Kedves Barátom!
Sötétedett, amikor kiértünk a Getszemáni kertbe. Én is szerettem az Olajfák hegyét, gyakran jártunk ide Jézussal. A csönd és a nyugalom helye volt, amely kiváló alkalmat teremtett arra, hogy teljesen Jézusra, a tanítására tudjunk figyelni.
Kedves Barátom!
Neked van olyan helyed, ahová elvonulhatsz, ahol csöndben lehetsz egészen az Úrral? Ha van, akkor használd ki! Ezek az imádságos pillanatok azok, amikből töltekezni és építkezni tudsz egész életedben.
Jó volt Jézussal lenni itt az olajfák között. Élveztem a jelenlétét, a meghitt beszélgetéseket. Viszont most Jézus nem volt nyugodt, látszott rajta. Mi, tanítványok letelepedtünk egy helyre és beszélgettünk. A Mester viszont arrébb ment. Egy kis idő után izgatott, hogy merre lehet, mit csinál, ezért elindultam keresni. Alig mentem pár métert és észrevettem, amint egy fa tövénél térdepel és szemmel láthatóan gyötrődik. Úgy hallottam, mintha imádkozna. Sohasem láttam még ilyennek. Kicsit megrémített, amit láttam. Vajon mi lelte? Talán beteg? De nem mertem közelebb menni hozzá. Inkább visszatértem a többiekhez.
Nem telt el tíz perc, Jézus megjelent közöttünk. Az arca szomorú, de békés volt. Mintha véres foltot láttam volna a szeme alatt, de nem mertem megjegyezni. Ekkor hirtelen zajra lettünk figyelmesek. Katonákat, fáklyákat láttunk. Megijedtünk, mert nem értettük, hogy ilyen késői órában mit keresnek itt a katonák.
Amikor megláttam a csapat élén Júdást, már mindent értettem. Erre az árulásra utalt Jézus a vacsora alkalmával.
Párbeszéd indult el a katonák és Jézus között. Csodáltam, amilyen határozottan és békésen nézett szembe a Mester mindazzal, ami rá várt. Azt hiszem, a gyötrődő imádságra szükség volt, hogy az Atya akaratával összhangban teljesíthesse küldetését.
Kisebb dulakodásra is sor került. Temperamentuma miatt természetesen Péter volt az, aki nekirontott az egyik katonának, aki meg is sérült.
Jézus azonban nem állt ellent, sőt lecsitított mindenkit. Nyugodtan fogadta, hogy megkötözik, mintha bűnöző lenne.
Ahogy Jézust elvezették, a többi tanítványon úrrá lett a félelem. “Mi lesz, ha bennünket is börtönbe zárnak? – vélekedtek.” Ezért jobbnak látták, ha szétszélednek és elrejtőznek a környéken. Egyedül Péter és én követtük Jézust tisztes távolból. Láttam Péter arcán a zavarodottságot. Nem tudta, mit csináljon. Engem megnyugtatott a Jézusból áradó béke és szeretet. Nem mondom, hogy nem voltam izgatott, de nem féltem. Éreztem, hogy mennem kell utána. Nem a kíváncsiság hajtott, hanem annak a tudata, hogy vele legyek a nehézségek idején is.
Először Annás főpaphoz vitték, Kaifás apósához.
Igazából mindketten nagyhatalmú, szigorú emberek voltak, akik a vallási szabályokhoz körömszakadtáig ragaszkodtak.
Szerettem volna látni, mi történik Jézussal. Fontos volt számomra, hogy legalább lélekben mellette legyek. Mivel ismerőse voltam a főpapnak, ezért a kapunál lévő szolgálóval megbeszéltem, hogy bemehetek az udvarra, ahol kihallgatták a Mestert. Kikönyörögtem, hogy Pétert is beengedjék. Amikor azonban Péter a szolgáló mellett elhaladt, a szolgáló megjegyezte: “Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy?”. Péter zavarában hirtelen rávágta, hogy “nem vagyok”. Teljesen ledöbbentem. Összeakadt a tekintetünk Péterrel. Néztünk egymásra és egy szót sem szóltunk. Csalódtam Péterben. Hát nem csak Júdás, hanem Péter is elárulja? – gondoltam. Eszembe jutott Jézus, aki minden ítélkezés és neheztelés nélkül viszonyult Júdáshoz és a katonákhoz. Így már nem tudtam én sem haragudni Péterre.
Péterrel próbáltunk elvegyülni az emberek között. Odamentünk a tűzhöz is melegedni. Ahogy hallottam, Jézust a tanítása felől faggatta a főpap, de a Mester mindig frappánsan megfelelt neki. A főpap nem tudott vele mit kezdeni, ezért átküldte Kaifáshoz, ahol szintén nem sok időt töltött.
Ahogy mentem kifelé az udvarról, arra lettem figyelmes, hogy Péter még mindig ott ácsorog a tűznél. Fel is tűnt még két embernek, és elkezdték faggatni, de ő hevesen tiltakozott, hogy nem ismeri Jézust.
Már hajnalodott, de valahogy egyáltalán nem voltam álmos. Mivel a tömeg egy része elindult Pilátus palotája felé, úgy döntöttem, én is odamegyek. Ahogy visszanéztem, megláttam Pétert, zokogva roskadt össze egy fa mellett. Azt hiszem értettem, min megy keresztül. Szerettem Pétert. Mindig is nagyra értékeltem a Mester iránti elkötelezettségét és hitét. Odamentem hozzá és átöleltem. Csak sírt és sírt.
Invitáltam, hogy jöjjön velem, de nem volt ereje hozzá. Elindultam hát egyedül a palotához.
A palota előtti téren már hatalmas tömeg várta Pilátust.
Ahogy haladt előre a kihallgatás, megdöbbentett, hogy a nép – élükön a főpapokkal – egyre erősebben akarta Jézus halálát. Azt gondoltam, hogy a Mestert megkínozzák és börtönbe vetik. De arra végképp nem számítottam, hogy azok az emberek akarják a halálát, akik között annyi jót tett. Hogyan gyűlölhetünk ennyire? Miért van bennünk ennyi gonoszság?
Kedves Barátom!
Ha nem a szeretet vezeti a gondolatainkat, akkor a cselekedeteink sem fognak szeretetből fakadni. Ha szeretet helyett az önzés, az “én” kerül előtérbe, akkor szépen, észrevétlenül a Gonosz fogja irányítani az életünket. Ezért tisztítsd meg gondolataidat és cselekedeteidet a böjt és az imádság által és kérd folyamatosan az Úr irgalmát!
Azt hiszem, Pilátusra hatottak Jézus szavai:
Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim, hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innen való.” Pilátus közbeszólt: „Tehát király vagy?” „Te mondod, hogy király vagyok – mondta Jézus. – Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra.
Pilátus nem találta bűnösnek Jézust, ezért el akarta engedni. Azonban ő maga is megrökönyödött, amikor a nép fennhangon kiabálta: “Ne őt, hanem Barabást!”
Megölik, nincs menekvés – fogalmaztam meg magamnak. Teljesen letaglózott az emberek hozzáállása. Legszívesebben felkiáltottam volna: “Miért? Miért? Miért?”
Magamba roskadva leültem egy út széli kőre. Ahogy felemeltem a fejem, megláttam Máriát, Jézus anyját, néhány asszony társaságában. Átverekedve magam a tömegen, odasiettem hozzá. Megöleltem. Láttam az édesanyai aggodalmat az arcán. Kérdezte, hogy mi történik. Azt feleltem neki: “valószínűleg megölik”. Lesütötte az arcát és kezével gyöngéden letörölte a szeme alatt összegyűlt könnycseppeket.
Egy kis időre alábbhagyott a tömeg hangoskodása. Nem láttuk Jézust sem Pilátus mellett. Vártuk, hogy történjen valami.
Aztán hirtelen a tömeg hangos őrjöngésbe csapott át. Újra feltűnt Jézus véresen, megostorozva, töviskoronával a fején. Alig állt a lábán. Egy katona támogatta.
