Kedves Lelkigyakorlatozó Útitárs!

BEVEZETŐ:

Helyezkedj Isten jelenlétébe! Csendesedj el! Engedd, hogy megnyugodj! Ebben segít, ha figyelsz a légzésedre: próbálj egyenletesen, mélyen lélegezni!

Uram, segíts, hogy megnyíljak most Feléd egészen, mialatt félreteszem evilági gondjaimat!
Tölts el békéddel, szereteteddel!

SZEMLÉLD A KÉPET EGY PERCIG!

Milyen érzéseket vált ki belőled? Mondd ki!A békés kék eget lassan beborítják a viharfelhők. Valami szörnyű égi háború közeleg széllel, villámlással, mennydörgéssel, heves zivatarral.

ELMÉLKEDÉS:

Milyen nagyszerű dolog, amikor érezzük, hogy küldetésünk van. Amikor valami szépet és nagyot szeretnénk megélni. A tanítványok is érezhettek ilyet Jézus jeruzsálemi bevonulásakor, amikor minden szép volt és jó. A tömegek ünnepelték a Mestert. Aztán eltelik pár nap és valami változik, mintha mégse lenne olyan örömteli minden. Mintha gyűlnének a viharfelhők körülöttük…

Ezt olvassuk: „Az utolsó vacsorán Jézus mélyen megrendült lelkében, és újból kijelentette:
„Bizony, bizony, mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Erre a tanítványok tanácstalanul egymásra néztek, mert nem tudták kiről mondta ezt.” (Jn 13,31) „Fiaim, már csak rövid ideig vagyok veletek.”

Aláhúztam azokat a szavakat, amelyek utalnak a bizonytalanságra, arra, hogy készül valami. Az apostolok félelmét az is táplálhatta, ami ezután történt a vacsorán. Meggyőződésem, hogy a tanítványok nem is voltak rá felkészülve.

Ami az utolsó vacsorán történt az egyszerre volt örömteli (amikor a szeretetről beszélt: pl. „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.”),

meglepő (a lábmosás, ami egyébként a szolgák feladata volt: „Mégis fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát.”)

és baljós (Jézus felfedi árulóját: „Ezzel bemártotta a falatot, fogta és az áruló Júdásnak nyújtotta, az iskarióti Simon fiának. A falat után rögvest belészállt a sátán.” )

A mi életünk is tele van bizonytalansággal, kiszámíthatatlansággal, ami olykor aggodalomal, félelemmel tölt el bennünket. Ilyenkor úgy érezzük, viharfelhők közelednek. Nem tudjuk, vajon milyen lesz a végkifejlet. Gyakran nem tudjuk, hogyan kellene ilyenkor viselkednünk.

Hogyan reagáltak az apotolok? A vacsora után, illetve a Getszemáni kertből szétszéledtek, elfutottak, menekültek. Mi is mennyiszer ezt a megoldást választjuk?

Mit tett Jézus?
Jézus nem menekült el a „vihar”, a szenvedés elől. Nem menekült, hanem vállalta. De hogyan volt erre képes? Honnan vette hozzá az erőt?

Egyszerre szomorúság fogta el, és gyötrődni kezdett. „Halálosan szomorú a lelkem – mondta nekik. – Maradjatok itt és virrasszatok velem!” Valamivel odébb ment, és arcra borulva így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!” (Mt 26, 37-39)

Jézus elvonult és imádkozott. Kereste a kapcsolatot az Atyával. Annyira átélte az imádságot, annyira az Atya jelenlétében volt, annyira odatette az életét az Atya kezébe, hogy vérrel verejtékezett…
Rábízta magát – … ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te!…
Mit „kapott” csserébe? Olyan békét és erőt, ami alkalmassá tette, hogy folytassa az útját.

Amikor viharfelhők közelednek az életünkben, ne szaladjunk el mi sem, ne essünk kétségbe, még akkor sem, ha tudjuk, hogy a viharban veszteségek, bajok érhetnek.

Szorongás lehet úrrá rajtunk, amikor ilyen feszültséggel teli heteket-hónapokat élünk meg. Ilyen hangokat hallhatok magamban: „A környezetünk, az életünk veszélyekkel teli.” „A jövő sötét, kilátástalan és félelmetes.” „Bármikor a betegség áldozatává válhatok.” „Semmit sem tehetek magamért és másokért.” „Amilyen szerencsétlen vagyok, tuti megbetegszem.”

Ráadásul a rettegés ledermeszt és cselekvésképtelenné tesz bennünket.

Éljen bennünk a remény, hogy van értelme mindennek, ami történik velünk! Higgyük el, hogy bármilyen helyzetben is vagyok, az Úr jelen van gondviselő irgalmával. Mondjuk együtt:
„Uram, köszönöm, hogy jelen vagy most itt gondviselő irgalmaddal!”

Most mit látsz ezen a képen? Milyen érzéseket vált ki benned? Szemléld 1 percig!

A Nap ereje feloszlatja a viharfelhőket!
Isten ereje végtelen. Az Ő ereje eloszlatja életünkből a félelmet, a kilátástalanságot, a reménytelenséget! Bízz Benne!

Mit hozott elő benned a mai elmélkedés?