BEVEZETŐ:
Helyezkedj Isten jelenlétébe! Csendesedj el! Engedd, hogy megnyugodj! Ebben segít, ha figyelsz a légzésedre: próbálj egyenletesen, mélyen lélegezni!
Uram, segíts, hogy megnyíljak most Feléd egészen, mialatt félreteszem evilági gondjaimat!
Tölts el békéddel, szereteteddel!
SZEMLÉLD A KÉPET EGY PERCIG!
Milyen érzéseket vált ki belőled? Mondd ki!
Elértél egy életkort. Elértél egy szintre.
Mennyi erőfeszítés, mennyi munka, mennyi áldozat van már mögötted? Annyi mindent megharcoltál, felépítettél? Milyen sok öröm és milyen sok bánat szegélyezte már az utadat!
Egyszer csak történik valami és minden összeomlik.
***
Virágvasárnap a tömeg ünnepelte Jézust. Dicsérték. Hajlongtak előtte. Pálmaágakat terítettek lába elé. Ezrek hallgatták tanítását. Sokan követték. Vitték hozzá a betegeket, mert remélték, hogy meggyógyítja őket. Ismerték. Úgy tűnt, hatással van az emberekre, van értelme a beszédeinek, a munkájának, erőfeszítéseinek, cselekedeteinek. Aztán – néhány nap alatt – fordulat történik. Katonák jönnek. Megkötözik, mint egy bűnözőt. Pedig csak jót tett, nem bántott senkit. A főpapok vádolják, az emberek gúnyolják, lenézik. Egy gyilkost is többre értékelnek, mint őt, ugyanis Pilátus szabadon bocsátja Barabást. Megostorozzák, leköpik, a halálát kívánják.
Mit érezhetett Jézus? Hogyan élhette át ezt a megaláztatást? Gondolj most bele egy kicsit!
Nagyon megrendítőek Izajás próféta szavai. Lassan, szóról-szóra haladva olvassuk végig:
Amint sokan megborzadtak láttán, – hiszen oly dicstelennek látszott és alig volt emberi ábrázata –, úgy fog majd sok nemzet ámulni rajta és királyok némulnak el színe előtt. Mert olyasmit fognak látni, amilyet még soha nem hirdettek nekik; és olyan dolognak lesznek tanúi, amilyenről addig soha nem hallottak.
Ki hitt abban, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg? Úgy nőtt fel előttünk, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből. Nem volt sem szép, sem ékes, a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.
Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát. Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját. Erőszakos ítélettel végeztek vele. Ugyan ki törődik egyáltalán ügyével? Igen, kitépték az élők földjéből, és bűneink miatt halállal sújtották. A gonoszok közt adtak neki sírboltot, és a gazdagok mellé temették el, bár nem vitt végbe gonoszságot, sem álnokság nem volt a szájában. Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja életét engesztelő áldozatul: látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete, és teljesül általa az Úr akarata. „Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot, és megelégedés tölti el. Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek a zsákmánya, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért.” (Iz 52, 14, 53)
Fel kellett vennie és vinnie kellett a keresztet. Vállalta. Csöndben. Szótlanul. Nem mérgelődött, nem méltatlankodott, nem szidott senkit.
Azután kínok között meghalt.
De nem a semmiért. Értünk, Értem, Érted. És Ő ezt tudta.
Volt értelme a szenvedésének, a halálának.
Szeretjük, ha jól mennek a dolgaink, amikor öröm van és bőség. Örülünk, ha látjuk a munkánk gyümölcsét. De általában ez nem tart hosszú ideig. Mindig van probléma, mindig van küzdelem, sikertelenség, betegség, bánat, fájdalom, összeomlás, elkeseredés … – és igen, halál is.
A szenvedés magányossá tesz. Zavarodottá. Van-e tovább? Hogyan tovább? Úgy érezzük, hogy valamit elrontottunk. „Valamit rosszul csináltam. Kudarcot vallottam. Ezért jött a szenvedés.” – írja Mustó atya.
Amíg a fájdalom közepette lázadunk, panaszkodunk, Istent hibáztatjuk, sajnáljuk magunkat, addig a magunk dolgával foglalkozunk. Amíg azt keressük, kit lehet felelőssé tenni, nem látjuk meg Isten működését abban, ami történt velünk. Isten lehetőséget is kínál abban, ami megszenvedtet.
A lehetőséget csak akkor vesszük észre, ha nem kárhoztatunk mást vagy magunkat azért, mert rosszul megy valami, és nem görcsölünk rá a sikerre. Nem felelőtlenség következik ebből az elengedésből, hanem derű, alázat. Fellélegzünk.
Azt hiszem, Jézus is azért tudta némán, csöndben végigjárni a keresztútját és békésen viselni a felfeszítést, a földi életének az összeomlását, mert tudta, hogy van értelme, tudta, hogy ez az Atya akarata. Az Atya pedig maga a Szeretet.
Ilyen hozzáállással a fájdalomban, a halálban, az összeomlásban is felsejlik a reménysugár.
A Teremtő megadta a lehetőséget, hogy éljek. Ez sosem volt kétséges számomra. Az Élet akarta, hogy legyek. Isten nem kímél meg minden rossztól. De nem kételkedem abban, hogy Ő jobban tudja, mint én, hogy mi történik velem. Hogy mi, mire jó. Nem félek tőle. Rá tudom bízni magam. (Mustó Péter SJ)
Most mit látsz ezen a képen? Milyen érzéseket vált ki benned? Szemléld 1 percig!
Van úgy, hogy újra kell tervezni, újra kell építeni az életünket. Így lehetőségünk van tanulni a korábbi hibáinkból vagy csak egyszerűen a megszerzett tapasztalatokból.
Mit hozott elő benned a mai elmélkedés?