongáshoz. Lesznek, akik rádöbbennek, hogy náluk mind jelen van, míg mások csupán egyikre, másikra hajlamosak. Ám ha megértjük gondolataink működését, egy újabb lépést teszünk a megoldás felé.
– Katasztrofizálás: amikor mindig mindenben a lehető legrosszabb kimenetelre számítunk.
– Minimalizálás: amikor elbagatellizáljuk a jó dolgokat, a rosszakat pedig túlértékeljük.
– Mindent vagy semmit: amikor egy helyzetet vagy csak jónak, vagy csak rossznak látunk.
– Általánosítás: amikor egyetlen rossz tapasztalatból azt a következtetést vonjuk le, hogy mindig minden csak rossz lesz.
– Negatív figyelem: amikor arra hegyezzük ki a figyelmünket, amikor rosszul sültek el a dolgok ahelyett, hogy a pozitívumokra koncentrálnánk.
– Rágódás: amikor valamit, ami miatt aggódunk, folyton újra és újra lejátszunk, átgondolunk magunkban.
– Gondolatolvasás: amikor azt gondoljuk, hogy tudjuk, mások mit gondolnak anélkül, hogy megkérdeztük volna őket.

3. Söpörjük ki mozgással a stresszt
Amikor aggódunk, a szimpatikus idegrendszerünk aktiválódik. Ez a terület felelős a harcolj vagy menekülj reakcióért például a kritikus helyzetekben. Még akkor sem távoznak az ilyen helyzetekben keletkező vegyületek, hormonok testünkből azonnal, ha teljesen megnyugszunk. Itt lehet szerepe a kardiomozgásnak. A sport a paraszimpatikus idegrendszert kapcsolja be, ami oldja a stresszt, és segít megnyugtatni a testet, visszaállítja a hormonális állapotot a semleges, stressz előtti helyzetbe.

4. Meditáció az aggódás elsimítására
A meditáció gyakorlásával eleve megelőzhetjük az aggodalom kialakulását. Ha csendben ülünk, tudatosíthatjuk a gondolatainkat, elengedhetjük őket, irányíthatjuk, ami miatt aggódunk. Idővel pedig megtanulhatjuk, hogyan kerülhetjük el, hogy beleragadjunk a szorongásokat keltő helyzetekbe.

5. Beszéljünk valakivel az aggodalmainkról
Ha van egy hozzánk közel álló barát, akiben megbízunk, esetleg terapeuta, akivel beszélgethetünk problémáinkról, az segíthet új megvilágításba helyezni aggodalmainkat. Valóban megéri ezen rágódni? Hogyan gondolkozhatok máshogy az adott helyzetről? Ha megtartjuk magunknak a szorongásainkat, könnyen elhatalmasodhat az emberen, és hatalmas nyomást helyez az emberre.
forrás: marieclaire.hu

GYAKORLAT:
Ajánlok egy nagyon egyszerű, ám mégis hatékony „varázsigét” az aggódás megszüntetésére: „Minden jó lesz, minden elrendeződik!” 
És a dolgok mindig valahogy el is rendeződnek! Ne görcsölj! Vedd kicsit lazábban a dolgokat! Problémáid, aggodalmaid nagy részét megoldod, ha ezt az elvet követed, ezt a mondatot mondogatod magadnak!

Mit tegyünk, hogy az örök élet javait elnyerhessük?

November 17. – Évközi 33. vasárnap
Olv.:  Dán 12,1-3; Zs 15; Zsid 10,11-14.18;
Evangélium: Mk 13,24-32 

Idős bácsit látogatott meg a plébános, mert hallotta, hogy már halálán van. A bácsi valóban nagyon gyenge volt. Amikor a pap le akart ülni a feje mellett lévő székre, mégis összeszedte az erejét és így szólt. „Ne arra a székre üljön! Ott az a másik az ággyal szemben, ott foglaljon helyet. Ez a szék a fejem mellett másnak van fenntartva.” „Ugyan kinek?” – csodálkozott a plébános. „Az a szék Jézusé. Mindig azt képzelem, hogy itt ül mellettem, és sokat beszélgetek vele.” Az atya meghatódva látta el a szentségekkel az öregurat, azután hazament. Néhány nap múlva a bácsi lánya hozta meg az idős úr halálhírét. Könnyezve számolt be róla, hogy amikor reggel holtan találták, a bácsi mosolygott, és feje arra a székre volt ráhajtva, amelynek mindig ott kellett állnia közvetlenül a feje mellett.   

