Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
Együtt tanulunk imádkozni
Minden héten kapsz egy-egy különböző témájú imádság mintát, amelyet aztán beépíthetsz a hétköznapi imakultúrádba.
Ezzel szeretnélek arra ösztönözni, hogy minden élethelyzetedet áthassa az Istennel való mély kapcsolat.
A tékozló fiú én vagyok!
Ó, Jézusom, elgondolkodva megállok Kereszted lábánál. Én készítettem azt bűneimmel! A te jóságod, amely nem védekezik, hagyja magát keresztre feszíteni, ez egy olyan titok, amely fölülmúl engem, és mélységesen megindít. Uram, Te eljöttél a világba értem, megkeresni engem, és visszavinni az Atya karjaiba. Te vagy a jóság és az irgalom megnyilvánulása, ezért akarsz üdvözíteni engem. Belül sötétség van bennem, jöjj átlátszó tiszta fényeddel. Nagy önzés van bennem, jöjj hozzám a Te határtalan szereteteddel. Harag van bennem és rosszindulat, jöjj hozzám szelídségeddel és alázatoddal. Uram, a bűnös, akit üdvözíteni kell, az én vagyok. A tékozló fiú, akinek vissza kell térnie, én vagyok! Uram, add nekem a könnyek adományát megtalálni az életet és a szabadságot, a békét Veled és örömöt Benned. Ámen.
Mons. Angelo Comastri bíboros imája
Saját imaszándékodat a levél aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!
IRÁNYMUTATÓ:
El tudod dobni a „köntösödet”?
Arra kérlek, először olvasd el a Szentírásban a jerikói vak meggyógyítását (Mk 10,46-52) és utána olvasd tovább az elmélkedést!
Sok mély tartalmú részletről, jelentőségteljes mondanivalóval bíró mozzanatról elmélkedhetnénk. A testi és a lelki vakság összefüggéséről, a koldus reménytelen kiszolgáltatottságáról, a remény belső fényének felcsillanásáról és a vak testi-lelki sötétségén átragyogó, egyre mélyebb hitről. A tömeg csitító intése ellenére a látás után szomjazó ember egyre hangosabb, egyre bízóbb könyörgésének erejéről, Jézus kérdéséről – „Mit akarsz, mit tegyek veled?”, melyre nyilvánvalóan mindenki tudja a választ, de a Mester mégis hallani akarja, mielőtt csodát tenne – és persze a gyógyulásra váró válaszáról. A szemeket nyitó, újjáteremtő isteni érintésről, „Krisztus világosságáról”, mely nemcsak húsvét éjszakáján tündöklik, hanem felragyog egy korábban nem látó ember életében; a hit által elnyert gyógyulásról és Krisztus hálás, odaadó követéséről.
Most mégis álljunk meg egy olyan részletnél, amely fölött könnyű figyelmetlenül átsiklani, mert látszólag jelentéktelen információt tartalmaz: „eldobta a köntösét”.
A vak koldusnak a köntös talán még fontosabb a mindennapi élethez, mint ép látású társainak. Kézzelfogható közelségben van, amikor nincs tető a feje fölött és ázik-fázik, ráülhet, takarózhat vele, belerejthet ezt-azt; mintegy a háza, egyik legfontosabb kísérője. Ha felelőtlenül elhagyja vagy messze hajítja, netán nem is találja többé, s az éjszaka, a fagy úgy köszönt rá, az a betegségét, a halálát is okozhatja. Ha valaki, hát ő nem hagyhatja elveszni a köntösét, nem dobhatja el magától olyan könnyedén, hiszen életének igen fontos része.
És hirtelen megjelenik valaki, akit ez a vak ember a hit fényében már a szeme világának visszanyerése előtt meglát: Jézus. Felismeri benne a várva várt „Dávid Fiát”, a választott nép várakozásait betöltő Messiást. S ez olyan mély reményt szül benne, hogy – még az ép látású embernél is így mondjuk – vakon megbízik a Mesterben, vakon ugrik a látszólag bizonytalanba, de számára mégis bizonyosba: úgy felpattan, hogy eddig legfontosabb támasza, útitársa, a köntöse sem lényeges már számára. Mert itt van valaki, aki sokkal fontosabb, aki minden bizonnyal új világot hoz el ebben a percben, olyat, amelyben a köntös és sok minden más, eddig nagyra értékelt dolog szerepe is új értelmezést nyer.
Meg sem fordul a fejében: Megtalálom-e a ki tudja, hová repült köntöst, ha mégsem sikerülne a gyógyítás, s ha csalódottan botorkálok majd vissza, hogy megkeressem? Fel sem merül ez a gondolataiban, mert a hit bizonyosságot hoz: ez itt a közelemben Jézus, aki vakokat is gyógyít!
Vajon én mi mindenhez ragaszkodom, ami lelki vakságomban nyomorult kis támaszom, holott, ha észrevenném, hogy maga Jézus közeledik felém, és elébe sietnék, már nem lenne akkora szükségem e korábbi „kincseimre”? Ha életem sötét helyzeteiben a Világ Világossága hozzám is kérdést intéz, hogy mit tehet értem, akarom-e én is hittel kérni tőle: „Mester, hogy lássak!”?
Kovács Zoltán
Adjuk is és kapjuk is nap, mint nap
A kritikát sokszor észrevétlenül adjuk és kapjuk is map, mint nap. Sajnos divattá vált, hogy ha kell, ha nem kritizálunk, amire azért biztosan nincs szükség.”Nem előnyös rajtad ez a ruha!” – mert molett vagy hozzá. „Túl keveset eszel” – vékony vagy. „Ráférne a szobádra egy takarítás!” – rendetlen vagy.
Nem is gondoljuk, mennyire ártalmas a kritikánk a másik számára. A kritikát az idegrendszerben ott érzékeljük, ahol a fizikai bántalmazást. Úgy érezzük, mintha jól pofon vágtak volna. Akkor is, ha jobbító szándékkal mondtam vagy kaptam. Ez abban a pillanatban fáj. Mindenkinek. Erre fel kell készülni. Ha egy gyerekről vagy egy serdülőről van szó, akkor ez háromszorosan is fáj. Ettől függetlenül természetesen időnként meg kell fogalmazni a kritikát, és megtanulni, miként tálaljuk, hogy azt el tudja fogadni a másik ember.
Először is fontos tudatosítani, hogy a jó kritika nem objektív. Azt vállalni kell, hogy én így látom. Éppen most, ezt így látom. Nem azt mondom, hogy „ez így van”. Ezzel mindenkinek elfogadhatóbbá válik a kritika. Igen, nekem van egy szempontom, de nyitva hagyom, hogy neked is lehet egy. Adok lehetőséget arra, hogy elmondhasd te is, hogyan látod. Neked is lehet jó meglátásod, nézzük meg, beszéljük meg. Ha nem egy lezárt minősítést mondok, hogy „te márpedig ilyen vagy és kár is az egészért”, hanem pl. megfogalmazok, vagy közösen átgondolunk egy lehetséges kiutat, az segít. A befogadhatósághoz az is hozzátartozik, hogy mögötte legyen ez is: veled vagyok. Ennek jelét is kell adni! Látsszon is! Az arcodon is, vagy egy gesztusban.
Ha ezt alkalmazod, akkor mondhatsz úgy építő kritikát, hogy közben nem gázolsz bele a másik ember lelkivilágába!
Ha úgy érzed túlzottan kritikus vagy másokkal szemben, arra itt van 3 fázis a kritikusság legyőzésére:
1. fázis: Először csak vedd észre, ha kitört belőled a kritikus. Türelem, türelem! Örülj, hogy az első lépést már meg tudod tenni: észreveszed, amikor megbírálsz másokat. Figyeld meg, mit érsz el vele?
1. az illető megbántódik, megsértődik, eloldalog vagy kényszeredetten reagál, netán felháborodik és felemeli a hangját. Egy picit sem lesz jobb ettől a napod, az életed.
2. semmit, az illető nem is hallja, amit mondasz, mert nincs ott veled. Egy picit sem lesz jobb a napod, az életed.
2. fázis: már egyre többször eszedbe jut, hogy semmi értelme a kritizálásnak, hogy milyen jó nélküle, derűsebb, nyugodtabb, pozitívabb vagy.
3. fázis: kisimult, békés vagy, megnyugvással és örömmel tölt el, hogy milyen jól vagy így, hogy nem háborogsz azon, amit más mond vagy csinál. Ha néha mégis kicsúszik a szádon egy-egy bírálat, csendben hagyod elpárologni ezt a gondolatot és a vele járó érzést.
