November 26. – Krisztus Király 
Olv.: Ez 34,11-12.15-17; Zs 22; 1Kor 15,20-26.28; 
Evangélium: Mt 25,31-46 

A bölcs rabbihoz beszélgetni ment egy ember. Ezt kérdezte tőle: „Miért van az, hogy ha valakitől segítséget kérek, akkor általában a szegények hallgatnak meg, ők próbálnak valami megoldást nyújtani, vagy legalábbis vigasztalni és reményt adni. Ha viszont a gazdagok felé fordulok, ők legtöbbször oda se figyelnek, meg sem hallgatnak, nemhogy még segítenének!” A rabbi odavezette az embert az ablakhoz, és megkérdezte tőle: „Mit látsz, ha kinézel az ablakon?” „Látom az embereket, amint sétálnak, vagy épp rohannak valahová. Látom a fákat, a lehulló faleveleket. Látom a szemben lévő kirakatokat, a hirdetőtáblákat, látok egy fiatal anyukát, amint rámosolyog a babakocsiban alvó gyermekére.” – hangzott a válasz. A rabbi most a tükör elé vezette vendégét, és megkérdezte tőle: „És most mit látsz?” „Ugyan mit látnék? Hiszen ez egy tükör! Természetesen magamat látom.” A rabbi elmosolyodott. „A tükör is ugyanúgy üvegből van, mint az ablak. És lám, elég egy kis ezüstöt kenni rá, és az ember máris csak saját magát látja benne.”  

Mennyire szokatlan valakitől, akit királynak tartanak, és önmagát is királyként tartja számon, hogy nem elsősorban és kizárólag a saját érdekeit, hasznát, érvényesülését nézi! Minél magasabban van valaki, minél több hatalom és gazdagság összpontosul a kezében, annál könnyebben hiheti azt, hogy a világ csakis körülötte forog. Az ő szempontjai egyben mindenki szempontjai, az ő nézetei minden egyéb vélemény fölött állnak, mindenkinek az ő céljait kell szolgálnia. Jézus, aki valóban az egész világmindenség abszolút és örökös Ura és királya, mégsem esik bele ebbe a csapdába.  

Jézus éppen „alattvalóival”, közülük is a legkisebbekkel azonosul. Nem különíti el érdekeiket az Ő érdekeitől, életüket a saját életétől, hanem mély sorsközösséget vállal velük, velünk. Ő nem „fölöttünk”, hanem „értünk” király. Nem erőszakkal, zsarnoksággal akar uralkodni, hanem valóban népe javát szolgálni. Ami pedig végképp furcsa az evangéliumban – legalábbis az emberi hatalmasságok oldaláról nézve –, az az, hogy ezt a szolidaritást, együttérzést kéri számon másoktól is, ez alapján ítéli meg azokat, akik uralma alá, irányítása alá tartoznak. Ő, a világmindenség királya nem az alapján tartja meg a végső számonkérést, hogy őhozzá személyesen mennyire voltak lojálisak az „alattvalók”. Nem azt kérdezi, hogy őt magát milyen hűséggel szolgálták, mennyire keresték és gyarapították az ő hasznát, milyen odafigyeléssel teljesítették az ő parancsait. Pedig valljuk be, az emberi hatalmasságok, vezetők, főnökök alapvetően ez alapján ítélik meg legtöbbször beosztottjaikat. Milyen furcsán is venné ki magát, ha a „főnök” azt kérdezné egy-egy ellenőrzés során, hogy mennyire segítetted a munkatársaidat, kedves voltál-e velük, megosztottad-e velük a javaidat, elmentél-e őket meglátogatni, ha betegek voltak stb. És lám, Jézus mégis ezt teszi!  

