Szeptember 10. – Évközi 23. Vasárnap 
Olv.: Ez 33,7-9; Zs 94; Róm 13,8-10; 2 
Evangélium: Mt 18,15-20  

Egy fiatal lány egyre reménytelenebbül süllyedt bele a kábítószer rabságába. Füvezéssel, szipuzással kezdte, de egy-két éven belül eljutott a heroinig. Végig érezte a keserves, szorongató kínlódást a lelkében, hogy nem lesz ez így jó, hogy szabadulnia kellene, de nem volt ereje hozzá. Egy barátnője, aki látta a gyötrelmeit, végül nagy nehezen rábeszélte, hogy keressen fel egy tudós papot, aki ráadásul komoly pszichológiai képesítéssel is rendelkezik, s kérje az ő segítségét. A tudós pap számos alkalommal beszélt a lánnyal, de nem haladtak semmire. Az atya nagyon óvatos volt: véletlenül sem akarta megbántani a lányt, nehogy elriassza. Mindig másokra, külső okokra hárította a felelősséget a lány drogfüggőségével kapcsolatban, s megoldani is úgy próbálta a helyzetet, hogy a külső körülmények megváltoztatására biztatta a lányt. Mintha neki magának szinte semmi köze sem lenne a dologhoz. Miután hosszas kezelés sem vezetett semmi eredményre, a lány egyszerre csak hirtelen eltűnt a városból. Teltek a hónapok, lassan egy-két év is, és a tudós pap már elfelejtette a lányt. Egyszer csak összefutott a városban a barátnővel, aki elhozta hozzá, s akkor eszébe jutott egykori páciense. Kérdezősködni kezdett róla. „Ja, az a barátnőm! Nagyszerűen van!” – lelkendezett a barátnő. „Már egy éve leállt a droggal. Valami szociális munkát végez, mélyen hívő lett. Minden vasárnap jár templomba, s olyan leveleket ír nekem, mint valami apáca. 
” Hogyan lehetséges ez? – kérdezte magától az atya. Elkérte a lány címét, s elhatározta, hogy meglátogatja. Amikor betoppant hozzá, a lány nagy örömmel fogadta. Amikor a pap faggatózni kezdett a szabadulásáról, a lány ezt mondta: „Tudja atyám, maga nagyon kesztyűs kézzel bánt velem. Nem döbbentett rá engem arra, hogy alapvetően én vagyok a hibás az állapotomért, s nekem kell tenni is azért, hogy megmeneküljek. Amikor ebbe a városba költöztem, még súlyosan drogoztam. Minden nap egy pizzériába mentem enni és az ottani szakács felfigyelt az állapotomra. Egyszer azt mondta nekem: “Te lány! Nem mehet ez így tovább! Teljesen tönkre teszed magad! Isten segítségével megmenekülhetsz! Mikor kezded már el végre olvasni a Bibliát? “ 
Én először csak gúnyolódtam rajta, de már annyira kapaszkodtam volna minden szalmaszálba, hogy végül mégiscsak vettem egy Bibliát. Olvasgattam, és hetekig semmit nem kaptam belőle. De egyszer csak Jézus kilépett a könyv lapjai közül, és belépett az életembe. Azóta minden más lett.” A tudós pap szégyenkezve ismerte be, hogy őt minden tudományával együtt lefőzte egy pizzéria szakácsa, mert bátrabb és őszintébb volt.   

Hányszor és hányszor félünk attól, hogy a szeretettel ellenkezik az, ha figyelmeztetjük embertársainkat a hibáikra, emberi gyöngeségeikre! Pedig éppen az ellenkezője igaz. Ezekiel prófétát őrnek állítja Istent Izrael népe mellé: figyelmeztetnie kell népe fiait istentelen életükre, s ezzel szolgálhatja mind az ő üdvösségüket, mind a sajátját. Jézus az evangéliumban szintén felhívja a figyelmünket arra, hogy testvéri szeretetből szembesítenünk kell szeretteinket életük árnyoldalaival, elkövetett botlásaikkal, mert ez kötelességünk feléjük. Természetes, hogy van bennünk egyfajta félelem, ódzkodás ezzel kapcsolatban, hiszen nem kellemes része ez a szeretet gyakorlásának. Tartunk a másik reakciójától, s bizony lehetnek is rossz tapasztalataink. Nem mindenki tudja jól kezelni, ha nyíltan beszélnek a hibáiról. Az is igaz, hogy tévedhetünk, hogy nem látjuk át teljesen a helyzetet, az okokat, hogy rosszul ítélhetünk meg eseményeket. Félünk attól, hogy csak ártunk a kapcsolatnak, netán veszélyeztetjük is, ha őszintén beszélünk arról, amit rossznak tartunk a másikban. Pedig hosszabb távon mindenképp igazolódik, hogy érdemes bevállalnunk az igazi testvéri szeretetnek ezt a fájdalmas velejáróját is.   

Mi szükséges ahhoz, hogy valóban keresztényi módon juttassuk kifejezésre a fájó véleményünket?  

– Mindenekelőtt az, hogy eléggé ismerjük azt, akivel beszélünk. Legyen mögöttünk már közös múlt, közös élmények, amelyekben világossá vált már előtte, hogy szeretettel vagyunk iránta, hogy jót akarunk neki. Ha közelebbi kapcsolatban vagyunk vele, s már számos jelét adtuk a jóindulatunknak, akkor könnyebben fogja elfogadni tőlünk a kritikát is, és mi is bátrabban ki merjük mondani.  

– Azután ne feledkezzünk meg a pozitívumok, a jó dolgok elismeréséről sem! Ne csak a rosszat mondjuk ki, hanem tudjuk észrevenni és szóvá tenni a másik emberben jelen lévő szépet, igazat, jót is! Ezzel szintén megmutatjuk, hogy nem ártani akarunk neki azzal, ha a rosszat is előhozzuk.  

– Nagyon fontos a hangnem, a kifejezésmód is. Ne valamiféle földbe döngölés, „felülről való ledorongolás” legyen részünkről az őszinte vélemény, mintha sokkal különbek lennénk nála. Legyünk készen mi is saját hibáink és korlátaink beismerésére!   

– Nem szabad az illető háta mögött beszélni, hanem először mindenképp neki kell elmondani, ha valami fájdalmasat észlelünk benne!   

– Ha másoknak is szólunk, akkor olyanoknak tegyük, akik szintén jól ismerik, szeretik, jót akarnak neki. Kérjük az ő segítségüket is, és velük együtt lépjünk oda hozzá!   

– Végül az is nagyon fontos, hogy ne csak figyelmeztessük, hanem próbáljunk is segíteni neki! Tartsunk ki mellette, s tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy azt a rosszat, ami az életében jelen van, ki tudja küszöbölni! Ha így cselekszünk, akkor lehet, hogy először megbántódik a szavainktól, visszahúzódik, de előbb-utóbb felismeri a jó szándékot és nem fog tőlünk elhidegülni.   

– Akkor beszéljünk, ha lelkiismeretünkben meg vagyunk győződve arról, hogy amit tesz, valóban rossz, nemcsak ahhoz képest, ahogyan mi cselekednénk, viselkednénk hasonló helyzetben! Vigyük Isten elé imádságban a másik embert és élethelyzetét! Tudjuk kimondani mi is Jézus szavaival: „Az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki küldött engem.”  

Ha mindezt igyekszünk megtartani, biztosak lehetünk benne, hogy a negatívumokra irányuló észrevételeink, figyelmeztetéseink is a szeretet keresztényi cselekedetévé lesznek, s talán a címzettjeik is könnyebben fogadják el akként.  

  *** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A kifogásaink gyakran visszatartanak sok értékes dologtól, és „igazolják”, hogy miért vagyunk még mindig ott, ahol, pedig már máshol szeretnék lenni. Ez a cikk segít abban, hogy más „szemüvegen” keresztül nézd az életedet.

