Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
Meghoztam a csütörtöki IRÁNYTŰ-t számodra, melynek az a feladata, hogy a heti küzdelmek közepette is a helyes úton tartson, és ne lankadj az Isten-keresésben!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!
Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!
IRÁNYTŰ:
„MÉLYSÉGEINK FELÉ” – Isten megtapasztalásának szempontjai, gyakorlatai
Gyorsuló világban élünk, mi magunk is egyre zaklatottabban. Ezért is szükséges odafigyelned önmagadra, az Istennel való kapcsolatodra. A jelenlét gyakori észlelése átalakulással járó út, saját mélységeid felé irányít, hogy megtapasztalhasd, Isten úgy szeret, amilyen vagy.
Erről szól az alábbi 13 részes sorozat!
2. rész: Isten ott lakik, ahová beengedik
(Martin Buber)
Avilai Szent Teréz hangsúlyozza, hogy „kereszténynek lenni (…) elsősorban kapcsolat”. Az önmagammal való kapcsolat az alapja másokhoz fűződő kapcsolataimnak. A meditálás, imádkozás kezdetén kapcsolatba lépek magammal, ami konkrétan azt jelenti, hogy észlelem önmagamat. Isten felé fordulok, úgy, ahogy az adott pillanatban vagyok. „Csak magamat adhatom” (Silja Walter).
Elsőként kifejezhetem, elmondhatom Istennek, hogy éppen hogyan érzem magamat, mi foglalkoztat. Ez segíthet tudatosan rálátni pillanatnyi emberi realitásomra, és ezáltal úgy tudok Isten jelenlétébe helyezkedni, ahogy vagyok.
A kapcsolatot nem lehet „gyakorolni”. A kapcsolat él és történik – azáltal, hogy egy másik ember felé fordulok, megszólítom, és befogadom, ami tőle érkezik. Az Istennel való kapcsolatfelvétel ugyanígy történik.
Mivel az istenkapcsolat rendkívül intim, nincs előre megszabva, hogyan kell megszólítani őt. Mindenki úgy szólítja meg Istent vagy Jézust, ahogy az számára a legmegfelelőbb. Amikor szavaimmal Istenhez fordulok, készségemet fejezem ki: reá akarok hagyatkozni, teret szeretnék biztosítani számára az életemben. Ezt szavakba is foglalhatom. A megszólításomban ott rejlik az igen a vele való kapcsolatra. Ahogy a közös életútra készülő pár számára, úgy az Istenhez fűződő kapcsolatban is fontos kimondani az igen-t.
Isten mindig meghagyja az ember szabadságát, hogy feléje akar-e fordulni vagy inkább elfordul-e tőle.
Az Újszövetségben található egy jelentéktelennek tűnő, de fontos utalás az isteni működési módról. Máté evangéliumában olvasható, hogy Jézust elutasítják a saját városában. Ott nem tudott csodát tenni (Mk 6,5). A szöveg nem azt mondja, hogy Jézus nem akart csodát tenni. Tiszteletben tartja az ember szabadságát, döntéseit, és nem kényszeríti rá magát senkire.
Az Istennel való kapcsolat tehát egyfajta kölcsönösségen alapul: Isten ott lakik, ahova beengedik.
Oszd meg velünk bátran a tapasztalatodat!
5 lépés segíthet az aggódás felhagyásával
Az aggodalom teljesen normális érzés. Alapvetően hasznos, és fontos szerepe van a problémák megoldásában. Ám az aggodalom válik problémává, ha túl sokat gondolkozunk rajta, és a szorongás válik az alapállapotunkká. Ha többet aggódunk annál, mint amennyit szeretnénk, érdemes végigmenni az öt egyszerű lépésen, amely segít felhagyni a tépelődéssel.
A testi-lelki jóllétünket fenyegetheti a túlzásba vitt aggódás. A stressz és szorongás krónikussá válhat, ami befolyásolja mindennapi életünket. Nem számít, hogy a párkapcsolatunk, a karrierünk vagy az önbizalmunk az aggodalom tárgya, gyakran nehéz elengedni a szorongásokat és a negatív gondolatokat. Ezek a mintázatok aztán mélyen beépülhetnek az agyunkba, így alapállapotunkká válhat az aggódás.
Ám könnyebb mondani, hogy ne érezzük rosszul magunkat, gondoljunk valami jóra inkább, mint megtenni.
A következő öt lépés viszont segíthet, hogy elengedjük az aggodalmakat.
1. Találjuk meg az aggodalom eredetét
Válasszuk szét, hogy egy konkrét helyzet, dolog miatt aggódunk, vagy általánosságban az életünk miatt. Ha egyetlen dolog, például a gyerekek, pénz, munka miatt aggódunk, nem mindenért, könnyebb a dolgunk, hiszen konstruktív tettekkel megoldhatjuk azt a helyzetet, ami kiváltotta a problémát. Ha viszont valaki általánosságban aggódik, a szorongás eredetének felismerése csupán az első lépés.
2. Azonosítsuk az aggodalmunk sajátos mintázatát
Vannak olyan tipikus gondolati minták, amelyek egyenes utat jelentenek a szorongáshoz. Lesznek, akik rádöbbennek, hogy náluk mind jelen van, míg mások csupán egyikre, másikra hajlamosak. Ám ha megértjük gondolataink működését, egy újabb lépést teszünk a megoldás felé.
– Katasztrofizálás: amikor mindig mindenben a lehető legrosszabb kimenetelre számítunk.
– Minimalizálás: amikor elbagatellizáljuk a jó dolgokat, a rosszakat pedig túlértékeljük.
– Mindent vagy semmit: amikor egy helyzetet vagy csak jónak, vagy csak rossznak látunk.
– Általánosítás: amikor egyetlen rossz tapasztalatból azt a következtetést vonjuk le, hogy mindig minden csak rossz lesz.
– Negatív figyelem: amikor arra hegyezzük ki a figyelmünket, amikor rosszul sültek el a dolgok ahelyett, hogy a pozitívumokra koncentrálnánk.
– Rágódás: amikor valamit, ami miatt aggódunk, folyton újra és újra lejátszunk, átgondolunk magunkban.
– Gondolatolvasás: amikor azt gondoljuk, hogy tudjuk, mások mit gondolnak anélkül, hogy megkérdeztük volna őket.
3. Söpörjük ki mozgással a stresszt
Amikor aggódunk, a szimpatikus idegrendszerünk aktiválódik. Ez a terület felelős a harcolj vagy menekülj reakcióért például a kritikus helyzetekben. Még akkor sem távoznak az ilyen helyzetekben keletkező vegyületek, hormonok testünkből azonnal, ha teljesen megnyugszunk. Itt lehet szerepe a kardiomozgásnak. A sport a paraszimpatikus idegrendszert kapcsolja be, ami oldja a stresszt, és segít megnyugtatni a testet, visszaállítja a hormonális állapotot a semleges, stressz előtti helyzetbe.
4. Meditáció az aggódás elsimítására
A meditáció gyakorlásával eleve megelőzhetjük az aggodalom kialakulását. Ha csendben ülünk, tudatosíthatjuk a gondolatainkat, elengedhetjük őket, irányíthatjuk, ami miatt aggódunk. Idővel pedig megtanulhatjuk, hogyan kerülhetjük el, hogy beleragadjunk a szorongásokat keltő helyzetekbe.
5. Beszéljünk valakivel az aggodalmainkról
Ha van egy hozzánk közel álló barát, akiben megbízunk, esetleg terapeuta, akivel beszélgethetünk problémáinkról, az segíthet új megvilágításba helyezni aggodalmainkat. Valóban megéri ezen rágódni? Hogyan gondolkozhatok máshogy az adott helyzetről? Ha megtartjuk magunknak a szorongásainkat, könnyen elhatalmasodhat az emberen, és hatalmas nyomást helyez az emberre.
forrás: marieclaire.hu
GYAKORLAT:
Ajánlok egy nagyon egyszerű, ám mégis hatékony „varázsigét” az aggódás megszüntetésére: „Minden jó lesz, minden elrendeződik!”
És a dolgok mindig valahogy el is rendeződnek! Ne görcsölj! Vedd kicsit lazábban a dolgokat! Problémáid, aggodalmaid nagy részét megoldod, ha ezt az elvet követed, ezt a mondatot mondogatod magadnak!
