Látom az utadat és ha akarod, visszafogadlak a szívembe

„Aki a másik embert elítéli, az tévedhet, aki megbocsát neki, az sohasem téved.”
(Heinrich Waggerl)

Annyira vagyunk lelkileg egészségesek, amennyire képesek vagyunk megbocsátani a minket ért sérelmekért.
A megbocsátás sokszor egészen természetellenes dolognak tűnik, merthogy az igazság-érzetünk azt mondja, hogy az embereknek igenis meg kell fizetniük azért a sok rosszért, amit tettek. Ám a megbocsátás a szeretet ereje, amivel megtörjük a természet törvényét.
A vádaskodásra, és haragtartásra való hajlam gyerekes, és beteges tulajdonság. A haragról való lemondás, a megbocsátás képessége az ismertető jegye az igazán felnőtt embernek.

A megbocsátás önös érdek
Minden megbocsátás annak válik a javára, aki megbocsát, mivel a megbocsátás kihat a lelki nyugalmára. A megbocsátás nem a másik fél érdekét szolgálja. A másiknak sokszor sejtelme sincs arról, hogy meg kellene bocsátanunk neki. Talán nem is emlékezik arra, hogy megsértett minket. A megbocsátás saját érdekünkben történik Az egészségünk érdekében. Szükségünk van rá a gyógyuláshoz, mert ha megrekedünk a dühnél, a lelkünk sorvadni kezd.
Megbocsátani annyit jelent, mint lehetővé tenni magunk számára azt, hogy nyugodtan aludjunk. Ha nem tudunk megbocsátani, nem tudunk jót akarni, akkor saját magunkat tesszük boldogtalanná, mert képtelen együtt lenni a szívbéke és a gyűlölet. Tehát éppen az ellenség kívánságát valósítjuk meg, vagyis ártunk önmagunknak.

A megértés és a megbocsátás
Aki meg tudja magában fogalmazni, hogy a másik miért gondolkodik úgy, ahogy gondolkodik, az, ha nem is helyesli, de megérti a másikat.
Meg kell tanulnunk mások helyzetét átérezni. Ez az empátia képessége. Amennyire sikerül ezt erősíteni magunkban, annyira leszünk képesek erőltetés nélkül lemondani az ítélkezésről. Az ítélkezésről való lemondás nem jelent helyeslést. Egészen más megérteni valakit, és egészen más helyeselni a magatartását. A megértés képes kihúzni a szívből a gyűlölet méregfogát.
A megértés az alapja minden együttélésnek. De azt is meg kell tanulnunk, hogy meg tudjuk érteni önmagunkat is. Itt sem szabad azonosságot látni a megértés és a helyeslés között. Ha meg tudod érteni az önmagad által sem helyeselt magatartást is, akkor leszel képes arra, hogy korrigáld a magatartás-rugókat, s valóban az önmagad által is helyeselt irányt fel tudd venni.
Ha tudomásul veszed azt, hogy olyan vagy, amilyen vagy, akkor könnyebben tudomásul fogod venni azt is, hogy az emberek is olyanok, amilyenek. Persze, az embernek fáj az a sérelem, amit nem érdemelt meg. Ezt a fájdalmat nem szabad önmagunk előtt se letagadni. Viszont el kell engedni, miután átéltük.

A megértés segít elengedni a fájdalmat. Nem elfelejteni, csak nem reagálni már érzelmileg a dologra. A másik emberben azt az embertársunkat látni, aki botlott egyet az útja során – ugyanúgy, ahogy mi magunk is botlunk szép számmal, csak ennek a botlásnak most pont mi ittuk meg a levét. A mi botlásainknak pedig valaki más itta, vagy issza majd. Emberek vagyunk, ezért tökéletlenek.
Látom az utadat, látlak téged, és ha akarod, visszafogadlak a szívembe. Ez a megbocsátás.

Szeresd embertársadat, mint önmagadat. Bánj úgy vele, mint önmagaddal. Minden helyzetben gondolkodjuk el, hogy mi milyen bánásmódra vágynánk ugyanilyen helyzetben? Ha fordított lenne a helyzet, én milyen bánásmódot szeretnék?
Gondoljunk erre, amikor kényes helyzetbe kerülünk, amikor vita, nézeteltérés van valakivel.

A tett és a tettes szétválasztása
Jézus a kereszten hangosan könyörgött: “Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” (Lukács 23,34)
Jézus a bűnt a tudatos cselekvéshez köti. Szenvedése közepette is másokért aggódik. Igazságérzete még ekkor is erősebb más érzésnél.
Az ember megbocsát, merthogy le tudja hántani a tettet a tettesről, és látja, hogy a tettes egy esendő ember, aki hibázik, és ha nagyon megnézi, a történetéből érthető is lehet, hogy mi vezetett az illető gonoszságig.

