Biztass és dicsérj minél többet!

Az emberek az életük során napról-napra szemben találják magukat megoldandó feladatokkal. Ezek megoldása lehet könnyű, de lehet nehéz, bonyolult is. Járhat sikerrel, lehet eredményes. A sikerrel elvégzett feladat ad önbizalmat az embernek az újabb nehézségek megoldásához. Ez viszi előre a fejlődést. A hasznos, sikeres tevékenységet jutalmazásképpen legalább dicséret illeti meg.

A szóbeli dicséret, vagyis a verbális méltatás nagyon fontos és hatásos módszere az elismerésnek az élet bármely területén, és bárkire vonatkozóan. Pozitív töltésénél fogva jóleső érzést vált ki, mintegy biztatás is a jóra, és a még jobbra. A dicséret, mint tükör fejezi ki tetteik mozzanatait, de csak akkor hű kép, ha az realitást tükröz.

Így dicsérj jól!

Biztosan sokan voltunk már úgy, hogy nem tudtuk, hogyan reagáljunk a dicsérő szavakra. Szoktunk egyáltalán dicsérni, fontos számunkra az elismerés? Milyen hatással van az önbizalmunkra? Tudunk-e dicsérni, tudjuk-e fogadni az elismerő szavakat?
A dicséret egy olyan motivációs bázis, amelyet kár lenne nem kihasználni mind a gyerekek, mind a felnőttek körében.

A pozitív visszajelzésre mindig szükség van. Egyre gyakrabban halljuk, hogy nincs szükségünk dicséretre, elég, ha mi szeretjük magunkat. Ez csak részben igaz. Csak akkor tudunk így működni, ha gyerekkorunkban a körülöttünk lévő felnőttek a megfelelően használt dicséretekkel segítettek egy egészséges önbizalom kialakításában. De az egészséges önbizalom mellett is időnként szükségünk van egy kis pozitív visszajelzésre.

Előfordul, hogy nehezen fogadjuk be a dicséreteket, mert az nincs összhangban az önértékelésünkkel. Az, amit gondolunk magunkról, távol van attól, amit mondanak, és emiatt elfogadhatatlannak tűnik. Könnyebb eltolni magunktól, mint változtatni a magunkról kialakított képen. Legtöbbször szabadkozunk, nem is tudjuk, hogy kell fogadni az elismerő szavakat.

Az önbizalom központi fogalma a mindennapjainknak, gyakran halljuk, mondjuk, használjuk. De vajon ki mit ért alatta? Lényegében az önbizalom saját képességeinkbe, tehetségünkbe vetett hit. Ugyanakkor szoros kapcsolatban áll olyan fogalmakkal, mint siker, önszeretet, önhatékonyság, sikertelenség, kudarc. Az önbizalom leggyakrabban olyan kontextusban kerül elő, ha hiányzik, ha hibádzik. Pedig önbizalommal élni jó, meghatározza életérzésünket, munkánkat, kapcsolatainkat. Gondoljunk csak saját élettapasztalatainkra. Mikor végezzük szívesebben akár a mindennapi dolgainkat? Ha folyamatosan az azokban rejlő hiányosságainkat jelzik vissza, ha nem kapunk semmiféle visszajelzést, vagy ha megdicsérnek érte? Azt sejtem, hogy legtöbbünket a pozitív visszajelzés motivál a legjobban.
A dicséret egy olyan motivációs bázis, amit kár lenne nem kihasználni mind a gyerekek, mind a felnőttek körében. Kutatások igazolják, hogy az elmarasztalás, neheztelés inkább ront a teljesítményen, míg a dicséret a teljesítményfokozó hatása mellett még az önbizalmunkat is fejleszti. Az önbizalmunk építésének kulcsa a visszajelzések adása, kapása, befogadása – főként gyerekkorban. De természetesen a reális önbizalomhoz reális, hiteles visszajelzések kellenek.

Dicsérjünk okosan. Nem jó nevelési elgondolás, hogy ha a gyereket sokat dicsérjük, akkor lesz önbizalma. Nem a sok dicséret, hanem a helyesen, tudatosan használt dicséret az egészséges önbizalom kulcsa. Az is fontos, hogy a dicséret olyan legyen, amely további cselekvésre sarkall.

A dán nevelési szokások szerint ők nem csak megdicsérik a gyereket, hanem beszédbe elegyednek a gyerekkel az elvégzett munka kapcsán. Megkérdezik, hogy mit csinált, hogyan valósította meg, miért úgy gondolkodott, és megerősítik abban, amit jól csinált. Itt a pozitív visszajelzés mellett az őszinte érdeklődés, és a beszélgetéssel alakuló kapcsolat, ami tovább motiválja a gyereket, és építi az önbizalmát.
Ha nem megfelelő módon használjuk a dicséretet, kétélű fegyverré válhat. Például túlzott dicséret túlzott önértékeléssel rendelkező, énközpontú felnőttet formál, akinek személyisége infantilis és labilis. Ha pedig önértékelésünk súlypontja kívülre, a külvilágba esik, mindig kintről várjuk a megerősítést, csak arra építkezünk, akkor a motivációink, teljesítményünk mindig a külső megerősítésekhez kötődik majd.