Mit tegyünk, hogy az örök élet javait elnyerhessük?
November 17. – Évközi 33. vasárnap
Olv.: Dán 12,1-3; Zs 15; Zsid 10,11-14.18;
Evangélium: Mk 13,24-32
Idős bácsit látogatott meg a plébános, mert hallotta, hogy már halálán van. A bácsi valóban nagyon gyenge volt. Amikor a pap le akart ülni a feje mellett lévő székre, mégis összeszedte az erejét és így szólt. „Ne arra a székre üljön! Ott az a másik az ággyal szemben, ott foglaljon helyet. Ez a szék a fejem mellett másnak van fenntartva.” „Ugyan kinek?” – csodálkozott a plébános. „Az a szék Jézusé. Mindig azt képzelem, hogy itt ül mellettem, és sokat beszélgetek vele.” Az atya meghatódva látta el a szentségekkel az öregurat, azután hazament. Néhány nap múlva a bácsi lánya hozta meg az idős úr halálhírét. Könnyezve számolt be róla, hogy amikor reggel holtan találták, a bácsi mosolygott, és feje arra a székre volt ráhajtva, amelynek mindig ott kellett állnia közvetlenül a feje mellett.
Vajon mit látok meg a földi élet végében? Csak a pusztulást, az elmúlást? Vagy fölé tudom emelni a fejemet az összeomlásnak, s meglátom a közeledő, megmentő Krisztust? Ha igen, akkor az örök élet várása felülmúlja a pusztulástól való félelmet. Akkor a közeledő új, teljesebb élet reménye túlragyogja az elmúló földi élet sötét homályát. Csak a boldog örök életbe vetett hit képes létrehozni az emberben a helyes hozzáállást a földi élet javaihoz és saját evilági életéhez.
A történelem során újra és újra felbukkannak olyan korok, társadalmak, amelyekben az emberek jó része valamiképp ki van hegyezve a világvége gondolatára. Leginkább a hanyatló korok és társadalmak ezek, amelyekben az emberek jó része érzi, hogy civilizációjuk már kifáradt, sokak életmódja kiüresedett a valódi értékek terén, ezért alapvető megújulásra, valóban átütő változásokra lenne szükség. Ilyenkor – csakúgy, mint a mi korunkban is – felerősödnek azok a hangok, amelyek a természeti katasztrófákban és az ember okozta pusztításokban a világ végének, közeli, totális elpusztulásának konkrét jeleit feltételezik. Gondoljunk csak a maják által állítólag 2012 decemberére megjósolt világvége gyakori emlegetésére! Pedig földrengések, árvizek, vulkánkitörések mindig is voltak, csakúgy mint háborúk és ragályos betegségek is. Ezek valóban a világ végének jelei: de nem abban az értelemben, hogy konkrétan, hónapra, napra pontosan meg lehet jósolni belőlük a kozmosz összeomlásának időpontját, hanem abban az értelemben, hogy a világ végességét jelzik. Azt a tényt, hogy semmi nem örökkévaló ebben az anyagi világban, a múlandóság állandó kísérője az emberi életnek. A világ vége, az anyagi létezők pusztulása egy állandó folyamat, ami olykor intenzívebb és nagyobb szabású, máskor talán kevésbé látványos, de mégis szüntelenül zajlik.
A világ végéhez, a dolgok, anyagi értékek múlandóságához kétféleképp lehet rosszul hozzáállni, s ezekre bőven akadt példa a múltban és akad napjainkban is. Egyrészt találkozunk azzal a mentalitással, amely nem hajlandó, nem képes tudomásul venni az anyagi, testi dolgok végességét. Minden törekvése arra irányul, hogy megszerezze, birtokolja, élvezze az anyagi javakat, s tíz körömmel kapaszkodik beléjük akkor is, ha kénytelen megtapasztalni a semmibe hullásukat. Az ilyen ember, aki nem tud hinni a feltámadásban és a túlvilági örök életben, a lélek és a lelki értékek továbbélésében, állandó csalódásra és keserűségre van ítélve. Kénytelen átélni minden törekvése, erőfeszítése ellenére a veszteségeket, a kisebb-nagyobb összeomlásokat, végül a halálban is csak a teljes elmúlást tudja látni. A világ végét igenis komolyan kell venni: az embernek el kell fogadnia anyagi, testi vonatkozásban a végességet, amit csak akkor tud normális pszichével elviselni, ha hisz az Isten által megígért újjáteremtésben és az örök életben.
