Oldal kiválasztása

Kihívás napja – Ahol az Isten beszél hozzád

Szerző: | 2024.szept.pén | Egyéb kategória

Szent Jeromos, a Biblia egyik legnagyobb fordítója és tudósa, élete során mélyrehatóan foglalkozott a Szentírás tanulmányozásával. Emléknapja (szeptember 30.) alkalmából egy olyan gyakorlatot hozok számodra, amely segíthet megérteni, hogyan is olvassuk a Szentírást, hogy megértsük, mit üzenhet számunkra az Isten!

Először nézzük Ferenc pápa mit javasol a Biblia olvasásával kapcsolatban:

„A Biblia egy könyv, amely olyan, mint a tűz; egy könyv, amelyben Isten beszél. A Biblia nem azért van, hogy a polcra tegyük, hanem inkább azért, hogy a kezünkben tartsuk, gyakran olvassuk, ha lehet, akkor mindennap. Akár egyedül, akár társaságban, akár a szabadban, a természetben elmerülve, az erdőben, este gyertyafénynél…
Olvassátok figyelmesen. Ne maradjatok meg a felszínen, mint amikor egy képregényt olvas az ember. Isten szavát nem lehet egyszerűen átfutni a szemünkkel! Inkább tegyétek fel magatoknak a kérdést:
„Mit mond a szívemnek? Isten beszél hozzám ezeken a szavakon keresztül? Talán sóvárgást, olthatatlan szomjúságot kelt bennem? Mit kell tennem?”
Isten szava csak így tudja kifejteni erejét, az életünk csak így alakulhat át, válhat teljessé, széppé.

Elárulom nektek, hogyan olvasom a régi bibliámat: gyakran a kezembe veszem, olvasok belőle egy kicsit, aztán félreteszem és engedem, hogy az Úr nézzen engem. Nem én nézem Őt, hanem Ő néz engem: Isten valóban ott van, jelen van. Így engedem Neki, hogy vizsgáljon, és érzem – és ez nem szentimentalizmus –, a mélyben érzékelem, amit az Úr mond nekem.
Olykor nem beszél: akkor nem érzek semmit, csak ürességet, ürességet, ürességet… De türelmesen ott maradok, és várok, olvasok és imádkozom. Ülve imádkozom, mert fáj, ha térdelek. Előfordul, hogy imádság közben elalszom, de nem baj: olyan vagyok, mint a gyermek, aki az apja mellett van, és ez az, ami számít.”

Gyakorlat:
Amikor van egy 15-30 perc időd, akkor válassz ki egy szentírási részt! Akár a kedvenc részedet, vagy felütöd a Bibliát és ahol kinyílik.

– Maradj csendben! Figyelj a légzésedre! Gondolj arra, hogy Isten most itt jelen van! Ne gondolkodj a múlton, vagy a jövőn! Egyszerűen csak legyél jelen!
– Ajánld fel Istennek ezt a pár percet! Indítsd fel magadban a szándékot, hogy rá akarsz figyelni, az Ő üzenetére!
– Olvasd el az adott részt.
– Próbáld beleképzelni magadat az adott helyzetbe, amiről a szentírási szakasz szól. Akár egyik-másik szereplő „bőrébe is belebújhatsz”.
– Engedd, hogy hasson rád ez a bibliai szakasz! Nem kell kielemezni a benne foglaltakat…, csak engedd, hogy hasson rád!
– Figyeld meg, milyen érzelmeket vált ki belőled! Megnyugtat, vagy éppen felbosszant, ideges leszel tőle? Nem érted a lényeget? Összezavar? Elszomorít vagy éppen felüdít? 
– Engedd meg magadnak ezeket az érzéseket! Ezeknek szabad lenni, bármilyenek is! Azt jelzik, hogy valamilyen módon megérintett az adott szöveg, és ez jó…
– Maradj ebben a helyzetben egy kis időt! Engedd, hogy hasson rád! Közben kérheted az Istent, hogy mutassa meg számodra, mit akar most üzenni neked! De nem baj, ha nem történik semmi! Az sem baj, ha elkalandozol. Ha észreveszed, hogy elkalandoztál, térj vissza újra és újra a bibliai eseményhez, amiről olvastál, és figyelj Isten hangjára!
– A végén egy „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak….” imával zárhatod az elmélkedésedet!

A Szentírás olvasása egy élő dialógus Istennel. Engedd, hogy az Ige formáljon és alakítson téged!
Próbáld ki ezt a gyakorlatot, akár már a mai nap!

Ha van saját élményed, gyakorlatod a Szentírás olvasásával kapcsolatban, oszd meg velünk itt a hozzászólásnál!

Hétindító – 24.09.16.

Szerző: | 2024.szept.pén | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok János atyával

 

Nem tudunk kivetkőzni önmagunkból

Az esze használatára eljutott ember különbséget tud tenni jó és rossz között. Még az értelmileg sérült emberek is valamennyire meg tudják ezt tenni, minimálisan úgy, hogy az egyik inger tetszik nekik, a másik nem. Még ők is képesek legalább kismértékű szinten ítéletet alkotni.
A mai ember nagyon könnyen felmenti magát a bűn alól, mondván, hogy olyan rossz a világ, miért pont én legyek más, mint az átlagember. Egyébként is, aki igazat mond, könnyen megüti a bokáját. Aki így gondolkodik, az is tanúságot tesz arról, hogy látja a jó és a rossz különbségét. Legfeljebb nincs neki ereje a rosszat jóval felülmúlni, és talán nem is érdekli az egész. De senki sem születik semlegesnek.

Nem tudunk annyira kivetkőzni önmagunkból, hogy a jó és a rossz erőteréből kivonjuk magunkat. Ha nem akarjuk bevallani, akkor is rászorulunk a bűnbánatra.

Sánta János atya

GONDOLAT:
Tarts bűnbánatot minden este! Vizsgáld meg, mi volt jó és mi volt rossz! Ez egy nagyon fontos eleme a lelki életünknek!