Nem önmagáról beszél, hanem az emberek, a teremtmények iránti szeretet konkrét tetteiről. Helyesebben önmagáról úgy, mint aki teljes egészében azonosul az elesett, szegény, rászoruló emberekkel. Amit nekik, értük teszünk, azt Jézusnak, Jézusért tesszük. Látszik, hogy mennyire meglepő ez az ítélkezés, a számonkérésnek ez a formája mind azoknak, akik az áldottak közé kerülnek, mind azoknak, akik az átkozottak sorsára jutnak. Mindkét csoport ezt kérdezi, mert szinte nem hisz a fülének: „Mikor láttunk téged éhesen, szomjasan, ruhátlanul, betegen vagy börtönben?” Hiszen mi figyeltünk rád, mi a te érdekeidet tartottuk szem előtt! Mi nem szegtük meg a te parancsaidat, stb., de ilyen helyzetben nem találkoztunk veled! Igen ám, csakhogy aki Jézust akarja szolgálni, annak az Ő szolgálatában kell részt vennie. Aki Jézusért él, annak az Ő életét kell élnie. Márpedig Jézus szolgálata a bűnösök, szenvedők, elesettek, vagyis a legkisebbek üdvözítése, felemelése. Jézus élete pedig nem más, mint az értük hozott áldozat, önfelajánlás. Mennyivel könnyebb volna egy olyan királyt, egy olyan Istent szolgálni, aki pusztán önös érdekei nyomán mozog! Akit elég körülugrálni, dicsérgetni, ajándékokkal elhalmozni! Na de ha ő minden emberrel azonosítja magát!! Még azokkal is, akik nekünk unszimpatikusak, akiktől semmi jót nem várhatunk! Hát így már lényegesen nehezebb. Pedig az Utolsó Ítélet bizony mégiscsak ez alapján történik meg.   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

November 19. – Évközi 33. Vasárnap 
Olv.: Péld 31,10-13.19-20.30-31; Zs 127; 1Tessz 5,1-6; 
Evangélium: Mt 25,14-30  

A mi osztályunkban történt, a Kecskeméti Piarista Gimnáziumban. Egyik tanév végén két tanuló négyest kapott matematikából. Az osztályfőnökünk volt a matektanár, egy azóta már igen idős piarista szerzetes. Ő jól ismert bennünket, nemcsak a matematika órákról. Az egyik fiú, aki négyest kapott, kiváló matekos volt. Országos versenyeken is jól megállta a helyét. Abban a félévben viszont elég lustának, hanyagnak bizonyult, így bekapott néhány négyest, és négy-ötödre állt évvégén. A másik fiú viszont addig mindig közepes volt matematikából. Ebben a félévben azonban nagyon összeszedte magát, gyengébb képességeit nagy szorgalommal kompenzálta, így szerzett négyeseket, sőt még ötöst is, így három-negyedre állt évvégén. Miután mindketten megkapták a bizonyítványt a négyes matek jeggyel, a jobb matematikus fiú felháborodva tiltakozott, és épp a korábban mindig csak hármas szintet elérő fiúhoz kezdte hasonlítani magát. „Nehogy már én négyest kapjak, ha ő is négyest kapott! Egyáltalán nem azonos a tudásunk! Ő miért kapta meg a jobb jegyet, ha nekem meg a rosszabb jutott?” Az osztályfőnök bölcsen lecsendesítette a hőbörgőt. „Azért, mert ő nagyon sokat tanult, szorgalmasan gyakorolt azért, hogy a tiédnél ugyan alacsonyabb, de önmagához képest magasabb szintet elérje. Neked meg csak egy kicsit kellett volna produkálnod magad, hogy kijavítsd azt a néhány négyest, de arra se voltál képes a lustaságod miatt.”   

A talentumok példabeszéde, hasonlóan az előző vasárnapi evangéliumban szereplő 10 szűz példabeszédéhez, az ember felelősségére hívja fel a figyelmet. A felelősségre, amely az Isten hívására adott szabad válaszunk lehetőségével, az Ő ajándékainak felhasználása területén élvezett szabadságunkkal együtt jár. Isten – bár mindenkit végtelenül szeret és mindenkit ugyanarra az örök boldogságra hív meg – más és más adottságokkal, képességekkel áldja meg az embert. Nem mindenkinek ugyanazt az utat kell bejárnia Isten Országáig: azonban a maga sajátos útját mindenkinek végig kell járnia. Nem tagadhatjuk meg azt a küldetést, amire Isten meghívott minket.   