Vajon mit látok meg a földi élet végében? Csak a pusztulást, az elmúlást? Vagy fölé tudom emelni a fejemet az összeomlásnak, s meglátom a közeledő, megmentő Krisztust? Ha igen, akkor az örök élet várása felülmúlja a pusztulástól való félelmet. Akkor a közeledő új, teljesebb élet reménye túlragyogja az elmúló földi élet sötét homályát. Csak a boldog örök életbe vetett hit képes létrehozni az emberben a helyes hozzáállást a földi élet javaihoz és saját evilági életéhez.   

A történelem során újra és újra felbukkannak olyan korok, társadalmak, amelyekben az emberek jó része valamiképp ki van hegyezve a világvége gondolatára. Leginkább a hanyatló korok és társadalmak ezek, amelyekben az emberek jó része érzi, hogy civilizációjuk már kifáradt, sokak életmódja kiüresedett a valódi értékek terén, ezért alapvető megújulásra, valóban átütő változásokra lenne szükség. Ilyenkor – csakúgy, mint a mi korunkban is – felerősödnek azok a hangok, amelyek a természeti katasztrófákban és az ember okozta pusztításokban a világ végének, közeli, totális elpusztulásának konkrét jeleit feltételezik. Gondoljunk csak a maják által állítólag 2012 decemberére megjósolt világvége gyakori emlegetésére! Pedig földrengések, árvizek, vulkánkitörések mindig is voltak, csakúgy mint háborúk és ragályos betegségek is. Ezek valóban a világ végének jelei: de nem abban az értelemben, hogy konkrétan, hónapra, napra pontosan meg lehet jósolni belőlük a kozmosz összeomlásának időpontját, hanem abban az értelemben, hogy a világ végességét jelzik. Azt a tényt, hogy semmi nem örökkévaló ebben az anyagi világban, a múlandóság állandó kísérője az emberi életnek. A világ vége, az anyagi létezők pusztulása egy állandó folyamat, ami olykor intenzívebb és nagyobb szabású, máskor talán kevésbé látványos, de mégis szüntelenül zajlik.   

A világ végéhez, a dolgok, anyagi értékek múlandóságához kétféleképp lehet rosszul hozzáállni, s ezekre bőven akadt példa a múltban és akad napjainkban is. Egyrészt találkozunk azzal a mentalitással, amely nem hajlandó, nem képes tudomásul venni az anyagi, testi dolgok végességét. Minden törekvése arra irányul, hogy megszerezze, birtokolja, élvezze az anyagi javakat, s tíz körömmel kapaszkodik beléjük akkor is, ha kénytelen megtapasztalni a semmibe hullásukat. Az ilyen ember, aki nem tud hinni a feltámadásban és a túlvilági örök életben, a lélek és a lelki értékek továbbélésében, állandó csalódásra és keserűségre van ítélve. Kénytelen átélni minden törekvése, erőfeszítése ellenére a veszteségeket, a kisebb-nagyobb összeomlásokat, végül a halálban is csak a teljes elmúlást tudja látni. A világ végét igenis komolyan kell venni: az embernek el kell fogadnia anyagi, testi vonatkozásban a végességet, amit csak akkor tud normális pszichével elviselni, ha hisz az Isten által megígért újjáteremtésben és az örök életben.  

A másik helytelen hozzáállás a világ végéhez nem más, mint az anyagvilág és a testi élet lebecsülése, a földi kötelességek elhanyagolása, olyasféle hamis világvége-várás, ami szélsőséges esetben megnyilvánul annak siettetésében, a szándékos pusztításban is (anarchista mentalitás, terrorizmus stb.). Kevésbé szélsőséges esetben ez a szemlélet olyan magatartáshoz vezethet, amit a tesszaloniki hívek egy részéről olvashatunk: nem dolgoznak, elhanyagolják kötelességeiket, mert úgy gondolják, hogy a közeli világvége miatt teljesen fölösleges bármit is tenni, bármit szerezni, javítani, fönntartani. Ez a gondolkodás is helytelen, amint Szent Pál erre rá is mutat.