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Aki eldöntötte a győzelmet

Amikor gimnáziumi kosárlabda-edző voltam, mindent megtettem a diákjaim sikeréért. Ugyanúgy hajtottam a győzelemért, mint ők. Egy drámai esemény, mely egy olyan mérkőzés után történt, ahol bíróként működtem közre, teljesen megváltoztatta addigi elképzeléseimet a győzelemről és a vereségről.
Egy bajnoki ligamérkőzést vezettem. Két gimnáziumi csapat játszott egymás ellen. A tornaterem zsúfolásig megtelt, és akkora volt a zaj, hogy semmit sem lehetett hallani. A Yonkers egy ponttal vezetett, amikor az órára néztem, és megállapítottam, hogy már csak 30 másodperc van hátra a játékidőből. A labda a Yonkers csapatánál volt, egy passz után kosárra dobtak, de elhibázták. Az ellenfél megszerezte a labdát és jött fölfelé. Kiadták a labdát a szélre, majd dobtak. A labda pattogott néhányat a kosár karimáján, majd kipattant. A szurkolók őrjöngtek. Ismét az ellenfél szerezte meg a lepattanó labdát, és ezúttal bedobták. Úgy tűnt, ez volt a mérkőzéslabda. Az őrjöngés fülsiketitővé vált.

Ránéztem az órára, és láttam, hogy lejárt a játékidő. A nagy zajban nem hallottam a mérkőzés végét jelző csengőt. Megkérdeztem a másik bírót, de ő sem tudott segíteni. A hatalmas zsivaj közepette más segítség után néztem. Az időmérőhöz fordultam, aki egy 17 év körüli fiú volt.
– Mr. Covino, a csengő az utolsó labdaérintés előtt szólalt meg – mondta.
Abba a kellemetlen helyzetbe kerültem, hogy közölnöm kellett O’Brien edzővel a szomorú hírt.
– Daniel, a játékidő lejárt az utolsó labdaérintés előtt – mondtam. – A Yonkers nyerte a mérkőzést.
Az arca elkomorodott. A fiatal időmérő fiú odajött hozzánk, és így szólt:
– Sajnálom, apu. Az utolsó kosár előtt lejárt a játékidő.
Hirtelen, mint a felhő mögül előbukkanó nap, úgy ragyogott fel O’Brien edző arca.
– Jól van, Joe. Azt tetted, amit tenned kellett. Büszke vagyok rád – mondta a fiának.
A két férfi együtt vonult le a pályáról; az edző karja fia vállán nyugodott.
Al Covino

GONDOLAT:
A tisztességnek talán még nagyobb jelentősége van a mai világban. Fontos becsületesnek lenni nyíltan, de a háttérben is.
Mikor nem látják, mit és hogy tesszük, de megbíznak bennünk, hogy tisztességgel elvégezzük azt, amit ránk bíztak.
Legyünk becsületesek, tisztességesek akkor is, ha azt senki nem jutalmazza, akár a legapróbb dolgokban is!

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Evezz a mélyre – 24.09.12.

Szerző: | 2024.szept.ked | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Együtt tanulunk imádkozni

​Minden héten kapsz egy-egy különböző témájú imádság mintát, amelyet aztán beépíthetsz a hétköznapi imakultúrádba.
Ezzel szeretnélek arra ösztönözni, hogy minden élethelyzetedet áthassa az Istennel való mély kapcsolat.

 

Köszönet teremtettségemért

Szerető Istenem, kimondhatatlan hálával tartozom Neked a létemért, köszönöm Neked! Azért adtad, hogy közölhesd velem Magad. Kigondoltál, megformáltál, nevet adtál nekem. Teremtett világod részévé tettél, személyes terved van velem. Teremtésedben semmi sincs véletlen. Mindenkinek és mindennek megvan a helye, a szerepe, a feladata. Szeretném megtenni akaratodat, betölteni küldetésemet a világban, mert létem csak így nyerhet értelmet, tartalmat. Köszönöm, hogy szabadnak teremtettél. Kérlek, áldd meg szabadságomat, hogy soha ne éljek vele káromra, hanem a magam és embertársaim javára és a Te nagyobb dicsőségedre! Segíts kérlek, szabadon viszont-szeretnem Téged, hogy örömöm legyen a létezésben, és eljuthassak Hozzád az örök boldogságba Jézus Krisztus, a Te Fiad által. 
Ámen.

Saját imaszándékodat a levél aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYMUTATÓ:

Tetőt bontó szeretet

Arra kérlek, először olvasd el a Szentírásban a béna meggyógyítását (Mk 2,1-12), (Lk 5,17-26) és utána olvasd tovább az elmélkedést! 

Egy béna, magatehetetlen embert hoznak Jézushoz, aki a járás képességével ajándékozza meg ezt az embert, és a gyógyítással mintegy a bűnök megbocsátását szemlélteti. Az elbeszélés több érdekességet és három tanulságot tartalmaz.

1. Nézzük a tömeget, az embereket, akik ott szoronganak a ház előtt, ahol Jézus tartózkodik
Az evangélista sokat nem árul el róluk, csak annyit, hogy kíváncsiak Jézusra, a tanítására és nagyon kitartóak. De van valami furcsa a magatartásukban. Amikor barátai hordágyon hozzák a béna embert, akkor ez a tömeg nem enged utat a beteg számára. Mindannyian jártunk már kórházban, s ha beteget visznek egy hordágyon, udvariasan félreállunk és utat engedünk. Vagy ha például az országúton közlekedve szirénázó mentőautó közelít, akkor minden autós lehúzódik és elengedi. És ezt nem csak azért tesszük, mert a közlekedési szabályok előírják, hanem mert jól tudjuk, hogy a betegnek mielőbb el kell jutnia a kórházba. Az evangéliumi történetben szereplő tömeg másként viselkedik. Az emberek nem mozdulnak. Egyetlen lépést sem tesznek. Nem adnak utat a beteget vivőknek, nem engedik a beteget Jézushoz. Ezzel tulajdonképpen gátolják, akadályozzák egy időre, hogy Jézus gyógyítson. Ennek kapcsán érdemes elgondolkoznunk azon, hogy néha nem állunk-e, nem tartozunk-e azok közé, akik másokat akadályoznak abban, hogy Jézushoz jussanak, Istenhez közelítsenek? És itt nem udvariassági szabályokról van szó, hanem arról, hogy keresztény kötelességünk mások segítése Isten felé.