Nagyon sokféle ember van, nagyon sokféle fejlettségi fokon. Ezért a megbocsátás alkalmával tudnom kell azt, hogy az az ember, aki képes úgy bántani engem, hogy nagy és mély fájdalmat okozzon, ő még alacsony szinten van. Egy olyan ember, akit már nem a személyisége, hanem a lelke motivál, képtelen lenne ilyen bántásra, legalábbis szándékosan képtelen lenne, legfeljebb véletlenből vagy ügyetlenségből. Ezért látom, hogy az a rossz, amit nekem okozott, az számára a pillanatnyi legjobb megoldás volt valamire – a maga szintjén annak tűnt neki. Eszembe juthat az is, hogy a bántó nem célzottan velem volt olyan, amilyen, hanem ő eleve ilyen, itt tart, és ugyanazt a bántás elkövette volna bárki mással is.

Kiknek bocsássunk meg?
Bocsássunk meg mindenkinek, aki valaha is megbántott valamivel. Fejlesszünk ki magunkban egy olyan hozzáállást, amely visszautasítja a haragot mindenkivel szemben.
Ismételgessük magunkban: megbocsátok neki, megbocsátok mindenért, felejtsük el.
A megbocsátás felszabadít bennünket és a másik embert is, és gyors léptekkel haladhatunk képességeink kiteljesítése felé. Bocsássunk meg saját magunknak. Bocsássunk meg minden értelmetlen, gonosz dolgot, amit valaha tettünk! Nem tudunk igazán megbocsátani magunknak, hacsak nem nézünk igazán szembe a múltban elkövetett hibánkkal. Nem kell rossz embernek lenni ahhoz, hogy rossz dolgokat csináljunk.
Ha csak a rossz emberek tennének rosszat másokkal, meglehetősen jó világban élnénk. Legalább annyit bántunk másokat az ügyetlenségünkkel, mint a rossz cselekedetekkel. És minél tisztességesebbek vagyunk, annál jobban átérezzük, hogy milyen fájdalmat okoztunk másoknak. Akkor bocsátunk meg magunknak, miután felfedezzük a saját hibánkat. Azért a jóért értékeljük magunkat, amit találunk magunkban, és azért a rosszért bocsátunk meg, amit elkövettünk.

Mit jelent a megbocsátás?
A megbocsátás nem azt jelenti, hogy nem fáj a megbántás. Megbocsátani azt jelenti, hogy embertársainkkal kapcsolatban igyekszünk olyan elnézőek lenni, amilyen elnéző volt velünk eddig Isten.
Amikor megbocsátunk, nem felejtjük el a bántást. Merthogy pontosan azért kell megbocsátani, mert nem tudjuk elfelejteni, amit tettek velünk.
Azok a legveszélyesebb fájdalmak, amelyekre nem merünk emlékezni. Ezeket letuszkoljuk a tudattalanunkba, remélve, hogy nem fognak fájni. De ezek álruhában térnek vissza, és alattomosan akkor csapnak le ránk, amikor a legkevésbé számítunk rá.

Végül, ha elkövettünk valamit, és megbántottunk valakit, kérjünk bocsánatot tőle. Sokan vannak, akiknek nincs bátorságuk, merszük, lelkierejük, hogy azt mondják: nagyon sajnálom.

Megbocsátás és visszafogadás
A megbocsátás mindig kötelező, de akinek megbocsátottál, azzal a további kapcsolatodban feltételeket kell állítanod. Ezt jelenti az, hogy bárányok vagytok, de nem vagytok birkák.
Lehet felhasználni, de nem lehet kihasználni. Tehát a megbocsátásban is helyet kell kapnia a bölcsességnek.
A megbocsátás nem azonos a visszafogadással, a befogadással. Mindenkinek meg kell tudnunk bocsátani, de visszafogadni, újra a régi kapcsolatot átélni csak akkor lehet, ha az, aki bántott, ezt megbánta, és jelei vannak annak, hogy szeretni akar.
A visszafogadásnak tehát feltételei vannak! A megbocsátásnak nincsenek feltételei. A megbocsátás lényegéhez nem tartozik hozzá az érzelmi változás. A megbocsátás akarat kérdése. Aki szeret, az jót akar. Elsősorban önmagának akar jót. Béke csak annak szívében talál otthonra, aki lemond arról, hogy mások rossz akaratára rosszal válaszoljon. A saját jól felfogott érdekedben ne foglald el magad büntetést, visszavágást kitaláló gondolatokkal. Mert ha ilyenekkel foglalkozol, akkor te vagy az, aki nem tud nyugodtan aludni.

A harag és a gyűlölet

A gyűlöletet és a haragot nem szabad összetéveszteni egymással.
A harag annak a jele, hogy életben vagyunk és jól vagyunk.
A gyűlölet annak a jele, hogy betegek vagyunk, és gyógyulnunk kell.
Az egészséges harag arra hajt bennünket, hogy csináljunk valamit, azaz változtassuk meg azt a dolgot, amiért haragszunk. A harag energiát ad, hogy jobbá tegyük a dolgokat. A gyűlölet nem akarja jobbra fordítani a dolgokat, azt akarja, hogy rosszabb legyen minden.
A megbocsátás nem egyenlő a konfliktus elfojtásával.
Vannak, akik mindenáron el akarják kerülni a konfrontációt. Ezzel megakadályozzák, hogy a megbocsátás segítségével meggyógyuljanak a konfliktusok.

Mi segíthet?
Ha valamilyen nehéz helyzetbe kerülünk, gondoljunk arra, hogy Jézus mit tenne ebben a helyzetben, mit tenne a helyemben?
Ha ezt használjuk mintául, és ha másokkal éreztetni próbáljuk fontosságukat, akkor sikeres személyiséget fejlesztünk ki, amelynek révén mindent elérhetünk, amit akarunk az életben társainkkal együtt haladva.
A megbocsátás könnyebb bármi másnál, ha az indulaton felülkerekedik a józan ész.

Forrás: boldogozseb.hu

Avilai Szent Teréz:
„A megbocsátás nemcsak erősség, hanem isteni parancs is. Ha képesek vagyunk megbocsátani, akkor képesek vagyunk szeretni, és a szeretet az, ami minden sebet gyógyít. Ne hagyjuk, hogy a harag elhomályosítsa a szívünket, mert a megbocsátás által válhatunk igazán szabadokká.”

Szent II. János Pál pápa:
„A megbocsátás nem csupán egy érzelem, hanem egy aktív választás, amelyben az ember megújítja magát. A megbocsátás szabadít fel minket a múlt fájdalmától, és elvezet a belső békéhez. Isten iránti szeretetünkből fakad, és mindig szükséges a szeretet és az egység helyreállításához.”

Loyolai Szent Ignác:
„A megbocsátás a lelki élet alapja. Ha képesek vagyunk megbocsátani, akkor közelebb kerülünk Istenhez, mert Ő is megbocsátott nekünk. A megbocsátás által elengedjük azokat a kötelékeket, amelyek megakadályozzák, hogy szabadon és boldogan éljünk.”

Böjte Csaba testvér:
A megbocsátás nemcsak a másik embernek szól, hanem nekünk is, mert amikor megbocsátunk, felszabadítjuk a szívünket a haragtól és a nehezteléstől. A megbocsátás az a kulcs, amellyel a börtönünkből kiszabadulhatunk. Miért lenne fontos, hogy a neheztelés láncaiban vergődjünk, amikor Isten már mindent megbocsátott nekünk?
Mi is Isten gyermekei vagyunk, és ha Isten megbocsátott nekünk, akkor nekünk is meg kell bocsátanunk. A megbocsátás nem egy könnyű dolog, de Isten segít bennünket abban, hogy a szeretet útján járjunk, és ne ragadjunk bele a múlt sérelmeiben.
A harag, a neheztelés és a gyűlölet mérgező hatással van a lelkünkre. A megbocsátás felszabadít minket, hogy újra a szeretet és a béke útján járhassunk.
A megbocsátás nem egy egyszeri aktus, hanem egy életforma. Minden nap döntés kérdése, hogy hajlandóak vagyunk-e megbocsátani. Az életben sok olyan dolog történik, ami megbánt minket, de ha nem bocsátunk meg, akkor csak saját magunknak ártunk. A megbocsátás gyakorlása segít, hogy ne a harag uralja az életünket, hanem a szeretet.”

Most néhány percre helyezkedj el kényelmesen, csukd be a szemed, hallgasd az alábbi zenét, és engedd, hogy megérintsenek azok a gondolatok, amelyeket az előbb olvastál a szentírásból, az elmélkedésnél, a gondolatoknál!

Tegyél egy konkrét lépést a megbocsátás felé. Ha van valaki, akivel nehezen békélsz meg, imádkozz érte, és ha lehetséges, tedd meg az első lépést a kiengesztelődés felé. 
Ha már nem él az illető, írj neki megbocsátó levelet!
Vizsgáld meg lelked a szentgyónásra való készületben. 

Így kerülheted el a sértődéseket

Miért van az, hogy a legfejlettebbnek tartott faj, az ember képtelen úgy használni az egyik legizgalmasabb eszközét, a szóbeli közlést, hogy ne gabalyodjon bele értelmetlen konfliktusokba? Mindannyian ismerjük a helyzetet, amikor komolyan megbántjuk a másikat, aztán pedig vakarjuk a fejünket, hogy „Nem is úgy értettük”. Máskor pedig mi „szívunk mellre” valamit, és már előre halljuk a „Miért vesz mindent magára?” kommenteket. Hol lehet a hiba? Íme, egy elmélet, amivel lehet, hogy új alapokra építheted a viszonyaidat. Te „melyik füleddel” hallod meg a mondanivalóját?

Ismerős a helyzet?
A nagy nehezen összeállított, tökéletesnek gondolt szettel állunk a párunk előtt, mert szükségünk volna az elismerésére, ő pedig nemes egyszerűséggel közli velünk: „Ez a ruha nem áll jól”.

Friedemann Schulz von Thun német pszichológus arra kér minket, képzeljük el, hogy mindenkinek „négy füle van”, és bármit, amit mondunk neki, négyféleképpen foghat fel. Ez a felfogás határozza meg végül a saját élményünket a beszélgetést illetően, és ez dönti el, hogyan viszonyulnak hozzánk a többiek.

Ott állunk vélt vagy valós pompában, és „valamelyik fülünk” dominánsabb, mint a többi.

1, A „tárgyi” fülünk semmi egyebet nem társít a közléshez, egész egyszerűen tudomásul veszi a száraz tényt, hogy a másik fél szerint ez a ruha nem áll jól nekünk. Nem kezd el kattogni, kombinálni, nem hiú, és nem akar kompenzálni valamilyen epés beszólással a másik felszedett kilóiról. Ez a ruha nem áll jól. Pont.

2, Persze könnyen lehet, hogy inkább a „kapcsolati fül” élénkül fel, és magunkra vesszük, amit hallottunk. „Úristen, a párom kövérnek tart!” – indul el a belső pánik, és hirtelen minden megkérdőjeleződik a viszonyunkat illetően. Úgy érezhetjük, kibújt a szög a zsákból, nem vagyunk már annyira kívánatosak, a romantikus életünk hanyatlik, nem is lenne szabad elindulni otthonról ilyen testtel, és biztosan nincs az a ruha, ami feloldaná ezt a kínt. „Mindennek vége”. Ezen a ponton azt gondolhatjuk, bárcsak mindenki a „tárgyi fülét” hegyezné a mindennapok során, de a katasztrofális félreértések mellett elkerülnénk minden játékosságot, költészetet és humort is. Inkább ne állítsuk rangsorba a füleket, nézzük az egyéb lehetőségeket.

3, „Ez a ruha nem áll jól” – hangzik el a visszajelzés.
Mi pedig, ha lehet, nem roskadunk magunkba, hanem azon kezdünk gondolkodni, vajon min mehet keresztül a másik annak fényében, hogy ennyire elveszítette a kapcsolatát a divattal. Ha a közlő fél elemzésébe kezdünk, akkor az „önkifejező fül” élesedik ki, és talán arra jutunk, hogy a másik félnek borzasztó napja van, ezért semmihez sem tud pozitívan hozzáállni. Nyakában a szabadság előtti munkahelyi nyomás, a pihenést hallomásból sem ismeri, ezért ennyire negatív.

4, A sort az „utasító fül” zárja. Nem agyalunk a kapcsolatunkon, sem azon, mi a helyzet a másikkal, egész egyszerűen csak átöltözünk, hátha legközelebb pozitív visszajelzést kapunk tőle.

A négy fül ismerete önmagában is komoly fegyvertény.
Ha néha eljátszunk a gondolattal, hogy nem mindenkinek úgy forog a világ, mint nekünk, sokkal hatékonyabb kommunikátorok lehetünk, és képesek leszünk arra is, hogy kivédjük a konfliktusokat.
A következő szint mégsem a közléseink zabolázása, hanem annak felismerése, hogy nekünk melyik fülünk vált túlérzékennyé a jellemfejlődésünk során.

Persze mindenki használja mindegyik fülét, de mégis hajlunk valamelyik irányba
Ha állandóan megsértődünk, és minden pillanatban azt érezzük, hogy a baráti-, munkahelyi- vagy romantikus viszonyunk a tét, akkor a „kapcsolati fülünk” határozza meg az érzékelésünket. Ez a másik fél számára komoly kihívásokat és fáradalmat jelenthet. Megkaphatjuk a túlérzékeny jelzőt, mi leszünk azok, akikkel „nem lehet rendesen beszélni”.

A másik véglet, amikor szinte minden esetben analizálunk, és azt gondoljuk, érettebbek, bölcsebbek vagyunk csak azért, mert valójában a másik állapotáról van szó. Mi nem tehetünk semmiről, hiszen készen kaptuk a másik felet, aki csak az indulatai miatt beszél összevissza. Az első esetben azért nem fejlődünk, mert azt feltételezzük, minden rólunk szól, és nem vagyunk elég magabiztosak, az utóbbiban pedig az a veszély fenyeget, hogy végig sem gondoljuk annak a lehetőségét, hogy mi vagyunk a felelősek valamiért.

Az „utasító fül” ritkább eset. Talán a rokoni összejöveteleken minden szavunkra figyelő unokanővér példátlan tettrekészsége azonosítható be így, aki képtelen leülni, mert minden pillanatban azt lesi, kinek lehet hiányérzete. A „tárgyi fül” túlzott jelenléte pedig a túlságosan racionális, sorok közt olvasni képtelen embereknél érhető tetten, akik kellő szociális rutin hiányában nem értik a célzásokat.

Ha szeretnénk elkerülni a felesleges konfliktusokat, lássuk be, hogy ez az egész a saját identitásunkról szól, és sok munkával jár a „fülek kiegyensúlyozása”.

forrás: hwmn.hu/Szűcs Gergely

GYAKORLAT: Első lépésként próbáld beazonosítani saját típusodat, amikor valami olyat hallasz, ami bántja a füledet. A jutalom pedig egy kisimultabb idegrendszerű partner lesz, aki nem kap frászt tőled minden beszélgetés után.

Amire legjobban rászorulunk

December 08. – Advent II. vasárnapja
Olv.:  Bar 5,1-9; Zs 125; Fil 1,4-6.8-11;
Evangélium: Lk 3,1-6 

Egy édesapát, akinek sok gyermeke volt, megkérdeztek egy alkalommal: „Melyik gyermekedet szereted a legjobban?” Ő egy darabig gondolkodott, aztán így válaszolt: „A legkisebbet, amíg fel nem nő és önállóbb nem lesz. A legtávolabbit, amíg haza nem tér hozzánk. A beteget, amíg meg nem gyógyul. A legszegényebbet, amíg ki nem lábal az ínségből. A szomorút, amíg vigasztalásra nem talál.” A kérdező elcsodálkozott, hiszen nem ilyesféle válaszra számított. Azonban minél többet gondolkodott az apa szavain, annál inkább felismerte, hogy ez az egyetlen jó szülőhöz méltó válasz.  

Ha Istennek legtöbbször megnyilvánuló, a Bibliában legtöbbet felfedezhető tulajdonságát keressük, akkor bizonyára az irgalmasságot kellene megneveznünk. A mai kor emberének pedig – sokféle nyomorúsága és szörnyű bűnei miatt – semmire sincs nagyobb szüksége Isten részéről, mint éppen az irgalomra. Igen, talán soha nem volt szüksége a történelemben annyi embernek Isten irgalmasságára, és ugyanakkor az embereknek egymás felé tanúsított irgalmára, mint napjainkban. Talán furcsa, hogy éppen a mi korunkban, amikor oly széleskörűek az emberi szabadságjogok, olyan sokféle kényelmi cikk és fogyasztási eszköz árasztja el a piacokat, olyan fejlett a tudomány és a technika, éppen most már semmi más nem mentheti meg a világot és az emberiséget, csak az irgalom! Azt hihetnénk, hogy az ember minden korábbi lehetőségénél többet birtokol ma ahhoz, hogy saját maga megoldja a problémáit, hogy saját tudását, képességeit, gazdagságát felhasználva hatékonyan küzdjön a szegénység, a betegségek, a tudatlanság, az elvakult gonoszság és minden egyéb rossz ellen. Azt látjuk azonban, hogy mégsem tudunk megbirkózni mi emberek ezekkel a problémákkal, sőt, azok csak súlyosbodnak és egyre kiterjedtebbé válnak. A gazdagodás ellenére, sőt sokszor épp annak következményeképp sokan elszegényednek. A technikai haladás, a nagyszerű tudományos felfedezések nemcsak kényelmesebbé tették a világot, hanem veszélyeztetettebbé is, és rohamosan pusztítják a környezetet. A szabadságjogok kiharcolása után az inga nem állt meg, hanem átlendült a másik oldalra, és ma már tömegek követelnek maguknak olyan „szabadságot”, amit csak mások háttérbe szorítása, leigázása vagy éppen eltaposása lévén lehet megvalósítani. Nagyon is szükség van tehát az irgalomra, az együttérző és hatékony segítségre Isten részéről, mert „a rossz nem technikai probléma”, ellenáll a legfejlettebb eszközöknek is.  