A bírálatmentesség lecsendesíti az elméd, a lelked, tehát jó ötlet, ha ezzel az állítással kezded a napod: „Ma nem kritizálok senkit és semmit.“
Riszt Orsolya
Babonaság kontra Istenbe vetett hit
Október 20. – Évközi 29. vasárnap
Olv.: Iz 53,10-11; Zs 32; Zsid 4,14-16;
Evangélium: Mk 10,35-45
Egy intézet társalgójában jónéhány ifjú pár izgalommal várakozott. Gyermekeket akartak örökbe fogadni, nekik ugyanis nem lehetett saját gyermekük. „Én újszülöttet szeretnék, kislányt, és mindenképpen szőkének kell lennie!” – hajtogatta egy fiatal asszony. „Mi egy egyéves kisfiút akarunk, fehér bőrűt!” – mondta egy férfi, felesége kezét szorongatva. „Én hathónapos kislányt, barna szemmel!” – kiáltott fel egy másik hölgy. Én ilyet, én olyat, nekem ezt, nekem azt – az intézet alkalmazottai alig győzték feljegyezni a sok óhajt, kívánságot. Csak egy házaspár maradt végig feltűnően csendes. Miután mindenki leadta a kívánságlistáját és elhallgatott, tőlük is megkérdezték: „Önök milyen gyermeket szeretnének? Kisfiút, kislányt, újszülöttet, vagy esetleg lehet már nagyobbacska is?” A férfi és a nő egy pillanatra egymásra mosolygott, majd szinte egyszerre mondták: „Mi azt a gyermeket szeretnénk, akit senki más nem akar örökbe fogadni.”
Bizony, a fogyasztói társadalom embere szinte gondolkodás nélkül kiterjeszti a kalmár szellemiséget az emberi kapcsolatokra, sőt a vallásosságra is. Ha tetszik, megveszem. Amíg nekem jó, használom. Ha előnyös számomra, ha hasznomra válik, akkor megteszek valamit. Ha azonban nem tetszik …. ha nem hasznos …. ha már meguntam… ha már terhemre van …. akkor eldobom vagy kicserélem. Talán furcsa erről beszélni, mert nem szoktuk tudatosítani, azonban igaz, hogy nagy veszélyt jelent az ember őszinte vallásosságára a fogyasztói típusú vallásosság. Persze nem újkeletű kísértés ez: régen is létezett, akkor babonaságnak hívták. A babonás ember a saját akaratát, kívánságait akarja rákényszeríteni az általa istenségnek tartott természetfeletti erőkre. Azért végez bizonyos praktikákat, azért hajlandó meghozni bizonyos – sokszor nem is jelentéktelen – áldozatokat, mert ezzel befolyásolni akarja az istenséget. Rá akarja venni, hogy az ő akaratát teljesítse, azt adja meg, amit ő kér, akkor és úgy, amikor és ahogyan ő kéri.
A modern kor embere sokszor büszke arra, hogy túlhaladta már a babonás ostobaságokat. Valóban így lenne? Sajnos egyáltalán nem! A babonaság nem is akármilyen méretű reneszánszát éli! Míg a történelmi egyházak által közvetített hitet sokan elutasítják, elsősorban azért, mert nem akarják vállalni a közösségi élet szabályainak és az erkölcsi törvényeknek a betartását, addig a különféle ezoterikus balgaságoknak és álvallásos, áltudományos meséknek tömegek dőlnek be. Lényeg, hogy valami olyasmit kínáljanak, ami hasznosnak, értékesnek tűnik számukra: egészséget, szépséget, nem múló fiatalságot, gazdagságot, karriert, hatalmat stb. Még áldozatokra is képesek ezért: kristályokat, energiát hordozó tárgyakat vesznek meg nem kis pénzért, vagyonokat hagynak ott jósoknál, sarlatánoknál, mindenféle diétákat kényszerítenek magukra stb. stb. Bizony, nem lehet a mai ember olyan nagyon büszke arra, hogy túlhaladta a babonák korát.
Az evangéliumban szintén a fogyasztói kereszténységre emlékeztet Jakab és János magatartása. Ők persze legalább kérnek, nem befolyásolni akarják mindenáron Jézust. Ugyanakkor tény, hogy mégiscsak az ő akaratuk érvényesülését szeretnék. Isten Országában a Mester jobb és bal oldalán szeretnének tündökölni. Ezért persze áldozatokat hozni is hajlandóak lennének: kiisszák a kelyhet, amely Jézusnak is osztályrésze lesz. Készek ők fáradni, szenvedni – de az üzlet az üzlet! Ha már ők nyújtanak valamit, akkor az általuk elvárt eredmény szülessen. Jézus válasza egyértelmű: az Isten és ember kapcsolatában Isten akarata érvényesül.
Ebben különbözik az igazi vallásosság a babonaságtól. Míg a babonás ember saját akaratát kívánja véghezvitetni Istennel, addig a valóban hívő ember Isten akaratát kívánja keresni és megtenni. Ez azonban egyáltalán nem hátrány az ember számára, sőt! Isten ismeri igazán életünk egészét, a jövőnket. Ő tudja, hogyan lehetünk valóban boldogok. Nem válik javunkra, ha magunk akarjuk kijelölni a helyünket akár ebben a világban, akár Isten Országában. Azt a helyet kell elnyernünk, amit Ő szán nekünk, amit Ő maga készít végtelen szeretettel.
Dr. Finta József atya
Imát kérek a fiam alkoholfüggőségből való szabadulásáért! Köszönöm!