2. A betegvivők leleményességére figyelünk fel, amely váratlan fordulatot hoz a történetben
Ez az egyetlen alkalom az evangéliumokban, hogy Jézus egy felnőttet valaki másoknak a hite miatt gyógyít meg. A négy ember, akik a bénát hozták, nagyon határozottak és céltudatosak. Ők mindenképpen Jézus közelébe szeretnének jutni. Nem akadályozhatja meg őket a tömeg mozdulatlansága és nem állíthatja meg őket semmi. Leleményesen megbontották a tetőt, és leengedték Jézus elé az ágyat, amelyen a béna feküdt. Nem riadtak vissza attól sem, hogy a megszokott úton nem tudnak eljutni Jézushoz. Hitük új utat tört.
Milyen bátorító számunkra is ez a tetőt bontó, szeretet által munkálkodó hit. Jó lenne ettől a négy baráttól tanulnunk. Jézus elé vinni a testi-lelki szükségben lévőket, úgy, mint ők; azzal a hittel, hogy Jézus tud és akar is segíteni rajtuk. Letenni őket bizalommal az Irgalom, a Jóság, és a Szeretet Istene elé, elhárítva minden bennünk, és körülöttünk lévő akadályt az útból.

Magatartásuk példát ad nekünk arra, hogy betegeinket, beteg családtagjainkat és ismerőseinket Istenhez vigyük, számukra Istentől kérjünk gyógyulást, enyhülést, megerősítést szenvedéseikben. Milyen sokan megfeledkeznek erről! Szaladnak orvoshoz, viszik a kórházba, megvesznek minden gyógyszert, felkutatnak mindenféle gyógykezelést, de megfeledkeznek arról, hogy a betegért legalább egy imát elmondjanak vagy együtt imádkozzanak vele. Mindezek fontosak, de ne feledkezzünk el beteg hozzátartozónk lelkéről sem! Mert a betegnek a lelki gyógyulásra is szüksége van.

3. Jézus nem csak a testi betegséget szünteti meg
Visszaadja a járás képességét a béna embernek és a lelkét is meggyógyítja. Igen, az irgalmas Isten a lelki megújulást adja nekünk, amikor megbocsátja bűneinket. És sajnos itt is jelen van az emberi akadékoskodás! Mintha egyesek egyenesen sajnálnák másoktól, hogy megtisztul a lelkük. Tegyük félre az ilyen emberi kicsinyességet és örüljünk annak, ha valaki visszatalál Istenhez!

Befejezésül vessünk még egy pillantást a hoppon maradt tömegre! A csodás gyógyítás elbeszélése azzal zárul, hogy a beteg kimegy a házból és távozik. Nem a tetőn keresztül, ahonnan érkezett, hanem az ajtón át megy ki. És a tömeg, amely korábban nem mozdult egy tapodtat sem, most kénytelen utat engedni neki. Képzeljük csak magunk elé a döbbenettől tátott szájjal néző embereket, akik félrehúzódva lassan utat engednek a távozó meggyógyultnak. És képzeljük magunk elé Jézust, aki mosolyogva szemléli őket, majd folytatja a tanítást. Talán az is megérne egy prédikációt, hogy mit taníthatott ezek után nekik. Gondolkozzunk el erről!

Horváth István Sándor atya

Akaszd a szögre a komolyság jelmezét! 

Napjainkban villámgyorsan próbálunk mini-felnőtteket nevelni a még járni-beszélni tanuló gyermekekből, mi magunk pedig igyekszünk életünk minden területén “igazi”, komoly és komolyan vehető felnőttnek tűnni, kiirtva a gyermeki virgoncság írmagját is önmagunkból – és sokszor sajnos a kapcsolatainkból is. Azonban a tudomány is egyre inkább afelé mutat, hogy felesleges reggelente feltenni a karót nyelt, komor álarcunkat, ha szeretnénk boldogok és kiegyensúlyozottak lenni.

“Jaj, ne légy már olyan gyerekes!” – halljuk sokszor a mindennapok során, partnerek, munkatársak, és – ironikus módon – csemetéjüket korholó szülők szájából. Tény, hogy nem maradhatunk örökké gyermekek, ugyanakkor gyermeki énünk egyes aspektusai hasznos kísérői lehetnek felnőtt életünknek.
Ezek egyike a játékosság. A fiatalkori bohóság azok életében is jelen van, akik már törvényesen fogyasztanak alkoholt: behálózza baráti-és romantikus kapcsolatainkat, és úgy fest, mentális teljesítményünkre sem hat feltétlenül negatívan.

Sajnos a játékosságot napjainkban inkább negatív jelentéssel ruházzuk fel, azonban ez egy hibás általánosítás. A játékosság egyik nagy előnye, hogy amikor összetett problémákkal néznek szembe, a játékos emberek könnyebben váltanak nézőpontot, ami lehetővé teszi számukra, hogy ráleljenek a megoldásra – még ha az szokatlan, újszerű is. Ezen felül könnyebben értékelnek át bizonyos helyzeteket, és képesek az unalmas szituációkban is örömet lelni, ami segít stressz-szintjük kordában tartásában – ami manapság valódi szupererőnek számít.

Te is szeretnél játékos lenni? Akkor ideje szögre akasztani a régóta cipelt komolyság-jelmezt, és újra felfedezni a játékosság izgalmas, a mindennapokat megszépíteni képes birodalmát!

A mindennapi élet stresszével és a problémákkal nem mindig könnyű játékosnak lenni. Ennek ellenére érdemes több időt szánni a nevetésre, a játékra és a pozitívabb életszemléletre. A játékosság csökkenti a stresszt, és optimistább fényben látja az illető a világot.

Íme, 7 gyakorlati példa a játékosságra

1, Tanulj a gyerekektől!
Több időt tölteni a gyerekekkel a legegyszerűbb módja a játékosabb játéknak. Nézd meg, hogyan tekintenek a gyerekek az életre és hogyan viszonyulnak hozzá. A gyerekek mindent kíváncsian, lelkesen és szórakoztatóan közelítenek meg. Tanuld meg az élet ilyen fajta játékosabb megközelítését!

2, Menj táncolni!
Engedd le a hajad, és táncoljon olyan zenére, ami neked tetszik! Érezd jól magad! És minél többet táncolsz, annál inkább nyugodtnak érzed magad, és “levetkőzöd” a gátlásaidat.

3, Nevess magadon!
Ha mindig komolyan veszed magad, és nem tudod beismerni, hogy zavarba ejtetted magad, rossz megjegyzést tettél, vagy akaratlanul is valami mulatságosat tettél, akkor nem tudsz felszabadult lenni. Tudj nevetni magadon!

4, Társasjátékozz!
Családi, baráti összejöveteleken örömteli időtöltés a társasjáték. Oldja a hangulatot, segít az egymásra figyelésben, szórakoztat.