Ágoston Imola, pszichológus

Te tudsz dicsérni, bíztatni?

Július 07. – Évközi 14. vasárnap
Olv.: Ez 2,2-5; Zs 122; 2 Kor 12,7-10;
Evangélium: Mk 6,1-6 

Marci igen kiváló családból származó fiúcska volt. Szülei sikeres, komoly karriert befutott emberek. Két nagyobb testvére kitűnő tanuló, egyik még egy jónevű gimnáziumban, másik pedig már az egyetemen. Marci azonban valahogy kilógott a családból. Nem volt olyan ügyes, okos, rátermett, mint a szülei és a testvérei. Szorgalma elmaradt a család elvárásaitól, tanulmányi eredményei közepesek, sőt néha rosszabbak voltak. A szülők, de a bátyjai is, nem győzték hangsúlyozni elégedetlenségüket. Tehetségtelennek, bénának, a család szégyenének titulálták Marcit újra és újra. A kisfiú ilyenkor csak lehajtotta a fejét, s tehetetlenül széttárta a kezét. Szinte nem volt olyan nap, amikor hol gúnyosan, hol haragosan ne hányták volna a szemére, hogy mennyire szerencsétlen butuskának, élhetetlennek tartják. Egyszer azonban elkezdett megváltozni a helyzet. A szülők akkor szembesültek ezzel, amikor egy fogadóórán az iskola igazgatója szinte dicshimnuszt zengett Marciról a szokásos fejcsóválás helyett. „Biztos, hogy a mi fiunkról beszél?” – kérdezte az édesapa. „Az egy kis lökött, lusta kölyök.” – toldotta meg az édesanya is. Amikor azonban otthon tüzetesebben átvizsgálták az ellenőrzőjét, azt látták, hogy szinte mindenből javított, csak négyes-ötösei vannak. Igen csodálkoztak. Amikor pedig év végén minden eddiginél sokkal jobb bizonyítványt hozott haza, újra felkeresték az igazgatót, ezúttal Marcival együtt. „Ki mellé ültették ezt a gyereket, hogy ilyen jó hatással van rá?” – kérdezte az apa. „Nem egy másik diáknak köszönhető: Marci maga érte el ezt a jó eredményt. Azonban nagy segítségére van az új napközis tanárnő. Talán jó lenne, ha megismernék.” – mondta az igazgató. Amikor beléptek a tanáriba, s köszöntek a napközis tanárnőnek, az fel sem nézett. Az igazgató megbökte a karját és rámosolygott. Erre a tanárnő élénk gesztikulálásba kezdett a kezeivel, szintén mosolyogva. „Micsoda? Ez a nő süketnéma?” – hüledezett Marci anyukája. „Hát éppen ez az, ez a titka! Ő tud hallgatni, és soha nem mond rólam semmi rosszat.” – bukott ki a kisfiúból.   

„Hát nem az ács ez? A Mária fia? A rokonai is itt élnek közöttünk. Honnét vette mindezt?” Hitetlenkednek és hüledeznek a názáretiek. Nem értik, hogyan lehetséges, hogy ilyen bölcsességgel tanít és még állítólag csodákat is tesz valaki, aki a poros utcákon, tereken szaladgált, aki később a gyalu és a fejsze fölött izzadt, aki nem több, mint egy közülük. Bizony, még Jézust is elszomorítja, negatívan érinti ez a bizalmatlanság, ez a bekategorizálás. Földijei nagyobbrészt nem tudják elhinni, még csak elképzelni sem, hogy Ő lehetne a Messiás, az Isten Fia. Ahogyan az evangéliumban számos más helyen a hit, a feltétlen bizalom váltja ki Jézusból, hogy csodát tegyen, gyógyítson, úgy otthon Názáretben a hitetlenség, a lenéző bizalmatlanság akadályozza a csodák kiteljesedését. A názáretiek bele sem gondolnak, hogy saját magukat is leminősítik, semmibe veszik azzal, hogy nem fogadják el Jézust Messiásként pusztán azért, mert közülük való. Mert nem lehet különb náluk.   

Milyen fájdalmasan lebéníthatja az embert, ha nem néznek ki belőle semmit, ha szinte semmire nem tartják képesnek! Ugyanakkor szárnyakat adhat legtöbbünknek a bizalom, a jóindulatú biztatás. Nagyon nem mindegy, hogy mit várunk el egymástól, mire tartjuk képesnek egymást! Óriási hiba sok szülőtől vagy pedagógustól, hogy nem támaszt komoly elvárásokat a gyermekével, a rábízottakkal szemben. Az csak árt, ha nem engedjük neki gyermekeinket a komoly megpróbáltatásoknak, ha magunk akarunk elintézni helyettük mindent. Mint ahogy az is árt, ha vannak ugyan elvárásaink, de ezek mellé nem párosul türelem, bizalom, segítőkészség és kellő realitás. Ha csak szidalmazni, elégedetlenkedni tudunk, akkor a másik előbb-utóbb magától is becsúszik abba a skatulyába, amelybe zárni akarjuk. Elhiszi, hogy ő tényleg ennyi: nem képes többre, jobbra. Ha viszont dicsérni, biztatni is tudunk, ha segítünk ott, ahol még valóban segítségre van szükség, és ha az elvárásaink nem rólunk, hanem tényleg a másikról szólnak, vagyis reálisak, akkor sokban hozzájárulhatunk embertársaink életének kiteljesedéséhez. Ha pedig Isten gyermekének tekintjük őket és a szeretet gyakorlásában is mellettük állunk, akkor örök üdvösségükön is munkálkodunk.   