Tény és való, hogy Isten nem egyformára alkotta az embereket, nem egyforma képességekkel és adottságokkal ruházta fel őket. Azonban a feladatok, elvárások tekintetében sem egyforma a mérce. Ahogyan hallottuk, a talentumait „kinek-kinek a rátermettsége szerint” bízza szolgáira az úr. Aki többet kapott, attól többet is kérnek számon. Azonban a jutalom mégis ugyanaz: akár gyengébb, akár jobb képességekkel van megáldva valaki, ha megteszi, ami tőle telik, a teljes és tökéletes boldogságot nyeri el. Az ő személyes, megismételhetetlen élete teljesedik be, egyéni, személyre szabott célját, boldogságát éri el.   

Igaz ugyan, hogy Isten nem az érdemeket nézi, és irgalma felülmúlja igazságosságát, de attól a számonkérés még kikerülhetetlen valóság! Ha Isten nem kérné számon az embert tetteiért, döntéseiért, ha valamiképpen nem ítélné meg azokat, akkor éppen személy mivoltunkat, szabadságunkat és vele járó felelősségünket venné semmibe. Isten ugyan irgalmaz a megtérő bűnösnek, megbocsátja a bűnöket és mulasztásokat, ha azokért bocsánatot kérünk, azonban nem tagadja le ezek gonosz voltát, nem kendőzi el a pusztulás, romlást, amit okoznak. És ennek a pusztulásnak, romlásnak a fájdalmát valamiképp átélik azok is, akik ezeket a bűnöket, mulasztásokat elkövették.   

Társadalmunk nagy sebe a „következmény nélküliség”: a hiányt nem nevezzük hiánynak, a bűnt bűnnek. Nincs igazi számonkérés, főleg objektív mérce alapján. Ha valami nem megy, amink mennie kellene és lehetne, inkább nem erőltetjük. Ehelyett kikiáltjuk az elért „szintre”, hogy ez a legmagasabb, ez a követendő. Márpedig ez a hozzáállás nem készteti az embert épülésre, fejlődésre, ez nem igazi szeretet.   

Ki kell hangsúlyozni, hogy ha az ember igyekszik élni a rábízott talentumokkal, törekszik a legjobbat, a legtöbbet kihozni önmagából, az nem érdemszerzés céljából történik. Nem „kiérdemelni” kell Isten szeretetét, hanem élni vele, felhasználni, válaszolni rá. Ez persze sokszor fáradozást, áldozatot jelent, de enélkül csak látszat-gyümölcsök vannak az életünkben, és nem valódi épülés, érlelődés. 

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

November 12. – Évközi 32. Vasárnap 
Olv.: Bölcs 6,12-16; Zs 62; 1 Tessz 4,12-17 
Evangélium: Mt 25,1-13  

A szél és a víz versenyre keltek egymással, melyikük az erősebb.  
 – Próbáljuk ki az erőnket ezen a nagy kövön itt – mondta a szél, a völgykatlant elzáró hatalmas sziklára mutatva.   
– Legyen – mondta a víz.  
A szél nekiveselkedett, összeszedte minden erejét, s hatalmas fuvallattal próbálta odébb gördíteni a sziklát. Azonban csak a port tudta lefújni a tetejéről: maga a szikla meg sem mozdult. A víz ekkor apró kis patakocska képében kezdett folyni a szikla körül, s lassan körülnyaldosta. A szél hangos kacagásban tört ki. – Na hiszen! Ha én minden erőmmel sem voltam képes megmoccantani ezt a nagy követ, nemhogy eltűntetni az útból, akkor majd épp ennek a jelentéktelen kis vízerecskének sikerülne! A patak azonban nem törődött a gúnyolódásával, továbbra is játékosan körülcsobogta a sziklát. Teltek az évek, évtizedek, majd évszázadok. A szikla mind kisebbre és kisebbre kopott: a végén már csak apró kavics maradt belőle, melyet a patak játszva tudott hátára venni és tovarepíteni.  