5, Mozogj, sportolj!
A legjobb társaságban, családtagokkal, kollégákkal, barátokkal tekézni, kerékpározni, focizni. Légy önzetlen a sportban is! Nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel, az együttlét! Több sportolással kevesebbet fogsz aggódni a problémáid miatt és még játékosabb emberré is válsz.

6, Hagyd abba a kifogásokat!
A következő alkalommal, amikor elutasítasz egy meghívást, egy lehetőséget, kérdezd meg magadtól, hogy mi tart vissza valójában. Fáradtság? Lustaság? A félelem attól, hogy valami újat próbálj ki?

7, Mozdulj ki a komfortzónádból!
A komfortzónából való kilépés lehetővé teszi, hogy valóban játékos emberré válj. Csinálj olyat, amitől tartasz, félsz. Például, vegyél részt úszásoktatáson, vacsorázz egy indiai étteremben, kelj korán és menj mozogni. Mindez megtanít arra, hogy többre vagy képes, mint azt valaha gondoltad volna. Azok a dolgok, amelyeket kényelmetlennek éreztél korábban, a javadra válhatnak.

Szánj időt a játékosságra! Sok ember nem elég játékos, mert egyszerűen nincs rá ideje. Szánj például heti három órát a játékra! Akár írd fel, mely órákban nem szabad olyan komolyan venned az életet. Maradj pozitív, játékos akkor is, ha valaki forgatja a szemét, amikor viccelődsz. Gondolj arra, hogy mit tenne egy gyermek: elesne, felkelne, vállat vonna és új játszótársat keresne. Itt és most élj. Ez azt jelenti, hogy úgy élünk, mintha nem lenne holnap. Ehhez képesnek kell lenned felismerni a szépséget minden pillanatban és tevékenységben. A legjátékosabb emberek azok, akik teljesen „rá vannak hangolva” a jelenre. Annyira lenyűgözi őket a körülöttük lévő világ, hogy mindig megpróbálják a lehető legtöbbet kihozni belőle!

Szabó Anna
pszichoforyou.hu

Ilyenek a hitből fakadó tettek

Szeptember 15. – Évközi 24. vasárnap
Olv.: Iz 50,5-9a; Zs 114; Jak 2,14-18;
Evangélium: Mk 8,27-35

A kis Andris elalvás előtt mindig hangosan imádkozott az ágyában. A szüleitől tanult imákhoz idővel a saját kis kéréseit, mondanivalóit is odafogalmazta. Egyik évben, karácsony közeledtével minden este azzal fejezte be imádságát, hogy „Ne feledd, kérlek Istenem, hogy egy piros biciklit szeretnék kérni karácsonyra!” Édesapja és édesanyja mindig elszorult torokkal hallgatták kisfiúk imádságát, néha bizony még a könny is elfutotta a szemüket. Nagyon jól tudták ugyanis, hogy nem fog telni a családi költségvetésből sem piros, sem másmilyen biciklire. Bármennyire fog is ez fájni a gyermeküknek, nem lesz bicikli a karácsonyfa alatt. Leginkább attól féltek, hogy Andris csalódni fog az Istenben, és netalán még meg is haragszik rá. Amikor eljött a Szenteste, bizony nagy aggodalommal várták, mi lesz majd az ajándék bontogatás eredménye. Örömmel tapasztalták azonban, hogy Andris örül a kisebb és olcsóbb ajándékoknak, önfeledten játszik velük. Édesanyja a vacsora végén azért óvatosan megkérdezte: „Kisfiam! Nem esik rosszul neked, hogy Isten nem hallgatta meg a kérésedet, és nem kaptad meg a piros biciklit a Jézuskától?” Nagy csodálkozására Andris így válaszolt: „Miért ne hallgatta volna meg a kérésemet? Meghallgatta, és azt mondta, hogy nem!”

A szentleckében Szent Jakab apostol a hitből fakadó tettek nélkülözhetetlenségére hívja fel a figyelmet, hiszen ezek nélkül a hit csak üres képzelgés vagy érzelem csupán. Azonban milyen tettek fakadnak a valódi hitből? Nagyon sokszor még az a tény is, hogy a hitből cselekedeteknek kell fakadniuk, meglepetést kelt nem is kevesekben. Amikor valaki valamilyen ügyben, leginkább a szentségeket kérni jön a plébániára, fel szoktam tenni neki a kérdést, hogy hisz-e Istenben. A válasz legtöbbször reflex-szerűen az, hogy „természetesen hiszek”. Amikor azonban arra is rákérdezek, hogy vajon miben mutatkozik ez meg az ő életében, mit tesz másképp, vagy miben tesz többet, mint a nem hívők, sajnos legtöbbször magát a kérdést sem értik igazán. Méghozzá azért nem, mert nem is tesznek szinte semmit másképpen, főleg pedig többet nem! A hit alatt ugyanis legföljebb azt értik, hogy hajlandók elfogadni Isten létezését. Ez pedig önmagában még szinte semmire nem indítja az embert.

Amikor tehát a hitből fakadó cselekedeteket hiányoljuk a mai emberből, érdemes először arra rákérdezni, mit is ért az illető a „hit” alatt. Mint az előbb láttuk, sokan csak annyit, hogy „Inkább van Isten, mint nincs.” Ismét mások a hit alatt valójában azt értik, hogy „magamban hiszek! A magam képességeiben, lehetőségeiben, kapcsolataiban stb.” Akiknek a hit ezt jelenti, azok a hitből fakadó cselekedetek alatt a sikeres önérvényesítést, a tanulási, munkahelyi sikereket, a karriert, a hatékony anyagi boldogulást értik főként, illetve azokat a tetteket, amelyek ezeket mozdítják elő. És ebbe bizony sokszor belefér a mások megalázása, hátra könyökölése is, a mások rovására történő érvényesülés. Isten pedig az, aki ebben őket támogatja, segíti! Mert ugyebár ők hisznek benne! Mindenesetre az biztos, hogy akik valójában önmagukban hisznek, azok a saját céljaikat, érdekeiket, saját akaratukat részesítik előnyben mindenhol, és Istent legföljebb „azért tartják”, hogy mindehhez asszisztáljon, és mindezt igazolja, szentesítse! Vannak aztán olyanok is, akik számára a hit egyfajta placébó. Az előző csoporttal szemben ők éppen hogy gyengének, kiszolgáltatottnak, betegnek, sikertelennek érzik magukat. Érzik, hogy támaszra, segítségre volna szükségük! Valami hatalmasabbra, erősebbre, mint ők maguk! Ez a réteg szokta azt mondogatni rendszeresen, hogy „Valamiben hinni kell!” Ez alatt kimondva-kimondatlanul azt értik, hogy mindegy, kiben-miben, csak működjön!!

