MIT TANULHATSZ AZ ANYAGBÓL?   

» Hogyan lehet megakadályozni, hogy átadjuk a generációkon átívelő traumát, fájdalmat, veszteséget? 
» 4 mód, ahogyan sajnos átadhatjuk utódainknak a traumákat. Melyek a gyógyulás lehetőségei?
» Miként lehet elengedni a múltat? 

    
A generációkon átívelő traumának, a transzgenerációs traumának azokat a traumákat nevezzük, amelyek nem érnek véget az egyénnél. Észrevétlenül adjuk át a következő nemzedéknek. A jelenség lényege, hogy a traumát elszenvedő egyéneket követő generáció annak ellenére mutatja a traumatizáltság tüneteit, hogy saját maga közvetlenül nem volt érintett.

Most egy család kapcsolati hálóján keresztül kerül bemutatásra a transzgenerációs trauma mibenléte, hatása. 

Tilda 27 éves zongoraművészként felvételt nyert egy nagyhírű szimfonikus zenekarba. Kislánya, Ella, első osztályos. Tilda egyedül él, kislányát édesanyja, Mária és Tilda nevelőapja, Károly nevelik. Tilda kislányával akkor lett várandós, amikor sikerült bejutnia a zeneművészeti egyetemre és ezzel egy nagy álma teljesült. Akkor kétségbeesett az állapota miatt és elgondolkodott az abortuszon. Édesanyja ellenezte ezt az ötletet és felajánlotta Károllyal egyetértve, hogy majd ők felnevelik a kicsit. Mária minden vizsgálatra elkísérte lányát, még a szülésen is bent volt. A baba első évében a szülőknél laktak Tildáék. A kicsi Máriáék szobájába került, ő kelt fel hozzá éjjel is. Így Tilda kivonódott ebből a kapcsolati hálóból. Egyfajta nővér, nagytestvér szerepét élte meg. Egy év elteltével vidékről felköltözött Budapestre, hogy közelebb legyen az egyetemhez. Így már csak vasárnaponként látogatott haza a lányához. Az egyetem befejezése után Tilda bekerült a szimfonikus zenekarba, ami nagy lehetőség számára. Édesanyjával nagyon boldogok. Mária szeme amúgy is mindig csillog, amikor Tilda zongorázik. Tilda nagyon élvezi a zenélést, a koncerteket, sikeresnek, magabiztosnak érzi magát.
Ám az egyik koncerten azt tapasztalta, mintha az elméje zsibbadt ürességben lenne zenélés közben. Idegessé vált, kiverte a víz és úgy érezte, mindenki őt nézi, mikor hibázik. Kinevetik majd és a zenekari vezetők rájönnek, hogy alkalmatlan a pozíciójára és megválnak tőle. Szorongott az izgalma, az izzadsága miatt. Hogy ez ne látszódjon, a karját magához szorította. Ettől a mozgása robotikussá, a játéka pedig színtelenné vált.
Szorongása miatt felkeresett egy szakembert. A terápián az alábbi mondatok hangzottak el tőle: 

“Egyszerre vágyom a figyelemre és rettegek tőle.”
„Félek, hogy egy nap kiderül, hogy nem is értek ahhoz, amit csinálok, kirúgnak és földönfutóvá válok.”
„Mindig is úgy éreztem, adós vagyok és a lelkem mélyén nem vagyok szabad.”
„Nem mondta soha senki, hogy ne lennék szerethető vagy elfogadható, mégis van bennem egy mély meggyőződés, hogy nem érdemlem meg a szeretetet. 

A terápián elmesélte, hogy a zongora iránti szenvedély már Máriánál elkezdődött. Nagyon szeretett hangversenyekre járni, és egy ilyen alkalommal ismerkedett meg Károllyal, amikor lánya másfél éves volt. Tilda édesapja, Mihály ekkor már szeretői viszonyt ápolt valakivel, ráadásul alkoholproblémákkal is küzdött. A gyakori veszekedések elől Mária Károlyhoz menekült.

Nézzük meg Mária múltját!
Mária kétgyermekes családba született. Édesanyja, Zsuzsa, matematikát tanított éppen azokban az iskolákban, ahol Mária is tanult. Magas elvárásokat támasztott lánya iránt. Matekból és fizikából elvárta a jeles érdemjegyet. Az utóbbi különösen nagy kihívást jelentett a kis Máriának, aki rendre azt élte meg, hogy csalódást okoz édesanyjának. Sokat is pörölt vele Zsuzsa, mihasznának, lustának titulálta. Azzal is vádolta, hogy szégyenbe hozza a kollégák előtt.
Tilda a terápián felidézte, amikor a zokogó édesanyját ő vigasztalta a nagyival történt egy-egy telefonhívás után, mert Zsuzsa kritizálta a lányát. Kislányként egyszerre félt és neheztel a mamájára.
Mária megfogadta, hogy lányától nem fog megkövetelni semmi olyat, amit tőle várt el az anyja. Sokszor még a matek házi feladatot is megcsinálta helyette, annak érdekében, hogy lánya kellőképpen kikapcsolódhasson az iskola után.

Tilda alapvető élménye édesanyjával kapcsolatban, hogy amikor a zene bármikor szóba került, az asszony szeme felcsillant a boldogságtól. Már kislányként azt érezte, hogy anyjának ezt a boldogságát meg kell őriznie, vigyáznia kell rá. Amikor Tildát felvették a zeneművészeti egyetemre, anyjával nagyon boldogok voltak. Mária felhívta Zsuzsát az örömhírrel, aki erre oly ritka pillanatok egyikeként, elismerő szavakkal illette lányát. “Megtérült a befektetett energia!”- mondta. Erre Mária hozzáfűzte Tildának: “Most rajtad a világ szeme!” Ez az a mondat, ami éveken keresztül zakatolt Tilda fejében, és ott volt vele akkor is, amikor a mindent elárasztó szorongás előjött rajta a koncerten.
 

Ezek a kimondott, vagy sokszor kimondatlan szavak, üzenetek úgy funkcionálnak, mintha átkok lennének. Lehet, hogy ez erős kifejezés, de a transzgenerációs trauma ennek mentén működik.

Miben rejlik a transzgenerációs hatásoknak a jelentősége? 
A trauma egy váratlan, sokszerű eseményre adott reakciója az idegrendszernek, az érzelmi állapotnak. Akkor keletkezik, amikor fenyegetve érezzük magunkat, veszélyeztetve érezzük a biztonságunkat. Az értelem ilyenkor elvész. Traumát átélhetünk közvetlenül, de közvetetten is. A traumatikus emlékek tárolása érdekes módon történik. Nem úgy, ahogy egy-egy szép emléket felidézünk és elmesélünk. A traumatikus emlékezet nem így működik. Szigetszerűen, egymástól elkülönülve tárolódnak emléknyomok, melyek sokszor nem gondolatok, vagy képek, hanem testi érzetek, hirtelen emlékbevillanások. Ezért riasztó, amikor a trauma érezteti a hatását a jelenben. A múlt és a jelen ebben az esetben összekavarodik. A rémálmok, az emlékbetörések, a szorongás, a pánik, a depresszív tünetek – összességében poszttraumás tünetek – azt mutatják meg, ahogy a trauma jelen idejűvé válik a múlt elzárt kapszuláiból.  

Megkülönbözetünk egyszeri, kiugró eseményeket, traumákat – nagyobb műtét, baleset -, melyeket nehéz az érintettnek feldolgoznia.  

A másik fajta a hosszan tartó, ismétlődő, rendszeresen előjövő traumatikus események, melyek átalakulnak egy óriási szövetté, ami az ember én-képét, alapvető biztonságélményét, az önmagába vetett hitét és a világhoz való kapcsolatát befolyásolja. Ez az utóbbi a komplex, fejlődési trauma. Itt jön a képbe a transzgenerációs trauma, ami ezeknek a komplex fejlődési traumáknak a nemzedékről nemzedékre való átadását jelenti.    

Miként képes erre a trauma? 
Többféle magyarázó elmélet létezik, de mindmáig nem lehet teljes mértékben feltérképezni azt, miben rejlik az átvitelnek a működése. 
A nevelés generációk közötti mintaadás, terelgetés, az értékrend, a világnézet, a szeretetkapcsolatok minőségéről való gondolatok, elképzelések átadása. Tanulással fejlődünk, alakulunk, változik az identitásunk, az énképünk. Mi történik akkor, ha egy szülő a saját, fel nem dolgozott traumáinak a terhe alatt képtelen ráhangolódni gyermekére, képtelen tükrözni annak érzéseit? Akkor a gyerekben a saját önszabályozási képességei nem erősödnek meg, nem fogja biztonságban érezni magát a családjában és a tágabb környezetében. Amennyiben egy gyermek biztonságélménye sérül ezen keresztül, olyan megküzdéseket, stratégiákat fog kifejleszteni, amelyek az életben való elnavigálásban segítik őt, valójában károsak, eltávolítják saját magától és a környezetétől. Érzelemszabályozási hiányosságok alakulnak ki az idegrendszerében, amelyek a felnőttkori kapcsolatok megteremtésében, fenntartásában akadályozzák meg.

Idézzük fel Tilda esetét!
Fontos számára anyja boldogságát megteremteni, fenntartani. Ezért mindent megtesz, hogy a potenciális kudarcot elkerülje ezzel kapcsolatban. Mária nagymértékben ellensúlyoz Zsuzsa nevelésével kapcsolatban. Megfogadta, hogy lányának nem ad át olyan mintákat, amelyekben megítélés, kritika, magas elvárás húzódik meg. Rejtetten ez mégis csak megmutatkozik. 

Transzgenerációs atmoszféra
A transzgenerációs atmoszféra egy olyan légkör, amibe beleszületik az utód. Ez a légkör sok titokkal, elhallgatással terhes. A család egyik-másik története csak hézagosan kerül megosztásra, ezáltal az utódok szigetszerűen kapcsolódnak a felmenők tapasztalataihoz. Ettől még érzi az utód a történetek misztikus hatását saját magán. Átadódnak a gesztusokon, a tekinteteken keresztül. A ki nem mondott szavak mögött meghúzódik a szorongás, ami így nem tud kioldódni, feldolgozódni az egyénben. A szembenézés segítené az áldozatokat, a trauma túlélőit abban, hogy feldolgozzák saját fájdalmaikat és ezáltal gyógyulni tudjanak belőle. A fel nem dolgozott sérelmek fel nem dolgozott sérelemként továbbadódnak. Sokszor látni, hogy egy gyermek tudattalanul megpróbálja a szülő szenvedését átvenni. Ezzel akarja tehermentesíteni. Vagy belebújik a bántalmazó szerepébe. Ezzel teremt lehetőséget a szülőnek arra, hogy kontrollálni, irányítani tudja a valaha irányíthatatlant. Ennek az atmoszférának a fenntartása a generációk közös érdeke azért, hogy a túlélő ne magányosodjon el a fájdalmában, megoszthatóvá válhassanak a terhek.  

A trauma jellemzője még, hogy megszakad általa a múlt, a jelen, a jövő folytonossága. Így a generációk mindig visszatérnek a múlt töredezett pillanataiba. A terápiák célja ennek a folytonosságnak a visszaállítása. Ne a trauma pillanatai dominálják az embert, hanem létrejöjjön egy átlátható, elbeszélhető narratíva. 