A másik helytelen hozzáállás a világ végéhez nem más, mint az anyagvilág és a testi élet lebecsülése, a földi kötelességek elhanyagolása, olyasféle hamis világvége-várás, ami szélsőséges esetben megnyilvánul annak siettetésében, a szándékos pusztításban is (anarchista mentalitás, terrorizmus stb.). Kevésbé szélsőséges esetben ez a szemlélet olyan magatartáshoz vezethet, amit a tesszaloniki hívek egy részéről olvashatunk: nem dolgoznak, elhanyagolják kötelességeiket, mert úgy gondolják, hogy a közeli világvége miatt teljesen fölösleges bármit is tenni, bármit szerezni, javítani, fönntartani. Ez a gondolkodás is helytelen, amint Szent Pál erre rá is mutat.
A keresztény ember számára ez a földi élet a maga anyagi értékeivel nem jelentéktelen és közömbös. Sőt! Itt ebben a világban kell és lehet munkálkodnunk az örök életünkön, csak itt tudunk érdemeket szerezni a túlvilágra. Jézus több esetben (például a talentumokról szóló példabeszédben) hangsúlyozza, hogy hűségesnek és becsületesnek kell lennünk a földi javak kezelésében, ha azt akarjuk, hogy az örök élet javait elnyerhessük.
Mit jelent ez a gyakorlatban?
Azt, hogy a keresztény ember nem választja szét gyökeresen a mindennapi életben a hitét és a hétköznapi cselekedetit, Isten és az emberek iránti kötelességeit.
Amellett, hogy imádkozik, és nem hanyagolja el a szentmisét és a szentségek gyakorlását, nagy figyelmet fordít az emberek iránti kötelességei lelkiismeretes teljesítésére is. Szorgalmasan, legjobb képességei szerint tanul vagy dolgozik, akinek csak tud, segít a mindennapi élet gondjaiban.
Mindezt pedig nem elsősorban a pénzért, fizetésért, saját anyagi gyarapodásáért teszi, hanem szeretetből, a többi ember szolgálatának lelkületétől vezettetve.
Az emberek evilági segítése Isten iránti szeretetünk megmutatásának legjobb módja is: „Amit egynek tettetek a legkisebbek közül, velem tettétek!” Amikor itt a földön becsülettel végbevisszük mindazt, ami kötelességünk és amit szeretetből magunkra vállaltunk másokért, azzal a saját örök boldogságunkat is építgetjük.
Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa
Szeretem a csendet, szeretek „egyedül” lenni, mert nem vagyok egyedül, akkor vagyok a legjobb társaságban. Akkor szinte folyamatosan tudok beszélgetni az Úrral akár munka közben is, és mindent elmondok Neki. Azt is, amikor magam alatt vagyok, kiborulok a gondok miatt, vagy éppen valami jó történt, vagy csak rácsodálkozok a természet szépségére, hiszen abban is Ő van jelen. Ha kevés csönd van a napomban, kevesebbet lehetek Vele, máris zaklatottabb, türelmetlenebb vagyok. Hálát adok minden Vele töltött csendes percért!
Édes Jézusom! Kerlek, segíts! Erősítsd bennem a hitet! 🙏
A lélek mindenkiben imádkozik, sóvárog Istenhez. Ez a kapcsolat lehet olyan mint egy kis erecske, amiben kevés víz csordogál.Minél inkább figyelünk rá, tudatosítjuk, éljük, annál inkább erősödik, és tágul. Mindenki képes rá, hogy istenkapcsolata széles és mély legyen, mint egy nagy vízhozamú folyó. És minél inkább éljük, annál hálásabbak leszünk, és minél hálásabbak leszünk, annál inkább tudjuk, hogy milyen nagy és gazdag az a Szeretet, ami Isten. ❤🙏