Egyszer csak a tömeg ütemes kiáltozásba kezdett: “Keresztre vele! Keresztre vele! Keresztre vele!” Szörnyű volt, amit a nép művelt.
Máriával egymásba kapaszkodtunk. Szorítottuk egymás kezét.
És ekkor Pilátus halálra ítélte. Nem a lelkiismeretére hallgatott, hanem mások véleményére. Nem az igazság, egy ember élete érdekelte, hanem a félelem, hogy elveszítheti a hatalmát.
Kedves Barátom!
Valld be őszintén magadnak: mennyire élsz a lelkiismereted szerint? Mennyire hallgatsz a belső hangra, amely valójában az Úr hangja? Bizony, ezt minden áldott nap meg kell vizsgálnunk.
Elindult a Golgotára
Jézus lejött az emelvényről és a katonák a vállára tették a keresztet, és elindult. A tömegből sokan örültek az ítéletnek, szidalmazták. “Megérdemelte” – harsogták.
Máriával karonfogva mentünk Jézus után. Amikor már oszlott a tömeg, sikerült egészen közel férkőzni Hozzá. Többször is elesett. Szerettünk volna segíteni Neki, de a katonák nem engedtek a közelébe.
Jézus egyszer váratlanul megállt. Persze, alig bírt menni a fájdalomtól és a kimerültségtől, de látszódott rajta, hogy most összeszedi magát. Oldalra nézett, egyenesen Máriára. Mária pedig könnybelábadt szemmel figyelte, szó nélkül, mozdulatlanul. Mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Életem egyik legmeghatóbb jelenete volt: anya és fia szeretete “találkozott” a szenvedés közepette is.
Aztán egy katona lökött Jézuson egyet és indult tovább.
Éreztem Márián, hogy csökken a keze szorítása. Megkönnyebbült egy kicsit. Jót tett a lelkének ez a találkozás.
Mire mi is felértünk Máriával a Golgotára, Jézus és másik két gonosztevő már függött a kereszten. Körülötte a katonák jól elvoltak, mintha vásárban lennének: osztozkodtak Jézus ruháin.
Teltek-múltak a percek. Láttuk, hogy Jézus nem bírja már sokáig, ezért közelebb mentünk a kereszthez, egészen közel. Sokan megunták az ácsorgást és elmentek haza. A katonák sem foglalkoztak már velünk.
Egyszer alig hallhatóan Jézus az édesanyjához szólt: “Asszony, íme a te fiad”. Aztán pedig nekem mondta: “Nézd, az anyád!”
El sem tudom mondani, mit éreztem akkor. Olyan mérhetetlen szeretetet, amit azóta sem tudok szavakba önteni. Jézus az utolsó pillanatában is gondoskodott, törődött a szeretteivel. Mária rám nézett és láttam az arcán egy halvány mosolyt. Talán egy kicsit megnyugodott.
Jézus tudta, hogy már minden beteljesedett. De hogy egészen beteljesedjék az Írás, megszólalt: „Szomjazom!” Volt ott egy ecettel teli edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték és a szájához emelték. Amint Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: „Beteljesedett!” Aztán lehajtotta fejét és kilehelte lelkét.
Néma csönd lett és térdre rogytunk.
Kedves Barátom!
Most maradj te is egy kicsit csöndben.
Gondolj arra, hogy Jézus érted halt meg. Ennyire szeretett, hogy meghalt érted.
Egy napon mindannyian kileheljük lelkünket. Egy napon mindannyian jelezzük majd szóval, vagy csak lélegzettel, kézmozdulattal, hogy bevégeztetett. Nem kereszten, mint Jézus, de lehet, hogy fájdalomban, magányban vagy félelemben történik.
Percek teltek így el, csöndben.
Odalépett hozzánk Arimateai József és Nikodémus. Engedélyt kaptak Pilátustól, hogy levehessék a testet a keresztről és eltemessék.
A közelben volt egy üres szikla sírbolt. Gyolcsba göngyölték Jézus testét és oda temették.
Nem volt erőm ahhoz, hogy segítsek Józsefnek és Nikodémusnak, csak Máriát támogattam.
Majd hazaindultunk.