Hogyan is működjön? Úgy, hogy segít elérni azt, amit én akarok, csak épp gyenge vagyok hozzá! Megcsinálja helyettem azt, ami az én dolgom lenne, csak épp nincs erőm vagy akaratom hozzá. Meggyógyít engem olyan bajokból, amikben szenvedek, és egyedül nem tudok kikecmeregni belőlük. Vagyis ennek a fajta úgynevezett „hitnek” a középpontjában is az ember áll, csak épp a gyenge, segítségre szoruló ember. Az Isten pedig az, aki megteszi helyettem azt, amire nem vagyok képes, segít akkor és abban, amikor és amiben én akarom. Az előbb ismertetett, „magában hívő, saját sikereit istenítő” és a most leírt „placébó isten” –ben hívő ember egyaránt saját magát állítja a központba, és ezzel valójában meghamisítja a vallásos hit lényegét. A ma divatos ezoterikus tanok is ezt a hamis vallásosságot gerjesztik és terjesztik. Az Isten az, aki a te céljaidat szolgálja! Neked legföljebb bizonyos praktikákat kell végrehajtanod, bizonyos tudásra szert tenned stb., s ennek fejében az istenség meggyógyít, pénzzel áraszt el, sikeressé tesz!

Ezzel szemben a valódi hit igazi tartalmát, lényegét az olvasmány és az evangélium tárja fel. A hit arra képesíti az embert, hogy elismerje önmaga fölött az Istent. Ne csak elfogadja, hogy létezik, hanem mind személyesebb és mélyebb kapcsolatot építsen ki Vele. Ha pedig ez megtörténik, akkor az ember már nem önmaga körül forog elsősorban, hanem Isten akaratát keresi és kívánja teljesíteni életében. Persze nem azért, mintha nem akarná saját boldogságát, mintha lemondana a saját javáról – csak éppen tudja, hogy Isten jobban tudja nála, mire van szükség a boldogságához és mi válik a javára. A hiteles hitű ember emellett hisz a földi életen túli, boldogabb és teljesebb örök életben is, és épp ezért az ezoterikus tanokkal ellentétben nem csupán a földi élet, a földi boldogság és egészség keretei között képes gondolkodni. Márpedig azok a tettek, amelyek ebből a hitből fakadnak, sokszor bizony különbözőek, mint az eddig leírt hamis vagy részleges hitből eredő cselekedetek. Ez a hit tud mit kezdeni a saját akaratról történő lemondással. Ez a hit képes értelmet adni az áldozatvállalásnak, a másokkal szembeni szolgálatkészségnek. Ez a hit adott esetben még a szenvedést, a halált is képes elfogadni, sőt szabadon magához ölelni. Látjuk, hogy az evangéliumban milyen éles szavakkal fejti ki Jézus Péternek azt, hogy őbenne bizony – minden jó szándéka ellenére – még nincs meg ez a hit, mert „nem Isten szándékai szerint gondolkodik, hanem csak emberi módon”. A hitből fakadó tetteket Isten akaratának felismerése és elfogadása jelenti, ahogyan azt a példában szereplő kis Andris helytálló válaszában is láthattuk.

Dr. Finta József atya

Hétindító – 24.09.09.

Szerző: | 2024.szept.pén | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok János atyával

 

Mit tegyél az üdvösségedért?

A gazdag ifjú kérdése az én kérdésem is, mindannyiunk kérdése. A jézusi válasz egyszerű: „Tartsd meg a parancsokat!” Vagyis alapvetően nem különleges dolgot vár Jézus, hanem a mindennapok hűségét, a hétköznapi keresztény életet. Ugyanakkor nekem is mondja: Valami még hiányzik belőled.
Mindannyiunknak van valami plusz feladata. Egy olyan terület, teendő, ami sajátosan az enyém, ami csak rám jellemző. Ez lehet sok minden. Nem is biztos, hogy különleges dolog, de az én sajátos feladatom. Persze ezt megtalálni nem mindig könnyű. Van, hogy életre szóló feladat, van, hogy egy időre szól. Ha nyitott szívvel járok, akkor felfedezhetem a környezetem igényében, képességeimben, tehetségemben. A gazdagnak nehéz bejutni az Országba. Mi ez a gazdagság? Hogy nem csupán a vagyon önmagában, azt a gazdag családok üdvözültjei mutatják.
A gazdagság az, ami eltölt, lefoglal, amire teljes odaadással figyelek. Ez a gazdagság sokszor elzár másoktól, az Istentől. Csak a magam javára akarom használni. Azt gondolom miatta, hogy a saját erőmből mindent meg tudok oldani. A tanítványok csodálkozó kérdésére Jézus minket is megerősít: embernek ez lehetetlen, de Istennek minden lehetséges. Ha használom a kegyelem erőforrását, ha tudom, hogy önmagam kevés vagyok, és ezért Istenbe kapaszkodom, van esélyem bejutni az örök életre.

Az ember szinte ösztönösen keresi, mi lesz a jutalma, megéri-e az erőfeszítés, a lemondás. Jézus már itt a földön jutalmat ígér, a másik ember szeretete, megbecsülése által. Önfeláldozó életünk végső jutalma pedig az örök élet lesz.

Sánta János atya

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Becky azt adta, ami minden embernek a legfontosabb

– Segíthetek? – kérdezte a kerámiaboltban a pult mögött álló férfi. Alig hallottam, mit mond. Tekintetemet megragadta a mellette ülő csinos kamaszlány. Göndör, barna haja, kerekded, rózsás arcocskája és csillogó, zöld szemei halványan ismerősnek tűntek.
Egyszer, nagyon régen egy kisdiák szívét éppen ilyen szemek ejtették rabul.

 
Becky 1973 nyarán állt munkába pincérnőként családunk ódon vendégfogadójában az észak-carolinai hegyekben. Egy júniusi reggelen robbant be a konyhai lengőajtón. Én éppen a reggelihez készülődtem. Első látásra beleszerettem. Becky 16 éves, csinos, élénk természetű lány volt és imádott társaságba járni. Én félénk voltam, kicsit duci, és ennél fogva sokkal szívesebben foglalkoztam békafogással vagy fáramászással, mint a gyengébb nemmel.
Beckyben mégis valami megfogott. Az a sajátos mozdulat, ahogyan hátradobta a fejét, mindannyiszor egy rakoncátlankodó hajfürt a szeme elé hullott. Az a szokása, hogy a kisujja körmét rágicsálta, amikor a gondolataiba merült. Az a kecsesség, ahogyan a ceruzát a füle mögé csúsztatta egy-egy rendelés felvétele után. Becky nem mindennapi lány volt.
– Ez meg mi? – kérdezte ártatlanul az ádámcsutkám alatti képzeletbeli foltra mutatva.
Mindig beugrottam neki, ő pedig élvezettel bökte meg ujjával az államat, amikor lenéztem.
– Megint megfogtalak – mondta nevetve.
 
’73 nyarán Becky azt adta nekem, ami minden embernek a legfontosabb: figyelmet. Mindig szakított rá időt, hogy elmondjon egy titkot vagy egy viccet, máskor meg játékosan felém suhintott egy nedves konyharuhával. Cserébe letakarítottam az asztalokat, hoztam neki üdítőket, el-elcsentem neki egy kis külön édességet és áldottam a léptei nyomát.
Olyan aranyos – suttogta Becky egyik délután az egyik kollégának, elég hangosan ahhoz, hogy meghalljam. – Különösen, amikor elpirul.
– Szeretlek, Becky – vágtam a saját szemembe merészen egyik reggel a fürdőszobatükör előtt állva. – Életem végéig szeretni foglak.
Sajnos időnk egyre fogyott, mint ahogy a hanglemezen halad előre a tű, és semmit nem tehettem, hogy lelassítsam.
– Robbie, beszélhetek veled egy percre? – kérdezte egy viharos augusztusi délutánon.
A szívem hevesen vert. Vajon mit akar? Talán végre bevallja, hogy ő is szeret?
– Nemsokára visszamegyek az iskolába – jelentette be. – Már csak rövid ideig leszek itt.
Nagyot nyeltem.
– Nagyszerű barát voltál – mondta halkan. – Nagyon fogsz hiányozni.
Gyötrődve kerestem a szavakat. Annyira igyekeztem, hogy felnőttnek lásson, és nem akartam egyszeriben mindent elrontani. De amikor láttam, hogy elfátyolosodik a szeme, éreztem, hogy reszket az állam, és nem tudom visszafogni magam.
– Szeretlek – tört ki belőlem hirtelen, azután sírva fakadtam.
Néhány percig csak nézett rám; egy kissé meglepte hirtelen könnyes vallomásom. Azután megfogta a kezemet.
– Robbie! – kezdte lágyan. – Igazán sokat jelentesz nekem, és nagyon szeretlek, mint barátot. De én nem vagyok hozzád való, és azt hiszem, valahol mélyen ezt te is tudod.
Lassanként, ahogyan egy gőzmozdony bepöfög az állomásra, alábbhagyott a zokogásom.
Becky addig mosolygott rám, amíg vissza nem mosolyogtam rá.
– Egyszer találsz majd egy lányt, aki csodálatos lesz, és azonnal tudni fogod, hogy ő az igazi – mondta bizalmas hangsúllyal. – El fogsz engem felejteni. Megígérem.
 
– Segíthetek? – ismételte meg a kérdést a kerámiabolt eladója, ezúttal egy kicsit hangosabban.
– Becky itt van? – motyogtam.
– Maga a barátja? – kérdezett vissza gyanakodva.
– Olyasmi – dadogtam. – Körülbelül 20 éve a családom fogadójában volt felszolgáló egy nyáron át. Tegnap este nosztalgiáztunk egy kicsit apámmal, és eszünkbe jutott. Apám azt mondta, itt esetleg megtalálom.
A férfi leeresztette felhúzott szemöldökét és felém nyújtotta a kezét.
– A férje vagyok. Ő meg a lányunk.
– Becky ma otthon van. Nem érezte jól magát. – magyarázta a férfi.
A lány leemelte a fali készülékről a telefonkagylót és tárcsázni kezdett.
– Mama, van itt valaki, aki téged keres.
A lány az ismerős hegyvidéki tájszólásban beszélt.
– Azt mondja, a családi fogadójukban dolgoztál.
Egy percig hallgatott, majd némán a kezembe nyomta a kagylót. Hirtelenjében úgy bámultam rá, mintha még sosem láttam volna telefont. A lány kedvesen elmosolyodott, mintha csak biztatni akarna, hogy, „Rajta!”
– Szia, Becky – nyögtem ki némileg erőltetett határozottsággal.
A vonal másik végén néma csönd volt. Eltelt öt másodperc, tíz.
– Robbie, te vagy az? – kérdezte aztán egy ismerős hang.
Mélyebben, felnőttesebben csengett a hangja, de feledhetetlenül.
– Én vagyok – válaszoltam.
– Hogy vagy? – kérdezte, és hangjából kiérződött a mosoly.
– Jól vagyok, Becky. Hát te?
Emlékeket idéztünk fel. Apró, jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, ahogy az két barát között szokásos, akik 20 év után egy öt perces telefonbeszélgetés erejéig találkoznak.
– Olyan boldog emlékeim vannak arról a nyárról – mondta végül Becky.
– Nagyon meghat, hogy még emlékszel rám. Bárcsak ott lehetnék és láthatnálak!
– De Becky – mondtam rámosolyogva a pultnál ülő lányra -, én éppen téged nézlek.
– Na nehogy beleszeress itt nekem a lányomba! – évődött.
Arcomat elöntötte a pír. Megint 11 éves voltam.
Robert Tate Miller

 

GONDOLAT:

Az egyik legértékesebb dolog, amit adhatunk embertársainknak az a figyelem, az értő figyelem, a meghallgató, együttérző, empatikus figyelem. Ez a figyelem barátságoknak, akár szerelemnek is lehet az alapja. Egy biztos: a figyelem a szeretet egyik nagyon szép megnyilvánulása, amelyet bármelyikünk, bármikor gyakorolhat, amikor egy másik emberrel találkozik. Ezen a héten figyelj oda, talán egy kicsit jobban azokra, akikkel találkozol! Hallgasd meg gondjaikat!

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Evezz a mélyre – 24.09.05.

Szerző: | 2024.szept.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Együtt tanulunk imádkozni

​Minden héten kapsz egy-egy különböző témájú imádság mintát, amelyet aztán beépíthetsz a hétköznapi imakultúrádba.
Ezzel szeretnélek arra ösztönözni, hogy minden élethelyzetedet áthassa az Istennel való mély kapcsolat.