Hogyan alakult a transzgenerációs atmoszféra Tildáék életében?
Tilda kiskorától kezdve azt érezte, hogy tartozik valamivel, de nem tudta, mihez kötni. Mindig is vágyott egy kistestvérre. Mária és Károly sokáig próbálkoztak, mígnem Tilda 5 éves korában Mária várandós lett, de a 12. hétben elvetélt. Tilda emlékezett arra, ahogy anyukája a fürdőszobában falfehéren zokogott. Másnap az oviban ajándékot készített neki. Rajzolt egy családot, amin ők hárman voltak rajta, de anyukája mellé szorosan egy negyedik alakot, egy kislányt is rajzolt. Anyukája nem örült ennek a rajznak, nem tette ki a falra, ahogy egyébként tenni szokta Tilda alkotásait. Idővel anyjának ezt a veszteségét próbálta meg kompenzálni minden lehetséges eszközzel.
Tilda nagybátyja, Dezső, leukémiában hunyt el 17 éves korában. Mária édesapja ekkor az alkoholba menekült, ami 47 évesen a vesztét okozta. A tragédiák során Zsuzsa, Tilda mamája, mindinkább megkeményedett, egyre ridegebb, kritikusabb lett a lányával. Talán így próbálhatott védekezni az ellen a kínzó fájdalom ellen, mi van, ha el kell engednie Máriát is. Gyermeküket elvesztett anyákkal áll szemben egy fiatalon lett anya, Tilda, aki az anyjára bízza babáját. Ezt tekinthetjük láthatatlan lojalitásnak, igazságszolgáltatásnak, adósság törlesztésének. Ezek mind olyan transzgenerációs örökségek, amelyekkel rendkívül sokszor találkozunk.  

Az 1920-30′-as évektől sok elmélet született a transzgenerációs traumára.
Az egyik szerint egy rejtett, tudattalan hatásmechanizmus a családtagokat különböző választások felé sodorja. Ennek a hajtóerőnek a révén választunk párt, hivatást, sorsot, életvitelt, de betegséget, vagy halálnemet is. Ezt kényszersorsnak hívja Szondi Lipót pszichiáter, amibe kénytelen-kellettlenül a család minden tagja beleszorítkozik. Fontos ezeknek a kényszersorsoknak a feltérképezése és azonosítása, mert ezáltal válik lehetővé az átírásuk, az autonóm én felé történő elmozdulás.
Böszörményi-Nagy Iván pszichiáter, a családterápia területének egyik alapítója nevéhez fűződik a kapcsolati etika fogalma. Lényege: a családtagok között egy láthatatlan lojalitás húzódik meg. Ezt nem szabad megtörni, lázadni ellene, mert akkor az bűntudatot, frusztrációt, szorongást kelt a tagokban és megtöri a köteléket utód és felmenő között. Itt a terápia arra hivatott, hogy az autonómiát előtérbe tudja helyezni úgy, hogy az egyszerre független a narratíváktól, mégis a részét is képezi a családi rendszernek.
Ábrahám Miklós és Török Mária szerint betokolt, elzárt kapszulákban, kriptákban működnek olyan emlékek, amelyek a túlélő generációk életében nem kimondhatóan voltak fontos tapasztalatok. Mintegy fantomok, melyek akkor válnak jelenidejűvé, amikor tünetet képeznek. Pánikroham, emlékbetörések formájában visszatér a trauma. A családi delegáció nevű nézet szerint a rejtett, vagy kimondott üzenetek adódnak át arra vonatkozóan, hogy kell élni az életet, milyen hivatást, küldetést kell választani. Ez elárulja, hogy a szülő milyen vágyait nem engedte meg magának megélni. Elvárja rejtetten is, hogy az utód testesítse meg azt a sorsot, amit neki nem sikerült.

A szülő sokszor az aggodalmát, a szorongását belevetíti a gyerekébe, aki még formálható, biztonságra, elfogadásra törekszik. Ártatlan kis lényként gyűjtőtartályává válik a szülő érzéseinek, fantáziáinak. Ebben a formálhatóságban sokszor azt vesszük észre, hogy a gyerek tudattalanul megfelel ezeknek az elvárásoknak.
 

Térjünk vissza Tildához!
Idővel kezd rájönni, mennyire fontos az a kapcsolati dinamika, amiben Ellát, mintegy nekiajándékozta az édesanyjának. Azt is látja, hogy anyja úgy viselkedik a nagymamájával, mint egy kislány, aki amúgy haragszik rá és harcol vele.
Kiderül a terápia során, hogy Mária sohase beszélt elhunyt bátyjával való kapcsolatáról, annak haláláról. “Ami történt, megtörtént, ne bolygassuk a múltat.” – hallotta sokszor anyjától ezt Tilda. A fel nem dolgozott trauma az elhallgatáson keresztül zárványként adódik át a következő nemzedéknek.

A transzgenerációs trauma terápiájának mozzanatai:
Első körben el kell készíteni a genogramot, a kibővített családfát, amely egyrészt ábrázolja minden családtagunkat, tartalmazza nevüket, születési és halálozási adataikat és házasságkötésük dátumukat. Másrészt kiegészül az egyes családtagok jelentősebb életeseményeivel és kríziseivel, ilyen például a gyerekkor, pályaválasztás, foglalkozás és azok változásai, szeretői viszonyok és válás, házasságon kívül született gyermek, gyermekvesztés, vetélés és abortusz, betegségek és balesetek, költözések, politikai hovatartozás. Ezek mellett grafikusan is megjeleníti a felmenők kapcsolatának minőségét, egymáshoz fűződő kötődését és konfliktusait.
A genogram módszer feltétele, hogy minimum 3 generációt ábrázoljon a rajz, mivel legalább ennyi szint szükséges ahhoz, hogy mintázatokat ismerjünk fel családi rendszerünk életeseményeiből, és hogy elénk táruljanak fontosabb összefüggések.
 
A trauma feldolgozásának lépései:
1, beazonosítás
2, differenciálás
3, toporgás
4, az én erősítése
5, kapcsolódás a trauma előtti családi identitáshoz
6, integráció, az önálló lény létrejön

Az utolsó lépés azért is fontos, mert a trauma az addigi értelemmel bíró életet szétzilálja. Amikor a traumatikus élettörténeti pontokra a kliens más optikából kezd ránézni, elkezdi kutatni annak új jelentését, értelmét magára nézve, akkor elindulhat a gyógyulás.
A terápia kulcsa: más jelentést adunk, új értelmet nyitunk ki a szenvedéssel kapcsolatban. Nem a szenvedés által válunk valakivé, de a szenvedés révén lehetőségünk nyílik arra, hogy változtathassunk. Így a poszttraumás tünetek is útjelzőül szolgálnak: megmutatják azt, merre van a változásnak a lehetősége, iránya.  

A terápiának vége
Tilda a terápia végére arra az elhatározásra jutott, hogy erősíteni, mélyíteni akarja a lányával a kötődést. Rátaláljon az anyai identitására. Képessé válik konfrontálódni Máriával. Már elviseli az abból adódó feszültségét, ha olyat mond, tesz, ami Máriának nem okoz örömöt. Ez kiemeli abból a pozícióból, ahol sokszor találta magát gyermekkorában. Így válik egyenrangúvá anyjával szemben autonóm, egész, saját személyiséggé.

ÚTRAVALÓ:
Sokan úgy vélekednek a transzgenerációs traumáról, mint egy újabb magyarázat arra, hogy felfelé mutogathassunk, ne kelljen felelősséget vállalni, az ősök vigyék el a balhét. Ez nem így van. A transzgenerációs trauma átírásának egyik fontos eredménye, hogy önálló lény jön létre. Leválik a transzgenerációs atmoszféráról. Végső soron a tudatos jelenlét nem a múltba kapaszkodás, hanem a jelenidejűség és ez adja a kulcsát ennek az értelemmel bíró, saját, önálló életnek a megtalálásához.  

Az anyagot Szirtes Lili tanácsadó szakpszichológus gondolatai alapján állítottuk össze. 

MIT TANULHATSZ AZ ANYAGBÓL? 

» Honnan tudod, hogy nem traumatizálod a gyerekedet? Hogyan legyél elég jó szülő?
» A megsebzés jelei. Mi a különbség a pozitív és mérgező stressz között?
» Mit tegyél, hogy ne traumatizáld a gyermekedet? Miként lesz belső erővel rendelkező gyereked?
» Hogyan taníthatod meg a nehézségek leküzdésére? Miként lehet jó kapcsolatod a gyerekkel?

Bizonyára szülőként te is gyakran aggodalmaskodsz a gyermeknevelés kapcsán. Akár te is mondhattál ilyeneket:
„Nem tudom szoptatni a csecsemőmet. Hogy fog így kötődni hozzám? Rossz anya vagyok?”
„Annyira fáradt voltam, hogy nem ébredtem fel éjszaka a sírására. Kárt okoztam ezzel neki?”
„Nem vettem időben észre, hogy italozik / vagdossa magát / dohányzik. Borzasztóan érzem magam emiatt. Soha nem tudom helyrehozni a kapcsolatunkat!”
„Mostanában nem volt türelmem a gyerekekhez és többször kiabáltam velük. Úgy érzem, borzasztó szülő vagyok, mindent elrontottam.” 

Mindannyian szeretnénk jól csinálni a szülőséget. Sajnos nem minden esetben rendelkezünk ehhez megfelelő mintákkal. Máskor meg az a gond, hogy túl sok információ áll a rendelkezésünkre és nem tudjuk, mit érdemes ezekből figyelembe venni. Gyakran el tudunk bizonytalanodni a saját szülői szerepünkben. Megkérdőjelezzük a döntéseinket, aggódunk amiatt, vajon nem traumatizáljuk-e a gyerekünket a különböző döntéseinkkel. Hogy minél jobb szülők legyünk, sokan szakirodalmat olvasunk. Idővel nekifogunk foglalkozni a saját lelkünkkel, előadásokat hallgatunk. Elkezdjük felfedezni, hogy a mi életünkben milyen hatással van, vagy volt a szüleink döntése, a velük való kapcsolatunk. Ha felismerjük, hogy gyermekkorunkban elszenvedtünk sérelmeket, lelki sérüléseket, traumákat a szüleink bánásmódjának következtében, akkor aggódalommal tölthet el, vajon mi mit adunk át ebből gyerekeinknek? Miből tudhatjuk azt, hogy mi jól csináljuk?  

Fontos leszögezni, hogy személyiségünk nem teljes mértékben a nevelés hatására alakul ki. Ebben közrejátszik a genetikai örökségünk, a környezeti tényezők, és a nevelés. Ezek összjátékából adódik az, hogy milyen emberek leszünk. Ez felszabadító érzést nyújthat egy szülőnek. Nem szabad úgy tekinteni csemeténkre, mint egy “tabula rasa”-ra, egy teljesen tiszta lapra, melyet mi szülők festünk meg olyanra, amilyenre mi szeretnénk. El kell fogadni, hogy hozott anyaggal dolgozunk. Gyermekeink bizonyos képességekkel, különböző tulajdonságokkal, nehézségekkel érkeznek. Alapvető temperamentummal születnek, amit el kell fogadnunk. Mindezekből adódik, hogy szülői feladataink közül a legfontosabb elfogadni, megismerni és szeretni a gyerekeinket annak, akik ők maguk. A bennük élő potenciált, képességet próbáljuk meg kibontakoztatni. Nem az a cél, hogy mindent kontroláljunk, felelősséget vállaljunk helyettük. Egyszerre igaz az, hogy a szülő szerepe nagyon fontos, de nem mindenható és nem felelős mindig, mindenért, ami a gyermeke életében történik.  

