Mindent Isten nagyobb dicsőségére

Loyolai Szent Ignác áldozópap, a jezsuita rend (Jézus Társasága) megalapítója, a Lelkigyakorlatok szerzője. Liturgikus emléknapja július 31.

Milyen ember volt Ignác és mit tanulhatunk tőle?
Egy bizalmas barátja ezekkel a szavakkal jellemezte: „Ignác atyánkban nagyszerű természet és átfogó szellem párosult egymással. Ezeknek az adottságoknak a birtokában, és Urunk kegyelmével minden erejét latba vetette, hogy nagy dolgokat vigyen végbe, és minden tette csupa tűz volt. Akár a Társaságot nézi az ember, amelyet alapított, akár a Lelkigyakorlatokat, úgy találja, hogy csupa életet árasztó szeretet, csupa lobogás, soha nem nyugvó buzgalom, állandó felhívás és ösztönzés a lelkek tettre kész megsegítésére. Nem látjátok, hogy háborúban állunk, hogy a csatatéren vagyunk? Isten szolgája nem lehet lusta.” Szent Ignácra semmi sem lehet jellemzőbb, mint életének, a Lelkigyakorlatok egész szellemének és a rendi szabályok fő irányvonalának rövid, de találó foglalata: Omnia ad maiorem Dei gloriam – Mindent Isten nagyobb dicsőségére.

Loyolai Szent Ignác személye és lelkisége nem csak a jezsuitáknak fontos. Az ignáci lelkiség nem korlátozódik szerzetesekre, hanem olyan utat mutat, ami világi keresztények számára is járható. Ez egy olyan lelkiség, amely nem akar elzárkózni a világ elől, hanem arra törekszik, hogy e világ forgatagában keresse és találja meg azt az Istent, akinek szeretete izzik minden valóság legmélyén. Jézus Krisztus barátaiként és társaiként indul a világba, Vele együttműködve dolgozik azon, hogy ez a világ mind jobban az Isten szíve szerinti és így mind emberibb világgá váljék az Isten dicsőségére.

„Az egyház olyan fia ő, akire valóban örömmel és jogos büszkeséggel emlékezhetünk… Ő tudta, hogyan kell engedelmeskedni, amikor felgyógyult sebéből, Isten hangja egyenesen szívében szólalt meg. Válaszolni tudott a Szentlélek ösztönzésére és általa megértette, milyen módon számolhatja fel korának bajait. Minden pillanatban engedelmes volt Szent Péter trónjához és arra vágyott, hogy alkalmas eszközt adjon Szent Péter utódainak kezébe az evangelizáció érdekében. Ezért hagyta örökül az engedelmességet, mely Társaságának egyik karizmatikus jegye. Loyolai Szent Ignác felhívást jelent a hűségre, nemcsak a Jézus Társasága tagjai számára.”
Szent II. János Pál pápa

„A Szent Ignác által kínált út arra irányul, hogy az ember rátaláljon a szabadságra: hogy tudjon szabadon azzá válni, akivé lennie kell; hogy szeressen, és elfogadja mások szeretetét; hogy jó döntéseket hozzon; s hogy megtapasztalja a teremtés szépségét és Isten szeretetének misztériumát.”
James Martin SJ

Mit tudnál tenni Isten nagyobb dicsőségére a mindennapjaidban, a szűkebb környezetedben?

Nem várt figyelmesség Jézustól

Július 28. – Évközi 17. vasárnap 
Olv.: 2Kir 4,42-44; Zs 144; Ef 4,1-6; 
Evangélium: Jn 6,1-15 

A már erősen idősödő, egyre betegebb ateista férfit rávette egy hívő barátja, hogy látogassa meg a plébánost és beszélgessen el vele. Azt remélte, hogy öreg korára, halála előtt talán megtér, és Isten helyet ad neki a boldog Mennyországban. Az idős férfi nagy nehezen rászánta magát és becsöngetett a plébániára. Amikor este találkozott hívő barátjával, sugárzó arccal mesélte neki: „Máris megfogott valami a ti vallásotokban! Újra el fogok menni oda, és igyekszem befogadni mindazt, amire a pap tanít.” A másik férfi örömmel, de csodálkozva kérdezte: „Mi az, ami ilyen rövid idő alatt ekkora hatással volt rád? Miféle bölcsességeket mondott neked az atya?” „Ó, valójában semmi különöset. De amikor beléptem az ajtón, akkor épp egy másik emberrel foglalkozott. Azonban amikor én odaköszöntem, rögtön felugrott, kedvesem hozzám sietett, betessékelt egy szobába és kényelmes hellyel kínált, s udvariasan elnézést kért, hogy még 10-15 percet várakoznom kell rá. Mindezt úgy, hogy előtte soha nem látott, és azt sem tudhatta, mit akarok tőle! Én már nagyon régen nem tapasztaltam senkitől ilyen önzetlen figyelmességet és udvariasságot. Ezzel máris megnyerte a bizalmamat.” – felelte az öreg.   