A kifogás körébe tartozik mindenféle olyan hiedelem, meggyőződés, korlátolt vélemény, amelyek visszatartanak, igazolják, hogy miért vagyunk még mindig ott, ahol, pedig már máshol szeretnék lenni. Ezekre mindig vannak magyarázataink. Nevezhetjük ezt kifogásnak, vagy önigazolásnak.
Kifogások közé tartozik például:
“túl öreg vagyok én már ehhez”, “nincs nekem ehhez erőm”, “nincs nekem ehhez pénzem”, “nem segít nekem ebben senki”, “beteg vagyok én, már sok nyűgöt megéltem”, “én már nem igazán tudok ebben hinni”, “ahol én élek, Itt ez nem megvalósítható”, stb. 
Kicsit áttoljuk még mindezt a vádaskodás, a hibáztatás irányába, megmagyarázzuk, miért vagyunk ebben a helyzetben.
“Igen, ha mások lennének a politikusok, meg az ország vezetés, meg a főnök, meg a munkatársak… Minden miattuk van.” “Ha a párom megértőbb lenne…” “A gyerekem rugalmasabb lenne….” Ezek is kifogások. Kicsit önigazolások. Például: “Én mindent megteszek, ami csak rajtam múlik.” “Én már százszor megpróbáltam és még mindig nem működik.”  

Létezik egyfajta magyarázatunk arra, mi miért vagyunk még mindig abban az állapotban, amiben vagyunk. Lehetnek korlátozó meggyőződéseid, amelyek a képességeidre irányulnak:
“Én nem vagyok erre képes, ezt nem tudom megcsinálni.” “Nem vagyok olyan okos, nem tudok ilyen szépen beszélni.” “Nem vagyok vállalkozó típus.” 
Ezzel megint kibeszéljük magunkat abból a vágyból, reményből, hogy miért is nem vagyok még mindig ott az ígéret földjén?!

Ezek a fajta magyarázatok, érvek, kibeszélések, okoskodások mind korlátozó tényezők. Olyanok ezek, mint a szemlélet, a látásmódunk. Mit látok? Azt látom, hogy túl sötét, borongós. Ennek nincs értelme. Amúgy se sikerülne. A pesszimista, visszahúzó, korlátozó gondolatok az egy szemléletmód. Olyan, mintha egy sötét szemüveget viselnénk. Általa mindent sötétnek látok. Így látom az életemet, a másik embert, a szomszédomat, a munkatársamat, a gyerekeimet és sokszor még a jövőt is.  

Mítosz a 100 méteres futásról
Sokáig úgy gondolták, hogy a 100 méteres síkfutás végső teljesíthető ideje 10 másodperc. Élő ember nem tudja lefutni 10 másodperc alatt. 80 éven keresztül tartotta magát ez a meggyőződés. Ez egy hiedelem. Olyannyira erős volt, hogy a 80 év alatt soha senki nem döntötte meg a 10 másodpercet bűvös határt egészen 1968-ig. A mexikói olimpián egy fiatal atléta, Jim Hines, aki mintha tudomást sem vett volna arról, hogy ez a képzeletbeli fal áll, megdöntötte. 9,98 másodperc alatt futotta le a 100 méteres távot. 

Mi történt ezután?
A következő években rendre döntik meg a rekordokat. 10 év alatt 20 világcsúcs született miután egy valaki áttörte ezt a képzeletbeli falat, ami csak egy hiedelem, egy korlátozó meggyőződés volt. Néha képességeink, vagy korlátaink hátterében, vagy kijönni egy megfeneklettségből, elakadásból, tehetetlenségből, válságból, sokszor az áll, hogy nem is hisszük el, különböző érveket hozunk fel, kifogásaink, önigazolásaink vannak.
Idézném Picasso szavait, aki azt mondta: “Ha az ember akar valamit, megtalálja a módját. Ha nem akar valamit, megtalálja a kifogásokat.”
A kérdés végül is az: ”Tényleg akarom?” “Mit akarok úgy igazán?” Amikor elkezdem feltenni ezt a kérdést, egy picit a szemléletem, a látásmódom átalakul. Ha azt teszem fel: “Mit tehetnék annak érdekében, hogy elérhessen ezt?”, akkor ez olyan, mintha egy másik szemüveget vennék fel.
Ha anyagi nehézségeim vannak, gondolkodhatom így is: “Akárhogy beleszakadok, én nem tudok több pénzt keresni! Drágaság van, mennek fel az árak. Ezt lehetetlenség tartani, nem lehet követni, ez megnyomorítja az egyszeri normális embert.” Ez a korlátozó gondolkodás szemüvege.
Ellenben, ha azt kérdezem: “Mit tehetnék én annak érdekében, hogy anyagilag rendeződjön a családi helyzetünk, több pénzt tudjak keresni, stabilabb megélhetést tudja biztosítani?”, akkor ez azt jelenti, hogy tehetek valamit, rajtam múlik, hogy tetszek. Van lehetőség a megoldásra. Ezzel máris átléptem a kifogásoknak, a magyarázkodásoknak a korlátozó falát, határát. Új kapuk, új lehetőségek nyílnak meg előttem.

Ez nemcsak a pénzügyekkel van így, hanem minden egyébbel is. Elakadt a házasság? “Megpróbáltunk már mindent!” Mi mindent próbáltunk meg? Volt-e tanácsadás, családterápia, átbeszélgetések? Elmentünk-e kirándulni, kértünk-e ima segítséget? Mentünk-e Isten elé, hogy mutasson bölcsességet nekünk? Mindig vannak dolgok, amelyeket még nem próbáltunk meg és amiben hihetünk, hogy ez lehet a megoldás.
Hihetünk abban, hogy a tanulásnak, a fejlődésnek vannak olyan hozadékai, ami megnyit olyan utakat, kapukat, amelyeket eddig nem láttunk, nem értettünk, nem ismertünk, de az hozhatja meg a megoldást. Egy könyv, egy tanfolyam, egy egyéni tanácsadás.

Korlátozó hiedelmeink, mint szűrők
Tanácsadói munkám során sokszor tapasztaltam mindezt. Eljönnek hozzám emberek, akik meg vannak fenekedve, megrekedve évek óta valamilyen élethelyzeti problémával. Beszűkült a látásuk. Nem látnak már, csak forogna körbe-körbe, topognak egyhelyben. Elkezdek velük beszélgetni, kérdéseket feltenni. Kinyitunk egy-egy ajtót, ablakot és rácsodálkoznak: “Jéé, nem is gondoltam volna…!”
Bizony, mindig vannak olyanok, amiket nem gondolunk. Korlátozó hiedelmeink olyanok, mint a szűrők. Nem engedik észre venni, meglátni azokat a lehetőségeket, információkat, amelyek körülöttünk vannak. Csak bekorlátozzuk, beszűkítjük és nem látjuk.

Ezért jó a közösség, a kapcsolat, más emberek, más gondolkodásmód megismerése, visszajelzések, tanulás, egy képzés, egy tanfolyam, egy olvasmány, mind-mind a látásunkat, az értékrendünket, a döntéseinket, a cselekvőkészségünket támogatja. Ezek segítségével, ezek révén tovább tudunk lépni az életünk útján, egy újabb szakaszra.
Nagyobb teljességet, tartalmasságot, életörömet, megelégedettséget, mondhatnánk úgy is, boldogságot élhetünk meg. Hiszem hitem és vallásom szerint a Jóisten áldásával és segítségével megvalósulhat. Tegyük meg ugyanakkor azt, ami a mi részünk a változásban, a tanulásban, a fejlődésben. Szembe megyünk ezzel a próbatétellel is, a kifogások, a korlátozó meggyőződések sárkányával és tovább lépünk. Átlépjük ezeket a falakat, megismervén azt az igazságot, ami szabaddá tesz. Azokat az új utakat és lehetőségeket, amelyek átrajzolják az élet csodás térképét! 