Melyek a trauma típusai egy gyermek életében?
„Nagybetűs” traumák olyan események vagy eseménysorozatok, amelyek veszélyeztetik az egyén testi épségét, vagy az életét. Amelyek közvetlenül vagy közvetve súlyos sérüléseket, akár halált is okozhatnak (szexuális zaklatás, erőszak, fizikai bántalmazás, természeti katasztrófák). Abban az esetben is traumák ezek, ha nem a gyerek szenvedi el közvetlenül, hanem szemtanúja a történéseknek.  

„Kisbetűs” traumák olyan pszichológiai stresszhelyzetek, amelyek bár nem érik el a hagyományos értelemben vett traumatikus események súlyosságát, mégis jelentős hatással lehetnek az életünkre, pszichésen megterhelnek.
Ide sorolható a szülők közötti állandó konfliktus, érzelmi elhanyagolás, ha a gyermek alapvető érzelmi, pszichológiai szükségletei tartósan nincsenek kielégítve. Közeli kapcsolatban veszteséget él meg. Például költözés miatti iskolaváltás, melynek következtében átalakul a szociális hálója, és esetleg hátrányára válik a baráti kapcsolata.

Egy trauma átélése nem predesztinál minket arra, hogy feltétlenül mentális zavar alakuljon ki utána. Adatok azt mutatják, hogy még a nagybetűs traumák után se feltétlenül alakul ki poszttraumás zavar. A bennünket ért traumás esemény egyfajta rizikó tényező, hogy később mentális zavar alakuljon ki (szorongás, depresszió, evészavar, stb.).
Gyermekeink fejlődése egy ívet jár be. Abban egy-egy kiemelkedő esemény hatással bír. Olyan “apróságok”, mint egyszer rákiabálunk a gyerekünkre, pár hónapon át megterheltebb volt a kapcsolatunk vele, túl korainak érezzük utólag, hogy már kétévesen a nagyszülőknél aludt, ezek olyan események, melyek lehet, hogy valamilyen lenyomatot hagynak benne. Ha ezek mellette ott van sok-sok más pozitív esemény, akkor összességében a fejlődésük ívét nem fogják károsan befolyásolni.
Egy-egy esemény, trauma nem predesztinál semmire, mert az ember megküzdő kapacitással jön a világra.
Milyen hatással lesz a gyermek életére egy traumatikus esemény, azt nagyban befolyásolja az, hogy a trauma után kik állnak mellette, mennyire kap támogatást, ki segíti, bátorítja. Mindez vigasztaló arra nézve, hogy ha utólag felismerünk a gyermekünk életében a traumákat, az még nem jelenti azt, hogy ezáltal az egész életét tönkretettük.  

Pozitív és toxikus stressz közötti különbség
Hajlamosak vagyunk arra, hogy gyermekeink életét, a gyermekkort egy rózsaszín felhőben úszó időszaknak lássuk. Pedig, ha belelátnánk, mi történik velük a játszótéren, az óvodában, az osztályban, az iskolaszünetben, akkor láthatnánk, hogy konfrontálódnak, elveszik egymás játékát, megütik a másikat, kiközösítődnek, csúfolódnak. Nem mondhatjuk azt, hogy gyerekkorban minden tökéletes és majd ha a 18. életévét betöltötte, akkor jönnek csak a nehézségek.
Az utóbbi időszak egyik fejleménye, hogy a szülők rendkívüli módon szeretnék megkímélni csemetéiket minden nehézségtől, minden stressztől. Egy nagyon kiegyensúlyozott, boldog gyermekkort kívánnak biztosítani. Ez valahol érthető, de fontos látni, hogy a pozitív stressztől nem kell megkímélni a gyereket. Ez olyan kihívás elé állítja őt, amelyben fejlődni tud, amelyben megtapasztalhatja az autonómiáját, a képességeit, az ügyességét. A pozitív stressz és az arra adott válasz is már aktiválja a szervezetet. A szív gyorsabban ver és a stresszhormonszint átmenetileg enyhén megemelkedik. Viszont mindez hamar lecseng. Ilyen események: óvoda, iskola kezdése, dolgozatírás, védőoltás előtti izgalom. Ezek ugyan kellemetlen, de elbírható szituációk a gyerek számára. 

A tolerálható stressz intenzívebb testi reakciót vált ki. Ilyen egy baleset, egy közeli hozzátartozó halála, elhúzódó anyagi gondok, amik megterhelik a családot. Amitől mindez mégis tolerálható, hogy belátható ideig tart. Ráadásul a gyerek mellett egy olyan támogató felnőtt áll, aki elviselhetővé teszi a számára egyébként rendkívül megterhelő eseményt. Ha mégse áll mellette senki, akkor ez a stressz átcsúszik a toxikus stressz kategóriájába.  

A toxikus stressz elhúzódó stresszválasz biztonságot adó kapcsolatok nélkül. Ide tartozik a gyermek tartós elhanyagolása, bántalmazása, ha a környezetében erőszaknak van kitéve, családon belüli függőségek. Minél inkább nincs a gyermek mellett támogató személy, aki segíti feldolgozni a helyzeteket, esetleg maga a szülő okozza a stresszt, annál inkább traumatizálódik. A szülőtől elszenvedett, elhúzódó, tartós bántalmazás, elhanyagolás kifejezetten a legnagyobb károkat okozza az összes trauma közül.

A szülő az, aki a világ borzalmait, nehézségeit, az elkerülhetetlen töréseket meg tudja olyan szinten szelídíteni a gyerek számára, hogy ne traumatizálódjon. Ez fontos üzenet. Bármennyire is szeretnénk, de elkerülhetetlen, hogy gyermekeink – ahogy mi, felnőttek is -, nehéz helyzeteken is átmenjenek. Ha mellettük állunk, akkor ezeket az eseményeket a tolerálható stressz szintjén tudjuk tartani.  

Mi okoz toxikus stresszt, kisbetűs traumát szülő-gyermek kapcsolatában? 
Olyan hétköznapi helyzetek, melyek búvópatakként lehetnek jelen az életünkben, és lehet, hogy nem is tudunk róla. Ha a szülőnek saját gyermekkorából vannak olyan traumái, amelyekkel egyáltalán nem foglalkozott még, és ez mentális problémát okoz az életében, az közvetett módon hatással lesz a gyerekre.
Például egy nő édesapja alkoholista, és időnként meg is verte gyerekként, ami mindig hangoskodással, kiabálással járt együtt az apa részéről. Akkor elképzelhető, hogy ha a nő saját óvodás fia játékkarddal a kezében kiabálva rohangál a lakásban, akkor az anyában ez a gyermekkori trauma aktivizálódik, és nehezen fog tudni a gyerekére reagálni. Nem tudja majd konkrétan Petikét látni a szobában és nem tudja kivédeni, hogy ne kapcsoljanak be azok a “piros gombok”, amelyek emlékeztetik a saját gyerekkorára. Akkor ezek az ingerek fenyegetettséget jelentettek a számára. Most, a jelenben, lefagyhat, vagy agresszíven viselkedik, képtelen kapcsolódni a gyerekéhez. Elkezd Petikére haragudni, ahogy az apjára kellett volna annak idején.
Mindenki életében léteznek kevésbé ideális események. Sokszor a legtöbb, amit ezekkel tehetünk, hogy tudatosítjuk őket. Ha eljutok odáig, hogy felismerem, amikor felmegy bennem a pumpa a gyerekem karddal való rohangálása miatt, akkor annak nem Petike az oka, nem vele van a problémám. Bennem most valami más történik.

Másik példa:
Egy apának nehezére esik síró gyermekére reagálnia. Minden sírást nyafogásnak vél. Itt elképzelhető, hogy az anyja hisztérikus volt, aki minden figyelmet betegséggel, sírással akart kicsikarni a családtagokból. Valószínűleg nem a síró kislányára szól rá sokkal erősebb reakcióval az apa, hanem a korábban az anyja által kiváltott helyzetre. Figyelmen kívül hagyhatja a gyereke érzéseit, mert abban manipulációt lát.

Látható a példák által, hogy a saját megdolgozatlan nehézségeink, traumáink olyan szűrőket hozhatnak létre, melyek nehezítik reálisan látni a gyerekünket. Múltunk mindig rávetül a gyerkőcre. Fontos ezeket elválasztani. Ezt nem tudjuk megtenni előre, akár még mielőtt szülőkké válnánk, mert sokszor a helyzetekben tudjuk csak megtapasztalni a traumáinkat, azok hozzák ki belőlünk. Ha már szembesülünk velük, akkor érdemes megállni, végiggondolni, miért reagáltam ennyire erősen a gyerekemre. Miért zavar ez a helyzet annyira? Nem biztos, hogy egyből megjön a válasz és a változtatás a hozzáállásomon, de ha elindulunk ezen az úton, akkor ezzel nem csak magunknak teszünk jót, hanem a gyerekeinknek is.

A legtöbb transzgenerációs trauma pontosan így adódik át. Nem a szülő gonoszságából fakad, hanem a trauma tehetetlenségéből, ami miatt szivárog lefele, generációról generációra. Tegyük meg azt, hogy ha már akaratlanul is rakunk terhet a gyerekeinkre, ami kikerülhetetlen, akkor legalább kisebbet adjunk tovább

A párkapcsolati konfliktusok is jelenthetnek toxikus stresszt. Ilyen, ha a szülők között rendszeres a hangos, elhúzódó vita, kiabálás, esetleg tettlegesség, vagy teljesen elhidegülnek, nem szólnak egymáshoz. Ez a minta negatív hatással bír a gyerek életére. A szülő saját csomagja, feldolgozatlan traumája, illetve a rossz párkapcsolat, természetesen nem kapcsolódik közvetlenül a gyerekhez. Mégis vannak olyan helyzetek, amikor azzal teszünk jót a gyerekünknek, ha megpróbáljuk a saját problémáinkat elsimítani, amennyire lehet, rendbe tenni. Így jobban tudunk a gyerekhez kapcsolódni. Ne menjen el az összes lelki kapacitásunk a házassági nehézségünkre, saját problémánkra, hiszen a mentális kapacitásunk véges. Ha túlzott terhelésnek vagyunk kitéve, megreked a párkapcsolat, akkor a gyerekek felé fordított figyelem csorbulni fog. Amikor a saját fejlődésemmel foglalkozom, vagy építem a párkapcsolatomat, azzal a gyermekeimmel is jót teszek. 

Fontos teendő:
Minden életkorban érdemes azon elgondolkodni, ki vannak-e elégítve gyermekünk alapvető szükségletei? Van-e biztonságos kötődése? Jelen vagyok-e úgy az életében, hogy tudja, bármikor fordulhat hozzám, számíthat rám, bízhat bennem? Hozhat-e az életkorának megfelelő kereteken belül döntéseket? Kap-e elég bátorítást új dolgok kipróbálására? Hogy kezelem a kudarcait? Engedem-e az érzéseit kifejezni? Van-e spontaneitás, játék az életünkben? Van-e reális keret, önkontroll a gyerekek életében?
Ha ezekre a kérdésekre adott válaszokkal meg vagyok elégedve, akkor nem kell tovább aggódni!