 
Az okosság és a balgaság ellentétpárja a 10 szűz példabeszédében olyan aspektusban jelenik meg, ami mit sem veszített aktualitásából az elmúlt kétezer év során. Az evangélium azokat nevezi balgáknak, akik csak a jelenben akarnak ragyogni, tündökölni. Csakis itt, most, azonnal akarják élvezni az életből, ami szerintük élvezhető, kifacsarni a mindennapokból azt a boldogságot, amit ők annak tartanak, a jövővel pedig nem törődnek. Távlati cél, egész életükön átragyogó vonzás nincs, ezért nem törődnek azzal sem, mi mindent áldoznak fel a pillanat oltárán, elvesztegetve ezzel az igazi értékek elérésének lehetőségét. Okosnak nevezi azonban Jézus azokat, akik nem csak a pillanatot akarják megélni, akik egy örökkévalóságon keresztül akarnak fényleni, ezért felkészülnek a jövőre, különösen is a végső nagy találkozásra, számonkérésre.   

Mennyire jellemző, hogy már a földi élet tekintetében is csak az orráig lát az emberek többsége! A párkapcsolatait a mai fiatalok többsége úgy éli meg, hogy mire odajutna, hogy az egyetlent, az Igazit megtalálja, már régen nincs mit adnia neki. Nem tudja semmivel kifejezni, hogy tényleg ő lenne az egyetlen, az igazi, ezért nem is lesz más, csak egy a sok közül. Hányan és hányan tékozolják el szűkös vagy akár bőséges anyagi javaikat gyakorlatilag felesleges dolgokra, ami valóban csak a pillanatnyi, felszínes ragyogást szolgálja. Amikor pedig valóban komoly szükség lép fel az életükben, vagy mások szorulnának lényegesen a segítségükre, akkor nincs hová nyúlni. Sokan nem vállalnak gyermeket, vagy legalábbis több gyermeket, hogy a jelenlegi viszonylagos jólétet, kényelmet ne veszélyeztessék. Néhány évtized múlva pedig szociális otthonok szűkös, túlzsúfolt szobácskáiban kötnek ki, minden jóléttől és kényelemtől távol. Kétségbeejtő a jövő kilátásait tekintve az az értelmetlen pazarlás is, amit a természet kincsei, energiatartalékai terén művel a mai társadalom embere.  
 
Igen, sajnos az evilági élet komolyabb, jelentősebb értékeit is feláldozzák sokan a jelen pillanat ragyogásának, élvezetének oltárán, nem is beszélve az örök életről, az örök boldogság távlatáról! A példabeszédben szereplő okos szüzeknek szintén ég a lámpájuk: vagyis ők is megélik a jelen pillanatot, ők is értékelik a jelenben azt, ami valóban értékes. Azonban a jövőre is gondolnak, várják az életük igazi beteljesülését, készülnek az Istennel való találkozásra. A balgák azok, akik szinte semmire sem tudnak várni, kellőképpen felkészülni, akik mindent azonnal akarnak elérni, birtokolni, elfogyasztani. Az okosak azonban gyűjtögetik az „olajat”, amely mind a földi életben, mind egy örök életen át képes megtartani bennük a világosságot. Gyűjtögetik az örök élet kincseit: vagyis időt szánnak az imádságra, az Istennel való kapcsolat ápolására, valamint az önzetlen szeretetből fakadó jótettekre. Ezek a pillanatnak élő ember számára értelmetlen dolgok, látszólag semmi gyakorlati hasznuk nincs. Hosszú távon mégis ezek teszik már itt a földön is értékessé, boldoggá az életüket. A halál után pedig csakis így találhatják nyitva azt a bizonyos kaput, amely az örök lakomára vezet.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

November 05. – Évközi 31. Vasárnap 
Olv.: Mal 1,14b – 2,2b.8-10; Zs 130; 1Tessz 2,7b-9.13; 
Evangélium: Mt 23,1-12 

Két diáklány beszélget: „Képzeld, nekem az apám még mindig tiltja, hogy diszkóba járjak! Nem dolgozza fel, hogy nem vagyok már kislány! Elmúltam tizenhárom éves! Mindig azt mondogatja, hogy olyasmit láthatok ott, amit nem szabad, ami nem válik hasznomra.” A másik megkérdezte: „De azért már csak kipróbáltad, nem?” „Persze, egyik éjjel kiszöktem az ablakon és ellógtam a diszkóba.” „Na és láttál ott olyasmit, amit nem kellett volna?” „Igen, az apámat!”   

A példaadás nem az egyetlen nevelési módszer, de mindenképpen az egyetlen, ami valamelyest még működik is.  

Az olvasmányban Isten az Ószövetségi zsidó papság hűtlenségét, hamisságát kéri számon. Figyelmezteti őket, hogy helyzetüknél, szolgálatuknál fogva nem csak önmagukért felelnek: ahogyan sokak javára válhat hiteles és Istenhez méltó tevékenységük, úgy sokak lelki kárát, az Úrtól való eltávolodását is okozhatja a botrányos és megtévesztő magatartásuk és tanításuk. Az evangéliumban pedig a farizeusok és az írástudók kétszínűségét kifogásolja Jézus, helyesebben megmutatja tanítványainak, hogyan is álljanak hozzá az ilyen kétszínű viselkedéshez.  
A szentírási idézetekben tehát a tekintély és a hitelesség nagyon is aktuális témaköre kerül elő. Nemcsak az ószövetségi papság és a farizeusok világában fordult elő méltatlan, botrányos, Istenre és az Ő népére rossz fényt vető viselkedés, hanem bizony a kereszténység történetében is számos válságnak, megtorpanásnak, szakadásnak volt egyik, nem is elhanyagolható oka az egyház papjainak vagy híveinek hűtlensége, a keresztény tanításnak ellentmondó életmódja. Isten szeretete ugyan mindig megadta a megújulás kegyelmét, mindig akadtak olyan Szentlélektől áttüzesített emberek, akik sokakban helyreállították a bizalmat az egyház iránt, de ez a tény is éppen arra mutat rá, hogy bizony az „emberi tényező” egyáltalán nem elhanyagolható a keresztény közösségben sem.  

Sokszor hangoztatott jelenség, hogy napjainkban a tekintély szinte minden korábbinál nagyobb válságban van: a családban a szülők, nagyszülők tekintélye, az iskolában a tanárok, pedagógusok tekintélye, a munkahelyi főnökök tekintélye, az állami vezetőké, nem is beszélve az egyház vezetőinek tekintélyéről. Természetesen ez egyáltalán nem jó, hanem sokkal inkább fájdalmas tény, hiszen a tekintély iránti tisztelet, valamilyen hivatalnak, szolgálatnak a megbecsülése tartást adhat egy társadalomnak, sok érték megőrzésében, továbbadásában segíthet. Ráadásul a tekintélytisztelet hiányának alapvető oka nem elsősorban a hivatalt viselő emberek méltatlan viselkedése (ami persze sokszor előfordul), hanem sokkal inkább az emberek egymás iránti szeretetének hiánya, a közösségek megbomlása, vagyis az önzés, az individualizmus. Ezért egyáltalán nem mondhatjuk azt, hogy a tekintélytisztelet hanyatlása valamiféle jó irányba mutató, vagy akárcsak természetes folyamat lenne!  

Ugyanakkor, ha már ez van, akkor kezdenünk kell valamit ezzel a helyzettel! Az biztosnak tűnik, hogy puszta parancsszavakkal, asztalra csapkodással, kényszerítő törvényekkel nem lehet helyreállítani a tekintély megbecsülését. Az egyetlen valamelyest hatásos módszernek a hitelesség és a személyesség bizonyul. Vagyis a betöltött hivatalhoz vagy szolgálathoz méltó, annak megfelelő életmód és a ránk bízott emberekre történő személyes odafigyelés, a velük kiépített élő kapcsolat.   

Nem tudunk mindig, mindenben Krisztushoz méltó módon viselkedni, szólni, cselekedni. Emberek vagyunk, vannak hibáink, bűneink, korlátaink. Nem is beszélve arról, hogy nem lehet a mai bonyolult világban mindig kitalálni, hogy most éppen mit is mondana, hogyan is cselekedne Jézus. Tény, hogy ez így van. Azonban éppen az egyház kétezer éves fennállása, szüntelen megújulása, megifjodása mutatja, hogy mégsem teljes egészében lehetetlen vállalkozás a hitelesség! 
Aki igazán megismeri és átelmélkedi Jézus életét és tanítását, aki az imádságban élő kapcsolatban van a Mesterrel, az, ha nem is minden esetben, de azért az esetek többségében helyesen tudja megállapítani, mit is tenne vagy mondana a helyében Jézus. Másrészt pedig az emberi hitelesség nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy valaki tökéletesen bűntelen, mindig, mindenben meg tud felelni az isteni parancsoknak. Ezért hívja fel a figyelmet az evangélium végén Jézus az alázatra: aki alázatosan elismeri a botlásait, nem takargatja vagy kimagyarázza azokat, hanem bocsánatot tud kérni, és felállva tovább küzd azért, amit a hibái ellenére is igaznak és jónak tart, annak nem kell félnie attól, hogy teljesen elveszíti a hitelességét. A szülő tekintélye nem szenved csorbát gyermekei előtt, ha elismeri a tévedését, s adott esetben bocsánatot is tud kérni. Ugyanígy a pap, illetve minden keresztény ember tekintélye, becsülete is megmaradhat, ha botladozva ugyan, de igyekszik hűséges maradni Isten törvényeihez, meg tudja bánni bűneit, és nem adja fel az ellenük való küzdelmet.   

Végül egy-két mondat szükségeltetik arról is, hogy mennyire fontos a személyes odafigyelés, a személyes szeretet azok iránt, akiket ránk bíztak! Még a legtökéletesebb életmódot folytató ember sem tud igazán hatással lenni másokra, ha nem figyelnek oda rá, nem törődnek vele, nem ismerik meg őt. Azonban még egy botladozó, gyengeségekkel küzdő ember is jó hatást tud gyakorolni másokra akkor, ha szeretetével, odafigyelésével, áldoztakészségével megnyeri őket. A tekintély visszaszerzésére a minél hitelesebb példaadás mellet szükségeltetik a személyes kapcsolat, az együtt töltött idő, a másik életébe való belépés is. Erre pedig valamennyien küldetést kaptunk! Ne féljünk hát a tanúságtételtől, még ha tudjuk, hogy nem is vagyunk hibátlanok: ha szeretetünkön keresztül az emberek megérzik Jézus szeretetét, akkor újra többen akarnak majd az egyház közösségének tagjai lenni!  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

A legnagyobb és az egyik legnehezebb tanúságtétel szerintem a szeretet megélése Krisztus tanítása szerint. Missziós szempontból a szeretet kimutatása van a legnagyobb hatással másokra. Olyannyira, hogy képes megváltoztatni embertársaink életét. Ezért is nagy a felelősség rajtunk, keresztényeken, mert ha csak „ájtatoskodunk”, vallási gyakorlatokat végzünk, de a szívünkben harag, rosszindulat, közömbösség, önzés, szeretetlenség … ver gyökeret, akkor igazából farizeusi lelkület él bennük és képmutatónak tartanak bennünket a nem hívők – és igazuk van. Tehát, nem hogy segítenénk az evangelizáció munkáját, hanem még ártunk is Jézus ügyének.

Mi volt Jézus legfőbb parancsa?
Szeresd Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legfőbb: az első parancs. A második hasonló ehhez: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. E két parancson függ az egész törvény és a próféták (Mt 22, 37-40).

Tehát, minden a szeretettől függ.