Dr. Finta József atya

A második esély

A természet élni akar. A kipusztult fa törzséből új fa éledt, mintha egy újabb esélyt kapott volna.
Sokszor kapunk mi is egy második, többedik esélyt az élettől. Fel tudsz idézni ilyet az életedből? Kezünkbe van a lehetőség, hogy élünk-e vele. Ha élünk vele, akkor az lehetőség a változásra, hogy jobbak, szeretetteljesebbek, megértőbbek, igazabbak lehessünk.

A hit és a bizalom példaképe

Június 30. – Évközi 13. vasárnap 
Olv.: Bölcs 1,13-15; 2,23-25; Zs 29; 2Kor 8,7.9.13-15;  
Evangélium: Mk 5,21-43 

Jairus leányának történetébe beágyazódik egy másik történet is, a vérfolyásos asszony gyógyulásának leírása. Az evangélista szerkesztői zsenialitását dicséri, ahogyan összeköti a kettőt, ahogy az olvasót észrevétlenül átvezeti egyik eseményből a másikba. Bizonyára jó oka volt együtt szerepeltetni a két gyógyulást, hisz mindkettőben a 12 év fordul elő (az asszony 12 éve beteg, a leány 12 esztendős), mindkét beteg helyzete reménytelen, mindkét esetben a gyógyulás feltétele a hit és a Jézusba vetett bizalom, mindkét esetben fontos szerepet játszik a fizikai érintés és a személyesség. 

A történetet olvasva, abba magunkat is belehelyezve, szembeötlik a Jézusban mint gyógyítóban hívők és a szenzációt kereső tömeg viselkedése, hangulatváltozása. A csodavárók, a kíváncsiak, a különlegességre vágyók tolongnak Jézus körül, de a siratóasszonyok és a ház lakói ki is nevetik a Mestert, amikor azt állítja, hogy a lány nem halt meg, csak alszik.    

Útban Jairus felé, a tömegben, egy vérfolyásban szenvedő asszony – aki már minden pénzét az orvosokra költötte, mégis egyre rosszabbul lett – félve, de elszánt hittel megérintette hátulról Jézus ruháját, és meggyógyult. Nem törődött bele kilátástalan helyzetébe, nem adta föl a reményt, hanem átfurakodott a tömegen, asszony létére férfias bátorságról tett tanúságot. Jézus a maga emberségében nem láthatta, ki volt az, mégis érezte, hogy erő ment ki belőle, ezért megkérdezte: ki érintett meg? Az asszony ekkor vallotta be „tettét” és lett a hit és a bizalom példaképe. 

Jézus már csak azért is „szóvá teszi” ezt a lopva érintést, mert nem szeretné azt elhitetni bárkivel, hogy ő varázsló, mágus. A gyógyuláshoz őt magát mint Isten fiát kell elfogadnunk. Másfelől meg nem lehet lopva hinni sem. Nem mindenki gyógyul meg azok közül, akik Jézust érintik. Ma is sokan ki- és felhasználnák Jézus csodatévő erejét, de Jézus nélkül és egészen más célokra, mint ahogyan ő adja. Bármilyen egyházias vagy keresztény mázzal öntenénk le önzésünket és hatalomvágyunkat, Jézustól függetlenül nincs gyógyulás. Ahhoz vele is közösségben és egyetértésben kell lennünk. 

A kislány feltámasztásával a család, az apostolok és a tömeg még egy leckét kapnak. Jairus előkelő, közmegbecsülésnek örvendő zsinagógai elöljáró, ráadásul abból a fajtából, aki a legilletékesebbtől, Jézustól kér segítséget haldokló lányának. Arra viszont már ő sem képes, hogy felfogja Jézus halál fölötti hatalmát. Valószínűleg az apostolok is majd a feltámadás után emésztették meg igazán, és értették meg, hogy Istennél a halál csak elalvás. Feltámadni annyi, mint felébredni… 

Amikor az élet bonyolultsága és gondja, a kisebb-nagyobb tragédiák lehangolnak minket, amikor lelombozódunk kudarcaink és gyengeségeink, betegségeink és a halál árnyéka közelében, Jézus ma is azt mondja, mint Jairusnak: Ne félj, csak higgy Istenben! Ő életet hoz ki még a halálból is. 

Sebestyén Péter plébános