Gyermekeink belső ereje és a reziliencia
Mi az a reziliencia? Egy belső képesség, képességcsomag, ami lehetővé teszi, hogy az élet stresszelő eseményei ellenére is funkcionáljunk, jól legyünk, működjünk és akár fejlődjünk. Hogyan tekintünk a gyermekeinkre?
Például a helikopter szülő nem tartja eléggé ügyesnek, okosnak, kompetensnek a gyerekét. Úgy gondolja, mindent jobban tud, és az a feladata, hogy minden nehézségtől megóvja csemetéjét. Se botlás, se kanyar ne legyen az életében.
Ez nem az az út, hogy reziliens gyereket neveljünk.
A gyerek alapvetően rendelkezik egy belső erővel, ami fejleszthető.
Adott egy mérleghinta. Az egyik végében a negatív kimenetelek vannak, a másikon a pozitív. A hinta alátámasztásának pontja már a születésünkkor nem középen található. A genetikánk, a velünk született tulajdonságaink már az egyik irányba eltolják. Genetikai háttér az, hogy ki mennyire érzékeny, sérülékeny, hogy bírja a terheléseket. Ha valaki érzékenyebb, ott a mérleg a negatív irányba billen. Jó hír viszont, hogy a nevelés, a környezet és a későbbi történések a tengelyt mindkét irányba tudják mozdítani. Azzal, hogy jelen vagyok a gyerek életében, kompetensnek tartom, képességeinek megfelelő feladatokkal látom el, ezzel mind növelhető az önkontrollja, az autonómiája, a kompetenciaérzése, a magabiztossága. 

A nehézségekkel való megküzdésben a gyerek számára az a legfontosabb, hogy legyen mellette egy olyan felnőtt, aki segíti, akiben bízhat, akihez kötődhet. Ez lehet szülő, nagyszülő, egy tanár, edző, aki olyan támaszt tud adni, hogy át tudja vinni őt a nehézségeken. Fontos, hogy olyannak lássuk a gyereket, amilyen valójában, ne a saját elképzeléseinket csavarjuk ki belőle, mert az stresszhelyzetet teremt, ami nem erősíti őt. Ha letisztítjuk a saját vágyainkat, traumáinkat a gyerekünkkel való kapcsolatunkról, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy előttünk is kitárul egy világ.
Szülőként talán ez a legnehezebb feladatunk! Az az ember, aki besétált az életünkbe, tőlünk származik, mégis egy idegen, azt megszeressük, elfogadjuk, támogassuk, bátorítsuk.  

Honnan tudhatom, hogy rendben van-e a gyermekem?
Íme, néhány szempont végiggondolásra!
Nézd meg, hogy összességében hogy van a gyereked? Ehhez nézd meg a viselkedését! Hogyan funkcionál a különböző élethelyzeteiben? Vannak-e barátai? Milyen általában a hangulata? Vannak-e tünetei (lehangolt, felborul az alvásritmusa, rosszul eszik, ok nélkül fogyókúrázik, hasi fájdalmakat érez).
Ha felfedezel valami szokatlant, akkor annak érdemes utána járni. Meg lehet kérdezni a gyerektől, zavarja-e valami abban, amit te, a szülő csinálsz? Szeretné-e, ha valamit másképp csinálnánk? Szülőként elfogultak vagyunk, ezért érdemes megkérdezni olyan embereket is, akik ismerik a gyerekünket (tanár, edző).
Ha a viselkedésében, a fejlődésében jelentős visszaesést, regressziót tapasztalunk, az azt jelzi, hogy történt vele valami, ami megborította a belső egyensúlyát. Például már stabilan szobatiszta az óvodás, és elkezd bepisilni, az egy tünet, azzal foglalkozni kell.
Ha elakadást tapasztalsz nála, az még nem jelenti azt, hogy feltétlenül te okoztad neki.

ÚTRAVALÓ:
Szülőként hajlamosak vagyunk a negatív torzításra és már egy kisebb elakadásnál is megfogalmazódik bennünk: “Mindent elrontottam!” Semmit sem csinálok jól!” “Soha nem lesz már a kapcsolatunk a régi!”
Ezek a kijelentések ebben a formában szinte biztosan nem igazak. Az valós lehet, hogy valamiben hibáztál. A túlzott aggodalom, a bűntudat, a mindent vagy semmit gondolkodás inkább elválaszt a megoldástól és a gyerekeinktől is. Érdemes ezeket a negatív gondolatokat a realitáshoz közelíteni. Megnézni, milyen is valójában a kapcsolat a gyerekkel. Egy kapcsolatba beleférnek a konfliktusok, a hangos viták. A kérdés: van-e ezek után kibékülés, helyreállítás? Megértés, problémák megbeszélése megvalósul-e? Amíg a kapcsolat él, dolgozunk rajta, addig változtatni is lehet. Tekintsük a kapcsolatunkat élőnek, ne egy végérvényesen elrontott, vagy elrontható folyamatnak.  

Az anyagot Janek Gyöngyvér gyermek klinikai szakpszichológus gondolatai alapján állítottuk össze.

MIT TANULHATSZ EBBŐL AZ ANYAGBÓL? 

» Milyen hatással van az érzelmi stabilitásunk a kapcsolatainkra, az időgazdálkodásunkra? 
» Miért fontos kezelni a stresszt?
» Hogyan függ össze az érzelmi stabilitás a döntéseinkkel?
» Milyen fázisai vannak nehézségeink feldolgozásának? 

Az életünk minden területére kihatással van az érzelmi biztonságunk, a stabilitásunk. Befolyásolja a kapcsolatainkat olyan módon, mennyire vagyunk képesek a konfliktusainkat kezelni, megbeszélni. Munkánkra, karrierünkre is kihat: mennyire bírjuk az érzelmeinket szabályozni, annak függvényében tudunk elvállalni felelősségteljesebb munkát, merünk állást váltani, kihívásokkal megbirkózni. Befolyásolja az élettel való elégedettségünket is, saját magunkkal való kapcsolatunkat.
Ha meg tudjuk magunkat nyugtatni, érzelmileg stabilak vagyunk, kezelni tudjuk a stresszt, akkor élvezetesebbé válik számunkra az élet. Ha mindezt nem tudjuk megvalósítani, akkor nem fogjuk érteni, hogy miért nem vagyunk képesek dolgokon változtatni, nagyobb kihívás elé állítani magunkat, változtatni, az időnkkel jól gazdálkodni.
Ha nem tudunk egy szituációban józanul gondolkodni, akkor nem leszünk képesek megfelelő döntéseket hozni. Elkezdünk kapkodni, vagy halogatunk, eltérünk a terveinktől.

Az érzelmi biztonság megteremtéséhez három dolog szükséges:
stabilizáció, érzelemszabályozás, stresszkezelés. Nézzük először a stabilizációt! 

1, Stabilizáció
Traumáink feldolgozása nélkül is élhetünk jó életet, viszont érzelmi stabilitás nélkül nem. Éppen ezért, ha szeretnénk feldolgozni a traumáinkat, előbb meg kell teremtenünk az érzelmi stabilitást. 
Miként tehetjük ezt meg?
Nagyon sok életminőséget rontó viselkedésforma létezik. Ez alatt leginkább a hosszú távon veszélyes, káros szokásokat értjük. Ártalmasak, melyeknek a hatását most még nem is érezzük. Például: éjjel sokáig fennmaradunk, rendszeresen keveset alszunk, folyamatosan kialvatlanok vagyunk, későn isszuk meg az utolsó kávénkat.

Fontos elgondolkodni a saját magunkra veszélyes magatartásformákról! Túlzott mértékű alkoholfogyasztás önmegnyugtatási célból, mely a szorongásszintet csökkenti. A különböző szerek használata önmagunk megnyugtatására, illetve dologi függőségek (Tv, internet, számítógépes játékok, mobilozás), mind olyan pótcselekvések, melyek által elnyomjuk az érzéseinket. Lehet, hogy ma este megnyugtat, elbódít az alkohol, de holnap már szorongóbban élem meg magam. Ezért este újra az alkoholhoz nyúlok. Ez minden függő tevékenységre igaz. Ahhoz, hogy ezekkel tudjunk valamit kezdeni, fontos az érzelmünk szabályozásának a fejlesztése.
A biztonságos környezet kialakítására is nagy hangsúlyt kell fektetni. Szükség lehet tervet készíteni arra, hogyan szabaduljak meg egy számomra nem biztonságos kapcsolattól, közegtől. Valószínűleg ez nem valósul meg egyik napról a másikra. A stabilizálódás nem tud úgy bekövetkezni, hogyha aktívan kapcsolatban vagyok olyan emberrel, aki veszélyes rám nézve, akitől félek, aki folyamatosan megerősít abban, hogy én nem vagyok elég jó. Mindez ellehetetleníti a biztonságomat. Stabilitásunkhoz fontos a munkahelyi körülményeinket is rendezni. Ha nem szeretem, amit csinálok, nem megfelelő a légkör számomra, nem tudom betartani a határidőket, folyamatosan késve érkezek, nem érzem odavalónak magam, ez mind stresszt okoz bennem. Ha ezeket a problémákat meg tudom oldani, az pozitívan hat az érzelmeim szabályozására.  

Ahhoz, hogy stabilak legyünk a saját életünkben érzelmileg és életvezetés szempontjából is, szükség lehet egy öngondoskodási tervre. Fontos végiggondolni, mennyire bánunk jól a saját testünkkel. Mennyire alszunk eleget? Kipihenten ébredünk-e? Rendszeresen táplálkozunk-e, eleget eszünk, iszunk, mozgunk? Járunk-e szűrővizsgálatokra? Rendszeresen gyakoroljuk-e a hála kifejezését? Mennyire törődünk a barátainkkal, a családtagjainkkal? Megengedünk-e magunknak hobbit és azt hová illesztjük be az életünkbe?
Az érzelemszabályozás kihat mindezek menedzselésére. Egyúttal ezeknek egy-egy apró változtatása pozitívan visszahat az érzelmeink szabályozására. A felsoroltak közül érdemes kiválasztani azt, amivel leginkább most dolgom van. Például elhagyom a délutáni kávét, hogy biztosan jobb legyen az alvásom. Az öngondoskodási terv része még a pénzügyi stabilitás is. Szoktam-e pénzügyi tervet készíteni? Tudom-e tartani a tervemet? Vagy túlköltekezek, mert az érzelmeim szabályozásának az a fő formája, hogy vásárolgatok és attól jobb kedvem lesz. Vizsgáljam meg, hogy ez esetben milyen problémákról terelem el a figyelmemet. Mit lehetne helyette csinálni?  

A stabilizációnak része az, hogy megtanulom-e magamat lehorgonyozni a jelenben? Sajnos legtöbb problémánkat az okozza, hogy elrévedünk a múlton és rágódunk a jövőn.  

Ebben sokat segítenek a lehorgonyzást támogató technikák.
Először is fontos tudatosítani, hogy egyszerre nem tudunk magunkban mindent megváltoztatni. Ez egy irreális elvárás lenne. Érdemes több gyakorlatot kipróbálni, melyek közül egyet ragadjunk meg, és azt gyakoroljuk be készség szinten. Csak ezután térjünk át másik gyakorlatra! 

Az egyik ilyen módszer a stresszlabdához kapcsolódik. Vegyünk egy stresszlabdát és nevezzük ki a nehéz érzések levezetőjének. Szorítsuk meg úgy, hogy közben minden izmunkat megfeszítjük. Közben képzeljük el, hogy a bennünk lévő nehéz érzések, feszültség átmegy a labdába. Néhány másodperc múlva engedjük el, ejtsük le a földre. A feszültség így távozik a labdából is. Ezt érdemes többször egymás után elvégezni.
Másik gyakorlat, hogy dobálgassuk egyik kezünkből a másikba a labdát. Nem baj, ha leesik. A lényeg, hogy elkezdjünk belemozogni a mozdulatokba. Dobálás közben számoljunk 100-tól vissza hetessével. A gyakorlat lényege, hogy a mozgás, számolás közben nincs lehetőségünk se a múlton, se a jövőn rágódnunk. Így visszarázódunk a jelenbe.