Jézus életével maga mutatott példát nekünk. Nem árt tudatosítani magunkban, hogy Isten előbb szeretett minket. A szeretetének legfőbb jele, hogy akarta, hogy legyünk!

De milyen is legyen az a szeretet, amellyel tanúságot tehetünk hitünkről?

Ezt a legjobban Szent Pál fogalmazta meg:
Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem,
csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem,
ismerjem az összes titkokat és minden tudományt, legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Osszam el bár egész vagyonomat a szegények közt s vessem oda testemet, hogy elégessenek, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal. mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. A szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Tudásunk csak töredékes, töredékes a prófétálásunk is. de amikor eljön a beteljesedés, ami töredékes, véget ér.

Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek, de mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek,
ahogy én magam is ismert vagyok. Most megmarad a hit, a remény, a szeretet, – ez a három, de köztük a legnagyobb a szeretet. (1Kor 1-13)

Azt hiszem, épp elég feladat számunkra, ha az előbbi jellemzőkhöz tartjuk magunkat. Ha jóságosak vagyunk, türelmesek, nem kérkedünk, nem vagyunk tapintatlanok …. , akkor a környezetünk megérez valamit Isten szeretetéből. Ez a szeretet képes arra, hogy megváltoztassa az emberek gondolkodását és elkezdjenek ők is szeretetben élni. Így lehetünk eszközök Isten kezében. Ez az igazi missziós munka.

Elhoztam neked egy idős, olasz házaspár – Carlo és Rita – történetét, akik elmesélik, hogyan élték meg tavasszal a karantén időszakát. Köszönet a történetért az ujvaros.hu -nak!

Carlo: Majdnem 85 éves vagyok, de még nem volt ilyen időszak az életemben, amikor arra lettem volna kényszerítve, hogy otthon maradjak. Ebben most az a legnehezebb, hogy nem is tudjuk, hogy meddig tart a bezártság. Mégis ajándék lett a karantén, hiszen sok mindenen el tudtam gondolkodni. A Nagyböjt kezdetén szíven talált a papunk felhívása, amikor a vasárnapi szentbeszédben arra buzdított, ismerjük fel Isten minden ajándékát. Ezután ajándéknak tudtam felfogni a napsütést, a (ritka) esőt, az erkélyrácson tollászkodó galambot – megfigyelhettem a bársonyos tollak szépségét és tökéletességét („A mennyek az Ő dicsőségét éneklik…”).

Rita és Carlo (Forrás: www.ujvaros.hu)

Még a járvány is ajándék tudott lenni, hiszen csak ez a mondat visszhangzott a fülemben: „az Istent szeretőknek miden a javukra válik.”

Ez az ige lett számomra az „antivírus”, ami segített, hogy könnyebben tudjam élni a jelen pillanatot: a napok gyorsan elszaladtak, és én nyugodt voltam. Egyre több szépséget fedeztünk fel így, hogy 24 órából 24-et együtt töltöttünk a feleségemmel, Ritával, és egyre csak mélyült az egységünk. Azt mondják, hogy a korral felerősödnek az ember hibái, ezzel szemben én úgy látom, hogy Ritának egyre kevesebb hibája van (mindegyikünknek van, valljuk be), sőt, ha jobban belegondolok, szinte el is tűntek. Úgy éreztük tehát, hogy semmiben nem szenvedtünk hiányt, és folyamatosan hálát adtunk Istennek azért, amit tőle kaptunk. Ebben a békés időszakban ösztönzést éreztem arra, hogy felhívjam a rég látott ismerősöket, főleg, akikről azt gondoltam, szenvednek a magány miatt, vagy több nehézséget okoz az előrehaladott koruk. Így telefonáltam egy régi kolléganőmnek is, aki egyedül él. Nagyon szép és mély beszélgetésünk volt, aminek a végén a kolléganőm azt mondta: „Nekem ez a telefonhívás olyan volt, mintha a Jóisten megsimogatott volna.”

Rita: Mivel már elmúltunk 80 évesek, kötelezően be kell tartanunk az előírásokat: az életünk otthon zajlik, 0-tól 24 óráig együtt, csak mi ketten. Ezekben a napokban nagyobb gondot fordítottunk a telefonos vagy interneten keresztüli kapcsolattartásra, ezáltal tudtuk a családot, barátokat, ismerősöket szeretni. Sőt, még jobban szeretni, mivel a régen látott, egyedül élő, vagy akár konkrét nehézséggel küzdő ismerősöket is felhívtuk. Így megtapasztaltuk, hogy semmi sem lehet akadály, ha szeretni akarunk. Ami pedig a kettőnk kapcsolatát illeti, most újra felfedezzük a lelki megosztás szépségeit. Carlo, aki nem egy beszédes típus, és nehezen beszél magáról, most könnyebben megnyílik, és megajándékoz engem a legbelsőbb gondolataival. Én, aki ezzel szemben olykor túl sokat is beszélek, most azon kapom magam, hogy érdeklődve hallgatom őt, mindig tanulok abból, amiket a töprengései nyomán megoszt velem. Úgy érezzük, hogy kölcsönösen gazdagítjuk egymást. Több időnk van arra, hogy nyugalomban és elmélyülve kövessük a televízióban a vallási műsorokat, és aztán elmélkedjünk ezekről.

Próbálok mindent úgy végezni, a legegyszerűbb, nap nap után visszatérő kis dolgokat is, hogy mindig kapcsolatban maradjak Istennel.

Amikor ez sikerül, azt veszem észre, hogy nem érzem szükségét a klasszikus értelemben vett elmélkedésnek, mert az egész napot Isten jelenlétében töltöttem. Nyilván van, amikor elszomorodom, rosszul érzem magam, szenvedek, fáj, amikor megfertőződésről, halálesetről, bármilyen egyéb nehézségről kapunk híreket. Egyik nap, amikor a szekrényeket és a fiókokat rendezgettem, megtaláltam néhány régi fotót. Az egyik fénykép egy ünnepi estét örökített meg, a felvételen ott volt a plébániánkról egy olyan házaspár is, akikkel már jó ideje nem találkoztunk. A férj időközben elhunyt, a feleségről meg azt hallottam, hogy nagyon beteg. Gondoltam, biztos örülne, ha megkaphatná ezt a fényképet (ez jó ürügy is volt arra, hogy felvegyük a kapcsolatot), de nem tudtam, mi módon oldjam ezt meg, tekintettel a megszorításokra. De nem tudtam a telefonszámát se, címét se. Jézushoz fordultam, hogy Ő mutasson utat, hogy tudnám elérni ezt a hölgyet. Néhány nap múlva, amikor el kellett mennem elintézni valamit, összetalálkoztam vele! A távolságot betartva, el tudtam neki mondani, hogy van nálam egy fénykép, amit neki szeretnék adni. Nagyon örült! Kiderült, hogy nem is lakunk messze egymástól, így nem sokkal a találkozásunk után be tudtam dobni a postaládájába a fotót.

Imádkozzunk most közösen Szent Ágostonnal:
„Isten szeretet, s aki szeretetben marad, Istenben marad és Isten őbenne.” Én benned vagyok Istenem, hogy általad éljek. Te bennem laksz, hogy fenntarts és ne engedj elesni. Te gyógyszer vagy a betegnek, életszabály a bűnösnek, világosság a vaknak, otthon az elhagyatottnak. Mindent megadtál tehát nekem. Hadd értsem meg, hogy nem én adok neked valamit, amikor Hozzád jövök, s hogy még csak saját magammal sem rendelkezem…”

 Imádkozzunk most közösen egy tized rózsafüzért ezzel a titokkal: „Akit értünk keresztre feszítettek”. Azért ezt a titkot választottam, mert Jézus szeretete a kereszten vált teljessé.

* * *

Kedves Klubtag!
Te hogyan, milyen módon tapasztaltad már meg Isten szeretetét és hogyan próbáltad tovább adni a környezetedben? Van erről élményed, emléked? Megosztanád velünk?