MIT TANULHATSZ AZ ANYAGBÓL?
» Hogyan lehet begyógyítani a traumát, a bennünk keletkezett sebet?
» Melyek a gyógyítás módszerei?
» Hogyan ismerem fel felnőttként, hogy traumatizált vagyok?
» Hogyan éljünk önazonosan?
Először is nézzük meg, mit takar a trauma kifejezés!
A trauma görög szóból származik, sebet, sebzést jelent. Ez alapján a trauma egy pszichés, érzelmi sérülés, egy be nem gyógyult seb. A trauma nem az, ami velünk történt valamikor a múltban, hanem ami bennünk zajlik annak következtében, ami velünk történt. Ez a seb a trauma és ez a jó benne! Mert ha a trauma az lenne, ami 10-20-40 évvel ezelőtt zajlott, akkor már semmit sem tehetnénk ellene. Megtörtént és kész. Ellenben egy seb mindig begyógyítható.
Ha traumatizáltak vagyunk, akkor úgy reagálunk a külső ingerekre, mintha újra és újra fájdalom érne. Olyan, mintha seb lenne a vállunkon. Megütögetjük és nagyon fáj. Mi történik egy sebbel? Hegszövet kerül rá, melyre az a jellemző, hogy kemény, merev, rugalmatlan. Nem növekszik és nincs idegvégződése. Ezek alapján a trauma megjelenhet egy személyben nagyon érzékeny sebként, vagy olyan módon, hogy az illetőnek nincsenek érzései egy adott dologgal kapcsolatban. Mereven áll hozzá, és a növekedésre, a változtatásra is képtelen.
Az életünk első éveiben teljes mértékben a szüleinktől, gondviselőinktől függünk, és rengeteg múlik azon, hogy ők mennyire képesek ráhangolódni a mi fizikai és érzelmi szükségleteinkre. Nagyon sokan vagyunk, akik soha nem tapasztaljuk meg a valódi ráhangolódást, sokszor azért, mert olyan emberek gondoskodnak rólunk, akik annak idején maguk sem kaptak megfelelő választ a saját szükségleteikre. Amikor ebben a kiszolgáltatott helyzetben erőteljes, negatív érzelmi állapotokat élünk át, amelyekre a gondviselőink nem képesek megfelelően reagálni, keretezni azokat, teljesen természetes válasz, ha elkezdünk eltávolodni a saját testi érzeteinktől, az idegrendszerünk jelzéseitől, hogy valahogy elviselhetőbbé tegyük ezeket a helyzeteket. Eltereljük a figyelmünket, elfojtunk, disszociálunk, lényegében mentálisan kilépünk a helyzetből.
Az alapvető trauma az önmagunkkal való kapcsolat megszakítása. A jó hír, hogy amíg élünk, a tudatunknál vagyunk, addig mindig vissza tudjuk építeni ezt a kapcsolatot. A visszaépítés, a seb begyógyítása azért is fontos, mert a leválásunk számos problémát okoz mentálisan és fizikálisan is.
A traumának két fajtáját különböztetjük meg:
1, A nagybetűs traumák
Ide tartoznak: szexuális, fizikai zaklatás, főleg fiatalon megélni a szülő halálát, válás, rossz családi légkör, mentálisan beteg, vagy függő szülő, erőszak családon belül, börtönbe került szülő, hanyagolás.
2, A kisbetűs traumák
A gyermek nem kapja meg azokat a jó dolgokat, amelyekre szüksége van. Ezek a következők: feltétel nélküli szeretet, elfogadás. Úgy lássák, úgy fogadják el, amilyen. Önmagáért kapja meg a szeretetet. Lehet, hogy a szülő igazán szereti a gyerekét, de a saját traumája, feszültsége, problémája miatt nem képes megadni a gyermeknek a feltétel nélküli szeretetet, elfogadást. Ezáltal is szerezhet sérülést a gyermek.
Mindezek olyan sérülések, melyeket akkor szenvedünk el, amikor kicsik voltunk és nem tudtunk ellene semmit se tenni.
Máté Gábor orvos, író, pszichoterapeuta egy személyes traumáját átörökítette a gyermekeire is. Hogy történt ez? Nem hitte el fiatal korában, hogy szerethető. Be kellett magának bizonyítania, hogy szerethető és az emberek szeretik. Ezért választotta az orvosi pályát. Sokat dolgozott, mindig újabb és újabb betegeket fogadott, nem számított, mennyire volt elfoglalt. Emiatt rendszerint feszülten, fáradtan tért haza. Így kicsi gyerekeinek nem tudta otthon megadni azt a figyelmet, amire szükségük lett volna. Ezzel mit üzent nekik? Azt az üzenetet kapták, hogy nem szerethetők. Nem akarta, de mégis továbbadta a traumáját.
A traumát nagyrészt akkor adjuk automatikusan tovább gyermekeinknek, ha nem oldjuk fel, nem gyógyítjuk meg.
Hogyan gyógyíthatjuk meg a traumát?
A felismerés az első és a legfontosabb lépés a gyógyulás útján. Érthető, hogy amíg nem ismerjük fel a traumánkat, addig nem tudunk meggyógyulni. Mivel a trauma az önmagunkkal való kapcsolat megszakadása, különválás, így a gyógyulás azt jelenti, hogy újra teljessé válunk. Nem vagyunk elszakadva az érzelmeinktől. Ez a teljesség lesz a gyógyulás eredménye.
Hogy jutunk el ide? Sok munkával és különböző módszereken keresztül.
Honnan ismerhetjük fel, hogy traumatizáltak vagyunk?
Ha az ember válságba kerül (pl.: váláson van túl, komolyabban megbetegszik, elégedetlenséget érez a munkájával kapcsolatban), akkor felmerülhet a kérdés benne: „Hogyan történhetett ez meg?” Ez a legfontosabb kérdés. Nem a „miért történt ez velem?„, hanem a „mi az bennem, ami elősegíthette ezt?”
A gyógyulás tehát a felelősségvállalással kezdődik és nem a bűntudattal. Ami a gyermekkorban történt, megtörtént. Viszont a jelen pillanatban az én felelősségem, hogy mihez kezdek a felismerésiemmel.
Hogyan győzzük le a depressziós állapotot és kezdjünk el gyógyulni?
Nézzük meg magát a depressziót! Mit is jelent? A latin deprimo szóból származik, ami azt jelenti, hogy „lenyomni”. Mit nyom le magában egy depressziós? Nem érzést, mert a depresszió sem egy érzés, hanem egy lelki állapot. A depresszív ember egyhangúságot, értelmetlenséget, veszteséget, kényelmetlenséget és reménytelenséget érez. Mindezek alatt megbújnak az elnyomott érzelmek.Joggal tehetjük fel a kérdést: miért nyomja el valaki az érzelmeit? Azért, mert gyermekkorában megtanulta, hogy az érzelmeinek az őszinte megélése fájdalmasabb, veszélyesebb, mintha nem élné meg őket. A depresszió egy jel, amely arra figyelmeztet, hogy itt valamivel dolgunk van. Ha ezt felismerjük, akkor az út a gyógyulás felé vezethet.
Nincs olyan újszülött, aki ne tudná, hogyan kell segítséget kérnie. Ha éhes, fáradt, fázik, magányos, kényelmetlenül érzi magát, akkor sír, segítséget kér. Nem az a kérdés, hogyan tanulunk meg valamit, hanem hogyan felejtünk el valamit. Például hogyan kell segítséget kérni. Ennek oka, hogy megtanultunk a környezetünkbe úgy beilleszkedni, hogy jobb, ha nem kérünk segítséget. Mert ha segítséget kérünk, az felhívás lenne a kritikára. Megkaphatnánk: „Még ezt se tudod!” „Nem jól csinálod!” Vagy a szülők túl fáradtak, stresszesek, nem tudnák kielégíteni megfelelően a segítségkérésünket és idővel elfelejtjük, hogyan kell ezt tennünk.
Az ókori görög drámaíró, Aiszkhülosz az Agamemnón című darabjában azt vallja, hogy Isten úgy teremtette az embert, hogy szenvednie kelljen az igazságért. A szenvedés – legyen az fizikai vagy lelki megpróbáltatás -, valójában tanító lehet.
Hogyan jelenik meg a trauma felnőtt korban?
Amikor feldúltak vagyunk, az az esetek nagy részében nem a jelen miatt történik. Valami a múltból zaklat fel minket.
Máté Gáborral történt meg egy alkalommal, hogy Portugáliából Angliába utazott. A reptéren tudta meg, hogy a járatát törölték. Ezt higgadtan vette tudomásul, pedig ez azzal járt, hogy 9 órát kell várakoznia a következő járatig. Ellenben, ha ez több évvel korábban történt volna, akkor nagyon feldúlt lett volna. Ingerülten, emelt hangon vitatkozott volna a légitársaság alkalmazottjával, aki közölte vele a rossz hírt. Mi miatt volt feldúlt korábban? Nem a tény miatt, hogy törölték a járatot. Ez ugyan bosszantó, de nem felzaklató. A feldúltságnak oka lehet az, hogy alapvető szükségletei nincsenek kielégítve. Mikor történt az, hogy a szükségleteit nem elégítették ki? Csecsemő, kisgyermek korában. Az akkor átélt frusztrációját vetítette ki a személyzetre. Idővel ezt felismerte, tudatosította magában, így tudott higgadtan reagálni a járattörlésre.