A lélek mélységei felé sokszor egészen egyszerű dolgokon keresztül visz az út. Az Isten szeretetének érintését legtöbbször az emberi szeretet tettein keresztül tapasztalhatjuk meg. Az evangélium elbeszélését hallgatva vajon észrevesszük-e, hogy Jézus itt valami olyasmit tesz, amire az emberek valójában nem számítottak. Nem kérték, nem várták Tőle, és eszébe sem jutott volna senkinek számon kérni, ha nem történik meg. A tömeg azért követte Jézust, mert Isten igéit akarta hallani Tőle. Lelki táplálékra vágyott, s természetesen ezt is megkapta Jézustól. A Mester azonban meghallja azt is, amit nem mondanak ki. Meglátja azt is, ami mellékesnek, jelentéktelennek tűnik. És segíteni akar ott és abban is, amikor és amiben nem várják tőle. Észreveszi, hogy az emberek éhesek. Elhagyatott helyen vannak, és nincs elég táplálékuk. A lelki igény mellett észreveszi a testi igényeket is, és magára veszi azoknak kielégítését is. Nem más ez, mint egy nem várt figyelmesség, amire ugyanakkor nagy szükség volt. Egyfajta udvarias gesztus, ami elmaradhatott volna, de mivel megtörtént, rendkívüli hatással volt az emberekre. Jézus megszaporítja az öt kenyeret és a két halat, jóllakatja a tömeget, s ezzel megmutatja, hogy valóban figyel rájuk, valóban fontosak neki azok, akik követik és hallgatják. Nem csupán az Ő saját célját tartja szem előtt, az evangélium hirdetését, ami persze szintén az emberek javát szolgálja. Ez a teljesen váratlan udvarias gesztus ráébreszti az embereket, hogy tényleg fontosak Jézusnak, hogy valóban önzetlenül szereti őket. Ezáltal sokkal nyitottabbá válnak mindarra, amit Jézus szeretne adni nekik. Jézus önzetlenségét az is mutatja, hogy nem fogadja el az emberek által felkínált viszonzást: tudniillik elutasítja azt, hogy királlyá tegyék. Amikor a politikában, választások közeledtével rendszeres eszközzé válik a rászorulók szavazatokért történő etetése-itatása, szinte hihetetlennek tűnik, hogy valaki ne a saját hatalmának, gazdagságának növelése érdekében tegyen ilyen gesztusokat. Érdekesnek és szokatlannak tűnhetett ez akkoriban is, hiszen a római császárok akkor már hosszú ideje hatalmaskodtak az embereken azáltal, hogy kielégítették a tömeg kenyér- és cirkuszéhségét.   

Vajon mi képesek vagyunk-e kilépni saját céljaink, elvárásaink világából az emberi kapcsolatainkban? Észre tudjuk-e venni, hogy milyen állapotban vannak azok, akikhez odalépünk? Hogy valójában mire is van szükségük amellett, amit esetleg mi akarunk adni nekik vagy éppen elvenni tőlük? Tudunk-e igazán önzetlenül figyelni rájuk, ahogyan azt Jézus tette? Ha igen, és ezt a tetteink is bizonyítják, akkor meg fogjuk tapasztalni, hogy az emberek nyitottabbá válnak arra, amit mi akarunk tenni velük és értük. Ha megtapasztalják emberi szeretetünket, akkor az Isteni szeretet áradása előtt is könnyebben kitárják a szívüket.  

Dr. Finta József atya

4 elengedhetetlen tényező a jó pihenéshez

Komoly ára van annak, ha valaki nem szán elég időt a pihenésre, és sosem száll ki a mókuskerékből. Főleg, amikor itt a nyár! Legtöbben azt gondolják, hogy a legjobb módja a dolgos hétköznapok kipihenésének egy jó hosszúra elnyújtott nyaralás. Azt az energiát, amit munka közben elhasználnak, hosszas pihenés eredményeként lehet visszanyerni. Tehát, minél hosszabb a vakáció, annál jobb. A mókuskerékből való kiszakadás valóban nagyon fontos, de mind rövid, mind hosszú távon rengeteg előnnyel jár. 