A keresztény ember számára ez a földi élet a maga anyagi értékeivel nem jelentéktelen és közömbös. Sőt! Itt ebben a világban kell és lehet munkálkodnunk az örök életünkön, csak itt tudunk érdemeket szerezni a túlvilágra. Jézus több esetben (például a talentumokról szóló példabeszédben) hangsúlyozza, hogy hűségesnek és becsületesnek kell lennünk a földi javak kezelésében, ha azt akarjuk, hogy az örök élet javait elnyerhessük.
Mit jelent ez a gyakorlatban?
Azt, hogy a keresztény ember nem választja szét gyökeresen a mindennapi életben a hitét és a hétköznapi cselekedetit, Isten és az emberek iránti kötelességeit.
Amellett, hogy imádkozik, és nem hanyagolja el a szentmisét és a szentségek gyakorlását, nagy figyelmet fordít az emberek iránti kötelességei lelkiismeretes teljesítésére is. Szorgalmasan, legjobb képességei szerint tanul vagy dolgozik, akinek csak tud, segít a mindennapi élet gondjaiban.
Mindezt pedig nem elsősorban a pénzért, fizetésért, saját anyagi gyarapodásáért teszi, hanem szeretetből, a többi ember szolgálatának lelkületétől vezettetve.
Az emberek evilági segítése Isten iránti szeretetünk megmutatásának legjobb módja is: „Amit egynek tettetek a legkisebbek közül, velem tettétek!” Amikor itt a földön becsülettel végbevisszük mindazt, ami kötelességünk és amit szeretetből magunkra vállaltunk másokért, azzal a saját örök boldogságunkat is építgetjük.

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Az őszinteség szabaddá tesz a valódi, őszinte, hiteles életre

Mikor gyermekként nagyon érdekelt az igazság és hazugság kérdése, nagymamám egy addig ismeretlen fogalommal ismertetett meg. Ez a kegyes hazugság. Nem értettem, miért kell valakinek hazudni, ha az igazat is mondhatja. Miért kell megjátszania magát a többi felnőtt előtt. Pláne, hogy nekem gyerekként mindig igazat kellett mondanom. Ha füllentettem, jött a szigor, büntetés, szülői ráhatás és végül kinyögtem az igazságot. 

Lehet-e a felnőttek világában kegyetlenül őszintének lenni? Nem szegünk-e meg ezzel rengeteg játékszabályt? Vezet egyáltalán valamire az őszinteség, vagy csak konfliktusok forrása lehet?
Jól ismerjük a hazug ember esetét a sánta kutyával. Mégis hazudunk. Vagy ha nem hazudunk, akkor elferdítjük az igazságot, füllentünk, csúsztatunk, más színben tüntetjük fel a dolgokat. Mi is felnőttünk és profin játszunk a felnőttek játékszabályai szerint. De ez a játék nagyon kényes és érzékeny. Amint valaki igazat mond, őszinte a másikkal, máris felborul az egyensúly, amit sokan nem mernek bevállalni. 

A hazugságok, füllentések, csúsztatások, elhallgatott igazságok világában nehéz őszintének, igazmondónak lenni. A hazugságokra épített életek, játszmák, kapcsolatok mindig az igazságot akarják leplezni, eltakarni. Mást mutatnak, mint ami a realitás. E mögött pedig félelmek, szorongások, elhallgatott vágyak húzódnak meg. Félünk szembenézni az igazsággal, mert lelepleződhetünk. 
Kiderülhet, nem vagyunk többek, szebbek, jobbak, mint bárki más, vagy éppen mások számára elfogadhatatlan vágyak és célok vezetnek minket. Szorongunk, mit fognak a többiek szólni, ha megmutatom, ki is vagyok valójában, mit gondolok, mit érzek. Félünk a valódi érzéseinktől, gondolatainktól, ezért inkább magunknak is hazudunk.  