Imádság szeretteinkért

Atyám, őrizd, óvd a bajtól azokat, akiket különösen szeretek. Úgy vigyázz rájuk, mint az én szívemre, amelyben nevüket hordozom. Védd meg őket minden bajtól, áldd meg törekvéseiket. Bizalommal kérlek, Atyám, tarts távol szeretteimtől minden rosszat, és azon az úton vezesd őket, amely a Te dicsőségedbe vonja lelküket. Ha szívüket bánat nyomja, tedd őket kitartóvá az irántad való bizalomban. Tudjanak remélni segítő kegyelmedben. Engedd, hogy szép legyen életük: áldott a reggel, békés az éjszaka, sikeres a munka, zavartalan az álom és a pihenés. Találjanak életükben sok örömet, legfőképpen tebenned és szeretetedben. Élvezzék a földi boldogságot, melyet tiszta lelkek számára juttatsz, hogy annál inkább vágyakozhassanak szeretetedben és boldogságodban élni. 
Ámen

Saját imaszándékodat a levél aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYMUTATÓ:

Amikor sok gonoszságot tapasztalsz, ott rejlik benne a kegyelem is!

 

Arra kérlek, először olvasd el a Szentírásban az ördögűzés Kafarnaumban történetét (Mk 1,21-28), (Lk 4,31-37) és utána olvasd tovább az elmélkedést!

***

Jézus Kafarnaumban a zsinagógába betérve ördögtől megszállottal találkozott és nyilvánosan megszabadította, vagyis ördögöt űzött.

Napjaink emberének talán az egyik legizgalmasabb, misztikus témája a megszállottság és a Sátán működése. Persze Démonról beszélni csak azzal lehet, aki hisz annak létezésében. Szent II. János Pál pápa így fogalmazott: „A Sátán egyik legnagyobb cselszövése, hogy elhiteti a világgal, hogy Ő nem létezik.” Cselszövése eddig sikeresnek tűnik, hiszen ha a gonosz nem létezik, akkor nincs értelme jóról és rosszról értekezni. Minden ember a saját kénye-kedve szerint dönti el, mi a helyes és mi a helytelen. A végeredmény pedig az a zűrzavar, amiben benne élünk.
Eluralkodik a tisztátalanság, a környezetünk pusztítása. Mindenhol a fogyasztói társadalom végterméke, a szemét, mely elpusztítja a teremtett világot, benne az embert is!

De a tisztátalanság nem csak a környezetünkben rombol, hanem belőlünk is árad, a mocsok ömlik a szánkból, akár kimondva, akár leírva. Annyira beteg lélekre vallanak a közösségi oldalak komment szekcióinak írásai. Fröcsögnek, bántanak, aláznak… Sátáni mindaz, ami körülöttünk zajlik!

A zsinagógában azonban az Ördög megnyilatkozik, leleplezi Jézust: „Tudom ki vagy: az Isten Szentje!” Az ismeretlen dolgok ismerete, az egyik bizonyíték, hogy a Sátán szól a megszállottból. De ahol Jézus jelen van, ott nincs helye a gonoszságnak. A mennyek országa, amely már közöttünk van, nem tűr meg semmiféle tisztátalanságot, pusztítást, embertelenséget.

Jézus jelenléte már gyógyír a sebekre, szavai visszahozzák a tisztánlátás ajándékát. Éppen ezért akarják a „modern gondolkodók” az Isten nélküli világ építését megvalósítani. Nincs szükség a tisztánlátásra, nincs szükség a megbékélésre. Számukra a feszültség, az egymásnak feszülés inspiráló és lehetőséget ad a kibontakozásra. Mesterségesen szelektál és az ember kezébe adja a döntés jogát, a másik ember élete fölött.

„Némulj el, és menj ki belőle.” A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta őt, majd hangosan kiáltva kiment belőle. Ebben az evangéliumi szakaszban is ott a megoldás: Jézus Krisztus! Csak vele tudjuk legyőzni a Sátánt, csak vele tudjuk helyre állítani a világ rendjét. Ő a tiszta forrás, melynek ízét sajnos elfelejtettük. De a tiszta forrás létezik, soha el nem apad, várja a megfáradt vándort, mely új életet keres benne.

(Forrás: Bese Gergő atya)

Nagyon fontosnak tartom Gergő atya utolsó mondatát. Azaz, bármilyen sok rosszat is tapasztalunk magunkban, a környezetünkben, a világban, ne ezekre fókuszáljunk, ne a bűntől való szabadulás kösse le az energiáinkat, mert akkor állandóan a magunk és mások hibái, bűnei körül forgunk, és könnyen szem elől téveszthetjük az Istent, a tiszta forrást. Ő ugyanis nagyobb minden gonoszságnál. Ő Úr az egész világ felett.
Ha – bár tudjuk, hogy a gonosz jelen van a világunkban – képesek vagyunk ezen felülemelkedni, és inkább Isten jelenlétét keresni minden történésben, akkor szerintem jó úton járunk!

Ne feledjük Pál szavait: „Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem!” (Róm 5,20) Tehát. még a gonoszságot, még a bűnt is képes gyógyítani Isten túláradó kegyelme! Amikor ezt megtapasztaljuk, ez az igazi csoda.
Egy komoly feladat mindannyiunknak, hogy Istent helyezzük a napjaink középpontjába, és ne a sok gonoszság miatt elégedetlenkedjünk!

Tedd Isten elé félelmeidet!

Isten úgy is teremthette volna az embert, hogy ne féljen. Nem biztos, hogy értelmetlen az, amit mi még nem értünk, mert a félelem, testünk-lelkünk jelzőcsengője is. 

Például létezik élvezetet nyújtó félelem.
Gondoljunk csak gyerek lendületes hintázására, sikongó, hullámvasúton való zuhanásaira és emelkedéseire. A felnőtteknél az alpinizmusra, a sárkányrepülésre, minden veszélyes sportra vagy foglalkozásra. De nemcsak élvezetet adó félelem van, hanem van félelemmel párosuló élvezet is, mint a krimik olvasása, a horror, a rémfilmek szenvedélyes nézése, a hátborzongató cirkuszi mutatványok alatt visszatartott lélegzet, a gyorsuló pulzus mámoros izgalma, az újságok rémhíreinek élvezetes olvasása. 