Dr. Magyar Lóránt állandó diakónus, mentálhigiénés szakember 

Ebben a cikkben megtudhatod, honnan jönnek a betegségeink és mi közünk hozzájuk? Ahhoz, hogy lélekben fejlődj, meg kell értened az életedet. Két konkrét történet keretében megismerheted, milyen hozzáállás visz előbbre.   

Nézzük először Géza történetét a fájós lábával! 

Gézának évekkel ezelőtt megfájdult a lába. Ennek ellenére mégsem törődött sokat a fájdalommal. Eltelt egy év és már láthatóan sántított. Egyre gyakrabban volt probléma számára, ha ki kellett szállnia az autóból, vagy ha fel kellett gyalogolnia az emeletre. Aztán eltelt egy újabb év és még nagyobb fájdalommal kellett élnie a mindennapjait. Amikor egy nyaralás alkalmával már nem tudott a kislányával sétálni a tengerparton, mert annyira fájt aznap a lába, akkor egy kicsit megijedt. Megkérte a titkárnőjét, hogy találjon neki egy orvost. El is ment az orvoshoz, aki nem igazán tudott konkrétan rámutatni arra, hogy honnan jön a gond, de felírt neki egy gyógyszert, amit végül Géza nem kezdett el szedni.
Megint eltelt több hónap és a lába egy jobban fájt, ezért úgy döntött, hogy újra megpróbál elmenni egy orvoshoz. Ez így folytatódott a következő 2-3 évben. Időnként elment egy orvoshoz, aki nem találta meg a fájdalom okát, ezért aztán nem történt semmi. Csak annyi, hogy egyre jobban fájt a lába, míg végül eljutott oda, hogy már autót vezetni sem tudott. Képtelen volt nyomkodni a pedálokat.
Tavaly már túl volt mindenféle röntgenen, ultrahangon, MRI-n, íriszdiagnosztikán és ezerféle más vizsgálaton. Megfordult fizikoterápián, gyógymasszőrnél, reumatológusnál, ortopédián, gyógypedikűrösnél, akupunktúrán és egyáltalán mindenhol, amit csak el tudsz képzelni. Mindez semmit sem segített. A fájdalom továbbra is megmaradt, sőt a maga lassú tempójában csak egyre erősödött.
 

Géza látszólag mindent elkövetett, ami elvárható egy ilyen helyzetben és mégsem gyógyult meg. Miért nem?
Mert a legfontosabb dolgot mégsem tette meg.
Először is érdemes felismerni a szituációból az ő hozzáállását. Úgy ment el az orvosokhoz, mintha semmi köze nem lett volna a problémához. Mint amikor találok egy kidobott rádiót a kuka mellett, ami nem működik, és elviszem szerelőhöz, hátha meg tudja olcsón javítani.
Géza gyakorlatilag a lábát vitte el a szerelőhöz, hogy valaki csináljon vele valamit. Az ő attitűdjét igyekeztem visszaadni. Géza gyakran úgy beszélt erről, hogy van egy lába, ami fáj. A hangsúlyban lehetett érezni, hogy ez a láb nem tartozik igazán hozzá. Ez csupán csak egy elromlott, fájó, javításra szoruló alkatrész.
A felelősségnek az ilyenfajta áthárítása teljesen természetes egy kisgyermek esetében, de nagyon nem működik egy felnőttnél. Az első dolog, amit érdemes megérteni ezzel kapcsolatban, hogy mi ez a jelenség? Hiszen egyáltalán nem biztos, hogy ez a fájdalom egy betegség a szó klasszikus értelmében.

Értsük meg először is, mi az, hogy tünet és mi az, hogy betegség.
Az emberi test egy végtelenül komplex és komplikált rendszer, amiben minden mindennel összefügg: az életmódom, az érzelmi állapotom, a kapcsolataim, a munkám, a hobbijaim, ahogyan étkezem, ahogyan beszélek, alszom, ülök. Ahogyan az időmet töltöm, a döntések, amiket meghozok nap mint nap, ezek mind hatással vannak a testemre és a lelkemre. Ha éveken át egy bizonyos módon élem az életemet, hozok döntéseket, bizonyos módon étkezek és így tovább, akkor előfordulhat, hogy ezek felborítanak valamilyen kényes egyensúlyt ebben a komplex rendszerben. Miközben a testem próbálná helyreállítani az egyensúlyt, én ellene dolgozok és minden nap ugyanolyan módon billentem ki az egyensúlyából éveken, évtizedeken keresztül. IIyen esetben előfordulhat, hogy a testem csak egyféleképpen reagálhat az életmódomra: betegséggel, fájdalommal. Mert hosszú éveken, évtizedeken át minden nap felborítok valamilyen finom egyensúlyt magamban a viselkedésemmel, a döntésemmel, a környezetemmel, az étrendemmel, az életmódommal.

Ez tehát teljes egészében az én felelősségem. A betegséget, a fájdalmat én hoztam létre azzal, ahogyan élem az életemet. Én csináltam, az én művem, az én döntésem vagy az én figyelmetlenségem. Mindez teljesen mindegy: akárhogy is csináltam, ez az egész az én felelősségem.
És ennek ellenére mégis az orvostól várom a megoldást, hogy csináljon végre valamit, hogy segítsen gyógyszerrel vagy műtéttel, vagy akárhogyan abban, hogy azonnal vissza tudjak térni ahhoz az életmódhoz, amivel megbetegítettem magamat.

Ez a felelősségelhárítás nyilvánvalóan elég abszurd.
A fájdalomnak és a betegségnek pedig ráadásul gyakran pont az a célja, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy tarthatatlan az életmód, amit folytatok. Mert annyira eltávolodtam saját magamtól, hogy a finom jelzésekből ezt már nem értem meg, hátha majd megértem egy betegségből.

Gyakran egy egyszerű megfázásnak is van ilyen üzenete. Ahhoz is sok munka kell ugyanis, hogy az immunrendszerünket oly mértékben legyengítsük, hogy könnyedén elkaphassunk egy náthát. Ezekre a megbetegedésekre tehát komolyan rá kell készülnie a szervezetünknek. Sok időbe és energiabefektetésbe kerül ám az, hogy meggyengítse vagy tönkretegyük az egészségünket. Nem véletlen, hogy gyakran pont a karrierünk egy kritikus pillanatában tudunk lázasan ágynak dőlni egy vacak megfázás miatt.

Sajnos az orvostudomány vajmi keveset foglalkozik a tüneteknek és a betegségeknek ezzel a dimenziójával. Gyakran teljesen félreértik az okokat is, és úgy tekintenek a testünkre, mintha egy gépezet lenne és a mechanikus összefüggéseket keresik benne a betegség kapcsán. Ez a szemlélet bár sok szempontból egyébként nagyon érdekes eredményekre vezet és egyáltalán nem elvetendő, mert hasznos kiegészítője tud lenni a gyógyulásnak, de ugyanakkor mégis erőteljesen felmenti az adott illetőt az alól, hogy neki bármi szerepe lenne a saját betegségének kialakulásában. A fájdalom a betegség, a tünetek tehát olyan jelenségek az életemben, amiből tanulhatok. Ez gyakran egy fontos üzenet a számomra, még akkor is, ha az üzenet tartalma lehangoló. Viszont a betegség, mint üzenet, mindig nagyon őszinte.
A gyógyulás nem megy anélkül, hogy ezt az üzenetet meg ne értenénk, fel ne dolgoznánk. És ez egy olyan feladat, amit nem végezhet el senki más, csak mi magunk. 