Ugyanakkor sokan egyáltalán nem, vagy csak nagyon rövid időre mennek el szabadságra, mivel félnek attól, hogy a visszatérésük után feladatok tömkelege zúdul rájuk. Ez a gondolat pedig még stresszesebbé teszi őket, mint maga a munka.
Nem mindegy, hogy az ember hogyan tölti a szabadnapjait, és milyen módon próbál feltöltődni. Komoly ára van annak, ha valaki nem szán elég időt a töltődésre, és sosem száll ki a mókuskerékből. Azok, akik egyáltalán nem vesznek ki szabadságot, nagyobb eséllyel égnek ki a munkában. Emellett érzelmileg is kimerülhetnek, és úgy érezhetik, nem tudnak megfelelni a szakmai elvárásoknak. A kiégés nemcsak az egyénre lehet hatással, de közvetetten házasságokat, családokat tehet tönkre. Súlyosabb esetben depresszióhoz, egészségügyi problémákhoz vagy akár öngyilkossághoz is vezethet.   

Bár egyértelmű, hogy igenis meg kell engedni magunknak a pihenést, nem mindegy, hogyan időzítjük, és hogyan töltjük a szabadnapjainkat.
Sabine Sonnentag szociológusa húsz évig tartó kutatómunkájának eredményeként négy faktort azonosított, ami mentén egy feltöltődést elősegítő szabadságot értékelni lehet. Az a kikapcsolódás, ami mind a négy faktort magas szinten teljesíti, olyan, mint egy tápanyagokban gazdag ebéd. Ám azok, amelyekből az alábbi tényezők hiányoznak, olyanok, akár az üres kalóriák.  

Nézzük a négy tényezőt! 

1, Relaxáció
Lényege, hogy valami kellemes és kevés energiabefektetést igénylő cselekvést kell végezni. Nem kell, hogy teljesen passzív tevékenység legyen, de fontos, hogy ne érezzük közben, hogy valamit el kell érni, teljesíteni kell. Lehet ez strandolás, kerékpározás, hosszabb séta, kertgondozás…

2, Kontroll
Mi döntjük el, mivel szeretnénk az időnket tölteni. Miközben a munka során sok esetben mások utasításait kell követni, valamint otthon is vannak bizonyos kötelezettségeink, addig a vakáció során kézbe vehetjük az irányítást azzal kapcsolatban, hogy mire szeretnénk energiát és figyelmet fordítani. 

3, Flow-élmény
Csíkszentmihályi Mihály pszichológus írta le először, hogy ha olyan tevékenységet végzünk, ami valamennyire kihívást jelent, de egyben fejlődési lehetőséget is a képességeinkben, valamint kellően értékes számunkra, akkor teljesen belemerülhetünk, és sokkal jobban érezhetjük magunkat általa. Ha sikerül olyan tevékenységeket végezni, amik flow-t idéznek elő a szabadság alatt, akkor azok jutalomértékűek lesznek, és növelik az elégedettséget.

4, Elszakadás a munkától
Bár fizikailag lehet, hogy az irodától jó pár száz kilométerre süttetjük a hasunkat a strandon, fejben simán lehet, hogy folyamatosan pörögnek az Excel-táblák és az elintéznivalók. Érdemes lehet nyaralás alatt otthon felejteni a munkával kapcsolatos eszközöket, vagy legalábbis kikapcsolni őket. Ha nem így teszünk, folyamatos készenlétben tartjuk magunkat, és megöljük a feltöltődés lényegét.
Azzal, ha otthagyod pár napra az irodát, a munkádat, nem áll meg az élet. Sőt, azzal teszed a legjobbat önmagadnak, ha kicsit kikapcsolsz, és hagysz időt a feltöltődésre, hogy a szabadság után újult erővel vághass bele a dolgos hétköznapokba.

Femina.hu 

Számodra mi jelenti a pihenést? Hogyan tudsz a legjobban kikapcsolódni? Mi az, ami feltölt? Neked van bevált gyakorlatod?
Megosztanád velünk, hátha egyikünk, másikunk is szívesen kipróbálná!