Az indulat megjelenése – legyen az bármilyen mértékű -, mögött mindig valamilyen mély fájdalom rejlik. Szeretethiány, veszteség érzése. Az érzés, hogy amit a legjobban szeretnék, azt nem kaphatom meg. Egy mély, érzelmekkel teli állapot fáj, mert azt hisszük, nem tudunk rajta változtatni. A tehetetlenség állapota és a mélyből feltörő érzelmek romboló magatartást vonnak maguk után. A feldúlt állapot átélése egy jó alkalom arra, hogy megnézzük, mi is zajlik bennünk.
Máté Gábort korábban elküldték a munkahelyéről, annak ellenére, hogy jól végezte a munkáját, a kollégái meg voltak vele elégedve. A kórházban bevezetett pár újdonságot, amit ők nem nagyon értettek, mert a hagyományos orvoslás hívei voltak. Mivel nem értették az okát a cselekedeteinek, még akkor is, ha azok jól működtek, ezért kérdéseket tettek fel ezekkel az újításokkal kapcsolatban. Amikor valaki kérdezősködik, különösen egy bizonyos hangnemben, akkor Máté Gábor nem egy tudakozódó kérdést hall, hanem ezt támadásnak veszi. Emiatt bulldoggá változik és visszaharap. A túlzott reakciója, ingerültsége miatt rúgták ki.
Akkor ebben a számára sértett helyzetben a szegény kis „én”-t látta, az áldozatot. Később higgadtan, kritikusan végiggondolta a történteket, felismerte hol hibázott és mindez gyönyörű tanulságként szolgál ma már számára. A traumája ott mutatkozott meg, hogy a neki feltett kérdésekkel úgy érezte, hogy érvénytelenítik. Ezt azért gondolta, mert nem volt kellő önbizalma. Ha igazán hitt volna a saját értékeiben, akkor a kérdésekre higgadtan megadta volna a magyarázatot.
A trauma sokféleképpen megjelenhet a hétköznapi életünkben és mindegyikből tanulhatunk, ha nyitottak vagyunk rá.
A trauma és a betegségek
Számos tanulmány kimutatta, hogy kapcsolat van a gyermekkori trauma és a felnőttkori mentális és fizikai betegségek között. A trauma gyulladást, autoimmun betegségeket okoz a szervezetben. A daganatos betegségekkel, a reumával, az asztmával, a bőrgyulladással, a szklerózis multiplexxel is összefüggést mutat.
A szklerózis multiplexet először Jean-Martin Charcot, francia neurológus írta le a XIX. század második felében. Szerinte ezt a betegséget a hosszútávú stressz és a gyász okozza. Kijelentése óta több tanulmány is kimutatta a kapcsolatot a gyermekkori trauma, a hosszútávú stressz és a szklerózis multiplex között. A test és lélek közötti egységet már régen megállapították, annak ellenére, hogy a nyugati orvoslás ezzel nem foglalkozik. Bessel van der Kolk amerikai pszichiáter könyve – A test mindent számontart – igen sikeres az emberek körében. Ez is egy jel, hogy ma már nagy az érdeklődés eziránt a téma iránt.
A gyógyulás minden organizmus – ember, állat, növény – képessége. Ez a szervezet vele született tulajdonsága. Persze a külső segítség is fontos, de az igazi gyógyulásnak a személyben kell megtörténnie.
Hogyan vállalhatok felelősséget a saját traumámért?
Buddha szerint, amikor megismerjük a szenvedésünk okát, az már egy nagy lépés a gyógyulás felé. A gyógyulás azzal kezdődik, hogy feltesszük a megfelelő kérdéseket önmagunknak. Tanulmányok kimutatták, hogy a szklerózis multiplexben és reumában szenvedő betegek nehezen mondanak nem-et. Arra törekszenek az ilyen betegségben szenvedők, hogy másoknak örömet okozzanak. Viszont igen megterhelő, stresszes, hogy mindig kedvesek, mosolygósak legyünk, másokkal törődjünk, mások szükségleteire gondoljunk és a sajátunkra pedig egyáltalán ne. Nem is meglepő, hogy ez az állapot betegségek fellángolásához vezet. Senki sem születik ilyennek. Valami történt a gyermekkorukban, ahol megtanulták, hogy a túlélésük érdekében így viselkedjenek. Fontos felismerni, hogy ha én másokhoz mindig kedves vagyok, de magamhoz nem, ez nem az, aki én valójában vagyok. Ezt a mechanizmust azért alkalmazom, hogy túléljem a gyerekkoromat. De már nem vagyok gyerek, felnőttem! Nem kell így viselkednem. Lehet másképp is! Ha megértjük a forrást, akkor tudatosíthatjuk, hogy ez a viselkedésformánk nem a mi hibánk, és ez egy nagy lépés a gyógyulásunk felé. Kutatások kimutatták, hogy nőknél sokkal gyakrabban fordul elő krónikus fáradtság, reumatikus panaszok, autoimmun betegségek, vastagbél gyulladás. Ennek oka a nyugati kultúrában keresendő, mely a nőket arra „programozta”, hogy legyenek kedvesek, fogadják el mások feszültségének terhét, és gondoskodjanak szeretteikről. Mindeközben hagyják figyelmen kívül saját érzéseiket. Öntudatlanul ezt a szerepet „játszva” rengeteg stresszt viselünk el. Ez a stressz nyomja rá a bélyegét a szervezetünkre. Ezért van egyre több autoimmun betegség.
Ha megvizsgálod a valóságot, felkutatod az okokat, akkor a saját gyógyulásodat segítheted elő.
Hogyan éljünk önazonosan?
Gyermekként még szükségünk volt a környezet engedélyére az önazonosságunk megéléséhez, de még mindig fennáll ez a helyzet? Ha a környezetünktől tesszük függővé az önazonosságunkat, az nem épít minket. Egyik megoldás lehet, ha a körülöttünk lévőknek nem tetszik az önazonosságunk felvállalása, akkor érdemes új környezetet keresni. Az önazonosság nem más, mint hűnek lenni önmagunkhoz.
Íme egy gyakorlat az önazonosság eléréséhez!
1. lépés:
Kérdezd meg magadtól hetente egyszer: „Hol nem mondtam nem-et ezen a héten?” Hol van egy „nem”, amit ki akartál mondani, de nem tetted meg? Amikor a barátod meghívott egy kávéra, de neked nem volt hozzá kedved, mégis elmentél. A gyerekek azt kérték, süss süteményt. Te mást terveztél, vagy fáradt voltál, de nem akartál nem-et mondani. A főnököd kérte, vidd haza hétvégére a munkát, és nem mondtál ellent, pedig programot terveztél a családdal. Írd le az eseteket!
2. lépés:
Ha leírtad, mikor nem mondtál ellent, akkor figyeld meg, milyen hatással volt ez rád? Elfáradtál, ingerült lettél attól, amit meg kellett csinálnod? Bosszankodtál, mert nem tudtad azt tenni, amit terveztél, amit valójában szerettél volna? Netán megfájdult a hátad, a gyomrod? Kiszáradt a szád? Mindezeket írd le.
3. lépés:
Végül gondold végig, mi volt az a meggyőződés, ami miatt képtelen voltál nem-et mondani? Milyen meggyőződésből tetted? Azt gondoltad, ha nem-et mondasz, rossz ember vagy? Vagy bűntudatod lesz tőle? Önzőnek érzed magad tőle? Attól félsz, hogy nem fognak szeretni? Írd le kritika nélkül az együttérző megfigyelés jegyében a meggyőződéseidet!
4. lépés:
A következő kérdés: Hol tanultad ezeket a meggyőződéseket? Miért gondolod azt, ha nem-et mondasz, akkor önző vagy? Vagy miért érzel bűntudatot, ha saját igényeidet (több pihenés, könyv olvasása, stb.) akarnád kielégíteni?
Mindent írj le! Szánj erre hetente 20 percet. Érsz heti 20 percet? Ha nem érsz 20 percet, mert túl elfoglalt vagy, akkor ezzel mit üzensz magadnak? Nem érdemled meg esetleg a saját figyelmedet? Hol tanultad ezt?
5. lépés:
A következő kérdés: Ki lennél a meggyőződésed nélkül? Ha nem hinnéd, hogy ha nem-et mondasz, akkor nem lennél szerethető, vagy önző lennél, stb. Ki lennél akkor Te? A válasz benned van.
6. lépés:
Utolsó kérdésként tedd fel: Hol nem mondasz igen-t? Hol van valami, amit meg akarsz tenni, amiért lelkesedsz, de a túlzott elfoglaltságod miatt, hogy ne mondj nem-et, nincs rá időd, alkalmad? Legyen az olvasás, zene, tánc, természet, mozgás, szerelem, kertészkedés, stb.
A gyakorlatot végezve idővel felismerheted, hol nem vagy önazonos, és automatikusan el fogsz mozdulni az önazonosság felé.
Az anyagot Máté Gábor orvos, író, pszichoterapeuta gondolatai alapján állítottuk össze.