Az nem működik, hogy majd én megértem Géza helyett a saját betegségének a célját és majd én veszem az üzenetet helyette. Ezt mindenkinek saját magának kell megértenie. A megértés folyamatát pedig lehet gyakorolni, fejleszteni.
Az életedet senki sem értheti meg helyetted. A betegségedet senki sem értheti meg helyetted, de a szerelmi életedet sem, sőt, hogy mi az életcélod, az sem értheti meg helyetted más. Hogy az eddigi élettapasztalataid alapján milyen hivatást válassz magadnak, az sem értheti meg helyetted senki. Hogy az eddigi életed során kapott visszajelzések alapján melyek az erősségeid, azt sem értheti meg helyetted senki más. 

Ezer, tízezer, millió ember járkál az utcákon, akik az életük legalapvetőbb aspektusait sem értették még meg. 

A te döntésed, hogy ha beteg vagy, akkor úgy mész az orvoshoz, hogy neked ehhez az egészhez semmi közöd. Valaki csináljon veled valamit, javítsa meg, ami elromlott. Vagy megérted a betegséged üzenetét. Megérted, hogy mi a te szereped a saját betegséged létrejöttében és szembenézel azzal, hogy milyen döntéseket kell meghoznod a gyógyulásod érdekében. Még akkor is, ha ez a szembenézés nehéz.

Elmondok egy másik történetet, melynek főszereplője, Grove, aki teljesen másképp állt a betegségéhez, mint a Gáza a fájós lábához.

Andy Grove egy elég híres magyar származású üzletember. Gróf András néven született és ’56-ban vándorolt ki Amerikába. Ott az Intel nevű cég vezetője lett, és az ő irányítása alatt vált piacvezetővé az egész világon ez a vállalat. 1994-ben nyugdíjba ment a háziorvosa és az új doktor, mintegy bemutatkozásképpen, azonnal mindenféle vizsgálatra elküldte. A vizsgálatok eredménye teljesen átlagos volt egy dolgot kivéve, a PSA teszt eredménye 5.0 lett, ami egy picivel magasabb érték, mint a normális. “Valószínűleg semmi ok az aggodalomra” – mondta az orvos, így Grove sem aggódott. 

Később egy ismerős szakembertől megtudta, hogy az egészséges prosztatamirigyből nagyon kevés PSA kerül ki, így az emelkedett PSA érték a prosztatarák árulkodó jele lehet. Ennek az információnak a hatására elkezdte érdekelni a téma és kutatni kezdett. Megtudta, hogy 1994-ben mintegy 200.000 férfinál diagnosztizáltak prosztatarákot, és ebbe várhatóan mintegy 38.000 halnak majd bele. Így ez a 2. számú daganatos halálozási ok a férfiak körében. Grove elkezdett azon töprengeni, hogyan lehet az, hogy ilyen kevesen halnak bele ebbe a betegségbe. Elképzelhető, hogy azért, mert a legtöbb prosztatarákot idősebb férfiaknál diagnosztizálják, akik más betegségekben halnak meg, mielőtt a prosztatarák elvinné őket. Grove ekkor még csak ötvennyolc éves volt, és elkezdett aggódni ezen a lehetőségen, hogy mivel egészséges, nincs más betegsége, akkor őt majd a prosztatarák fogja megölni. 

Utánanézett a kezelési lehetőségeknek is, és valóban nem volt köztük ideális. A legnépszerűbb a daganat műtéti eltávolítása volt. Ez a teljes prosztata mirigy eltávolításával történik, ami egy nagy műtét hosszú felépülési idővel és elég súlyos mellékhatásokkal. Grove sok beszámolót olvasott el. Megtudta azt is, hogy a mérési eredmények sem mindig pontosak. Ezért két különböző laboratóriumban is vettek tőle vért és az egyik helyen 6,0, a másik helyen pedig 6,1-re mérték a PSA értékét. Úgy tűnt, hogy fél év alatt valamelyest nőtt a tumor mérete. Ezek a teszteredmények mindenesetre véget vetettek a halogatásának. Időpontot kért urológushoz, aki biopsziát csináltatott. Az sajnos pozitívnak bizonyult. Grove-t az urológusa tájékoztatta a lehetőségekről. Műtét, sugárkezelés vagy fagyasztás. Az orvos az előbbit javasolta. A műtét szövődményeivel kapcsolatban is igyekezett őt megnyugtatni, hogy mindegyik ellen van már orvosság. Ez persze nem igazán nyugtatta meg őt. Megvizsgálták nála, vannak-e áttétei, de az eredmény negatív lett.

Ezen a ponton elhatározta, hogy kezébe veszi az események irányítását. Először is többet akart tudni. Felhívta számos orvos barátját, hogy szerezzék meg a különböző kezelések neves szakembereinek nevét és telefonszámát. Elhatározta, hogy közvetlenül az eredeti irodalomhoz fordul, és összeállított egy irodalom jegyzéket a prosztatarákról és kezeléséről, de a legfontosabb döntése az volt, hogy egy új rutint iktat be az életébe és mindennap rászán 2 órát arra, hogy megértse a betegségét.
Grove napközben orvosokhoz járt és megbeszéléseket folytatott velük, éjszakánként pedig tudományos cikkeket olvasott és összevetette az egyik tanulmány adatait a másik eredményével. Minden tanulmány újabb és újabb hivatkozásokat tartalmazott más kutatásokra, ezért azokat is kikérte a könyvtárból, hogy elolvassa őket. Minél többet olvasott, annál világosabbá vált számára, hogy furcsa módon élvezetet talált a tanulásban. Elkezdett tisztába kerülni azzal, milyen viták vannak az orvostársadalmon belül. Sokat informálódott az áttétes daganatok kezeléséről is, melyek nem kecsegtetnek túl sok reménnyel.  

A műtét mellett a figyelme a különféle sugárterápiák felé fordult. Még a műtét úgy működik, hogy a daganatot a prosztata több részével együtt kivágják, a sugárzás a prosztata területét bombázza és az orvosok reményei szerint ez több rákos sejt pusztulását okozza, mint amennyi egészséges sejt elpusztul a sugárzás hatására.  Sok vitát talált arról, hogy ez mennyire működik jól.  

Groves szerencsére talált egy olyan sugárkezelési formát is, amiről eddig senki sem beszélt neki. Ez a brachyterápia. Úgy működött, hogy radioaktív sugárzó anyagot ültetnek bele a prosztatába és ezeket az anyagokat benne hagyják a testben 6-9 hónapig. Ezek persze közben sugárzást bocsátanak ki, ami végül elmúlik, még akkor is, ha sugárzó anyag korlátlan ideig a helyén marad. Ez a terápia gyakran kombinálták külső sugárzással is, hogy biztosítsák a teljes besugárzottságot.  

Amikor a kutatás végére ért, akkor több, mint 15 orvossal és 2 tucatnyi pácienssel beszélgetett összesen. Akkor hagyta mindezt abba, amikor a kapott információk már kezdtek ismétlődni. Arra jutott, hogy a brachyterápiánál egyértelműen kevesebb a szövődmény, például az impotencia és az inkontinencia. A legtöbb páciens szerint ez a terápia egészen könnyen elviselhető, nem túl fájdalmas a beavatkozás. Ráadásul, ha a daganat a prosztatából kívülre terjed, a sugárzás még mindig elkaphatja, így áttét esetén is van valamilyen esély a teljes gyógyulásra. 

Grove némi töprengés után 1995 nyarán úgy döntött, hogy a saját kutatására alapozva a brachyterápiára szavaz. A kezelés nem volt különösebben kellemetlen, mellékhatásokat nem nagyon tapasztalt, és összesen csak 3 olyan nap volt, amikor nem tudott dolgozni a kezelés miatt. Fél év elteltével a PSA értéke tökéletes volt. Újabb félévvel később szintén. 