Istenben olyan csodálatos, végtelenül szerető Atyát ismerhetünk meg a Szentírásból, mint a példában szereplő édesapa. Éppen azzal a gyermekével törődik legtöbbet, arra fordítja leginkább figyelmét és gondoskodását, aki a legjobban rászorul, akinek leginkább szüksége van a segítségre. Nem helyes kifejezés azt mondani Istenről, hogy ezt vagy azt a gyermekét „jobban szereti”, hiszen mindegyikünket végtelenül szeret. Azonban tény, hogy nem mindenkinek egyformán van szüksége a szeretetére. A Jó Pásztor az elveszett bárány nyomába indul, és nem azokat számolgatja csupán, akik még „megvannak”. Az orvos a betegekhez jött, és nem az egészségesekhez. Sokszor talán nehéz ezt megérteni annak, aki most éppen nem elveszett, nem beteg, nem törték még össze eléggé a bűnei. Azonban nem véletlenül figyelmeztet Szent Pál: „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék!”. Mindegyikünk kerülhet, és meggyőződésem szerint kerül is olyan helyzetbe, hogy csak az irgalmasság mentheti meg: az átlagosnál nagyobb odafigyelés, mélyebb szeretet, áldozatkészebb segítség. Ekkor tudjuk igazán megérteni Istent, aki kiemelten gondot visel az elesettekre.   

Jézus a bűnös, beteg világba érkezett Megváltóként, Szabadítóként. Ezt ünnepeljük karácsonykor, és azok várják talán leginkább Adventben a Megváltó érkezését, akik különösen is rászorulnak a szabadításra, valamilyen gyengeségben való gyámolításra. Azonban Jézus azzal, hogy emberré lett, nemcsak kézzelfogható tanúsága lett Isten irgalmának a megbocsátásaival, gyógyításaival, vigasztaló szavaival, hanem egyben arra is utat mutatott, hogy hogyan lehetünk mi, emberek Isten irgalmának eszközei. Az adventi időszak arra is nagyszerű lehetőséget nyújt, hogy a Megváltó, segítő Krisztusra várakozva mi magunk is érzékenyebbek, odafigyelőbbek legyünk embertársaink bajaira, szenvedéseire. A mi világunkra oly sajnálatosan jellemző közömbösség és rohanás közepette tudjunk megállni az elesettek mellett, legyen hozzájuk vigasztaló szavunk, segítő kezünk, megbocsátó szívünk!  

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Nyisd ki a szíved a várakozás idején! 

Ismerjük talán a rövid, ismételgető taizéi dalt: „Várj és ne félj, az Úr jön már! Várj és ne félj, hű szívvel várj!”. Ez a csodálatos ének arra int minket, hogy meg kell tanulnunk türelmesnek lenni magunk és mások iránt, és hogy gyakoroljuk a várakozás erényét. 

Sokan vannak, akik nem szeretnek várakozni. Minél hamarabb akarják vágyaikat kielégíteni, feladataikat rövid időn belül véghez vinni. Rengetegen vannak, akik tudják értékelni az időt. Az idő pénz, (Time is Money.) mondják. Így értelmezik az idő fontosságát. Ki hogyan használja fel az előtte álló időt?  
Az idő lehetőség, az egyik legnagyobb ajándék, amit másnak adhatunk.  
Az idő azt mutatja, hogy érzékeljük az események folyamatos sorrendjét. Az idő egyformán múlik mindenki számára, de mégis eltérő módon érzékeljük. Az idő valójában olyan érték, amely jelentős mértékben meghatározza az életünket. Éppen ezért nem szalaszthatjuk el a lehetőségeinket, nem mindegy, hogyan élünk velük! „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!” mondja a magyar közmondás. Az idő érték, amit nem lehet megvenni. Elszáll az idő, tehát legyünk éberek, készek és józanok a jó megtételére! Minden egyes adott pillanat alkalmas időnek számít a jó megtételére. 

Az adventi időszak folyamán a várásra, a várakozás idejére hívja fel figyelmünket az anyaszentegyház. Az advent a készülődés ideje, készülés az ünnepekre. Gyakran a várakozást fölöslegesnek tartjuk. Valakire várni néha nehézséget okoz, nyugtalanít. Ilyenkor feszültebbek, idegesebbek vagyunk. Nem is értjük, miért késik a másik, esetleg az is felmerül bennünk, hogy talán el se jön.  
A várakozásnak tartalmas oldala is van, amely felkészít minket a szép események befogadására. A várakozás ideje előkészít bennünket arra, hogy jobban tudjunk örülni a találkozásnak vagy az előttünk álló történésnek. A várakozás képessége fontos emberi tulajdonság. A szülők nagy szeretettel és talán egyre nagyobb izgalommal vágynak arra, hogy a gyermekük megszülessen. A gyermekek várják az ünnepeket. Minden várakozás a célt elővételezi. Ezért fontos a készülődés. Az életben várni mindig jó. Várakozni kell, mert bizonyos feladatok ellátására még nem vagyunk kellően felkészültek vagy érettek. Minden adott helyzethez időre és türelemre van szükség.   

Az adventi készülődés lelki várakozást jelent. Olyan várakozást, amely a hitet és a reményt táplálja. Az adventi várakozás a karácsonyra készít fel minket, hogy ünnepelhessük a Megváltót. Isten elküldi hozzánk az Üdvözítőt. Jézus Krisztus megszületésével beteljesül az Úr ígérete. Keresztény közösség tagjaiként, mi másképpen éljük meg a várakozást. Kellő odafigyeléssel egymásra, lelkileg fel kell készülnünk a Messiással való találkozásra. Jézus, a Messiás eljön, hogy megszabadítsa világunkat a gonoszság hatalmától. Nyissuk ki szívünket e várakozás idején! Készüljünk fel és használjunk ki minden lehetőséget, hogy a Krisztussal való találkozásunkkor, karácsony napján teljes legyen az örömünk! 

Mawasala Mbela Fabien SVD káplán atya 

Ferenc pápa:  
“Adventben a csend különösen fontos, hiszen minél figyelmesebb a csend, annál erősebb a szó. Ez az időszak arra hív minket, hogy életünket egyszerűsítsük, és figyeljünk a Lélek halk sugallataira, ahogy Mária is tette. Ne csak várakozzunk, hanem a csendben valódi kapcsolatot építsünk Istennel.” 

Pilinszky János: 
Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk. 
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és az advent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. 
Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár. 

Most néhány percre helyezkedj el kényelmesen, csukd be a szemed, hallgasd az alábbi zenét, és engedd, hogy megérintsenek azok a gondolatok, amelyeket az előbb olvastál a szentírásból, az elmélkedésnél, a gondolatoknál!

Gondolj vissza! Az életedben milyen várakozási helyzeteid voltak, vannak? (várni az iskolai felvételi eredményére, gyermeked, unokád megszületésére, munkahely elnyerésére, egy új lakásra, a megtervezett nyaralásra, stb.) 
Mit tanít Neked Isten ezekkel a helyzetekkel? 

Így küzdheted le az ítélkezésedet!

GYAKORLAT: Határozd el, hogy adventben törekszel arra, hogy ne ítélkezz, ne mondj még magadban se véleményt a másikról, a másról!

Mint egy jó iránytű

“C” ÉV
December 01. – Advent 1. vasárnapja
Olv.:  Jer 33,14-16; Zs 24; 1Tessz 3,12 – 4,2;
Evangélium: Lk 21,25-28.34-36 

A munkába temetkezett édesapa egyszer egyedül maradt otthon három rosszcsont gyermekével. A gyerekek állandóan rajta lógtak, mindig volt valami kérdeznivalójuk, hangoskodni valójuk, sehogyan sem engedték dolgozni. Az apa egyre idegesebb lett. Végül hirtelen megakadt a szeme az asztalra dobott újságokon, s az egyik újság dupla oldalán megpillantott egy nagyméretű, színes világtérképet. Ollót ragadott. s az egyes országok határai mentén felvágta a világtérképet. Összekeverte a darabkákat, majd a gyerekek elé szórta, s azt mondta: „Tanultatok már a földrészekről és országokról! Most hát rakjátok ki a térképet, keressétek meg minden egyes országnak a helyét, s addig ne is lássalak benneteket, amíg ezzel készen nem vagytok!” Azzal visszavonult a dolgozószobájába, s folytatta a megkezdett munkát. Nem sokáig! A gyerekek 20 perc múlva ott voltak a pontosan kirakott térképpel. Az apa annyira elcsodálkozott a teljesítményükön, hogy még bosszankodni is elfelejtett. „Ezt meg aztán hogy csináltátok?” – kérdezte leesett állal. A legidősebb fiú válaszolt. „Tudod, az országokkal nemigen tudtunk mit kezdeni, az túl bonyolult volt. Azonban észrevettük, hogy az újságlap hátoldalán egy ember van. Mi inkább összeállítottuk az embert egy kartonlapon, aztán ráfordítottuk erre a másik kartonra. Miután az embert pontosan összeraktuk, a világ magától rendbejött.”  

Hányszor és hányszor panaszkodunk, hogy mekkora káosz, összevisszaság van a világban! Kaotikus a politikai rendszer, a gazdasági élet! Katasztrófa a közlekedés, összeomlás szélén az egészségügy, szétesnek a családok stb.stb. Mindig a „világ” a hibás, vagy a „politika”, vagy a „rendszer”. Pedig ez a nagy szétcsúszottság alapvetően az ember rendezetlensége miatt van. Ha az egyes emberekben minden a helyére kerülne, akkor a világ „magától” rendbe jönne. A Biblia első mondatai úgy írják le a teremtést, mint rendcsinálást a káoszból: Isten rendezett világot alkot a „tohuva-bohu”-ból. A teremtett világban pedig minden jó, minden a helyén van egészen addig, amíg az ember el nem követi a bűnt. A bűn következményeinek elharapódzása miatt szűnik meg a világ „édenkert” lenni. Minél inkább szétcsúszik az ember, annál inkább válnak élhetetlenné a mindennapok az élet egyre több területén.     

Isten, a Teremtő Atya azonban nem nyugszik bele ebbe a rendezetlenségbe! Újra rendet akar alkotni a káoszból. Ezért küldi el az ember megváltására egyszülött Fiát, aki emberré lesz. A Messiás azért jön, hogy az embert tegye rendbe: nem a politikai életet, bármilyen sokan várják ezt Tőle. Nem a gazdasági életet, bármennyire is királlyá akarja tenni a tömeg a csodálatos kenyérszaporítás után. Jézus a gyökerénél ragadja meg a problémát: az embert akarja visszavezetni önmagához és Istenhez, igazi céljához, rendeltetéséhez. Miben is áll az ember rendezettsége? Abban, hogy értékrendjében az első helyet az örök boldogság foglalja el. Az üdvösség legfőbb céljának rendel alá minden mást, s ennek a célnak a vonzásában építi bele a többi értéket, a többi célt a mindennapjaiba.
Az „üdvösség” szó alapvető jelentése: egészség. Az egészség alatt azonban nemcsak a testi életünk betegségtől való mentességét értjük, hanem az egész ember teljes boldogságát: vagyis az örökkévalóságot, a halál utáni életet is. Erről az „egészségről” feledkezett meg korunk embere: az örök élet távlatáról, a teremtő és üdvözítő Istennel való kapcsolatról. Márpedig enélkül, csak a földi életre és annak értékeire fókuszálva az ember végzetesen összekavarodik. Megpróbálja megtalálni a boldogságát pusztán evilági határok közé zárva, ami egy teljesen hiábavaló, kudarcra ítélt kísérlet. Erről beszél Jézus nagyon is érzékletes képekkel illusztrálva Advent I. vasárnapjának evangéliumában. Kozmikus összeomlás, a múlandó világ végének szinte elrémisztő bemutatása. Jézus azonban ezzel nem ijesztgetni akar, egyszerűen elmondja, ami elkerülhetetlen: véget ér mindaz, ami véges! Ha pedig olyan dolgokhoz tapad a szívünk, amik múlandók, akkor felborul az értékrendünk, s egyre inkább eltávolodunk mindattól, ami igazán a boldogságunkat szolgálná: az Isten és az emberek iránti szeretet konkrét tetteitől, megnyilvánulásaitól.  

Jézus azért lépett be az emberi történelembe, hogy saját példájával mutassa meg, mit is tesz, hogyan is él az az ember, akiben még nem romlott el az iránytű, aki még a legfőbb és örök cél felé tart. Óv bennünket attól, hogy „elnehezüljön a szívünk”, hogy lefelé húzzanak az anyagi világ véges eszközei. Csak a szükséges és elégséges mértékben törődjünk a fogyasztási javakkal, ne engedjük, hogy eluralkodjanak rajtunk! Ne vegye el minden időnket ezek termelése és élvezete!

Szánjunk időt az imádságra, a felebarátaink szolgálatára, kapcsolataink ápolására! Ha az Adventi időszakban jobban tudunk figyelni ezekre, s kevésbé állunk bele a felgyorsult világ száguldó mókuskerekébe, meg fogjuk tapasztalni, hogy egyre inkább helyére kerül az életünk. Ha már legalább magunkon tudunk változtatni, ha már a mi életünk kicsit rendeződik, akkor egy picivel a világ is jobb lesz, szebb lesz általunk!   

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa