MIT TANULHATSZ EBBŐL AZ ANYAGBÓL?
» Akkor tesz a kudarcod erősebbé, ha feldolgozod!
» Milyen következménnyel kell számolnod, ha elnyomod a kudarcot?
» Milyen típusai vannak a kudarckerülésnek?
» Hogyan fordíthatod hasznodra a kudarcaidat?
A kudarcaink erősebbé tesznek bennünket – tartja a hiedelem. Valójában akkor tesznek minket erősebbé, ha feldolgozottak, ha kezdünk velük valamit. A legnagyobb probléma az szokott lenni a kudarc kezelésével, hogy megpróbáljuk a szőnyeg alá söpörni, nem foglalkozni vele, pedig általa épülhetnénk.
Miért baj, ha elnyomunk egy kudarcot? Mert beindul egy lassú, láthatatlan, gyengítő folyamat.
Amerikában három tudós azt kutatta, miért akarjuk leplezni a kudarcainkat. Provokatív feladatot találtak ki a maguk számára: kudarc-listát készítettek és ezt tanulmányban közreadták. Igen nagy volt erre az érdeklődés. Ez nem véletlen, hiszen a kudarcainkkal mindannyiunknak dolga van. Nincs olyan ember, akinek az életében ne lett volna olyan, ami nem sikerült. Viszont valószínüleg kevesen vagyunk, akik akartunk is ezzel kezdeni valamit.
Ajánlom, készítsd el Te is a saját kudarcaidnak a listáját. Mit írhatsz? Például sikertelen álláslehetőségeket, rosszul alakult párkapcsolatokat, de akár egy rosszul elkészített süteményt is, ami rosszul érintett Téged. Mindezzel nem az a cél, hogy az önbecsülésed még mélyebbre kerüljön! Pont ellenkezőleg! Amikor elkészül a listád, akkor kiderülhet belőle, hogy mi lehet a dolgod ezekkel a témákkal.
Carol S. Dweck Szemléletváltás című könyvében a sikerrel és a kudarccal kapcsolatban leszögezi, hogy a szemléletmód igen fontos.
Megkülönbözet két fajta szemléletmódot:
1. RÖGZÜLT
A rögzült szemléletmódú ember azt gondolja, hogy a lapok előre le vannak osztva az életben. Előre leosztott lap, ha valaki tehetségesen, vagy jó helyre születik. Aki így gondolkodik, az hajlamos így tekinteni a másik sikereire: “az teljesen érthető, mert az ő számára megadatott a lehetőség. Szépnek, tehetségesnek született. Könnyű így!” Ellenben ő tehetségtelen, nem született elég okosnak, biztos ezért nem sikerült valami. Könnyebben fel is adja a céljait.
2. FEJLŐDÉSI
Ez a rögzültnek az ellentéte. Eszerint a lapok nem leosztottak, hanem mindig előttünk áll a lehetőség arra, hogy a képességeinket alakítsuk, fejlesszük. Nem arról van szó, hogy egy őstehetség képességeit hozzuk ki magunkból, de óriási jelentősége van annak, akarunk-e fejleszteni azon, ahol éppen most tartunk. Akarunk-e kezdeni vele valamit? Az ilyen gondolkodású ember könnyebben elviseli a kudarcot. Rendszerint fel tud állni belőle, többször hajlandó próbálkozni.
Dweck a könyvében több sportolót is megszólaltatott. Az esetek többségében az derült ki, hogy a sikerük nem attól függött, mennyire születtek tehetségesnek, mekkora volt a szerencséjük, hanem attól, hogy mertek-e szembesülni korábbi kudarcaikkal, tudtak-e újra és újra felállni.
Gondolj bele! Valójában az az igazi kudarc, amikor valaki nem adja meg magának az esélyt arra, hogy felállhasson, próbálkozzon. Leírja saját magát. „Ugye, előre megmondta, hogy úgy se fog sikerülni! Akkor meg minek próbálkozni!” Így viszont sosem fog kiderülni, mi lett volna, ha megpróbálja.
A kudarctól sokszor azért is félünk, mert az a benyomásunk róla, hogy valamit elárul a személyiségünkről, az intelligenciánkról. Például, hogy nem vagyunk elég jók. Ezért próbálják sokan rejtegetni, eltüntetni a kudarcukat. Mindez tévedés! Semmit nem árulnak el rólunk! Ezek inkább útjelző táblák. Kísérnek életünk során. Ha jól tudjuk használni, akkor közelebb kerülünk ahhoz az úthoz, amivel valójában dolgunk van hosszabb távon.
A kudarccal, a sikerrel kapcsolatos gondolkodásmódot jól kifejezi Madách Imre Az ember tragédiájában:
„A célt, tudom, még százszor el nem érem.
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?
A cél, megszünte a dicső csatának,
A cél halál, az élet küzdelem,
S az ember célja e küzdés maga.”
Valójában nem a végcél a lényeg, hanem az út, amit addig megteszünk. A befektetett energia az értékes, amit megteszel azért, hogy közelebb kerülj céljaidhoz.
A kudarckerülés másik véglete a sikerkeresés. Ez az optimálisabb véglet.
Mi jellemző a sikerkeresőre?
A kihívást látja a feladatokban. Nem úgy áll a dolgokhoz, hogy ez miként nem fog sikerülni, hanem azon gondolkodik, miként oldja meg a feladatot. Lehetőséget lát a fejlődésére. Az ilyen ember, ha kerékpározás közben meglát maga előtt egy emelkedőt, akkor nem azt gondolja, hogy nem bír felmenni, vagy elkerüli inkább, hanem előre átgondolja, miként tudja balesetmentesen végigtekerni a terepen. Fejben megtervezi, hogy veszi be a kanyarokat, hol teker óvatosabban, stb. Egyfajta megtervezettség, és jóleső kihívás van benne.
Ezzel szemben a kudarckerülő vagy alul választ: túl könnyű feladat mellett dönt, nem kimondottan azt választja, amire vágyik, de ennél legalább borítékolható a sikere. A másik véglet, hogy túl nehéz feladatot választ. Mindkét gondolkodás igen káros az önbecsülésre nézve.
Gondolj bele!
Ha túl könnyű a feladat, akkor a reakció: „Persze, hogy sikerült, ezt bárki meg tudja csinálni. Nem nagy teljesítmény.” Így nem épül az önbecsülése.
Ha túl nehéz a feladat, akkor azzal igazolja a kudarcát, hogy másnak is bele tört volna a bicskája.
A két helyzet közös pontja az, hogy nem derül ki, mi az ő egyén, reális képessége. Nem ennek megfelelően választ feladatot.
Hosszú távon az ilyen ember önbecsülése egyre lejjebb kerül. Annyira távol kerül a valódi képességeitől, hogy a végén ő maga se fogja tudni, ki ő, hova tartozik, melyek a reális erényei, képességei. A kudarckerülésből úgy lesz ördögi kör, hogy az önértékelés csökkeni kezd. Ezzel párhuzamosan növekszik a szorongás benne. Az eredmény: valóságosan rombolódik a teljesítménye. Majd idővel felhagy az illető a próbálkozással. Nem lát egy idő után arra lehetőséget, hogy valójában sikerülhetett volna a célkitűzése. A legfájdalmasabb kérdés, amit feltesz egy kudarckerülő: „Mi lett volna, ha…?” Erre nem szokott válasz lenni. Csak akkor tudná meg, ha újra és újra beleállna a feladatba, az előtte álló helyzetekbe.
Mindannyiunkban működik egyfajta toleranciaablak. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy lap közepén egy kört. Ez a komfortzónád, amiben jól érzed magad, komfortosan mozogsz. A komfortzónát körbe veszi a tanulási zóna, ahol már szorongunk, de van sikerélményünk is. Itt vagyunk képesek a legnagyobb teljesítményre, itt tudunk a legjobban tanulni. A tanulás, a fejlődés mindig együtt jár valamiféle komfortzóna kilépéssel, tágulással. A tanulási zónát pedig a pánikzóna veszi körbe, ahol már csak a szorongás, a félelem van, de nincs igazán pozitív aspektusa. Itt már annyira szorongunk, hogy az kifejezetten rontja a teljesítményünket. Ismerős lehet ez az érzés, ha visszagondolunk különféle vizsgahelyzetekre. Itt már csak toporgás van. Ha tartósan vagyunk ebben a zónában,.akkor a tanulási és a komfortzóna idővel elkezd összemenni. Ezzel párhuzamosan a pánikzóna kiszélesedik. Paradox módon minél inkább elkerülöm a kudarcot, hogy megvédjem magam a sérülésektől, a szorongás annál inkább fokozódik. Az elkerülés minden esetben növeli a szorongást.
Érdemes még egy gyakorlatot kipróbálni!
Ez a perspektíva-váltás. Képzeld el: ha egy barátod nagyon kudarckerülő lenne, mit mondanál neki? Vele is olyan kritikus lennél, mint saját magaddal? A kudarckerülők nem nyugtatják, nem szeretgetik önmagukat, hanem inkább hiperkritikusan beszélnek önmagukról. Ha veled ennyire kritikusan beszélne valaki, azzal akarnál-e jóba lenni? Gondolom, nem. Ha mással nem lennél ennyire kritikus, akkor ezt miért engeded meg magaddal szemben? A legfontosabb kapcsolatunk önmagunkhoz fűz és elkísér egy életen át. Önmagunkkal össze vagyunk zárva, ezért érdemes jól kijönni saját magunkkal.
Tedd fel magadnak azt a kérdést is: ha egy barátodtól hallanád azt, amiben Te szenvedsz, akkor vele is ilyen szigorú lennél? Neki is ugyanezeket mondanád? Kritikus lennél vele? Mit mondanál neki? Fogalmazd meg, írd le!
Ne szorulj bele az önbántalmazó mondatokban, gondolkodásba, melyek a kudarckerülésben tartanak!
Mi az az imposztor-szindrómára?
Az imposztor-szindróma az elégtelenség érzése, amelyet sokan tapasztalnak meg még akkor is, ha egyébként sikeresek a szakterületükön. Ilyen esetben az érintettek úgy érezhetik, hogy nem érdemlik meg az elért sikert, és nem olyan tehetségesek, mint mások. Például jó beosztásban dolgozik az illető, mégis az a meggyőződése, hogy csupán a szerencsének köszönheti ezt. Bármikor rájöhetnek a felettesei, hogy ő alkalmatlan erre a feladatra, mégha rendelkezik is a megfelelő képzettséggel.
Az imposztor-szindrómának többféle típust különböztetjük meg!
1, A perfekcionista mindig a tökéletességre törekszik. Ha már egy kis hiba csúszik a gépezetbe, akkor úgy érzi, hiábavaló volt minden.
2, A szakértő típusú, aki mindent tud. Kötelességének érzi, hogy mindenre tudnia kell a választ, mindenhez hozzá kell szólni. Ha mégse sikerül, akkor azt szégyenként éli meg és kudarcnak datálja.
3, A magányos típus mindent egyedül akar megoldani. Ettől értékeli magát fontosnak, szerethetőnek. Nehezen tud segítséget elfogadni. Ezt gyengesége beismerésének tartja. 4, A született zseni típus, aki minimális tanulással nagyon jó eredményeket ér el. Megszokja, hogy mindig sikerül, amit eltervez. Ha bekerül egy másfajta követelményrendszerbe, akkor szembesülhet azzal, hogy már nem tud az a zseni lenni, akinek eddig ismerte magát. Nem tudja az addigi színvonalát hozni. Kétségbe esik, mert nincs hozzászokva a kudarchoz és elveszíti a magabiztosságát.
5, A superman, superwoman, aki mindent meg akar oldani. Túlvállalja magát, nagy erőbefektetéssel dolgozik. Mivel emberből van ő is, idővel elfárad ebben a folyamatban. Ilyenkor lemerül, kétségbe esik.
Nézzük meg, mi lehet a kiút ezekből a csapdákból, melyek főképp nőket érintenek! Ők hajlamosabbak a hibákat belső körülményeknek, a sikereket pedig külső szerencsének megélni.
Mit lehet tenni?
1. Felismerni
Nem lehet elkerülni, hogy szembesüljünk a kudarcainkkal, az imposztor-szindrómánkkal. Ezt tudatosítani kell.
2. Kimondani
Muszáj erről beszélni olyan emberekkel, akikben megbízunk, akikre reálisan számíthatunk.
3. Felelősséget vállalni
Vállalj felelősséget a sikereidért is! Ismerd el őket, és ne a véletlen művének tudd be!
Ez nem beképzeltség! Érdemes eredménynaplót vezetned! Bizonyos időközönként írd fel az eredményeidet! Így rajzolódik ki előtted, hogy az eredményeidnek van egy háttere, ami nem a véletlennek köszönhető, nem a semmiből lett. Ezek e Te érdemeid.
Ne hasonlítgasd magad másokhoz!
Hosszú Katinka úszóbajnokunk egyszer azt nyilatkozta, hogy abban a pillanatban elveszíti a versenyt, ha átnéz a szomszéd sávba úszás közben. Akkor már nem magára figyel, hanem azzal törődik, hogy az ellenfele hol tart. Lecsatlakozott ezzel arról a sínről, amin önmagára kellene figyelnie.
Mindig lesznek nálunk jobbak. Ez nem jelenti azt, hogy mindenben is jobbak nálad.
Érdemes az érzéseket és a tényeket különválasztani egymástól! Attól, hogy Te butának érzed magad, az nem jelenti azt, hogy ez egy tény is. Érdemes megkérdőjelezni, hogy a tények és az érzések között biztos-e, hogy teljes az összhang?
A kudarckerülésnél érdemes észben tartani, hogy ez nem több, mint egy hamis biztonság-játék, hiszen nem derül ki, kik is vagyunk valójában, melyek a saját képességeink. A képességeid igazán nem kerülnek megmérettetésre.
A kudarckerülés a magánéletünkben, a párkapcsolatainkra is kihat!
Például valaki egy szenvedélybeteget választ társul, akire folyamatosan figyelnie, aggódnia kell. Így nem tud létrejönni egy egyenrangú kapcsolat, amelyben arra is tudunk figyelni, mi hogy vagyunk a másik mellett. Itt örökösen a párunk szükségletei uralják le a kapcsolatot. Szimpla alárendelődés történik. A választás mögött az húzódik meg, hogy ez a szenvedélybeteg ember legalább elfogad engem. Neki legalább kellek. Ezért nem merek váltani és inkább szenvedek.
A kudarckerülés feloldásának fontos lépése a szembesülés
Hiába próbáljuk elkerülni a felismeréseinket, ezek elkísérnek minket az életünk során. Vissza-visszatérnek, mint valamiféle mintázat. Addig-addig ütik fel a fejüket, amíg nem vesszük tudomásul, hogy nekünk valami dolgunk van ezzel a történettel. Elkerülésben leélhetünk egy életet, de az hamis lesz. „Az élet olyan, mint egy röpke színdarab, amit csak egyszer játszanak le, nincs benne ismétlés”. – tarja egy japán mondás.
Érdemes felfigyelnünk a mintaismétlődésre!
Ha valami már többször ismétlődik, akár munkahellyel kapcsolatban, tanulmányban, magánéletben, akkor érdemes azon elgondolkodni.
A “Mi lesz, ha…?” kérdés helyett próbálj meg másfajta kérdéseket feltenni magadnak! Például: “Honnan hozom én ezt?” “Hogy alakult ki bennem ez a működés?”
Senki se születik úgy, hogy haragszik magára, kritikus önmagával. Tanultuk, felszedtük az évek során ezt a fajta működést. Érdemes lenne tudatosítani, vajon honnan jön?
Mindezek kialakulásában szerepet játszanak egyes szülői típusok.
Az idomár szülő azt érezteti a gyerekével, hogy szinte a felnőttes tökéletességéért szereti. Magas az elvárásszintje gyermekével szemben. Az ilyen szülő ezzel nem bántani akarja a gyerekét. Azt hiszi, jót tesz vele, mégis visszafelé sül el a dolog. Így a gyerekben kialakul az a gondolat, hogy ő akkor szerethető és elfogadható, ha nagyon magasan teljesít. Ha hozza a tőle elvárt mércét. Az önbecsülése egy pillanat alatt összeomlik, amikor felnőttként perfekcionista emberré válik. Ha nem tudja hozni azt, amit szerinte elvárnak, akkor úgy érzi, mindent elveszített, ő nem érdemes mások szeretetére.
Az ilyen típusú szülők azáltal nem szeretik jól gyereküket, hogy náluk a végletek ingadoznak. Az egyik pillanatban nagyon megdicsérik, a következő pillanatban viszont szélsőségesen kritikusak vele. A gyerekben nem alakul ki az egészséges egyensúly, ki is ő valójában. Az ilyen gyerek felnőve kényszeresen kerüli a hibázás, a kudarc lehetőségét. Mindent megtesz a céljaiért. Ennek a hozzáállásnak hosszú távon olyan szövődményei lehetnek, amelyet egy ponton túl már csak szakember segítségével lehet orvosolni. Előjöhetnek evészavarok, depresszió, kiégés, elmagányosodás, alkohol és gyógyszer kóros használata is megtörténhet. Önmaga megnyugtatására nincs jó módszere az illetőnek. Vagy tökéletesen teljesít, vagy semmi alapon teljesen el tud veszni az érzései hálójában. Ha nem tudja az általa elképzelt hihetetlenül magas teljesítmény mércéjét hozni, akkor az biztosan nem lesz jó.
Önazonosságunk gyógyításához fontos lépés azt tudatosítani, honnan hozom azt a bánásmódot, amit magammal szemben alkalmazok. A kritikus hangok, amelyekkel kommentáljuk önmagunkat, cselekvéseinket, működésünket, beépültek az évek során. Kritikusaink nem csak a szüleink lehetnek, hanem idősebb testvér, egy edző, vagy osztálytárs. Olyan, aki az üzeneteivel azt közvetítette felénk, hogy meglétünk valamilyen szempontból nem elég.
Gondolkodj el azon, ha már az életed eddigi része így telt el, hogy ez a kritikus hang volt benned hangosabb, akkor hogyan szeretnéd eltölteni a hátralévő életedet? Mit helyeznél inkább előtérbe? Érdemes a “Mi lett volna, ha..?” helyett a “Mi lenne, ha meg se próbálnám?” kérdést feltenni! Próbálj most már alternatívákat keresni!
ÚTRAVALÓ:
Emberből vagyunk. Mindannyiunknak dolga van a kudarcainkkal, melyekre szükségünk van. Sokszor a legjobb dolgok akkor történnek, amikor megengeded magadnak, hogy kudarcaid lehessenek! Felállhatsz, tanulhatsz belőlük, megtudod, hogy mivel van még dolgod. Az életünk során megannyi “fotó” készül rólunk. Kudarcaink is egy-egy pillanatképek. De nem ezek az előnytelen képek fognak meghatározni, nem ezek mondják meg, milyen voltál, milyen vagy. Többféle kép készül rólad, és fogadd el a rosszabbakat is! Adj magadnak lehetőséget a fejlődésre, hogy előrébb legyél ebben a folyamatban! Ne ellenségként, hanem tanítómesterként tekints a kudarcra. Ami ráirányítja a figyelmedet, melyek azok a területek, amelyekkel, ha jól bánsz, hosszabb távon örömtelibb és teljesebb lehet az életed.
Az anyagot Barkász Heléna pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus gondolatai alapján állítottuk össze.