Később úgy beszélt erről a kalandjáról egy alkalommal, hogy az egészről az a kellemetlen érzés jutott az eszébe, amit akkor tapasztalt, amikor először kért befektetési tanácsot. Egy idő után tudatosult benne, hogy a jó szándékú és hozzáértő pénzügyi tanácsadók folyton csak a saját pénzügyi termékeiket ajánlgatják, így arra a következtetésre jutott, hogy magának kell felvállalnia a lényegi munkát, a saját kezébe kellett venni a befektetéseinek irányítását. 

Hasonlóképpen ez volt az egyetlen életképes választás a betegségével kapcsolatban is. Aki vigyáz a befektetésére, az az életére is odafigyel.  

Konklúzió
Amit kutatása közben megértett az az, hogy egyik orvos sem rendelkezett átfogó tudással. Sem a háziorvos, sem az általános belgyógyász, egyik urológus sem, sőt az urológusok előnyben részesítették a műtétet.  

A megfelelő kezelés kiválasztása csak az összes kezelési forma szakemberei által elért eredmények összehasonlításával határozható meg. Ilyen összehasonlítás viszont nem létezett, és egyetlen orvost sem talált, akinek tudomása lett volna ilyenről. Grove nem volt túlságosan lenyűgözve ettől, de annyira fontosnak tartotta a saját életét, hogy elvégezte ezt a munkát és az adatok áttekintése során arra a következtetésre jutott, hogy vannak életképes alternatívája a műtétnek.  

2 évvel később, 1997-ben a Time Magazin őt választotta az év emberének. Grover végül 80 éves korában távozott el és haláláig nem újult ki a prosztatarákja.  

Aki kiegyensúlyozott, boldog akar lenni, annak érdemes követni az ilyen emberek gondolkodását. 

A fájós lábú Géza megismerte Grove történetét. Azóta eltelt egy év és már nem fáj a lába. Gézának nem csak a felelősséget kellett felvállalnia, és nem csak kutatnia kellett, hanem több nehéz döntést is meg kellett hoznia ezzel kapcsolatban. Olyan döntéseket, melyek meghozatala alól nagyon igyekezett éveken át kibújni. Ennek azért is örült, mert nem csak hogy megszabadult a fájdalomtól, de megszabadult attól a lelki tehertől is, ami nyomasztotta őt ezeknek a súlyos döntéseknek a halogatása miatt. Ezért is érdemes megérteni életünk minden aspektusát.  

Érdemes állandóan a jelenben lenni, odafigyelni, kérdéseket feltenni és folyton gyakorolni a mélyebb megértést. Persze mondhatod, hogy mindez rengeteg idő, meg energia vagy mondhatsz más kifogást is. Ha megfordult ilyesmi benned, akkor hadd tegyem fel a provokatív kérdést: „miért az életed minőségén akarsz spórolni?”  

A többi komoly kérdés feltevését rád bízom. 

A közelmúltban elhunyt Mustó Péter jezsuita atya osztja meg gondolatait arról, hogyan is változik meg az életünk, mialatt a lelki utunkon járunk. 

Selma Lagerlöf Krisztus legendák című könyvében a képzelet szülte legendákból és apokrif iratokból világirodalmi szintű elbeszéléseket formált, amelyek végig vezetik az olvasót Jézus életén. De nem állnak meg írásai a Golgotánál és a feltámadásnál, hanem tovább kalauzolnak a császári Rómán át a keresztes vitézek világáig. Ezért a művéért a svéd írónő 1909-ben Nobel-díjat kapott.
A gyűjteményben olvasható A gyertyaláng című legenda is, melyet most a közelmúltban elhunyt Mustó Péter jezsuita atya mesél el, illetve kommentálja, osztja meg gondolatait arról, hogyan is változik meg az életünk, mialatt a lelki utunkon járunk. 

“A történet egy gyertyalángról és egy férfiről szól, aki a XI. században élt Firenzében. Raniero elég durva, erős férfi volt. Mestersége kovács. Nagyon szerette a verekedést és megpróbált mindig nagy tetteket keresztülvinni, hogy büszke lehessen önmagára. Raniero feleségül vette Francescat, aki nagyon szerette őt. A lány apja óvta a lányát ettől a férfitól. Amikor végül hozzáadta, akkor megígértette vejével, ha a lánya már nem akar többet nála maradni, akkor elengedi. Raniero könnyű lélekkel megígérte, mert biztos volt benne, hogy a felesége annyira szereti, hogy sose fog tőle elkívánkozni. 

Raniero „hőstettei”
Raniero mindig elkövetett olyan tetteket, amivel a feleségnek az érzékenységet megbántotta. Célba lőtte annak a kedves madarát. Büszke volt a saját tettére, hogy a repülő madarat le tudta lőni. Nem vette észre, hogy ez a feleségének mennyire fáj. Az egyik púpos szolgáról mindenki tudta, hogy szerelmes volt Franceskába. Raneiro őt úgy kicsúfolta, megszégyenítette, hogy a szolga felakasztotta magát. Francescat ez már annyira bántotta, hogy otthagyta a férjét. Ura biztosra vette, hogy Francesca visszajön, de mikor napok múlva se jött vissza, akkor elment a városból. Próbált mindig nagy tetteket véghez vinni és biztos volt benne, hogy a feleség ezekről tudomást szerez. Abba reménykedett, hogy majd hős tetteivel feleségét visszacsalogatja saját magához. Ez nem vált be.

Az ígéret
Így előbb rabló csapathoz csatlakozott. Később, amikor meghirdették az első keresztes hadjáratot, jelentkezett és Bouillon Gottfried vezetése alatt elment a Szentföldre, hogy a hitetlenektől, a muzulmánoktól visszahódítsák Jeruzsálemet. Keményen harcoltak és Bouillon Gottfried után elsőnek Raniero mászott át Jeruzsálem falain. A keresztény hadak bevonultak a városba, gyilkoltak, raboltak és hősiesen elfoglalták Jeruzsálemet újra a keresztények számára. Miután a rablásnak és gyilkolásnak vége volt, zarándokruhába öltöztek és elmentek Jézus Krisztus sírjához, hogy ott hőstetteikért letérdeljenek és meggyújtsák a gyertyájukat, ezzel is kimutatva, hogy ők azért jöttek oda, hogy a kereszténység győzelmét érvényre juttassák. Este pedig ünnepeltek sátraikban. Ettek-ittak, mulatoztak. Raniero is ott ült az egyik sátorban és valamilyen megmagyarázhatatlan módon annyira büszke volt rá, hogy ő gyújtotta meg a gyertyáját Bouillon Gottfried után elsőnek, hogy az égő gyertyát magával vitte a sátorba az ünneplésre.

A gyertyát minden szellőtől óvta. Akkor még maga se tudta, mi történik vele. Nem tudta ekkor még, hogy a gyertyaláng nagyobb hatással lesz rá. Aztán jött az udvari bolond a sátorba. Neki az a feladata, hogy büntetés nélkül megmondhatja az igazságot azoknak, akik rosszat tettek. Így megpróbálta a maga nyelvén elmagyarázni a keresztény lovagoknak, hogy ők tulajdonképpen nem mások, mint a kegyetlen rablók, akik odajöttek, hogy a békében élő embereket lemészárolják, annak az ürügyén, hogy ők Krisztusnak a szent helyét akarják felszabadítani. A harcosok előbb nevetve hallgatták. Mikor Reniero észrevette, hogy az udvari bolond csúfolódik vele, és az ő gyertyájával, akkor nagyon nyugtalan lett és nem tudta elviselni, hogy őt ezért kinevessék a társai. Megint valami nagyot akart ígérni és azt mondta, hogy elviszi ezt a gyertyalángot Jeruzsálemből egészen Firenzéig, anélkül, hogy a láng kialudna. Firenzében a katedrálisban a Szűzanya oltárára fogja elhelyezni. A többiek ezt meghallván, felhagytak a nevetéssel.