Jó pásztorként terelgetni embertársainkat

Július 21. – Évközi 16. vasárnap
Olv.: Jer 23,1-6; Zs 22; Ef 2,13-18; 
Evangélium: Mk 6,30-34 

A kecskemama rendkívüli módon féltette kicsinyeit a tigristől. Mivel azt akarta, hogy mindenáron messze elkerüljék ezt a veszélyes vadállatot, félelmetes képekkel festette le a tigrist. Meséiben a tigrisnek hegyes tüskéi voltak a hátán és a farkán, lángot okádott, legalább háromszor akkora volt, mint a valóságban. A kiskecskék el is képzelték újra és újra ezt a förtelmes jószágot, s rettegtek még a gondolattól is, hogy találkozhatnak vele. Egy alkalommal a kiskecskék anyjuktól kissé elkóborolva szaladgáltak a bozótosban. Egyszer csak egy szép, csíkos, jól megtermett macska-szerű állatot láttak. Nagyon tetszett nekik a még sohasem látott állat fényes, csíkos bundája. Bátran közelebb mentek hát hozzá, hogy beszédbe elegyedjenek vele. Még akkor is csak vidáman vihorásztak, amikor a csíkos bundájú, szép vadállat hegyes, piros nyelvével jóízűen végignyalogatta a száját. A következő pillanatban azonban szétszaggatta őket a tigris. Amikor a kecskemama hangos sírása széltében-hosszában betöltötte ez erdőt és mezőt, az állatok rosszallóan csóválták a fejüket. Egyik-másik meg is szólalt, s ezt mondták: „Nem lett volna jobb egyszerűen elmondani a gyerekeknek, milyen is valójában a tigris?! Akkor majd maguktól is elkerülték volna!”  

Amikor az evangéliumot hallgatjuk, talán felmerülhet bennünk a kérdés: Hogyan lehetnek emberek ilyen önállótlanok, megvezethetők? Valóban úgy mennek utána Jézusnak, mint a birkák a pásztornak! Még jó, hogy napjainkra kinőtte az emberiség ezt a gyermekbetegséget! Mindenki a maga útján járhat, s nem azt várja, hogy mások mondják meg neki a tutit! Kérdés, hogy valóban így van ez? Tényleg annyira önálló és szabad korunk embere? Dehogyis! Hányan és hányan vetik bele magukat a csillagjóslásba és mindenféle jóslásba vetett hitbe! Milyen sokan keresik a válaszokat életük nagy kérdéseire az élettelen és személytelen természeti erőknél! Nem hiányoznak a szorgalmas betelefonálók az EZO TV műsorába. Akik pedig a leghangosabban hangoztatják személyi szabadságukat azokkal szemben, akik többnyire szeretettel és felelősséggel állnak hozzájuk (szülők, tanárok, egyházi személyek), azokat manipulálja legjobban a média, a reklámipar vagy a kortársak nyomása. Bizony, ma sem vesztették érvényüket az evangélium szavai: „Olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok.” Az embernek igenis szüksége van iránymutatásra, támaszra. Nem úgy teremtetett, hogy egymaga találjon ki, fedezzen fel mindent, s egyedül állja az élet viharait. Különösen akkor van szüksége mások felkarolására, amikor a saját maga választotta útban csalódott, amikor saját döntéseit kénytelen volt utólag tévesnek ítélni, talán nem is egyszer. Ilyenkor vesz erőt az emberen az elcsigázottság és kimerültség, ilyenkor jobban megnyílik a szíve valakinek a követésére. Azonban nagyon nem mindegy, kiben, miben keressük és találjuk meg a támaszt, a pásztort! A jósok, az EZO TV, vagy egyáltalán a média vagy a csordaszellem nyomása nem a megfelelő választás. Az olvasmányban Jeremiás próféta ostorozza a rossz pásztorokat, akik a maguk érdekét nézik, nem a rájuk bízottakét, akik kihasználják és félrevezetik az embereket, ahelyett hogy segítenék. Ott és akkor ezek a prófétai szavak Izrael és Júda hatalmaskodó, önző királyaira vonatkoztak, akik nem a nép javával törődtek, s Isten iránt engedetlenül csapdába vezették országaikat. Ma is számtalan rossz pásztor akad azonban, olyan önjelölt vezetők, akik maguk is téves úton járnak, s nem akarnak igazán jót azoknak, akik hallgatnak a szavukra.   

Az Isten Igéje egyedül Jézust nevezi „jó pásztornak”, s akik az Ő meghívására részt vállalnak az Ő pásztori szolgálatából, azoknak Vele és Általa kell teljesíteniük ezt a küldetést. Legyenek akár szülők, akár pedagógusok, akár papok vagy politikusok. Ez pedig nem csak azt jelenti, hogy az embereket kisebb-nagyobb döntéseikben Jézus tanítását alapul véve igyekszünk segíteni, vagyis a jézusi irányt mutatjuk nekik, hanem azt is jelenti, hogy Jézus módszereit használjuk. Jézus pedig nem veszi el az Őt követők szabadságát. Nem önállótlanságot, vak engedelmességet követel, hanem éppen hogy arra tanít, hogy az ember szeretetből, vagyis minden rossz befolyástól szabadon, a jót ismerve, elismerve cselekedjen. Nem hozza meg helyettünk életünk döntéseit, hanem megadja a jó szempontokat, hogy azok a döntések helytállóak legyenek. Segít kitartani a döntéseinkben, hűségesnek lenni választásainkhoz. A Jézushoz, mint Jó Pásztorhoz való ragaszkodás még csak azt sem garantálja, hogy nem lehetnek hibás döntéseink, nem tévedhetünk helytelen útra. Mivel szabadságunkat az Úr nem veszi el, igenis elkóborolhatunk a nyájtól, ahogyan az Evangélium le is írja. Ilyenkor azonban a jó pásztor nem tér napirendre egy kézlegyintéssel a tévelygésünk fölött, mondván, hogy „én megmutattam a helyes irányt, miért nem arra indult!”. A jó pásztor utána indul az eltévelyedettnek, nem hagyja magára kóborgásaiban sem, s ha engedi, akkor nyakába veszi, s visszaviszi a helyes útra.  

Ha Jézust követve akarunk pásztorai lenni a bennünk bízó, tőlünk tanácsot kérő embereknek, akkor nekünk is hasonló módszereket kell követnünk. Világos irányt mutatni (főleg életpéldánkkal), következesen kitartani a krisztusi értékek mellett, de a döntéseket mégis rábízva embertársainkra. Ha hibát, tévutat látunk, lehet figyelmeztetni, de nem „felülről, kívülről”, hanem együtt hordozva a rossz döntések terhét a ránk bízottakkal. Nem közömbösen „letudottnak” gondolni a feladatunkat azzal, hogy mi megmondtuk, mi lenne a helyes, hanem támaszt nyújtva kitartani a kapcsolatban a tévelygőkkel is, türelmesen vezetgetve őket újra a helyes irány felé.   

Dr. Finta József atya

A játék a szeretet egyik legtisztább kifejezése
– 7 ok a játékra –

Stuart Brown, a játékviselkedés úttörő kutatója szerint a játék nem csupán szórakozás, hanem létszükséglet. Játszani csak önként, mindenféle kényszertől mentesen lehet. A játék céltalan szórakozás, ami általában várakozással kezdődik, majd az öröm, a meglepetés, az empátia vagy az erő megélését követően nyugalommal ér véget. A játékszükséglet belső hajtóerőként működik, és az emberek különböznek aszerint, hogy mennyire erős ez a szükségletük.

A játék rendkívül sok előnnyel jár, nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek életében is.

Miért jó játszani?
1, Örömet okoz
A játék sokféleképpen fokozza az érzelmi jóllétünket. Boldogsággal tölthet el, ha a játékban sikerül leküzdenünk egy nehézséget, megoldanunk egy feladatot, legyőznünk egy veszélyt, újraélnünk egy kellemes pillanatot vagy megvalósítani valamely vágyunkat. Fokozhatja az örömérzetünket, hogy a játék során kiadhatjuk magunkból a feszültséget, hangosan nevethetünk vagy építhetjük a kapcsolatainkat.

2, Segít a feszültségszint szabályozásában
Grastyán Endre magyar orvos szerint a játék segítségével a feszült és az oldott állapot közötti optimális szintet próbáljuk beállítani. A feszültség szintje csillapítható, de emelhető is a játékkal, így fontos szerepe van az energiaszintünk szabályozásában.

3, Enyhíti a stresszt
A játszás felfrissít, feszültségoldó és feszültség levezető hatású. Gyermekként az egyik legnagyobb szórakozásom a szénakazalban ugrálás volt: néhány ugrás, és minden rosszat magam mögött hagytam. A játék során biztonságban, valódi veszélyhelyzet nélkül élhetjük át a feszültséget (gondoljunk a gyermekét magasba dobó apukára, vagy a katonásdit játszó kisiskolásokra).

4, Megkönnyíti a tanulást és a munkát
Bizonyos játékok javítják az agyműködést, és hozzájárulnak a képzelet, a kreativitás és a problémamegoldás fejlődéséhez. A munka vagy tanulás közben beiktatott rövid, játékos szünetek segíthetnek új nézőpontból nézni a problémát és kreatív megoldást találni. A gyermek könnyebben tanul, a felnőtt pedig hatékonyabban dolgozik, ha a feladat szórakoztató és játékos. .

5, Segít a jelenben élni
Az elmélyült játék során megtapasztalhatjuk az áramlat (flow) élményét, amikor teljesen elmerülünk és feloldódunk abban, amit csinálunk, és csak az adott tevékenységre fókuszálunk. Ebben a lelkiállapotban nem gyötörjük magunkat a múlt hibái miatt, és kizárjuk a jövő tennivalóit is, egyedül a jelen számít.

6, Segít, hogy jobban megismerjük önmagunkat (és másokat)
A játékok segíthetnek abban, hogy a személyiségünk olyan részeit is megtapasztaljuk, amire a hétköznapok során nincs lehetőségünk. A játék közben megélhetjük azokat a tulajdonságainkat, amelyeket a hétköznapokban elfojtunk. Ilyen, amikor a stratégiai játék során a mindig békés barátunk agresszív támadásba kezd, vagy a visszahúzódó ismerősünk pikáns humoráról tesz tanúságot a drámajáték közben.

7, Összeköt másokkal
Stuart Brown szerint az örömteli kapcsolat első jele, amikor az anya és a gyermeke egymásra néznek, a baba mosolyog, amire az anyából spontán módon kitör az öröm és a játék. A kutató szerint az emberek összetettebb játékai is ezen alapulnak. A játék során olyan barátságos együttlét jön létre, ami gátolja a destruktív agressziót. Ez az oka annak is, hogy a játék segítségével magas szintű önszabályozás (kontroll és önkontroll) sajátítható el.

Az együtt töltött minőségi idő, a jó hangulat és a közös nevetés közelebb hozza az embereket, megerősíti a valahova tartozás érzését, és építi a kapcsolatokat, ami az egyéni szorongásokra és depresszióra is gyógyírként hathat. A játékban megjelenő humor segíthet a nézeteltérések és a kommunikációs problémák elsimításában, de maga a játékhelyzet is fejlesztheti az együttműködést. Az együtt játszók között elindul egy mélyebb, bizalmi kapcsolat, amelyben könnyebben megjelenhet az empátia és az intimitás érzése, ráadásul a biztonságos kapcsolatban történő játék segíti a lelki sebek gyógyulását is.

A játék és a játékosság minden emberi kapcsolatban fontos, de a párkapcsolatban és a szülő–gyermek kapcsolatban kiemelt jelentőséggel bír.

Stuart Brown szerint „a játék a szeretet legtisztább kifejezése”, hiszen nincs más célunk vele, mint értékes időt tölteni a másikkal.

Forrás: Képmás.hu

Neked mit jelent a szabadság?

Július 14. – Évközi 15. vasárnap 
Olv.: Ám 7,12-15; Zs 84; Ef 1,3-14;  
Evangélium: Mk 6,7-13 

Terrorista kinézetű emberek rontottak be egy templomba, éppen a mise alatt: símaszkkal a fejükön, géppisztollyal a kezükben. Elengedtek egy sorozatot a levegőbe, majd hangosan rákiabáltak a jelenlévőkre! „Mindenki takarodjon ki a templomból, mert akik bent maradnak, azokat rögtön agyonlőjük!” Eszeveszett futás, tülekedés kezdődött. Az emberek egymást taposva tódultak ki a templomból. Egy-két perc múltán csak a pap és néhány hívő maradt az épületben, akik elszánt tekintettel néztek az ég felé. Akkor az egyik símaszkos férfi lerántotta a maszkot és nevetve így szólt a paphoz: „Atyám, most már folytathatja a misét! Elhagyta a gyülekezetet minden kétszínű, képmutató, szenteskedő vagy gyáva alak! Most már csak azok vannak itt jelen, akik tényleg hisznek, Istent az életüknél is jobban szeretik.”   

