BEVEZETŐ:
Helyezkedj Isten jelenlétébe! Csendesedj el! Engedd, hogy megnyugodj! Ebben segít, ha figyelsz a légzésedre: próbálj egyenletesen, mélyen lélegezni!
Uram, segíts, hogy megnyíljak most Feléd egészen, mialatt félreteszem evilági gondjaimat!
Tölts el békéddel, szereteteddel!
SZEMLÉLD A KÉPET EGY PERCIG!
Milyen érzéseket vált ki belőled? Mondd ki!
Ugye, milyen sokáig tart egy ilyen képet nézni 1 percig! Azt mondjuk, nincs rajta semmi, nem történik semmi, unalmas, egyhangú, színtelen …
Igen, az, hogy várakozunk, csöndben vagyunk, néha pont ilyennek éljük meg. Megmondom őszintén, én gyakran türelmetlen leszek, ha várakoznom kell. Te hogyan „viseled” a várakozást, a csöndet?
Ezt olvassuk Lukács evangéliumában:
Volt egy József nevű tanácsos, derék és igaz férfi, Júdea Arimatea nevű városából származott, és maga is várta az Isten országát. Ő nem értett egyet a határozattal és az eljárással. Ez elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és sziklasírba helyezte, ahol még nem feküdt senki. A készület napja volt, a szombat már beállóban. A Galileából érkezett asszonyok is elmentek és megnézték a sírt, hogyan helyezték el benne a holttestet. Hazatérőben illatszereket és keneteket vásároltak, a szombatot meg a parancs szerint nyugalomban töltötték. (Lk 23, 50-56)
Képzeld el, hogyan érezhették magukat Jézus halála után a tanítványok, a hívő asszonyok! Ha veszítettél már el szeretett hozzátartozót, akkor biztosan át tudod érezni az ő helyzetüket!
Úgy gondolom, hogy teljesen értetlenül álltak az események előtt. Nem értették, miért történt ez Jézussal. Olyan lelkesítő volt, olyan szép dolgokat mondott.
A Jézust követőkben ilyen kérdések is megfogalmazódhattak: Akkor most vége mindennek? Hiába volt az a sok erőfeszítés? Most akkor hogyan, merre tovább? Mit kezdjek magammal?
Ugye, ilyen kérdések bennünk is megfogalmazódnak, ha valami összeomlott az életünkben?
Leülünk egy csöndes szoba sarkába, kimegyünk az erdőbe, vagy valamilyen elvonulásra alkalmas helyet keresünk, hogy egyedül legyünk és elrendezzük magunkban a dolgokat.
Csendre van szükségünk. A „szent sír” csöndjére. Amikor minden megpihen. Időt kell hagyni, hogy leülepedjenek az érzések, gondolatok, vágyak.
A várakozás idejét éljük. Várjuk, hogy a szomorúságot, a kilátástalanságot, az elkeseredést felváltsa a remény.
Tanuljunk meg csöndben lenni és várakozni ebben a zajos, pörgős világban!
A következőkben idéznék néhány gondolatot Robert Sarah bíboros „A csönd ereje” című könyvéből:
Nagy baj van a lázas és ideges vérmérséklettel. Már nem vagyunk képesek várni, sem csöndben maradni. A hangok és a szenvedélyek eltávolítanak bennünket saját magunktól, míg a csönd mindig arra készteti az embert, hogy kérdéseket tegyen fel magának saját életéről. A belső nyugalom és a harmónia csak a csöndből származhat. Nélküle nincs élet. Az élet legnagyobb misztériumai, legszebb dolgai csöndben születnek.
A mindennapi élet csöndje a másokkal való együttélés elengedhetetlen feltétele. Az elcsendesedés képessége nélkül az ember nem tudja meghallgatni, szeretni és megérteni saját környezetét.
A csönd egyáltalán nem roskad önmagába, nem üresség, nem némaság, mint ahogyan az igazi szó sem csevegés, hanem annak feltétele, hogy jelen legyünk Isten, a felebarát és önmagunk számára.
Akik szeretik Istent, meg kell próbálniuk megőrizni vagy megteremteni azt a légkört, amelyben megtalálhatják az Istent. A keresztényeknek legyen egy csendes otthonuk, mert a saját testük, ahogyan a házuk is, Isten temploma. Úgy neveljék a gyermekeiket, hogy sokat ne kiabáljanak.
A belső csönd az ítélkezésnek, a szenvedélynek és a vágynak a vége. Amikor képesek leszünk a belső csendre, bárhová magunkkal vihetjük és bárhol imádkozhatunk.
Intenzív imádság, Isten keresése, valamint az Ő akaratának meghallgatása kell, hogy megelőzzön minden cselekvést.
Az imádság alatt sikerrel elhallgatunk, odafigyelünk Istenre, és képesek vagyunk meghallani a bennünk lakó és csöndesen kiáltó Szentlélek kimondhatatlan sóhajait.
Egész létezésünkk ebben az alternatívában értendő: vagy önmagamban vagyok, vagy Istenben. Nincs középút. Amikor abbahagyom saját magam keresését, Isten valóban jelen lesz. Amikor szem elől tévesztem magam, Őt nézem.
Raymond-Marie Tchidimbo püspök közel kilenc évet töltött egy mocskos börtönben. Megtiltották neki, hogy bárkivel is beszéljen. Ebben a rettenetes csöndben Istenhez kellett fordulnia, hogy túlélje. A börtöncellája tette lehetővé számára titokzatos módon, hogy megértse az ég csöndjét és a várakozás jelentőségét. Hosszú hónapokon át arra várt, hogy meggyilkolják elektromos árammal vagy összeverjék. Az Istennel való bensőséges találkozása révén nyugalommal nézett szembe a mindennapi megpróbáltatásokkal. Tudta, hogy élete nem egy nyomorúságos fogházban fog véget érni. Tudott várni. Tudta, hogy fogsága megművelt föld, ahová naponta belevetette, mint magokat, az életét, hogy amit ő könnyek között vetett, majd örvendezve arassák.
Paradox módon a halálra ítélt ember csöndje minden reménység hordozója lett.
Ha a csöndet és a várakozást Istennel éljük át, az szép lassan boldog reménységgé változik.
Most mit látsz ezen a képen? Milyen érzéseket vált ki benned? Szemléld 1 percig!
Higgy abban, hogy a homályban, a kilátástalanságban egyszercsak megjelenik egy fénysugár. Mindig.
A sötétség sohasem tarthat örökké, mert van reménységünk, akit úgy hívunk, Krisztus.
Mit hozott elő benned a mai elmélkedés?