2. Érzelemszabályozás
Mi is pontosan az érzelmi szabályozás? Nem is gondolnánk, hogy mindezt a szüleinktől sajátítjuk el. Sajnos az utóbbi évtizedekben olyan generációk nőttek, nőnek fel egymás után, ahol az egyén nem tud mit kezdeni az érzelmeivel. Nem tanult meg a traumáival, a fájdalmaival foglalkozni, azokat feldolgozni. Sőt! Azt tanulta, hogy fojtsa el az érzéseit. Ha megnézünk egy csecsemőt, kisgyermeket, ő még az érzelmek széles spektrumával rendelkezik. A szülőnek viszont nem kényelmes, hogy a baba minden érzését visszatükrözze, foglalkozzon vele, így beszűkül a baba érzése, érzelmeinek tárháza. A kisgyerek csak azokat az érzéseket fogja idővel felismerni önmagában, melyekre a szülei reagáltak, azt megnevezték. Az érzelmeinket csak akkor tudjuk szabályozni, ha felismerjük azokat. Gyermekkori élményeink is befolyásolják, hogy mennyire leszünk empatikusak. Azt tanultuk-e meg, hogy tolerálni kell az érzéseket, vagy inkább fóbiásnak kell lenni rájuk. Megtapasztalhattuk azt is, ha foglalkoztunk egy érzésünkkel, akkor arra bántást kaptunk a szüleinktől. Ebből azt tanultuk meg, hogy jobban járunk, ha nem foglalkozunk vele.

A felismerésen, az átélésen, az érzelmek tolerálásán kívül az is fontos, mennyire tudjuk egészségesen kifejezni az érzéseinket.  

Például egy barátom számomra félreérthető megjegyzést tett, ami nekem nagyon rosszul esett és túlzottan reagáltam rá. Még ordibáltam is vele, negatívan minősítettem. Otthagyom, elegem van belőle. Ennek a reakciónak köze van ahhoz, hogy van egy feldolgozatlan fájdalmam a múltban. Erről viszont nem tudok, mert nem ismerem magam eléggé. Sokat tehetünk magunkért azzal, ha fejlesztjük az önismeretünket. Ha tudom, hogy feldolgozatlan élményeim vannak még, amelyek kihatnak a jelen állapotomra, a helyzetek értelmezésére, akkor megérthetem, miért reagálok túl egy ilyen apró félreértést.  

Ha valaki megbánt és én túlreagálom a helyzetet, akkor gondoljam végig, hol lehet ennek a fájdalomnak a gyökere bennem.
Érdemes azt is megvizsgálni, ahogy viselkedünk, beszélünk, döntéseket hozunk, az hogyan hat a környezetünkre. Azon is gondolkodhatunk, hogy amit a másik mondott, tett, annak mi lehet a hátterében. Magyarán: tudok-e mások és a saját mentális állapotomról gondolkodni? Ez a képességünk fejleszthető. Fejleszteni is kell annak érdekében, hogy jobban tudjuk az érzelmeinket szabályozni és egészséges módon kifejezni.  

Tanuljunk meg különbséget tenni gondolatok, érzelmek, testérzetek és viselkedések között. Ráadásul ez a négy dolog oda-vissza hat egymásra kölcsönösen. 

Például felkérnek, hogy tartsak egy előadást, megbeszélést, bemutatkozást több ember előtt. Ettől megijedek, mert nem szeretek szerepelni, zavar, ha több szem szegeződik rám egyidejűleg. A “szereplés” gondolatától már kiver a víz, hevesebb lesz a légzésem, a pulzusom, a testérzetem negatív lesz. A viselkedésemben is tükröződni fog ez, mert elutasítom a felkérést, otthagyom a másikat.
Hasznos elsősorban a gondolkodásunkon dolgozni, fejleszteni. Általa a másik háromra is hatással tudunk lenni.  

3, Stresszkezelés
Fontos a stressz szempontjából, hogyan értékeljük azt, amin éppen keresztül megyünk, amivel szembesülünk. Ha azt látom egy adott szituációról, hogy a saját eszközeim nem elegendőek a helyzettel való megküzdéshez, akkor nagyobb stresszt fogok megélni. Ellenben, ha úgy értékelem a szituációt, hogy minden eszközöm megvan, vagy a személyiségem lehetővé teszi a megküzdést, akkor nem, vagy igen alacsony szintű stresszt fogok csak megélni. A kiértékelő folyamatot befolyásolja az énképem, a kapcsolatokról és a világról alkotott képem.
A gyerekkori rossz élményeink által bennünk kialakult hiedelmek – “én béna vagyok”, “úgy sem fog sikerülni” – megváltoztathatóak egy mély önismereti folyamatban. Törekedni kell, hogy biztonságos emberi kapcsolatok vegyenek körül, mert ezek pozitív megtapasztalása visszahat az alaphiedelmeinkre, és egyre inkább ki tudnak egészülni ezek.
Minden új szituáció lehet újabb stresszforrás. Természetes, hogy időnként újra stresszt élünk át. Az önismereti folyamatunkban nem az a cél, hogy ezt ne éljük át, hiszen szükség van rá optimális mértékben. Ez épülésre, fejlődésre sarkall. Idővel jól belejövünk, és már nem jelent akkora megrázkódtatást egy-egy új helyzet, kihívás. Ha az eddig elért sikereinket beépítjük az énképünkbe – pl. most izgulok, de máskor is szoktam, és mégis megoldottam a helyzetet -, így az izgalommal együtt is el tudom vállalni az adott feladatot, kihívást.  

Annak érdekében, hogy egészségesen küzdjünk meg a nehézségekkel, érdemes arról is gondolkodni, hogy gyermekkorunkban milyen megküzdési stratégiákat tanultunk meg.
Három alkalmazkodást rontó megküzdési stílusról beszélhetünk.
1, Elkerüljük az adott helyzetet, hogy ne kelljen vele szembenézni. Ez rövid ideig működhet, de hosszú távon ellehetetleníti az érvényesülésünket. Vagy beletörődünk, hogy nekünk ez a sorsunk, és nem törekszünk javítani. A rossz minta szerint élünk, behódolunk.

2, Túlkompenzálunk, és elkezdünk elismerést hajszolni, perfekcionistává válunk.

3, Másokon elkezdünk uralkodni, annak érdekében, hogy ne kelljen a félelmeinkkel, a nehézségeinkkel, az önértékelési problémáinkkal szembenézni.

Mindhárom megküzdési móddal az a probléma, hogy ellehetetlenítik az alapvető probléma megoldását, azt, amitől menekülünk, amivel nem szeretnénk foglalkozni. Például önértékelési probléma mögött az áll, hogy az illető retteg a hibázástól és így kerüli azokat a helyzeteket, amelyekben hibázhat. Így nem tudja megtapasztalni, hogy ha hibázik, akkor is szeretni fogja a környezete. Ezek a megküzdési módok elvágják a gyógyulásunkhoz vezető utat, lehetőséget.  

ÚTRAVALÓ:
Érdemes arra fókuszálni, hogy egészségesebb módon, a kapcsolatainkban optimális rizikót felvállalva, elkezdjük kifejezni a valódi érzéseinket, szükségleteinket. Törekedjünk a kielégítő kapcsolatokra. Ebben sokat számít, hogy a különböző én-állapotainkról tudunk-e gondoskodni. Egészséges felnőtt állapotunkkal képesek vagyunk-e arra, hogy önmagunk legjobb szülőjévé váljunk és elkezdjünk gondoskodni a bennünk elő sérült gyermekről. 
 

Az anyagot Knapek Éva klinikai szakpszichológus gondolatai alapján állítottuk össze.
 

MIT TANULHATSZ EBBŐL AZ ANYAGBÓL?   

» Akkor tesz a kudarcod erősebbé, ha feldolgozod!
» Milyen következménnyel kell számolnod, ha elnyomod a kudarcot?
» Milyen típusai vannak a kudarckerülésnek?
» Hogyan fordíthatod hasznodra a kudarcaidat?   

A kudarcaink erősebbé tesznek bennünket – tartja a hiedelem. Valójában akkor tesznek minket erősebbé, ha feldolgozottak, ha kezdünk velük valamit. A legnagyobb probléma az szokott lenni a kudarc kezelésével, hogy megpróbáljuk a szőnyeg alá söpörni, nem foglalkozni vele, pedig általa épülhetnénk.  

Miért baj, ha elnyomunk egy kudarcot? Mert beindul egy lassú, láthatatlan, gyengítő folyamat.
Amerikában három tudós azt kutatta, miért akarjuk leplezni a kudarcainkat. Provokatív feladatot találtak ki a maguk számára: kudarc-listát készítettek és ezt tanulmányban közreadták. Igen nagy volt erre az érdeklődés. Ez nem véletlen, hiszen a kudarcainkkal mindannyiunknak dolga van. Nincs olyan ember, akinek az életében ne lett volna olyan, ami nem sikerült. Viszont valószínüleg kevesen vagyunk, akik akartunk is ezzel kezdeni valamit.  

Ajánlom, készítsd el Te is a saját kudarcaidnak a listáját. Mit írhatsz? Például sikertelen álláslehetőségeket, rosszul alakult párkapcsolatokat, de akár egy rosszul elkészített süteményt is, ami rosszul érintett Téged. Mindezzel nem az a cél, hogy az önbecsülésed még mélyebbre kerüljön! Pont ellenkezőleg! Amikor elkészül a listád, akkor kiderülhet belőle, hogy mi lehet a dolgod ezekkel a témákkal.  

Carol S. Dweck Szemléletváltás című könyvében a sikerrel és a kudarccal kapcsolatban leszögezi, hogy a szemléletmód igen fontos.
Megkülönbözet két fajta szemléletmódot:

1. RÖGZÜLT
A rögzült szemléletmódú ember azt gondolja, hogy a lapok előre le vannak osztva az életben. Előre leosztott lap, ha valaki tehetségesen, vagy jó helyre születik. Aki így gondolkodik, az hajlamos így tekinteni a másik sikereire: “az teljesen érthető, mert az ő számára megadatott a lehetőség. Szépnek, tehetségesnek született. Könnyű így!”  Ellenben ő tehetségtelen, nem született elég okosnak, biztos ezért nem sikerült valami. Könnyebben fel is adja a céljait.  

2. FEJLŐDÉSI
Ez a rögzültnek az ellentéte. Eszerint a lapok nem leosztottak, hanem mindig előttünk áll a lehetőség arra, hogy a képességeinket alakítsuk, fejlesszük. Nem arról van szó, hogy egy őstehetség képességeit hozzuk ki magunkból, de óriási jelentősége van annak, akarunk-e fejleszteni azon, ahol éppen most tartunk. Akarunk-e kezdeni vele valamit? Az ilyen gondolkodású ember könnyebben elviseli a kudarcot. Rendszerint fel tud állni belőle, többször hajlandó próbálkozni.  

Dweck a könyvében több sportolót is megszólaltatott. Az esetek többségében az derült ki, hogy a sikerük nem attól függött, mennyire születtek tehetségesnek, mekkora volt a szerencséjük, hanem attól, hogy mertek-e szembesülni korábbi kudarcaikkal, tudtak-e újra és újra felállni.  

Gondolj bele! Valójában az az igazi kudarc, amikor valaki nem adja meg magának az esélyt arra, hogy felállhasson, próbálkozzon. Leírja saját magát. „Ugye, előre megmondta, hogy úgy se fog sikerülni! Akkor meg minek próbálkozni!” Így viszont sosem fog kiderülni, mi lett volna, ha megpróbálja.  

A kudarctól sokszor azért is félünk, mert az a benyomásunk róla, hogy valamit elárul a személyiségünkről, az intelligenciánkról. Például, hogy nem vagyunk elég jók. Ezért próbálják sokan rejtegetni, eltüntetni a kudarcukat. Mindez tévedés! Semmit nem árulnak el rólunk! Ezek inkább útjelző táblák. Kísérnek életünk során. Ha jól tudjuk használni, akkor közelebb kerülünk ahhoz az úthoz, amivel valójában dolgunk van hosszabb távon.  

A kudarccal, a sikerrel kapcsolatos gondolkodásmódot jól kifejezi Madách Imre Az ember tragédiájában:
„A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszünte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.” 

Valójában nem a végcél a lényeg, hanem az út, amit addig megteszünk. A befektetett energia az értékes, amit megteszel azért, hogy közelebb kerülj céljaidhoz.  

A kudarckerülés másik véglete a sikerkeresés. Ez az optimálisabb véglet. 
Mi jellemző a sikerkeresőre? 
A kihívást látja a feladatokban. Nem úgy áll a dolgokhoz, hogy ez miként nem fog sikerülni, hanem azon gondolkodik, miként oldja meg a feladatot. Lehetőséget lát a fejlődésére. Az ilyen ember, ha kerékpározás közben meglát maga előtt egy emelkedőt, akkor nem azt gondolja, hogy nem bír felmenni, vagy elkerüli inkább, hanem előre átgondolja, miként tudja balesetmentesen végigtekerni a terepen. Fejben megtervezi, hogy veszi be a kanyarokat, hol teker óvatosabban, stb. Egyfajta megtervezettség, és jóleső kihívás van benne.

Ezzel szemben a kudarckerülő vagy alul választ: túl könnyű feladat mellett dönt, nem kimondottan azt választja, amire vágyik, de ennél legalább borítékolható a sikere. A másik véglet, hogy túl nehéz feladatot választ. Mindkét gondolkodás igen káros az önbecsülésre nézve.  

Gondolj bele! 
Ha túl könnyű a feladat, akkor a reakció: „Persze, hogy sikerült, ezt bárki meg tudja csinálni. Nem nagy teljesítmény.” Így nem épül az önbecsülése. 
Ha túl nehéz a feladat, akkor azzal igazolja a kudarcát, hogy másnak is bele tört volna a bicskája. 
A két helyzet közös pontja az, hogy nem derül ki, mi az ő egyén, reális képessége. Nem ennek megfelelően választ feladatot.  

Hosszú távon az ilyen ember önbecsülése egyre lejjebb kerül. Annyira távol kerül a valódi képességeitől, hogy a végén ő maga se fogja tudni, ki ő, hova tartozik, melyek a reális erényei, képességei. A kudarckerülésből úgy lesz ördögi kör, hogy az önértékelés csökkeni kezd. Ezzel párhuzamosan növekszik a szorongás benne. Az eredmény: valóságosan rombolódik a teljesítménye. Majd idővel felhagy az illető a próbálkozással. Nem lát egy idő után arra lehetőséget, hogy valójában sikerülhetett volna a célkitűzése. A legfájdalmasabb kérdés, amit feltesz egy kudarckerülő: „Mi lett volna, ha…?” Erre nem szokott válasz lenni. Csak akkor tudná meg, ha újra és újra beleállna a feladatba, az előtte álló helyzetekbe.    

Mindannyiunkban működik egyfajta toleranciaablak. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy lap közepén egy kört. Ez a komfortzónád, amiben jól érzed magad, komfortosan mozogsz. A komfortzónát körbe veszi a tanulási zóna, ahol már szorongunk, de van sikerélményünk is. Itt vagyunk képesek a legnagyobb teljesítményre, itt tudunk a legjobban tanulni. A tanulás, a fejlődés mindig együtt jár valamiféle komfortzóna kilépéssel, tágulással. A tanulási zónát pedig a pánikzóna veszi körbe, ahol már csak a szorongás, a félelem van, de nincs igazán pozitív aspektusa. Itt már annyira szorongunk, hogy az kifejezetten rontja a teljesítményünket. Ismerős lehet ez az érzés, ha visszagondolunk különféle vizsgahelyzetekre. Itt már csak toporgás van. Ha tartósan vagyunk ebben a zónában,.akkor a tanulási és a komfortzóna idővel elkezd összemenni. Ezzel párhuzamosan a pánikzóna kiszélesedik. Paradox módon minél inkább elkerülöm a kudarcot, hogy megvédjem magam a sérülésektől, a szorongás annál inkább fokozódik. Az elkerülés minden esetben növeli a szorongást.  

Érdemes még egy gyakorlatot kipróbálni!
Ez a perspektíva-váltás. Képzeld el: ha egy barátod nagyon kudarckerülő lenne, mit mondanál neki? Vele is olyan kritikus lennél, mint saját magaddal? A kudarckerülők nem nyugtatják, nem szeretgetik önmagukat, hanem inkább hiperkritikusan beszélnek önmagukról. Ha veled ennyire kritikusan beszélne valaki, azzal akarnál-e jóba lenni? Gondolom, nem. Ha mással nem lennél ennyire kritikus, akkor ezt miért engeded meg magaddal szemben?  A legfontosabb kapcsolatunk önmagunkhoz fűz és elkísér egy életen át. Önmagunkkal össze vagyunk zárva, ezért érdemes jól kijönni saját magunkkal.
Tedd fel magadnak azt a kérdést is: ha egy barátodtól hallanád azt, amiben Te szenvedsz, akkor vele is ilyen szigorú lennél? Neki is ugyanezeket mondanád? Kritikus lennél vele? Mit mondanál neki? Fogalmazd meg, írd le!  

Ne szorulj bele az önbántalmazó mondatokban, gondolkodásba, melyek a kudarckerülésben tartanak! 

Mi az az imposztor-szindrómára?
Az imposztor-szindróma az elégtelenség érzése, amelyet sokan tapasztalnak meg még akkor is, ha egyébként sikeresek a szakterületükön. Ilyen esetben az érintettek úgy érezhetik, hogy nem érdemlik meg az elért sikert, és nem olyan tehetségesek, mint mások. Például jó beosztásban dolgozik az illető, mégis az a meggyőződése, hogy csupán a szerencsének köszönheti ezt. Bármikor rájöhetnek a felettesei, hogy ő alkalmatlan erre a feladatra, mégha rendelkezik is a megfelelő képzettséggel. 

Az imposztor-szindrómának többféle típust különböztetjük meg!
1, A perfekcionista mindig a tökéletességre törekszik. Ha már egy kis hiba csúszik a gépezetbe, akkor úgy érzi, hiábavaló volt minden.
2, A szakértő típusú, aki mindent tud. Kötelességének érzi, hogy mindenre tudnia kell a választ, mindenhez hozzá kell szólni. Ha mégse sikerül, akkor azt szégyenként éli meg és kudarcnak datálja.
3, A magányos típus mindent egyedül akar megoldani. Ettől értékeli magát fontosnak, szerethetőnek. Nehezen tud segítséget elfogadni. Ezt gyengesége beismerésének tartja.  4, A született zseni típus, aki minimális tanulással nagyon jó eredményeket ér el. Megszokja, hogy mindig sikerül, amit eltervez. Ha bekerül egy másfajta követelményrendszerbe, akkor szembesülhet azzal, hogy már nem tud az a zseni lenni, akinek eddig ismerte magát. Nem tudja az addigi színvonalát hozni. Kétségbe esik, mert nincs hozzászokva a kudarchoz és elveszíti a magabiztosságát.
5, A superman, superwoman, aki mindent meg akar oldani. Túlvállalja magát, nagy erőbefektetéssel dolgozik. Mivel emberből van ő is, idővel elfárad ebben a folyamatban. Ilyenkor lemerül, kétségbe esik.  

Nézzük meg, mi lehet a kiút ezekből a csapdákból, melyek főképp nőket érintenek! Ők hajlamosabbak a hibákat belső körülményeknek, a sikereket pedig külső szerencsének megélni.

Mit lehet tenni?
1. Felismerni
Nem lehet elkerülni, hogy szembesüljünk a kudarcainkkal, az imposztor-szindrómánkkal. Ezt tudatosítani kell.
2. Kimondani
Muszáj erről beszélni olyan emberekkel, akikben megbízunk, akikre reálisan számíthatunk.
3. Felelősséget vállalni
Vállalj felelősséget a sikereidért is! Ismerd el őket, és ne a véletlen művének tudd be! 

Ez nem beképzeltség! Érdemes eredménynaplót vezetned! Bizonyos időközönként írd fel az eredményeidet! Így rajzolódik ki előtted, hogy az eredményeidnek van egy háttere, ami nem a véletlennek köszönhető, nem a semmiből lett. Ezek e Te érdemeid.    

Ne hasonlítgasd magad másokhoz! 

Hosszú Katinka úszóbajnokunk egyszer azt nyilatkozta, hogy abban a pillanatban elveszíti a versenyt, ha átnéz a szomszéd sávba úszás közben. Akkor már nem magára figyel, hanem azzal törődik, hogy az ellenfele hol tart. Lecsatlakozott ezzel arról a sínről, amin önmagára kellene figyelnie.

Mindig lesznek nálunk jobbak. Ez nem jelenti azt, hogy mindenben is jobbak nálad.
Érdemes az érzéseket és a tényeket különválasztani egymástól! Attól, hogy Te butának érzed magad, az nem jelenti azt, hogy ez egy tény is. Érdemes megkérdőjelezni, hogy a tények és az érzések között biztos-e, hogy teljes az összhang?  

A kudarckerülésnél érdemes észben tartani, hogy ez nem több, mint egy hamis biztonság-játék, hiszen nem derül ki, kik is vagyunk valójában, melyek a saját képességeink. A képességeid igazán nem kerülnek megmérettetésre.  
A kudarckerülés a magánéletünkben, a párkapcsolatainkra is kihat!
Például valaki egy szenvedélybeteget választ társul, akire folyamatosan figyelnie, aggódnia kell. Így nem tud létrejönni egy egyenrangú kapcsolat, amelyben arra is tudunk figyelni, mi hogy vagyunk a másik mellett. Itt örökösen a párunk szükségletei uralják le a kapcsolatot. Szimpla alárendelődés történik. A választás mögött az húzódik meg, hogy ez a szenvedélybeteg ember legalább elfogad engem. Neki legalább kellek. Ezért nem merek váltani és inkább szenvedek.  

A kudarckerülés feloldásának fontos lépése a szembesülés
Hiába próbáljuk elkerülni a felismeréseinket, ezek elkísérnek minket az életünk során. Vissza-visszatérnek, mint valamiféle mintázat. Addig-addig ütik fel a fejüket, amíg nem vesszük tudomásul, hogy nekünk valami dolgunk van ezzel a történettel. Elkerülésben leélhetünk egy életet, de az hamis lesz. „Az élet olyan, mint egy röpke színdarab, amit csak egyszer játszanak le, nincs benne ismétlés”. – tarja egy japán mondás.  

Érdemes felfigyelnünk a mintaismétlődésre!
Ha valami már többször ismétlődik, akár munkahellyel kapcsolatban, tanulmányban, magánéletben, akkor érdemes azon elgondolkodni.
A “Mi lesz, ha…?” kérdés helyett próbálj meg másfajta kérdéseket feltenni magadnak! Például: “Honnan hozom én ezt?” “Hogy alakult ki bennem ez a működés?”
Senki se születik úgy, hogy haragszik magára, kritikus önmagával. Tanultuk, felszedtük az évek során ezt a fajta működést. Érdemes lenne tudatosítani, vajon honnan jön?
Mindezek kialakulásában szerepet játszanak egyes szülői típusok.
Az idomár szülő azt érezteti a gyerekével, hogy szinte a felnőttes tökéletességéért szereti. Magas az elvárásszintje gyermekével szemben. Az ilyen szülő ezzel nem bántani akarja a gyerekét. Azt hiszi, jót tesz vele, mégis visszafelé sül el a dolog. Így a gyerekben kialakul az a gondolat, hogy ő akkor szerethető és elfogadható, ha nagyon magasan teljesít. Ha hozza a tőle elvárt mércét. Az önbecsülése egy pillanat alatt összeomlik, amikor felnőttként perfekcionista emberré válik. Ha nem tudja hozni azt, amit szerinte elvárnak, akkor úgy érzi, mindent elveszített, ő nem érdemes mások szeretetére.
Az ilyen típusú szülők azáltal nem szeretik jól gyereküket, hogy náluk a végletek ingadoznak. Az egyik pillanatban nagyon megdicsérik, a következő pillanatban viszont szélsőségesen kritikusak vele. A gyerekben nem alakul ki az egészséges egyensúly, ki is ő valójában. Az ilyen gyerek felnőve kényszeresen kerüli a hibázás, a kudarc lehetőségét. Mindent megtesz a céljaiért. Ennek a hozzáállásnak hosszú távon olyan szövődményei lehetnek, amelyet egy ponton túl már csak szakember segítségével lehet orvosolni. Előjöhetnek evészavarok, depresszió, kiégés, elmagányosodás, alkohol és gyógyszer kóros használata is megtörténhet. Önmaga megnyugtatására nincs jó módszere az illetőnek. Vagy tökéletesen teljesít, vagy semmi alapon teljesen el tud veszni az érzései hálójában. Ha nem tudja az általa elképzelt hihetetlenül magas teljesítmény mércéjét hozni, akkor az biztosan nem lesz jó.  

Önazonosságunk gyógyításához fontos lépés azt tudatosítani, honnan hozom azt a bánásmódot, amit magammal szemben alkalmazok. A kritikus hangok, amelyekkel kommentáljuk önmagunkat, cselekvéseinket, működésünket, beépültek az évek során. Kritikusaink nem csak a szüleink lehetnek, hanem idősebb testvér, egy edző, vagy osztálytárs. Olyan, aki az üzeneteivel azt közvetítette felénk, hogy meglétünk valamilyen szempontból nem elég. 

Gondolkodj el azon, ha már az életed eddigi része így telt el, hogy ez a kritikus hang volt benned hangosabb, akkor hogyan szeretnéd eltölteni a hátralévő életedet? Mit helyeznél inkább előtérbe? Érdemes a “Mi lett volna, ha..?” helyett a “Mi lenne, ha meg se próbálnám?” kérdést feltenni! Próbálj most már alternatívákat keresni!

ÚTRAVALÓ:
Emberből vagyunk. Mindannyiunknak dolga van a kudarcainkkal, melyekre szükségünk van. Sokszor a legjobb dolgok akkor történnek, amikor megengeded magadnak, hogy kudarcaid lehessenek! Felállhatsz, tanulhatsz belőlük, megtudod, hogy mivel van még dolgod. Az életünk során megannyi “fotó” készül rólunk. Kudarcaink is egy-egy pillanatképek. De nem ezek az előnytelen képek fognak meghatározni, nem ezek mondják meg, milyen voltál, milyen vagy. Többféle kép készül rólad, és fogadd el a rosszabbakat is! Adj magadnak lehetőséget a fejlődésre, hogy előrébb legyél ebben a folyamatban! Ne ellenségként, hanem tanítómesterként tekints a kudarcra. Ami ráirányítja a figyelmedet, melyek azok a területek, amelyekkel, ha jól bánsz, hosszabb távon örömtelibb és teljesebb lehet az életed.

Az anyagot Barkász Heléna pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus gondolatai alapján állítottuk össze. 

MIT TANULHATSZ AZ ANYAGBÓL? 

» Hogyan lehet begyógyítani a traumát, a bennünk keletkezett sebet? 
» Melyek a gyógyítás módszerei?
» Hogyan ismerem fel felnőttként, hogy traumatizált vagyok?
» Hogyan éljünk önazonosan?
  

Először is nézzük meg, mit takar a trauma kifejezés!
A trauma görög szóból származik, sebet, sebzést jelent. Ez alapján a trauma egy pszichés, érzelmi sérülés, egy be nem gyógyult seb. A trauma nem az, ami velünk történt valamikor a múltban, hanem ami bennünk zajlik annak következtében, ami velünk történt. Ez a seb a trauma és ez a jó benne! Mert ha a trauma az lenne, ami 10-20-40 évvel ezelőtt zajlott, akkor már semmit sem tehetnénk ellene. Megtörtént és kész. Ellenben egy seb mindig begyógyítható.  

Ha traumatizáltak vagyunk, akkor úgy reagálunk a külső ingerekre, mintha újra és újra fájdalom érne. Olyan, mintha seb lenne a vállunkon. Megütögetjük és nagyon fáj. Mi történik egy sebbel? Hegszövet kerül rá, melyre az a jellemző, hogy kemény, merev, rugalmatlan. Nem növekszik és nincs idegvégződése. Ezek alapján a trauma megjelenhet egy személyben nagyon érzékeny sebként, vagy olyan módon, hogy az illetőnek nincsenek érzései egy adott dologgal kapcsolatban. Mereven áll hozzá, és a növekedésre, a változtatásra is képtelen. 

Az életünk első éveiben teljes mértékben a szüleinktől, gondviselőinktől függünk, és rengeteg múlik azon, hogy ők mennyire képesek ráhangolódni a mi fizikai és érzelmi szükségleteinkre. Nagyon sokan vagyunk, akik soha nem tapasztaljuk meg a valódi ráhangolódást, sokszor azért, mert olyan emberek gondoskodnak rólunk, akik annak idején maguk sem kaptak megfelelő választ a saját szükségleteikre. Amikor ebben a kiszolgáltatott helyzetben erőteljes, negatív érzelmi állapotokat élünk át, amelyekre a gondviselőink nem képesek megfelelően reagálni, keretezni azokat, teljesen természetes válasz, ha elkezdünk eltávolodni a saját testi érzeteinktől, az idegrendszerünk jelzéseitől, hogy valahogy elviselhetőbbé tegyük ezeket a helyzeteket. Eltereljük a figyelmünket, elfojtunk, disszociálunk, lényegében mentálisan kilépünk a helyzetből.
Az alapvető trauma az önmagunkkal való kapcsolat megszakítása. A jó hír, hogy amíg élünk, a tudatunknál vagyunk, addig mindig vissza tudjuk építeni ezt a kapcsolatot. A visszaépítés, a seb begyógyítása azért is fontos, mert a leválásunk számos problémát okoz mentálisan és fizikálisan is. 

A traumának két fajtáját különböztetjük meg: 

1, A nagybetűs traumák
Ide tartoznak: szexuális, fizikai zaklatás, főleg fiatalon megélni a szülő halálát, válás, rossz családi légkör, mentálisan beteg, vagy függő szülő, erőszak családon belül, börtönbe került szülő, hanyagolás.  

2, A kisbetűs traumák
A gyermek nem kapja meg azokat a jó dolgokat, amelyekre szüksége van. Ezek a következők: feltétel nélküli szeretet, elfogadás. Úgy lássák, úgy fogadják el, amilyen. Önmagáért kapja meg a szeretetet. Lehet, hogy a szülő igazán szereti a gyerekét, de a saját traumája, feszültsége, problémája miatt nem képes megadni a gyermeknek a feltétel nélküli szeretetet, elfogadást. Ezáltal is szerezhet sérülést a gyermek.  

Mindezek olyan sérülések, melyeket akkor szenvedünk el, amikor kicsik voltunk és nem tudtunk ellene semmit se tenni.  

Máté Gábor orvos, író, pszichoterapeuta egy személyes traumáját átörökítette a gyermekeire is. Hogy történt ez? Nem hitte el fiatal korában, hogy szerethető. Be kellett magának bizonyítania, hogy szerethető és az emberek szeretik. Ezért választotta az orvosi pályát. Sokat dolgozott, mindig újabb és újabb betegeket fogadott, nem számított, mennyire volt elfoglalt. Emiatt rendszerint feszülten, fáradtan tért haza. Így kicsi gyerekeinek nem tudta otthon megadni azt a figyelmet, amire szükségük lett volna. Ezzel mit üzent nekik? Azt az üzenetet kapták, hogy nem szerethetők. Nem akarta, de mégis továbbadta a traumáját.  

A traumát nagyrészt akkor adjuk automatikusan tovább gyermekeinknek, ha nem oldjuk fel, nem gyógyítjuk meg.  

Hogyan gyógyíthatjuk meg a traumát? 
A felismerés az első és a legfontosabb lépés a gyógyulás útján. Érthető, hogy amíg nem ismerjük fel a traumánkat, addig nem tudunk meggyógyulni. Mivel a trauma az önmagunkkal való kapcsolat megszakadása, különválás, így a gyógyulás azt jelenti, hogy újra teljessé válunk. Nem vagyunk elszakadva az érzelmeinktől. Ez a teljesség lesz a gyógyulás eredménye. 
Hogy jutunk el ide? Sok munkával és különböző módszereken keresztül.

Honnan ismerhetjük fel, hogy traumatizáltak vagyunk?
Ha az ember válságba kerül (pl.: váláson van túl, komolyabban megbetegszik, elégedetlenséget érez a munkájával kapcsolatban), akkor felmerülhet a kérdés benne: „Hogyan történhetett ez meg?” Ez a legfontosabb kérdés. Nem a „miért történt ez velem?„, hanem a „mi az bennem, ami elősegíthette ezt?”  

A gyógyulás tehát a felelősségvállalással kezdődik és nem a bűntudattal. Ami a gyermekkorban történt, megtörtént. Viszont a jelen pillanatban az én felelősségem, hogy mihez kezdek a felismerésiemmel.   

Hogyan győzzük le a depressziós állapotot és kezdjünk el gyógyulni? 
Nézzük meg magát a depressziót! Mit is jelent? A latin deprimo szóból származik, ami azt jelenti, hogy „lenyomni”.  Mit nyom le magában egy depressziós? Nem érzést, mert a depresszió sem egy érzés, hanem egy lelki állapot. A depresszív ember egyhangúságot, értelmetlenséget, veszteséget, kényelmetlenséget és reménytelenséget érez. Mindezek alatt megbújnak az elnyomott érzelmek.Joggal tehetjük fel a kérdést: miért nyomja el valaki az érzelmeit?  Azért, mert gyermekkorában megtanulta, hogy az érzelmeinek az őszinte megélése fájdalmasabb, veszélyesebb, mintha nem élné meg őket. A depresszió egy jel, amely arra figyelmeztet, hogy itt valamivel dolgunk van. Ha ezt felismerjük, akkor az út a gyógyulás felé vezethet.
Nincs olyan újszülött, aki ne tudná, hogyan kell segítséget kérnie. Ha éhes, fáradt, fázik, magányos, kényelmetlenül érzi magát, akkor sír, segítséget kér. Nem az a kérdés, hogyan tanulunk meg valamit, hanem hogyan felejtünk el valamit. Például hogyan kell segítséget kérni. Ennek oka, hogy megtanultunk a környezetünkbe úgy beilleszkedni, hogy jobb, ha nem kérünk segítséget. Mert ha segítséget kérünk, az felhívás lenne a kritikára. Megkaphatnánk: „Még ezt se tudod!” „Nem jól csinálod!” Vagy a szülők túl fáradtak, stresszesek, nem tudnák kielégíteni megfelelően a segítségkérésünket és idővel elfelejtjük, hogyan kell ezt tennünk.  

Az ókori görög drámaíró, Aiszkhülosz az Agamemnón című darabjában azt vallja, hogy Isten úgy teremtette az embert, hogy szenvednie kelljen az igazságért. A szenvedés – legyen az fizikai vagy lelki megpróbáltatás -, valójában tanító lehet. 

Hogyan jelenik meg a trauma felnőtt korban?
Amikor feldúltak vagyunk, az az esetek nagy részében nem a jelen miatt történik. Valami a múltból zaklat fel minket.

Máté Gáborral történt meg egy alkalommal, hogy Portugáliából Angliába utazott. A reptéren tudta meg, hogy a járatát törölték. Ezt higgadtan vette tudomásul, pedig ez azzal járt, hogy 9 órát kell várakoznia a következő járatig. Ellenben, ha ez több évvel korábban történt volna, akkor nagyon feldúlt lett volna. Ingerülten, emelt hangon vitatkozott volna a légitársaság alkalmazottjával, aki közölte vele a rossz hírt. Mi miatt volt feldúlt korábban? Nem a tény miatt, hogy törölték a járatot. Ez ugyan bosszantó, de nem felzaklató. A feldúltságnak oka lehet az, hogy alapvető szükségletei nincsenek kielégítve. Mikor történt az, hogy a szükségleteit nem elégítették ki? Csecsemő, kisgyermek korában. Az akkor átélt frusztrációját vetítette ki a személyzetre. Idővel ezt felismerte, tudatosította magában, így tudott higgadtan reagálni a járattörlésre. 

Az indulat megjelenése – legyen az bármilyen mértékű -, mögött mindig valamilyen mély fájdalom rejlik. Szeretethiány, veszteség érzése. Az érzés, hogy amit a legjobban szeretnék, azt nem kaphatom meg. Egy mély, érzelmekkel teli állapot fáj, mert azt hisszük, nem tudunk rajta változtatni. A tehetetlenség állapota és a mélyből feltörő érzelmek romboló magatartást vonnak maguk után. A feldúlt állapot átélése egy jó alkalom arra, hogy megnézzük, mi is zajlik bennünk.  

Máté Gábort korábban elküldték a munkahelyéről, annak ellenére, hogy jól végezte a munkáját, a kollégái meg voltak vele elégedve. A kórházban bevezetett pár újdonságot, amit ők nem nagyon értettek, mert a hagyományos orvoslás hívei voltak. Mivel nem értették az okát a cselekedeteinek, még akkor is, ha azok jól működtek, ezért kérdéseket tettek fel ezekkel az újításokkal kapcsolatban. Amikor valaki kérdezősködik, különösen egy bizonyos hangnemben, akkor Máté Gábor nem egy tudakozódó kérdést hall, hanem ezt támadásnak veszi. Emiatt bulldoggá változik és visszaharap. A túlzott reakciója, ingerültsége miatt rúgták ki.
Akkor ebben a számára sértett helyzetben a szegény kis „én”-t látta, az áldozatot. Később higgadtan, kritikusan végiggondolta a történteket, felismerte hol hibázott és mindez gyönyörű tanulságként szolgál ma már számára. A traumája ott mutatkozott meg, hogy a neki feltett kérdésekkel úgy érezte, hogy érvénytelenítik. Ezt azért gondolta, mert nem volt kellő önbizalma. Ha igazán hitt volna a saját értékeiben, akkor a kérdésekre higgadtan megadta volna a magyarázatot.  

A trauma sokféleképpen megjelenhet a hétköznapi életünkben és mindegyikből tanulhatunk, ha nyitottak vagyunk rá. 
  

A trauma és a betegségek
Számos tanulmány kimutatta, hogy kapcsolat van a gyermekkori trauma és a felnőttkori mentális és fizikai betegségek között. A trauma gyulladást, autoimmun betegségeket okoz a szervezetben. A daganatos betegségekkel, a reumával, az asztmával, a bőrgyulladással, a szklerózis multiplexxel is összefüggést mutat.    

A szklerózis multiplexet először Jean-Martin Charcot, francia neurológus írta le a XIX. század második felében. Szerinte ezt a betegséget a hosszútávú stressz és a gyász okozza. Kijelentése óta több tanulmány is kimutatta a kapcsolatot a gyermekkori trauma, a hosszútávú stressz és a szklerózis multiplex között. A test és lélek közötti egységet már régen megállapították, annak ellenére, hogy a nyugati orvoslás ezzel nem foglalkozik. Bessel van der Kolk amerikai pszichiáter könyve – A test mindent számontart – igen sikeres az emberek körében. Ez is egy jel, hogy ma már nagy az érdeklődés eziránt a téma iránt.  

A gyógyulás minden organizmus – ember, állat, növény – képessége. Ez a szervezet vele született tulajdonsága. Persze a külső segítség is fontos, de az igazi gyógyulásnak a személyben kell megtörténnie.  

Hogyan vállalhatok felelősséget a saját traumámért?
Buddha szerint, amikor megismerjük a szenvedésünk okát, az már egy nagy lépés a gyógyulás felé. A gyógyulás azzal kezdődik, hogy feltesszük a megfelelő kérdéseket önmagunknak. Tanulmányok kimutatták, hogy a szklerózis multiplexben és reumában szenvedő betegek nehezen mondanak nem-et. Arra törekszenek az ilyen betegségben szenvedők, hogy másoknak örömet okozzanak. Viszont igen megterhelő, stresszes, hogy mindig kedvesek, mosolygósak legyünk, másokkal törődjünk, mások szükségleteire gondoljunk és a sajátunkra pedig egyáltalán ne. Nem is meglepő, hogy ez az állapot betegségek fellángolásához vezet. Senki sem születik ilyennek. Valami történt a gyermekkorukban, ahol megtanulták, hogy a túlélésük érdekében így viselkedjenek. Fontos felismerni, hogy ha én másokhoz mindig kedves vagyok, de magamhoz nem, ez nem az, aki én valójában vagyok. Ezt a mechanizmust azért alkalmazom, hogy túléljem a gyerekkoromat. De már nem vagyok gyerek, felnőttem! Nem kell így viselkednem. Lehet másképp is! Ha megértjük a forrást, akkor tudatosíthatjuk, hogy ez a viselkedésformánk nem a mi hibánk, és ez egy nagy lépés a gyógyulásunk felé. Kutatások kimutatták, hogy nőknél sokkal gyakrabban fordul elő krónikus fáradtság, reumatikus panaszok, autoimmun betegségek, vastagbél gyulladás. Ennek oka a nyugati kultúrában keresendő, mely a nőket arra „programozta”, hogy legyenek kedvesek, fogadják el mások feszültségének terhét, és gondoskodjanak szeretteikről. Mindeközben hagyják figyelmen kívül saját érzéseiket. Öntudatlanul ezt a szerepet „játszva” rengeteg stresszt viselünk el. Ez a stressz nyomja rá a bélyegét a szervezetünkre. Ezért van egyre több autoimmun betegség.

Ha megvizsgálod a valóságot, felkutatod az okokat, akkor a saját gyógyulásodat segítheted elő.    

Hogyan éljünk önazonosan? 
Gyermekként még szükségünk volt a környezet engedélyére az önazonosságunk megéléséhez, de még mindig fennáll ez a helyzet? Ha a környezetünktől tesszük függővé az önazonosságunkat, az nem épít minket. Egyik megoldás lehet, ha a körülöttünk lévőknek nem tetszik az önazonosságunk felvállalása, akkor érdemes új környezetet keresni. Az önazonosság nem más, mint hűnek lenni önmagunkhoz.  

Íme egy gyakorlat az önazonosság eléréséhez! 

1. lépés:
Kérdezd meg magadtól hetente egyszer: „Hol nem mondtam nem-et ezen a héten?” Hol van egy „nem”, amit ki akartál mondani, de nem tetted meg? Amikor a barátod meghívott egy kávéra, de neked nem volt hozzá kedved, mégis elmentél. A gyerekek azt kérték, süss süteményt. Te mást terveztél, vagy fáradt voltál, de nem akartál nem-et mondani. A főnököd kérte, vidd haza hétvégére a munkát, és nem mondtál ellent, pedig programot terveztél a családdal. Írd le az eseteket!

2. lépés:
Ha leírtad, mikor nem mondtál ellent, akkor figyeld meg, milyen hatással volt ez rád? Elfáradtál, ingerült lettél attól, amit meg kellett csinálnod? Bosszankodtál, mert nem tudtad azt tenni, amit terveztél, amit valójában szerettél volna? Netán megfájdult a hátad, a gyomrod? Kiszáradt a szád? Mindezeket írd le. 

3. lépés:
Végül gondold végig, mi volt az a meggyőződés, ami miatt képtelen voltál nem-et mondani? Milyen meggyőződésből tetted? Azt gondoltad, ha nem-et mondasz, rossz ember vagy? Vagy bűntudatod lesz tőle? Önzőnek érzed magad tőle? Attól félsz, hogy nem fognak szeretni? Írd le kritika nélkül az együttérző megfigyelés jegyében a meggyőződéseidet!

4. lépés:
A következő kérdés: Hol tanultad ezeket a meggyőződéseket? Miért gondolod azt, ha nem-et mondasz, akkor önző vagy? Vagy miért érzel bűntudatot, ha saját igényeidet (több pihenés, könyv olvasása, stb.) akarnád kielégíteni? 
Mindent írj le! Szánj erre hetente 20 percet. Érsz heti 20 percet? Ha nem érsz 20 percet, mert túl elfoglalt vagy, akkor ezzel mit üzensz magadnak? Nem érdemled meg esetleg a saját figyelmedet? Hol tanultad ezt? 

5. lépés:
A következő kérdés: Ki lennél a meggyőződésed nélkül? Ha nem hinnéd, hogy ha nem-et mondasz, akkor nem lennél szerethető, vagy önző lennél, stb. Ki lennél akkor Te? A válasz benned van. 

6. lépés:
Utolsó kérdésként tedd fel: Hol nem mondasz igen-t? Hol van valami, amit meg akarsz tenni, amiért lelkesedsz, de a túlzott elfoglaltságod miatt, hogy ne mondj nem-et, nincs rá időd, alkalmad? Legyen az olvasás, zene, tánc, természet, mozgás, szerelem, kertészkedés, stb.  

A gyakorlatot végezve idővel felismerheted, hol nem vagy önazonos, és automatikusan el fogsz mozdulni az önazonosság felé.  

Az anyagot Máté Gábor orvos, író, pszichoterapeuta gondolatai alapján állítottuk össze.