Szabadság! Amikor ezt a szót hallják, a legtöbben talán erre gondolnak: „Azt csinálok, amit akarok!” Szabadnak lenni egyenlő azzal, hogy független vagyok, nem korlátoz senki semmiben. Sajnos, az így értelmezett szabadság jelszavát legtöbbször a rossz tetteink igazolására használjuk. Megtehetem a rosszat, mert nincs jogod korlátozni benne, ha egyszer én így döntöttem és valami miatt így tartom jónak. De ez lenne az igazi szabadság? Ennyi lenne az igazi szabadság? A jóra nem lehet szabad az ember? Miért nem élünk a szabadság lehetőségével többször olyan helyzetekben, amikor valaki, valakik a jóban igyekeznek akadályozni minket? Az Istenben való hitet sokszor ellentétesnek látják a szabadsággal – pedig éppen a komoly, mély istenhit tehet igazán szabaddá. Szabaddá a jóra! Erre tanítanak bennünket az olvasmányok.  

Az ószövetségi szakaszban megjelenik a félelemtől való szabadság Ámosz próféta példájában. Amacja, a királyi szentély, Bétel papja megfenyegeti Ámoszt, hogy hagyjon fel a prófétálással az elszakadt északi országban, Izraelben. Ámosz azonban kinyilvánítja, hogy ő nem önjelölt próféta, aki a saját elgondolása szerint beszél, amikor gondolja, és abbahagyhatja, amikor épp akarja vagy mások akarják. Nem is családi örökségként kapta a prófétálás küldetését, hanem maga az Isten szólította el a juhok mellől, a fügefái alól. Neki esze ágában sem volt prófétálni! Azonban Isten, akiben mélységesen hitt, maga bízta meg ezzel a szolgálattal! Ő pedig, ha már igent mondott, kitart a döntése mellett, Isten küldő szava mellett, s nem lehet attól eltávolítani semmiféle, akár életveszélyes fenyegetéssel. Milyen sokan tántorodnak el az általuk elhatározott, vagy akár már meg is ígért jótól valamiféle vélt vagy valós veszedelem miatt! A félelem megbénítja, vagy legalábbis jócskán korlátozza őket. Pedig ha valaki igazán hisz Istenben, aki a jóra, az igazság megvalósítására küldi, akkor nem riad vissza a félelem miatt, mert tudja, hogy nem csak a saját erejére hagyatkozhat.  

Az evangéliumban pedig azt látjuk, hogy létezik szabadság az eszközök, az anyagi javak, az emberi módszerek bűvöletétől is. A tanítványok arra kapnak felszólítást Jézustól, hogy szinte teljesen eszköztelenül, minden emberileg szükségesnek látszót nélkülözve kezdjék meg az evangélium hirdetését. Nem lehet náluk pénz, tarisznya, de még csak váltás ruha sem. Mennyire idegen gondolat ez a mai embertől, aki el sem tudja képzelni az életét, munkáját, sőt még egy pár napos kirándulását sem a megszokott kütyüjei, hitelkártyája, kedvenc ruhái, látszólagos biztonsága nélkül. A tanítványok azonban megtapasztalják, hogy Jézusra hagyatkozva, az Ő kegyelméből merítve mindezek nélkül is hatékony a munkájuk, sikeres a küldetésük. Nagy szabadságot élnek meg az emberi eszközöktől, amelyek bizony sokszor legalább annyira korlátozzák is az embert, mint amennyire segítik. Később nagy örömmel éli meg ezt a szabadságot Szent Ferenc, Szent Domonkos, Bosco Szent János és még annyi elkötelezett életű Krisztus-követő! Természetesen nem jelenti ez az anyagiaktól vagy emberi eszközöktől való szabadság azt, hogy nem birtokolhatunk semmi ilyesmit, vagy nem használhatjuk őket! A szabadság nem egyenlő a mentességgel, a „nincs”-csel. Azonban fontos, hogy az eszköz valóban csak eszköz legyen, és ne cél! Valamint ne essünk kétségbe, ha ezek közül valamit elveszítünk! Ha valóban Istenben bízva és Isten ügyén fáradozunk, akkor mindig megkapjuk azt, ami valóban szükséges és nélkülözhetetlen!   

Dr. Finta József atya