Ha tudunk igazat mondani, ha megküzdünk a hazugságok világában az igazságért, nem leszünk túl népszerűek. Sőt, sokakat megsérthetünk, megbánthatunk, elidegeníthetünk magunktól. Mikor Jézus az igazmondásra tanít, nem azt kéri, hogy kegyetlenül, kíméletlenül őszinték legyünk. Csak azt kéri, legyünk szavahihetőek. Azt nem tiltja, hogy mindezt tapintatosan tegyük. 

Egyáltalán nem mindegy, hogy az igazságot hogyan mondom
A másik arcába vágva, összetörve őt, vagy kellő figyelmességgel, hogy meg is értse, amit mondok, de ne sértődjön meg. Az igazság az egyik legfontosabb dolog az életünkben. Jézus nem hiába mondja, hogy az igazság szabaddá tesz minket. Nem a magunk igaza, ami akár hazugság is lehet, hanem Isten igazsága. És hozzátehetjük, az igazmondás szabaddá tesz bennünket. Szabaddá a félelmektől, szorongásoktól, játszmáktól, hantázástól. Szabaddá tesz a valódi, őszinte, hiteles életre.

Parokia.hu 

GYAKORLAT: Határozd el, hogy a következő péntekig törekszel arra, hogy ne füllents, ne csúsztass a beszédedben és a megnyilvánulásaid legyenek őszinték!

A nagy kövek az életünkben

November 10. – Évközi 32. vasárnap
Olv.: 1Kir 17,10-16; Zs 145; Zsid 9,24-28;
Evangélium: Mk 12,38-44

A tanár bevitt az osztályba egy ötliteres befőttesüveget. Letette a katedrára, majd elővett pár darab nagy követ és egyesével bepakolta őket az üvegbe. Mikor már egyetlen kődarab sem fért bele, az osztályhoz fordult: – Tele van az üveg? Mindenki igennel válaszolt. – Biztos? Azzal elővett az asztal alól egy kis vödör kavicsot. Beletöltötte az üvegbe, óvatosan megrázogatta, hogy a kavicsok becsússzanak a kövek közti résekbe. Újra megkérdezte: – Most tele van az üveg? – Valószínűleg nincs. – felelte valaki. – Helyes! – nyugtázta a tanár. Most egy kis vödör homokot vett elő és beleöntötte a befőttesüvegbe. És újra feltette a kérdést: – Tele van az üveg? – Nincs! – kiáltotta kórusban az osztály. – Nagyszerű! Elővett egy kancsó vizet és színültig töltötte az üveget. – Mi a tanulsága a kísérletnek? – kérdezte a diákoktól. Egy kéz rögtön a magasba emelkedett: – Nem számít, mennyire van tele a határidőnaplód, ha keményen dolgozol, mindig akad egy kis hely, ahová még befér valami! – Nem, nem! – felelte a tanár. – Az igazi tanulság ez: ha nem a nagy köveket rakod be először az üvegbe, soha többé nem lesz rá módod!

Töprengtünk már el azon, hogy miért esik vissza szinte kivétel nélkül mindig a hit gyakorlásának intenzitása egy-egy társadalom életében, amikor jólét, béke és biztonság uralkodik a köreiben? És miért növekszik, erősödik meg az Isten keresése és szolgálata a fájdalmas, nehéz, ínséges időkben? Talán az előző szemléletes példa választ ad erre a kérdésre. Amikor túlságosan sok mindent birtokolunk, amikor nagyon „tele van az üveg”, akkor az ember értékrendjében könnyebben elcsúszhatnak az arányok: a kevésbé nagy, kevésbé fontos dolgok tűnhetnek értékesebbnek, nélkülözhetetlenebbnek. Ezek kötik le a figyelmünket, ezek megszerzése, megtartása tölti ki életidőnk nagy részét. Az anyagiak hajszolása és élvezete lekörözi a személyes kapcsolatokat. A fogyasztás, a testi kényelem és élvezet könnyebben elnyomja a lelki igények teljesítésének vágyát. Ha azonban az erős szél kifújja a homokot …. ha az erős sodrás kimossa a kavicsot …. akkor bizony csak az igazán lényeges dolgok maradnak. A nagy kövek. A legfontosabb értékek – már ha persze egyáltalán jelen voltak az életünkben.

A szélsőséges helyzetek mutatják meg igazán a személyiségünket. A rendkívüli megpróbáltatások, szenvedések idején világlik ki, mi is lakozik igazán bennünk legbelül! Lehámlik a felszín, lekopik a kence, s marad a csupasz valóság. A szélsőséges élethelyzetek, megpróbáltatások persze nem csak az Istenhez való ragaszkodás, a Benne való mélységes bizalom és a felebaráti szeretet olykor szinte elképesztő megnyilvánulásait képesek kihozni az emberből, hanem sajnos az ellenkezőjét is: a rémisztő embertelenséget, az önmagunkból való teljes kifordulást, az Istennel szembeni lázadás legocsmányabb formáit. Sajnos bőven mutattak, mutatnak erre példát az elhúzódó háborúk, a jelentős károkkal járó természeti csapások. Ilyenkor a gonoszok még gonoszabbak lesznek. A homokért, kavicsért rajongók gátlástalanul igyekeznek kirántani az utolsó homokszemeket és kavicsokat is mindenki más kezéből. Az utolsó pillanatig minden áron kapaszkodnak abba, ami úgyis veszendőbe megy.

Azonban azok esetében, akiknek az életében a „nagy kövek” a helyükön vannak, most megmutatkozik az igazi lényeglátás, a valódi értékek felismerése és szolgálata. Ők megerősödnek mind az Isten iránti hitükben, mind pedig a felebarátaik szeretetében. Nagyszerű példáját látjuk ennek az olvasmányban és az evangéliumban szereplő szegény özvegyasszonyok esetében. Szinte őrültnek tűnik a cáreftai özvegy, aki valóban az utolsó falat kenyerét osztja meg Illés prófétával. Ráadásul úgy, hogy még gyermekét is etetnie kellene! Persze mondhatnánk, hogy az „esélytelenek nyugalmával” teszi ezt, hiszen az elkerülhetetlennek látszó éhhalált már úgyis elfogadta. Akkor már nem mindegy, hogy előbb vagy utóbb? Azonban több van itt az özvegy szívében az „esélytelenek nyugalmánál”. Az ember testi mivoltából származó életösztön éppen hogy arra indítaná az özvegyet, hogy tíz körömmel ragaszkodjék az utolsó falathoz is! Látjuk ezt az éhezéstől szenvedő emberek nyomorúságos megnyilvánulásaiban, amikor még önnön kezüket, lábukat is képesek lerágni, csak hogy siettessék az utolsó pillanatot! Bizony, az özvegy szinte természetellenes döntéséhez rendkívüli lelkierő kellett, amire csakis az Istenbe vetett hit és a tőle valamit kérő ember iránti szeretet tehette képessé! Ezt a hitet, Istenbe vetett szélsőséges bizalmat igazolja aztán vissza a csoda: a lisztes szakajtó nem ürült ki, az olajos korsó nem apadt el, amíg az Úr esőt nem hullajtott a Földre.

Ugyanerről az önmagáról megfeledkező bizalomról és szeretetről tesz tanúságot az evangéliumi szegény özvegy is, aki utolsó két fillérjét dobja be a templom perselyébe. Jézus meg is jegyzi, hogy „mindenkinél többet adott”, mert mindenki másnál nagyobb hittel és Istenre való ráhagyatkozással tette ezt. A „nagy kövek” sokkal súlyosabban estek latba az életében, mint az apró kavicsok, homokszemek, amikből persze lehet, hogy soha nem is volt neki sok.

Vajon a mi életünkben jelen vannak-e a „nagy kövek”, a legfontosabb emberi értékek? Belőlünk mit hoztak már ki, vagy hozhatnának ki a súlyos megpróbáltatások, jelentős veszteségek? Jobb, ha már azelőtt igyekszünk az Isten és emberszeretet legfontosabb értékeit kiformálni magunkban, mielőtt egy nagy próbatétel rávilágítana arra, hogy bizony üresek vagyunk belül!

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa