Jelszóval védett

Az alábbi két videós elmélkedés még 2021-ben készült az azóta már elhunyt Mustó Péter jezsuita atyával. 
Szeretném a figyelmedbe ajánlani az elmélkedését, amelynek a fókuszában a megérintődés van. Ennek különös jelentősége van Pünkösd közeledtével.

Péter atya igen személyes hangvételű gondolatait 2 részletben tudod megtekinteni. 

Az elmélkedése lényegét, kivonatát leírtam számodra, így talán jobban átjön a mondanivaló, de mindenképpen érdemes megnézni a videó, mert teljesen más a hangulata.
Örömmel veszem hozzászólásodat, gondolatodat, melyet az oldal alján tudsz megtenni.

1. VIDEÓ:

Úgy néz ki, hogy valamit elvesztettünk. A járvány megtapasztaltatta velünk, hogy nem tudjuk kezünkben tartani az ellenőrzést a dolgot felett.

Egy gyógyszerész egyszer azt mondta nekem: Az emberek hisznek a gyógyszerben, az oltóanyagban. Tehát, hisszük azt, hogy vannak technikai megoldások az életünk problémáira. De azt látjuk, hogy a vírus meg csak mutálódik, mintha kinevetne minket.

Amikor meghalt az édesanyám, akkor a testvéreimmel együtt megköszöntük a háziorvosnak azt, amit meg tudott tenni. A háziorvos pedig megköszönte nekünk, hogy nem voltunk hisztérikusak, és nem követelőztünk. Nem nyaggattuk folyton, hogy még csináljon valamit, amivel édesanyánkat életben tarthatja. Az orvos elmesélte, hogy a hozzátartozók gyakran azt várják el tőle, hogy csodát tegyen. 

A modern ember elvárása az élet felé, hogy mindent kézben tudjon tartani, minden fölött rendelkezhessen! Annak örülünk, ha semmi nem csúszik ki a kezünkből. 

De mi az, ami végülis az embert élteti?

Sok jót hoz az életünkbe a technika, mert segít, hogy egészségesebbek legyünk, több betegségből meggyógyuljunk, tovább éljünk, de önmagában nem a technika éltet bennünket.

Ami igazán éltet, ha kapcsolat jön létre ember és ember között, ember és a környezete között, ember és Isten között. Ezen kapcsolatok által gazdagodunk. Ez az, ami örömöt, életkedvet ad nekünk. Olyan kapcsolatok ezek, amelyek megérintenek bennünket, ahol megérintődünk. 

A megérintődésünk nem feltétlenül örömteli mindig. Az is érintődés, amikor fáj, amikor csalódok.
A modern ember dilemmája: egyrészt szeretné, ha minél több dolog fölött rendelkezne, minél több mindent irányíthatna, minél több mindent tudjon, mindig fejlődjön gazdaságilag. Másrészt szeretne élni, érintődni.

De ez a két aspektus ellentmond egymásnak: ami fölött rendelkezem, az engem nem érint meg. Érinteni az tud, aki vagy ami képes a saját hangján megszólítani engem. A vírus is a maga módján, a maga hangján érint meg minket. 

Csak akkor találkozunk igazán egymással, ha mindketten a saját szavunkkal tudjuk egymást megszólítani. Ez épp az ellenkezője annak, hogy én a másik fölött rendelkezzek.

Csak akkor tudunk igazán élni, ha mindkettőnek megvan a helye: az „uralkodásnak”, a technikai fejlődésnek és az érintődésnek is. Az érintődés meglepetés, vagyis nem lehet megrendelni. Nem rendelhetek meg például egy gyönyörű szivárványt. A játék csak addig érdekes, míg nem tudom, ki lesz a győztes. Érdekessé, széppé vagy éppen fájdalmassá az teszi az életet, amit nem én találtam ki, hanem ami nekem megmutatkozik. Az igaz szerelmet sem lehet megfizetni.

A vírusos helyzet is azt mutatja, hogy most olyan állapotba kerültünk, ami felett nem vagyunk képesek igazán rendelkezni. A vírus emlékeztet az életnek arra a tulajdonságára, hogy az mindig meglepő, nem megrendelhető. 

***

2. VIDEÓ:

Az, hogy az Isten engem megérint és én Hozzá fordulhatok, az kegyelem. Az élet végső értelmét, hogy van reményem ebben az életben, hogy Isten megszólítható-e vagy sem, hogy Ő válaszol-e vagy sem, azt ajándékba kapjuk. Nem rendelhetjük meg! 

Saját magunkat, és a természet törvényeit is nem mi találtuk ki, hanem csak felfedezzük.

Milyen mértékben válik örömmé, ajándékká a testünk, az életünk, az embertársaink, a természet?Vegyük észre, hogy hálózatban vagyunk: minden mindennel összefügg.

Képesek vagyunk-e az Istent szerető Atyának felfogni? Látunk-e jóindulatot a világban, a természet törvényeiben? Látunk-e jóindulatot az Istenben, még akkor is, ha vannak vírusok, fájdalmak, betegségek, természeti katasztrófák és halál? 

Szeret-e az Isten? Annak ellenére, hogy annyi baj van a világban? A kérdésre a válasz attól is függ, hogy én szeretem-e azokat az embereket, akikkel találkozom.

A Mennyei Atya sokszor olyan helyzetekbe sodor bele minket, amelyeket nem tudunk azonnal megszeretni, elfogadni. Meg tudjuk-e szeretni az embereket, a helyzeteket? Meg tudom-e szeretni a vírust? Az Istent fel tudjuk-e fogni szerető Atyának a sok baj, nehézség ellenére, ez a nagy kérdés?

Nem rendelkezünk minden fölött! Ez a vallásos hit alapja. Istenben próbálom látni a másik embert. Azokat is, akik nem akarnak jót nekem. Engedjem meg, hogy a másik legyen az, aki ő valójában. Ne akarjam a saját képemre formálni!

Ha valami baj történik, akkor elsőként az Úr segítségét kérjük a mi szándékunkhoz.
Ez sem rossz, de mi lenne, ha az adott helyzetben inkább azt kérdeznénk az Istentől, hogy Uram, most mi a te terved velem? Mire akarsz tanítani engem?

Isten megszólítható, de a válaszát nem én szabom meg. Úgy fog engem megszólítani és úgy fog válaszolni nekem, ahogy Ő akarja. Az Úr „reakciója” megérinthet engem fájdalmasan vagy örömmel. De ez fog éltetni engem. Ha úgy történnek a dolgok, ahogyan én szeretném, akkor örülhetek a sikeremnek, de magányos maradok.

Ha szeretnék kapcsolódni másokhoz, Istenhez, akkor engedjem, hogy a másik ember és Isten is a saját szaván, a saját módján, a saját eszközein keresztül szóljon hozzám!

NÉHÁNY KÉRDÉS HOZZÁD, AMIT MA ÉRDEMES ÁTGONDOLNOD, AMIRŐL ITT IS ELMONDHATOD A VÉLEMÉNYED:

• Mennyire „ragaszkodsz” ahhoz, hogy mindent te irányíts az életedben? (Ez nem bűn, ez egy természetes „hajlam”.) Mi történik, amikor valami nem úgy alakul az életedben, ahogyan eltervezted? Hogyan reagálsz? (Legyél őszinte magadhoz!)
• Voltál már olyan helyzetben, amikor minden bizonytalanná vált az életedben? Féltél, aggódtál és valami vagy valaki mégis megérintett, elgondolkodtatott, vigaszt, reményt adott? Ha tudod, idézd fel! Akár fel is fedezheted, hogy ekkor hogyan volt számodra jelen az Isten!
• Téged mi az, ami megérintett már, mi az, ami éltetett, erőt adott?
• Amikor valami megérintett téged, mi volt az, amit utána felfedeztél vagy megértettél az életedből, ami megmutatkozott, megvilágosodott számodra?
• Meg tudtad-e szeretni azokat a helyzeteket, körülményeket, amelyekbe belesodort az élet és nem volt kellemes? „Érezted-e” ilyenkor valahogy Isten „érintését”, jelenlétét, az Ő szeretetét?

Tarts csöndet és gondold át, mit válaszolnál ezekre a kérdésekre!

Természetesen, akutális imaszándékodat is beírhatod a hozzászólásba!

BEVEZETŐ:

Helyezkedj Isten jelenlétébe! Csendesedj el! Engedd, hogy megnyugodj! Ebben segít, ha figyelsz a légzésedre: próbálj egyenletesen, mélyen lélegezni!

Uram, segíts, hogy megnyíljak most Feléd egészen, mialatt félreteszem evilági gondjaimat!
Tölts el békéddel, szereteteddel!

SZEMLÉLD A KÉPET EGY PERCIG!

Milyen érzéseket vált ki belőled? Mondd ki!

Az éjszaka sötét. Nem látunk semmit. Milyen nagyszerű dolog, amint a nap, a világosság úrrá lesz a sötétségen, amikor megpillantjuk az első napsugarakat, eloszlik a homály és kitisztul az ég és úgy láthatjuk a dolgokat, amint vannak.

A Szentírás így tanúskodi húsvét hajnaláról:
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból. Ezután a tanítványok visszatértek övéikhez.(Jn 20, 1-10)

Szükségünk van fényre, hogy megláthassuk a dolgok igazi lényegét, hogy lássuk a valóságot. De szükségünk van a hitre is, hogy ha már egyszer felfedezzük az igazságot, akkor legyen bátoságunk aszerint cselekedni is.
Péter látta és hitt. Nem kellett neki újra és újra bizonygatni, hogy Jézus valóban Megváltó. Világosság lett az ő szívében és fejében is.

Szeretnék most néhány gondolatot megosztani Mustó Péter jezsuita atya „Ahol otthon vagy” című könyvéből:
Ott, ahova két nappal előtte egy hatalmas követ hengerítettek, most csak egy üres sír tátongott. A leplek össze voltak hajtva. Sokan kételkedtek, néhany azonban hittek. A feltámadás-elbeszélések arról beszélnek, hogy a tanítványoknak mit jelentett a feltámadás.

Mit tapasztalhattak meg tehát a tanítványok, amiért azt tudták mondani, hogy Jézus él és feltámadt? Örömöt, felszabadulást, bátorságot, tettrekészséget, jövőbe tekintést, összetartást. Hirtelen volt mondanivalójuk. Bennük történt valami.

Önmagukban tapasztaltak meg változást. Nem azért, mert valaki azt mondta nekik, hogy Jézus feltámadt és ők hittek neki, hanem azért mert lángolt a szívük. Félelem helyett bizalom született bennük. Csüggedés helyett remény.

Jézus valósága kézzelfogahatóvá lett számukra. „Érinthető”. Abban érték tetten őt, ahogyan működni tudtak a húsvéti események után. Jézushoz fűződő kapcsolatuknak az életük tapasztalataihoz volt köze. Ebben erősítette meg őket Jézus szava, amit az asszonyok közvetítettek: „Ne féljetek! Menjetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy térjenek vissza Galileába…” (Mt 28, 10). 

Krisztus él, működik és hat ma is!

Kétezer év óta milliók keresztelkedtek meg Jézus nevére. Az élet szolgálatába álltak, mint Ő tette. Az árvát és az özvegyet védelmükbe veszik. Megvédik a gyengét, befogadják a menekültet …

Akik Jézust komolyan veszik, az élet mellett döntenek. Az életet erősítik, támogatják. A keresztényeknek Krisztus világossága szétoszlatja szívük és elmélyük homályát!

Mindannyiunknak van tapasztalata a feltámadásról. A biológiai életünk megújulásáról éppúgy, mint a lelkünk újjáéledéséről.

Amikor az imádságban erőlködés nélkül egyszer csak felegyenesedsz.
A sötétség kivilágosodik.
A halálfélelemben bizalom születik.
A háborgó lélek megbékél, lecsendesedik.
Amikor a kételyek után oda jutsz, hogy mégis érdemes élni.
Érdemes feladatokat vállalni.
Van értéke az életnek.
A halálod sem annyi csupán, hogy „becsukod a boltot”, hanem Isten tenyerébe hullasz.

Az igazi reményt Jézus hozta el számunkra szenvedésével, halálával és feltámadásával. Akkor élünk a feltámadás örömében, ha el tudjuk mondani és megtapasztaljuk a hétköznapjainkban, hogy Krisztus él, működik és hat az én életemben is!

Most mit látsz ezen a képen? Milyen érzéseket vált ki benned? Szemléld 1 percig!

Az élettelen ágak új élettel telnek meg. A nap fénye, melege (Isten szeretete) rügyeket sarjaszt, virágok nyílnak, majd gyümölcs érlelődik.

Kedves Testvérem!
Kívánom neked és családodnak, hogy a húsvét öröme a te életedet is új erővel, vigasztalással töltse el!

Mit hozott elő benned a mai elmélkedés?
Örülök, ha megosztod velem, mennyire volt hasznos számodra ez a négy nap! Tudtál töltekezni, vagy mást vártál? 

BEVEZETŐ:

Helyezkedj Isten jelenlétébe! Csendesedj el! Engedd, hogy megnyugodj! Ebben segít, ha figyelsz a légzésedre: próbálj egyenletesen, mélyen lélegezni!

Uram, segíts, hogy megnyíljak most Feléd egészen, mialatt félreteszem evilági gondjaimat!
Tölts el békéddel, szereteteddel!

SZEMLÉLD A KÉPET EGY PERCIG!

Milyen érzéseket vált ki belőled? Mondd ki!

Ugye, milyen sokáig tart egy ilyen képet nézni 1 percig! Azt mondjuk, nincs rajta semmi, nem történik semmi, unalmas, egyhangú, színtelen … 

Igen, az, hogy várakozunk, csöndben vagyunk, néha pont ilyennek éljük meg. Megmondom őszintén, én gyakran türelmetlen leszek, ha várakoznom kell. Te hogyan „viseled” a várakozást, a csöndet?

Ezt olvassuk Lukács evangéliumában:
Volt egy József nevű tanácsos, derék és igaz férfi, Júdea Arimatea nevű városából származott, és maga is várta az Isten országát. Ő nem értett egyet a határozattal és az eljárással. Ez elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és sziklasírba helyezte, ahol még nem feküdt senki. A készület napja volt, a szombat már beállóban. A Galileából érkezett asszonyok is elmentek és megnézték a sírt, hogyan helyezték el benne a holttestet. Hazatérőben illatszereket és keneteket vásároltak, a szombatot meg a parancs szerint nyugalomban töltötték. (Lk 23, 50-56)

Képzeld el, hogyan érezhették magukat Jézus halála után a tanítványok, a hívő asszonyok! Ha veszítettél már el szeretett hozzátartozót, akkor biztosan át tudod érezni az ő helyzetüket!
Úgy gondolom, hogy teljesen értetlenül álltak az események előtt. Nem értették, miért történt ez Jézussal. Olyan lelkesítő volt, olyan szép dolgokat mondott.

A Jézust követőkben ilyen kérdések is megfogalmazódhattak: Akkor most vége mindennek? Hiába volt az a sok erőfeszítés? Most akkor hogyan, merre tovább? Mit kezdjek magammal?
Ugye, ilyen kérdések bennünk is megfogalmazódnak, ha valami összeomlott az életünkben?
Leülünk egy csöndes szoba sarkába, kimegyünk az erdőbe, vagy valamilyen elvonulásra alkalmas helyet keresünk, hogy egyedül legyünk és elrendezzük magunkban a dolgokat.

Csendre van szükségünk. A „szent sír” csöndjére. Amikor minden megpihen. Időt kell hagyni, hogy leülepedjenek az érzések, gondolatok, vágyak.
A várakozás idejét éljük. Várjuk, hogy a szomorúságot, a kilátástalanságot, az elkeseredést felváltsa a remény.

Tanuljunk meg csöndben lenni és várakozni ebben a zajos, pörgős világban!

A következőkben idéznék néhány gondolatot Robert Sarah bíboros „A csönd ereje” című könyvéből:

Nagy baj van a lázas és ideges vérmérséklettel. Már nem vagyunk képesek várni, sem csöndben maradni. A hangok és a szenvedélyek eltávolítanak bennünket saját magunktól, míg a csönd mindig arra készteti az embert, hogy kérdéseket tegyen fel magának saját életéről. A belső nyugalom és a harmónia csak a csöndből származhat. Nélküle nincs élet. Az élet legnagyobb misztériumai, legszebb dolgai csöndben születnek.
A mindennapi élet csöndje a másokkal való együttélés elengedhetetlen feltétele. Az elcsendesedés képessége nélkül az ember nem tudja meghallgatni, szeretni és megérteni saját környezetét.
A csönd egyáltalán nem roskad önmagába, nem üresség, nem némaság, mint ahogyan az igazi szó sem csevegés, hanem annak feltétele, hogy jelen legyünk Isten, a felebarát és önmagunk számára.
Akik szeretik Istent, meg kell próbálniuk megőrizni vagy megteremteni azt a légkört, amelyben megtalálhatják az Istent. A keresztényeknek legyen egy csendes otthonuk, mert a saját testük, ahogyan a házuk is, Isten temploma. Úgy neveljék a gyermekeiket, hogy sokat ne kiabáljanak.
A belső csönd az ítélkezésnek, a szenvedélynek és a vágynak a vége. Amikor képesek leszünk a belső csendre, bárhová magunkkal vihetjük és bárhol imádkozhatunk.
Intenzív imádság, Isten keresése, valamint az Ő akaratának meghallgatása kell, hogy megelőzzön minden cselekvést.
Az imádság alatt sikerrel elhallgatunk, odafigyelünk Istenre, és képesek vagyunk meghallani a bennünk lakó és csöndesen kiáltó Szentlélek kimondhatatlan sóhajait.
Egész létezésünkk ebben az alternatívában értendő: vagy önmagamban vagyok, vagy Istenben. Nincs középút. Amikor abbahagyom saját magam keresését, Isten valóban jelen lesz. Amikor szem elől tévesztem magam, Őt nézem.

Raymond-Marie Tchidimbo püspök közel kilenc évet töltött egy mocskos börtönben. Megtiltották neki, hogy bárkivel is beszéljen. Ebben a rettenetes csöndben Istenhez kellett fordulnia, hogy túlélje. A börtöncellája tette lehetővé számára titokzatos módon, hogy megértse az ég csöndjét és a várakozás jelentőségét. Hosszú hónapokon át arra várt, hogy meggyilkolják elektromos árammal vagy összeverjék. Az Istennel való bensőséges találkozása révén nyugalommal nézett szembe a mindennapi megpróbáltatásokkal. Tudta, hogy élete nem egy nyomorúságos fogházban fog véget érni. Tudott várni. Tudta, hogy fogsága megművelt föld, ahová naponta belevetette, mint magokat, az életét, hogy amit ő könnyek között vetett, majd örvendezve arassák.
Paradox módon a halálra ítélt ember csöndje minden reménység hordozója lett.

Ha a csöndet és a várakozást Istennel éljük át, az szép lassan boldog reménységgé változik.

Most mit látsz ezen a képen? Milyen érzéseket vált ki benned? Szemléld 1 percig!

Higgy abban, hogy a homályban, a kilátástalanságban egyszercsak megjelenik egy fénysugár. Mindig.
A sötétség sohasem tarthat örökké, mert van reménységünk, akit úgy hívunk, Krisztus.

Mit hozott elő benned a mai elmélkedés?

BEVEZETŐ:

Helyezkedj Isten jelenlétébe! Csendesedj el! Engedd, hogy megnyugodj! Ebben segít, ha figyelsz a légzésedre: próbálj egyenletesen, mélyen lélegezni!

Uram, segíts, hogy megnyíljak most Feléd egészen, mialatt félreteszem evilági gondjaimat!
Tölts el békéddel, szereteteddel!

SZEMLÉLD A KÉPET EGY PERCIG!

Milyen érzéseket vált ki belőled? Mondd ki!

Elértél egy életkort. Elértél egy szintre.
Mennyi erőfeszítés, mennyi munka, mennyi áldozat van már mögötted? Annyi mindent megharcoltál, felépítettél? Milyen sok öröm és milyen sok bánat szegélyezte már az utadat!
Egyszer csak történik valami és minden összeomlik.

***

Virágvasárnap a tömeg ünnepelte Jézust. Dicsérték. Hajlongtak előtte. Pálmaágakat terítettek lába elé. Ezrek hallgatták tanítását. Sokan követték. Vitték hozzá a betegeket, mert remélték, hogy meggyógyítja őket. Ismerték. Úgy tűnt, hatással van az emberekre, van értelme a beszédeinek, a munkájának, erőfeszítéseinek, cselekedeteinek. Aztán – néhány nap alatt – fordulat történik. Katonák jönnek. Megkötözik, mint egy bűnözőt. Pedig csak jót tett, nem bántott senkit. A főpapok vádolják, az emberek gúnyolják, lenézik. Egy gyilkost is többre értékelnek, mint őt, ugyanis Pilátus szabadon bocsátja Barabást. Megostorozzák, leköpik, a halálát kívánják.

Mit érezhetett Jézus? Hogyan élhette át ezt a megaláztatást? Gondolj most bele egy kicsit!

Nagyon megrendítőek Izajás próféta szavai. Lassan, szóról-szóra haladva olvassuk végig:
Amint sokan megborzadtak láttán, – hiszen oly dicstelennek látszott és alig volt emberi ábrázata –, úgy fog majd sok nemzet ámulni rajta és királyok némulnak el színe előtt. Mert olyasmit fognak látni, amilyet még soha nem hirdettek nekik; és olyan dolognak lesznek tanúi, amilyenről addig soha nem hallottak.
Ki hitt abban, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt fel előttünk, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből. Nem volt sem szép, sem ékes, a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.

Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát. Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját. Erőszakos ítélettel végeztek vele. Ugyan ki törődik egyáltalán ügyével? Igen, kitépték az élők földjéből, és bűneink miatt halállal sújtották. A gonoszok közt adtak neki sírboltot, és a gazdagok mellé temették el, bár nem vitt végbe gonoszságot, sem álnokság nem volt a szájában. Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja életét engesztelő áldozatul: látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete, és teljesül általa az Úr akarata. „Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot, és megelégedés tölti el. Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek a zsákmánya, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért.” (Iz 52, 14, 53)

Fel kellett vennie és vinnie kellett a keresztet. Vállalta. Csöndben. Szótlanul. Nem mérgelődött, nem méltatlankodott, nem szidott senkit.
Azután kínok között meghalt.
De nem a semmiért. Értünk, Értem, Érted. És Ő ezt tudta.
Volt értelme a szenvedésének, a halálának.

Szeretjük, ha jól mennek a dolgaink, amikor öröm van és bőség. Örülünk, ha látjuk a munkánk gyümölcsét. De általában ez nem tart hosszú ideig. Mindig van probléma, mindig van küzdelem, sikertelenség, betegség, bánat, fájdalom, összeomlás, elkeseredés … – és igen, halál is.

A szenvedés magányossá tesz. Zavarodottá. Van-e tovább? Hogyan tovább? Úgy érezzük, hogy valamit elrontottunk. „Valamit rosszul csináltam. Kudarcot vallottam. Ezért jött a szenvedés.” – írja Mustó atya.

Amíg a fájdalom közepette lázadunk, panaszkodunk, Istent hibáztatjuk, sajnáljuk magunkat, addig a magunk dolgával foglalkozunk. Amíg azt keressük, kit lehet felelőssé tenni, nem látjuk meg Isten működését abban, ami történt velünk. Isten lehetőséget is kínál abban, ami megszenvedtet.
A lehetőséget csak akkor vesszük észre, ha nem kárhoztatunk mást vagy magunkat azért, mert rosszul megy valami, és nem görcsölünk rá a sikerre. Nem felelőtlenség következik ebből az elengedésből, hanem derű, alázat. Fellélegzünk.

Azt hiszem, Jézus is azért tudta némán, csöndben végigjárni a keresztútját és békésen viselni a felfeszítést, a földi életének az összeomlását, mert tudta, hogy van értelme, tudta, hogy ez az Atya akarata. Az Atya pedig maga a Szeretet.
Ilyen hozzáállással a fájdalomban, a halálban, az összeomlásban is felsejlik a reménysugár.

A Teremtő megadta a lehetőséget, hogy éljek. Ez sosem volt kétséges számomra. Az Élet akarta, hogy legyek. Isten nem kímél meg minden rossztól. De nem kételkedem abban, hogy Ő jobban tudja, mint én, hogy mi történik velem. Hogy mi, mire jó. Nem félek tőle. Rá tudom bízni magam. (Mustó Péter SJ)

Most mit látsz ezen a képen? Milyen érzéseket vált ki benned? Szemléld 1 percig!

Van úgy, hogy újra kell tervezni, újra kell építeni az életünket. Így lehetőségünk van tanulni a korábbi hibáinkból vagy csak egyszerűen a megszerzett tapasztalatokból.

Mit hozott elő benned a mai elmélkedés?

Kedves Lelkigyakorlatozó Útitárs!

BEVEZETŐ:

Helyezkedj Isten jelenlétébe! Csendesedj el! Engedd, hogy megnyugodj! Ebben segít, ha figyelsz a légzésedre: próbálj egyenletesen, mélyen lélegezni!

Uram, segíts, hogy megnyíljak most Feléd egészen, mialatt félreteszem evilági gondjaimat!
Tölts el békéddel, szereteteddel!

SZEMLÉLD A KÉPET EGY PERCIG!

Milyen érzéseket vált ki belőled? Mondd ki!A békés kék eget lassan beborítják a viharfelhők. Valami szörnyű égi háború közeleg széllel, villámlással, mennydörgéssel, heves zivatarral.

ELMÉLKEDÉS:

Milyen nagyszerű dolog, amikor érezzük, hogy küldetésünk van. Amikor valami szépet és nagyot szeretnénk megélni. A tanítványok is érezhettek ilyet Jézus jeruzsálemi bevonulásakor, amikor minden szép volt és jó. A tömegek ünnepelték a Mestert. Aztán eltelik pár nap és valami változik, mintha mégse lenne olyan örömteli minden. Mintha gyűlnének a viharfelhők körülöttük…

Ezt olvassuk: „Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból kijelentette:
„Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták kiről mondta ezt.” (Jn 13,31) „Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek.”

Aláhúztam azokat a szavakat, amelyek utalnak a bizonytalanságra, arra, hogy készül valami. Az apostolok félelmét az is táplálhatta, ami ezután történt a vacsorán. Meggyőződésem, hogy a tanítványok nem is voltak rá felkészülve.

Ami az utolsó vacsorán történt az egyszerre volt örömteli (amikor a szeretetről beszélt: pl. „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.”),

meglepő (a lábmosás, ami egyébként a szolgák feladata volt: „Mégis fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát.”)

és baljós (Jézus felfedi árulóját: „Ezzel bemártotta a falatot, fogta és az áruló Júdásnak nyújtotta, az iskarióti Simon fiának. A falat után rögvest belészállt a sátán.” )

A mi életünk is tele van bizonytalansággal, kiszámíthatatlansággal, ami olykor aggodalomal, félelemmel tölt el bennünket. Ilyenkor úgy érezzük, viharfelhők közelednek. Nem tudjuk, vajon milyen lesz a végkifejlet. Gyakran nem tudjuk, hogyan kellene ilyenkor viselkednünk.

Hogyan reagáltak az apotolok? A vacsora után, illetve a Getszemáni kertből szétszéledtek, elfutottak, menekültek. Mi is mennyiszer ezt a megoldást választjuk?

Mit tett Jézus?
Jézus nem menekült el a „vihar”, a szenvedés elől. Nem menekült, hanem vállalta. De hogyan volt erre képes? Honnan vette hozzá az erőt?

Egyszerre szomorúság fogta el, és gyötrődni kezdett. „Halálosan szomorú a lelkem – mondta nekik. – Maradjatok itt és virrasszatok velem!” Valamivel odébb ment, és arcra borulva így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (Mt 26, 37-39)

Jézus elvonult és imádkozott. Kereste a kapcsolatot az Atyával. Annyira átélte az imádságot, annyira az Atya jelenlétében volt, annyira odatette az életét az Atya kezébe, hogy vérrel verejtékezett…
Rábízta magát – … ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!…
Mit „kapott” csserébe? Olyan békét és erőt, ami alkalmassá tette, hogy folytassa az útját.

Amikor viharfelhők közelednek az életünkben, ne szaladjunk el mi sem, ne essünk kétségbe, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a viharban veszteségek, bajok érhetnek.

Szorongás lehet úrrá rajtunk, amikor ilyen feszültséggel teli heteket-hónapokat élünk meg. Ilyen hangokat hallhatok magamban: „A környezetünk, az életünk veszélyekkel teli.” „A jövő sötét, kilátástalan és félelmetes.” „Bármikor a betegség áldozatává válhatok.” „Semmit sem tehetek magamért és másokért.” „Amilyen szerencsétlen vagyok, tuti megbetegszem.”

Ráadásul a rettegés ledermeszt és cselekvésképtelenné tesz bennünket.

Éljen bennünk a remény, hogy van értelme mindennek, ami történik velünk! Higgyük el, hogy bármilyen helyzetben is vagyok, az Úr jelen van gondviselő irgalmával. Mondjuk együtt:
„Uram, köszönöm, hogy jelen vagy most itt gondviselő irgalmaddal!”

Most mit látsz ezen a képen? Milyen érzéseket vált ki benned? Szemléld 1 percig!

A Nap ereje feloszlatja a viharfelhőket!
Isten ereje végtelen. Az Ő ereje eloszlatja életünkből a félelmet, a kilátástalanságot, a reménytelenséget! Bízz Benne!

Mit hozott elő benned a mai elmélkedés?