Amiről ez a legenda beszél, az tulajdonképpen a mi emberi utunk, a lelkünk útja. Sokszor valami nagyra vágyunk. Valami jót, fontosat, valami érdemeset szeretnénk tenni. A saját sikerünket, a saját hős tettünket keressük. Érdekes módon minden lelki út az életünkben nem hősiesen, nem igazán lelki módon kezdődik. A lelki utunk kezdeti célja egy nagyon természetes módon vágyott siker, hírnév, vagy hogy az életünk értelmet kapjon. Mindezt nagyon emberi, nagyon önző módon képzeljük el magunknak.

Indulás Firenzébe
Raniero, mikor ráeszmélt, hogy mit is ígért meg a katonák előtt, akkor megpróbálta a szolgáit rábeszélni, hogy ők induljanak el a gyertyával Firenze felé, de egyik se vállalta. Szavához hű akart maradni, nem akart megszégyenülni a többiek előtt és talán saját maga előtt sem. Ezek az emberi vonások, ezek az emberi büszkeségek elengedhetetlenül szükségesek ahhoz, ha egy lelki útra indulunk.
Raniero elszánta magát, hogy akkor ő fogja véghezvinni ezt az utat. Nem gondolta, milyen nehéz lesz a vállalkozása.

Nagyon fontos még a lelki úthoz, hogy a motiváció, a szándék, amiért mi jót akarunk tenni, annak nem kell szentnek lennie. A motivációnak nem az elején kell jónak lennie. A lelki útnak az a jellegzetessége, hogy az úton változik meg a motiváció és a szándék. Minden komolyabb, nagyobb emberi célért küzdünk és a szándékunk időközben fog megváltozni, nem pedig az elején.  

Elindult Raniero lovával és akkor vette észre, hogy a gyertyaláng veszélyben van a szél miatt. Rájött, hogy a testével meg tudja védeni, ha fordítva üli meg a lovat.

Ha egy komoly cél felé megyünk, ha egy lelki úton vagyunk, akkor egy idő múlva megváltozik a helyzet. Nem a célunk szolgál minket, hanem mi szolgálunk a célnak. A saját testünkkel, saját magunkkal védhetjük meg azt, amit az életben képviselünk és viszünk.

A rablók
Így lovagolva nem vette észre, hogy rablók vették körül. Azonnal tudta, ha elkezd védekezni velük szemben, akkor ugyan meg tudja védeni magát, de a gyertyája kialszik. Elkezdett alkudozni a rablókkal, hogy ne oltsák el a gyertya lángját, ő viszont megengedi nekik, hogy kirabolják. A rablók nagyon hálásan elfogadták a javaslatot. Elvették tőle a fegyverét, a páncélját, a pénzét és ígéretüket is betartották: a gyertyát nem oltották el. Ezután Raniero úgy érzékelte, hogy az útja sokkal nehezebb lesz. Nem csak azért, mert rossz a lova, hanem mert nincs már pénze, amivel a hajót megfizethetné, tehát Kis-Ázsián és a Balkánon keresztül kell majd Firenzébe eljutnia. Bolondnak tartotta magát, amiért ilyen dolgokat tesz, de mégse hagyta abba az útját.

A lelki úthoz hozzátartozik az is, hogy a biztonságainkat elveszítjük. Nagyon szeretünk még a lelkünk útján is biztonságban lenni, de a lelki út jellegzetessége, hogy nincs biztonság benne, amit mi tudunk garantálni. Nincs olyan biztosítótársaság, amelynél biztosítást köthetnénk lelki céljaink eléréséhez. Sok mindent el kellett veszítenie Ranieronak ezen az úton, hogy tovább menjen, lelkiekben változzon, fejlődjön. Még egyet meg kellett tanulnia: nem a saját erőfeszítésére és nem a saját erejére, a saját képességeire, a lovára, fegyverére, pénzére számíthat a továbbjutáshoz. Itt kezdte megtanulni az erőszakmentességet. Nem erőszakkal, nem a saját erejével fog boldogulni, hanem békésen.

A segítő pásztorgyerek
Nemsokára találkozott egy szegény pásztor gyerekkel, aki már csak néhány birkát őrzött, mert a korábban arra járt lovagok elrabolták a javát. Ezért nagyon haragudott a keresztényekre. Amikor látta hogy egy keresztény lovag jön felé, megpróbálta ütlegelni. Raniero egyáltalán nem védekezett, mert a gyertyáját féltette. Egy idő múlva a pásztor gyerek elszégyellte magát, hogy egy védtelen embert ver meg. Hosszú ideig kísérte a lovagot, és egy veszélyes átjárónál még segített is neki. Itt vette észre Raniero, hogy kirabolva, védtelenül talán könnyebb lesz az útja, mert mások fogják őt segíteni és nem neki kell a saját biztonságát garantálnia.
A lelki utat nem lehet erőszakkal, csak erőszakmentesen célhoz vinni.  

A karavánok szerája
Többször találkozott csoportokkal, akik látván ezt a lovagot háttal ülve a lován, egy gyertyával a kezében, már messziről kiabálták, hogy “a bolond”. Ranieronak nagyon fájt, hogy őt bolondnak tartják, de az volt az érzése, hogy talán sikeresebben eléri az útját, ha bolondnak tartják, mintha valami nagy embernek képzelnék. Egyik este megérkezett a karavánoknak fenntartott szállásra és a lova mellett lepihent ő is. Nem akart éjszakára elaludni, hogy a gyertya ki ne aludjon, de azonnal mély álomba esett. Másnap reggel felébredve sehol se találta a gyertyáját. Azt gondolta, hogy “Hála Istennek vége az útnak, örülök neki”, de érdekes módon nem tudott igazán örülni, hanem ürességet érzett, céltalanságot, mintha nem lenne értelme az életének.
Kezdte magát rábeszélni, hogy mégiscsak jó, hogy hogy eltűnt a gyertyája. Egyszer csak jött a karavánok szerájának vezetője, kezében az égő gyertyával. Raniero közömbösséget mutatva megköszönte a gyertyát, melyet újra meggyújtott a vezető. Ő tiltakozott, mert nem oltotta el a gyertyát. Gondolta, hogy Ranieronak fontos, hogy égjen, ezért megtartotta egész éjszaka a lángot. Raniero gyorsan a lovára szállt és boldogság öntötte el a lelkét. Maga se tudta elmondani, miért is örül ennyire egy ilyen feladatnak, aminek alapjában véve semmi értelme nincs. Mintha elvarázsolta volna.

Felismerések
Ahogy lovagolt és hosszú napokat töltött a gyertyájával, elmélkedett, meditált, valamiképpen a lelkébe szállt és úgy érezte, vele valami történik, ami nem új számára. Olyasmi, amit már réges-régen ismer. Mintha egész életében erről lett volna szó. Sokat töprengett, hogy mi ez a benne lévő érzés. Egy este belovagolt egy kis városkába, ahol az utcán asszonyok álltak és várták a munkából haza férjeiket. Ott meglátott egy fiatal asszonyt, aki a feleségére, Franceskara emlékeztette. Ebben a pillanatban ötlött az eszébe az a gondolat, mintha Francseskával is ugyanaz történt volna meg, mint vele. Még pedig az, hogy Francesca nem azért hagyta őt el, mert nem szerette, hanem azért, mert nem akarta, hogy Raniero a szívében a szeretetet megölje. Nehogy a szívében a szeretet gyűlöletté váljon. Amit felesége a szívében őrzött, az is egy gyertyaláng volt, az iránta való szeretetnek a gyertyalángja. Felesége ezt a szeretetet őrizte és azért hagyta őt el, mert féltette a szeretetet, hogy kihal belőle. 
Először egész bolond gondolatnak találta, de idővel a lelkében mindinkább világos lett számára, hogy ez a teljes igazság. Csak most kezdte megérteni igazán a feleségét és észrevette, hogy mennyire nem értette meg, mennyire félreértette és mennyire tévedett, amikor azt hitte, hogy hőstettekkel fogja Franceska szeretetét, ragaszkodását visszaszerezni. 

A trubadúr művész
Említésre méltó esemény még, amikor keresztény lovagokkal találkozott és köztük volt egy trubadúr művész, aki dalokat költ. A katonák már messziről kiabálták, hogy “bolond, bolond”. A művész azonnal csitította őket és megtiltotta, hogy csúfolódjanak vele. Odafordult Ranierohoz és kikérdezte: honnan jön, mennyi ideje hozza a gyertyát, mik a nehézségei. A trubadúros elmondta, ő is egy gyertyalángot hord a szívében: a költészetét és dalokat költ. Sose tudja, hogy másnap tud-e majd még egy dalt költeni. Csak azt tudja, hogy éppen most sikerült egy költeménye. Raniero teljesen egyetértett vele. Elmondta, hogy a gyertyaláng őrzésében soha nincs meg a biztonság, mert az nem rajtam múlik. Ő mindent megtesz és mindent, ami nem a gyertyalángnak a védelmére szolgál, azt valamiképpen mellőznie kell.

A lelki útnak az a jellegzetessége, hogy ott egy célt szolgálunk és nem pedig a cél szolgál minket.
Ezt Raniero is megértette. Később találkozott egy anyával, aki kérte, – hogy gyerekeinek akart főzni és nem volt tüze -, hogy adjon a gyertyalángból. Raniero előbb ezt megtagadta. De már érezte, hogy ez a gyertyaláng nem önző célokat szolgál, hanem mások javára van. Visszatért újra ehhez az asszonyhoz és adok neki a lángból. Megértette, hogy az ő gyertyája mások javát szolgálhatja, mert ez az életnek az útja: egymásnak szolgálunk, egymás számára segítséget nyújtunk, egymás életét erősítjük saját életünk bedobásával. A biztonságot nem mi adjuk, hanem magából az életből születik meg, amit mindnyájan kaptunk és aminek mindnyájan részei vagyunk. Hozzá tartozunk és benne egy feladatot is teljesítünk. Ebben áll az életünk értelme. Sokszor nem is tudjuk, hogy miért is születtünk meg igazán. 
Raniero megkérdezte ettől az anyától, hogy ő már olyan hosszú ideje viszi magával ezt a gyertyalángot, és szeretnéd tudni, hogy mi lehet a neve. Az anya megkérdezte: “Honnan hozod?”
“Krisztus sírjáról.” “Akkor a lángod neve irgalmasság és emberszeretet.” Ezen Ranieronak nevetnie kellett.
Minél tovább haladt, közeledett Firenzéhez, annál inkább arra gondolt, mit fog csinálni, ha haza ér. Észrevette a hosszú úton során, hogy ő, aki annyira szerette a verekedést, most inkább kerülte a durva embereket, a verekedős helyzeteket. Kereste és becsülte azokat, akik szelídek, irgalmasak és jótékonykodók. Megállapította azt is, hogy az úton, akarata ellenére, a gyertyaláng teljesen megváltoztatta

Nem mi változtatjuk meg sose önmagunkat, hanem a feladat, amit teljesítünk. Az életünk feladata, amely egy lelki feladat. Teljesítése közben változunk meg. Az alatt leszünk olyanok, amilyenné válnunk kell.

A firenzei kihívás
Raniero előtt állt még egy nehéz kihívás: meggyőzni az egyházat, a püspököt, hogy ő tényleg Jeruzsálemből jött és a gyertya lángja nem aludt ki az út során. Az emberek nem tudták róla elképzelni, hogy ő ilyet tett volna. Végül odatehette az égő gyertyáját Szűz Mária oltárára, és utána találkozott Franceskával, aki visszatért hozzá és boldog családot alapítottak. 

Az emberi életnek a jellegzetessége, hogy az ember a saját céljáról, életének az útjáról, ahova megy, ahova indul, amire készül, azt néha tudatosítani tudja, néha viszont homályba megy, hogy merre is, hova is tart. Mit is csinál? Mire való, mire jó az élete? Az embernek abban áll a lelki fejlődése, hogy a saját életéről, az életének az értelméről és céljáról néha-néha számot ad magának.” 

A gondolkodásunk gyakran nem a lényegre irányul. A legkisebb dolog is elterelheti róla a figyelmünket. A lényeglátás mellőzése gyakori oka az újabb és újabb problémák megteremtésének. De miért fontos a lényeg felismerése és miért van szükség a nyitottságra?
Ezekre a kérdésekre kapsz választ ebben a részben!

Újra egy kis történettel kezdeném. 
George Bush amerikai elnök és az egyik tábornoka beszélgetnek. Meglátja ezt egy újságíró és odamegy hozzájuk.
– Elnök úr! Kérem, árulja el, miről beszélget a vezérkari főnök úrral?
– Nos – válaszolja George Bush – éppen az iraki háború stratégiájáról cseréltünk eszmét. Oda fogjuk küldeni a hadsereget és megölünk egymillió irakit, valamint egy fodrászt.
– Egy fodrászt? Miért kell megölni a fodrászt? – kérdezi megdöbbenve az újságíró.
Mire George Bush odafordul a tábornokhoz és ezt mondja: – Látod öregem! Ugye megmondtam, hogy az egymillió iraki senkit nem érdekel.

Magunk elől rejtegetjük a lényeget
A gondolkodásunk gyakran nem a lényegre irányul. A legkisebb dolog is elterelheti róla a figyelmünket. Pedig, ha ismerjük egy adott dolog lényegét, sokkal könnyebb jó döntést hozni vele kapcsolatban. Sokkal inkább tudunk úgy gondolkodni, ami megoldja az adott problémát. A lényeglátás mellőzése gyakori oka az újabb és újabb problémák megteremtésének. Meglátni a lényeget valójában annyira egyszerű dolog, mint meginni egy pohár vizet, de a gyakorlatban pontosan ezért tudnak minket időnként homlokra csapós élmények érni, mert mégsem látjuk meg a lényeget. Időnként ehhez segítség kell. A valóság az, hogy sokféle ok miatt rejtegethetjük magunk elől a lényeget.
Például lehet az egyik ok az, hogy túlságosan kényelmes az életünk a lényeg meglátása nélkül is. Ezért nem fektetünk különösebb szellemi erőfeszítést abba, hogy előre gondolkodjunk és saját magunknak szerezzük meg a fent említett homlokra csapos élményt. Bármi is az ok, ez az állapot sajnos rendszerint csak akkor szokott változni, ha valamiféle bajba kerülünk miatta.

Most megosztok veled egy történetet, hogy neked ne kelljen bajba jutnod ahhoz, hogy bekövetkezzen nálad a változás! 

Történet Mirciről és a vizsgáról
A mostani történet Dóra gyerekkoráig nyúlik vissza. Nagymamája kertjében sok cica lófrált. Azóta odavan értük. Később lett saját macskája is, akit Mircinek hívott. Minden nap órákat beszélgetett vele, olyan volt Dórának, mint a legjobb barát. Eltelt pár év. Dóra már egyetemre járt és rengeteget tanult.
Egyik reggel mikor felkelt, észrevette, hogy Mirci szeme körül egy kis bevérzés látható. Tekintet szomorú volt és időnként bánatosan nyávogott. Dóra nem tulajdonított neki különösebben nagy jelentőséget és gondolta, másnap úgyis vizsgája lesz, és ha nem múlik el a jelenség, akkor majd azt követően elviszi orvoshoz. Másnap reggelre a cica már nem élt. Dóra csak bámulta az élettelen testét és várta, hogy megmozduljon, de ez nem történt meg. Könnyebben elviselte volna, ha úgy pusztul el, hogy lejárt a földi ideje, de azt megemészteni, hogy az ő hanyagsága okozta a halálát, borzalmasabb volt mindennél.
Utólag végiggondolva, Dóra nem is érti, hogyan helyezhetett nagyobb hangsúlyt egy vizsgára, mint arra, hogy elvigye orvoshoz még akkor is, ha úgy tűnt, nincs komolyabb baja. Azt hitte, kellőképpen mérlegelte a dolgok súlyát.  

Dóra rövidlátó volt és nem gondolkozott előre. Nem gondolt bele, hogy tettének milyen következményei lehetnek. Pedig egy perc töprengéssel megmenthette volna a cica életét, de ő megspórolta ezt az egy perc gondolkodást az életéből és elintézte egy legyintéssel: “majd holnap!”

Kétféle gondolkodás létezik: az előre gondolkodás problémákat old meg, a rövidlátás problémákat teremt.

Megengedni magunknak a lényeg felismerését
A lényeg megtalálásáról sokféle előítélet miatt mondhatunk le. Lehet ez a kényelem, amit fentebb említettem. Lehet az is, amit az előző részben hallottál nagypapa ásó módszere kapcsán. A minket ért élményt kudarcnak fogjuk fel, ebből alkotunk egy előítéletet, ami aztán falként tornyosul a gondolkodásunkban. A lényeg megtalálása tehát valójában nyitottság kérdése. Le kell mondanunk néhány korlátozó előítéletünkről, nyitottnak kell lenni egyfajta új információra, mert sajnos gyakran megtörténik, hogy automatikusan tiltakozunk az ismeretekkel szemben. Még akkor is, ha tulajdonképpen tényleges tapasztalatunk nincs. Ha csupán annyi történt, hogy kipróbáltunk egy módszert, ami nem működött, akkor nem igazán állíthatjuk, hogy teljesen tájékozottak lennénk a témában. Ha a fejünkben már él az előítélet, hogy ez nehéz, akkor bizony tiltakozunk automatikusan. Ez a tiltakozás persze nem tudatos. Észre sem vesszük. Egyszerűen csak annyi történik velünk, hogy előítéletünk miatt a gondolkodásunk nem megy el abba a mélységbe, ahol megtalálhatnánk a lényeget.

Akkor megy legkevésbé, amikor a legjobban szükségünk lenne rá
Létezik egy faramuci helyzet, amiről tudnod kell! Az előítéleteink eldobása akkor megy legkevésbé, amikor az életünk múlna rajta. Hiszen azokban a pillanatokban, amikor az élet viharos eseményei elsodornak minket, akkor nyilvánvalóan nem az az első dolog, ami az ember eszébe jut, hogy ezt a helyzetet bizonyára könnyű megoldani valamilyen általam egyenlőre ismeretlen módszerrel. Habár ezek a viharos helyzetek azok, melyek legtöbbször kiváltják annak az igényét, hogy fejlesztjük önmagunkat, ugyanakkor pontosan azért kerültünk bele ezekbe a helyzetekbe, mert azt a gondolkodást használtuk, amivel nehéz az élet, amivel létrehozzuk a problémákat.
Sajnos a fentiek alapján a legvalószínűbb esett az, hogy pont akkor, amikor a legnagyobb segítségre lenne szükségünk, akkor már tele leszünk előítéletekkel és negatív tapasztalatokkal. Ezek pedig még azt is megakadályozzák, hogy nyitottak legyünk. Ha nem vagyunk nyitottak, akkor nem találjuk meg a lényeget.
Fontos, hogy az új tudás, mások szempontjai az ajtónkon belülre kerüljenek. Ez a nyitottság szükséges ahhoz, hogy előre tudjunk gondolkodni, hogy meglássuk a lényeget. A nyitottság nemcsak az előítéletek ellenszere, de a lényeglátáshoz is nélkülözhetetlen. A nyitottság alapkérdése: “Mit lehet tenni abban a helyzetben, amikor az eddigi tapasztalatainkkal ellentétes, új ismeretek birtokába kerülünk?
Az első és legfontosabb: nem kell azonnal tiltakozni. Mivel az egészséges kételkedés nem azonos az azonnali tiltakozással.

Házi feladat
Egész egyszerűen hagyjuk abba a tiltakozást! Az első lépés: be kell engedni az új információt. Ha már a fejünkben van, akkor lehet ízlelgetni, mérlegelni, tűnődni rajta. Ha nem alkalmazható a gyakorlatban, nem vált be, nem működik, nem érsz el vele eredményt, akkor még mindig rendelkezésedre áll a lehetőség, hogy eldobhatod. Azonban, ha csípőből visszautasítod, akkor az a vonat elment.

A nyitottság lényege:
ha az adott ismeret bármilyen szempontból is érdekes lehet számunkra, akkor tiltakozás helyett tegyünk fel ilyen jellegű kérdéseket:
“Mi az, ami alátámasztja azt, amit mondasz?” “Ha ez így van, akkor ennek milyen következményei lehetnek?” “Ha ez tényleg igaz, akkor hogyan tudom ezt az előnyömre fordítani?”
Az ilyen jellegű kérdések segítenek abban, hogy előítéleteinktől mentesen, azaz nyitottan tudjunk tájékozódni, tanulni, új ismeretek birtokába kerülni.
Feladatod: gyakorolni a nyitottságot azok iránt a dolgok iránt, amelyekkel szemben eddig tiltakoztál, amit nehéznek tartottál.  

Engedd meg magadnak, hogy nyitott legyél és ezáltal lehetővé tedd magadnak, hogy meglásd végre a dolgok számodra eddig rejtett lényegét.

A problémamegoldó észjárás elsajátítása valóban komoly nyitottságot igényel. Ellene dolgozik minden előítéletünk. De a túl nagy nyitottság is akadályozó lehet. A kudarc oka legtöbbször az, amikor kerülő utakat keresünk és egyszerűsíteni próbálunk. Sok dolog fejben dől el. Ez valóban így van és ami fejben dől el, azt nem kell túlbonyolítani. Ennek ellenére és itt lép képbe az előre gondolkodás, illetve a valóság felismerése, érdemes elkerülni azokat az ígéreteket, melyek nem realisztikusak. A gyakorlást egyszerűen nem tudod megúszni. Gyakorolnod kell, hogy abbahagyd a halogatást, hogy a napi döntéseidben igyekezz minél jobban előre gondolkodni. Közben azt is gyakorolnod kell, hogy odafigyelj arra, mikor melyik döntésed származik valamilyen előítélet alapján. Ha igazán komolyan veszed az eddigi anyagokban leírtakat és a házi feladatokat, akkor ez a sok önmagadra fordított figyelem és gyakorlás mindenképpen gyümölcsöző lesz!

Kezdetben azonban készülj fel arra, hogy frusztrációk érhetnek amiatt, hogy nem tudsz egyszerre mindenre odafigyelni. Ez természetes. Amikor egy új nyelvet tanulsz, akkor evidens, hogy nem anyanyelvi szinten szólalsz meg már rögtön az első lecke után. Oda kell figyelned a ragozásra, a nyelvtani szabályokra, a szórendre, a helyes kiejtésre. Bizony, a megfelelő szó sem jut mindig eszedbe. Ez teljesen normális így. A gyakorlás az, amivel ezen segíteni tudsz. Mindenkinek más és más a tanulási stílusa. Mindenki más ütemben fejlődik, más dolgokból okul, másképpen memorizálja és alkalmazza az ismereteket.
Jó tanulást és gyakorlást kívánok Neked!