Mindez arra mutat, hogy bizonyos félelemmennyiségre szükségünk van, mert az valamiképpen mobilizál, megnógat bennünket. Egyébként lélektani kísérletek igazolták, hogy a teljes félelemmentesség, feszültség- és ingerületnélküliség sorvasztó, bénító hatással van ránk. Ha ez az állapot huzamosabb ideig tart, még meg is betegedhetünk. Tulajdonképpen minden a félelem-adagon múlik. Ahogy már Paracelsus megmondta: a méreg cseppekben orvosság lehet. Tehát biztonságos előrehaladásunkat bizonytalanság és kockázat kíséri első, totyogó-tántorgó lépésünktől kezdve az utolsóig.  

A félelem erőt is ad
Magas parton állunk, s a föld lassan omlani kezd a lábunk alatt, vagy vihar dönt ki mögöttünk egy fát, s mi akkorát ugrunk, vagy olyan gyorsat futunk, hogy ezen később magunk is csodálkozunk. Tartalék pszichikus energiákat, nagy erőket mozgósít a félelem. Egy öreg szabolcsi tehenész meg is mutatta nekem azt a valóban magas palánkot, melyen egyetlen nekirugaszkodással átdobta magát ijedtében, amikor megkergette a bika. Visszamászni már nem tudott rajta

A félelem önmagával is szembefordíthat
Legtöbbször az a hatásos védekezés, ha szembe fordulunk félelmünk tárgyával. Így győzhetünk is a félelmünk felett. Kisgyermekkoromban megkergetett egy kutya, s én pánik félelemmel futottam előre, míg bírtam. Mikor már-már utolért reflexszerűen, mintegy belső parancsra, hírtelen szembefordultam vele, leguggoltam – és ráugattam. Úgy ugattam, hogy a kutya megtorpant, néhányat vakkantott, majd eloldalgott. Akik látták, nevettek, azt hitték, játszom, pedig verejtékezve féltem. 

Azóta már tudom, hogy félelmeim zömével szembe kell fordulnom, csak így lehet esélyem a győzelemre. A legfélelmetesebb félelemmel szemben is csak így. Mi ez? AZ ISMERETLEN. A kívül-való és a belülről jelentkező, bennünk levő ismeretlen jelenségek, erők. Nemcsak kíváncsisága, tudásvágya, hanem félelme sarkallta az embert, hogy szembeforduljon minden ismeretlennel és úgy győzze le. Amikor Sir Hillaryt, a Mount Everest első meghódítóját megkérdezték, mi késztette arra, hogy ezt az életveszélyes utat megtegye a Himalája legmagasabb csúcsára, azt válaszolta: az, hogy ott van.  

A félelem rugó is
Agresszivitásra, támadásra késztetheti az embert. Ezt a lélektan előremenekülésnek nevezi. A hívő emberre azonban másképpen hat a félelem rugója. Félünk egy embertől? Ellenünkre, kenyerünkre tőr? Lehet evangéliumi módon is szembefordulni vele. Kérdezzük meg tőle, megbántottuk-e, mi a kifogása ellenünk. Így lett jó barátommá egy ellenségem. Igaz, a kérésemre elmondott kritikáját, érvelését el kellett fogadnom. Sok igazság volt benne.  Akár ésszerűtlen, akár ésszerű a félelmünk, így jut hozzánk az Ige: Ne féljetek! Ez, vagy ehhez hasonló biztatás 365 helyen található a Bibliában. Aki naponként olvassa, megkaphatja naponként az ige gyógyító válaszát: Az, Akit mi sokszor nagy kívülállónak érzünk, Atyánk és szeret. De ez a biztatás az egész emberiségnek szóló üzenet: a pásztoroknak, kortársaiknak és azóta is minden embernek szól: Ne féljetek!

Félelmeinkkel, szorongásainkkal kapcsolatban 4 dolgot érdemes tudatosítani:  

  1. Tudomásul kell vennünk, hogy Isten akaratából a félelem hozzátartozik az élethez.
    Félelmetessé válhat az az ember (és válik is), aki azt hiszi, neki semmitől sem kell félnie. 
  1. A félelem nem azonos a gyávasággal
    Hanem éppen az életet védi. Sőt, új életszakaszra készíthet fel bennünket egy-egy konkrét, valós félelem legyőzése. A győztes több erővel, sikerélménnyel és mozgásban lévő, még áramló pszichikus energiákkal küzdhet valami többért, nagyobbért, szebbért. 
  1. Megtaníthatnak bennünket arra is, hogy a félelem átalakítható, szublimálható, átlényegíthető, pl. művészetté.  
  1. Olykor – paradox módon – a humor oldja fel a félelmet, sőt a pánikot. A koncentrációs táborok idejéből maradt ránk egy híressé vált párbeszéd. Így szól az SS vezető a fogolyhoz:
    – Ha megmondod melyik szemem van üvegből, nem lövetlek agyon.
    Fogoly: – A bal.
    SS vezető: – Honnan jöttél rá ilyen gyorsan?
    Fogoly: – Az emberségesen nézett rám. 

Gondoljunk a szakadék fölött kifeszített drótkötélen egyensúlyozó artistára, aki lehetőleg nem a kötélre néz, hanem előre, a célra: ahova meg akar érkezni. Vagy arra az emberre, aki sötétedés után bozótos csaliton halad át, s akaratlanul is fölfelé, az égre tekintget, megkeres egy csillagot, hogy tájékozódjék. Ennek már a fénye is bátorítja, erősíti, nemcsak vezeti. Ha félelmeink tárgyára tekintünk „lebukunk”, pánikba esünk, vagy kétségbe. Vagy éppen elveszünk, mert a félelem vonzza a félelem tárgyát. Örök lélektani törvény ez. Ennek az ellentörvénye az a mozdulat, amellyel Jézus szembefordul azokkal a názáretiekkel, akik előbb kiűzik őt a városból, majd felhurcolják egy hegy szakadékáig, hogy onnan letaszítsák. Ő azonban átment köztük, és eltávozott. Íme az ellentörvény: szembefordulni, átmenni köztük és eltávozni a bennünket fenyegető félelmek szorításából, vagy félelmetes emberektől Jézussal.

Az Istentől elválaszthatatlan, az „elszakíthatatlan” ember mitől is félhetne még?
Milyen mélységesen szépek Pilinszky János sorai:
„Kishitű az, aki nem mer félni, míg hivő az, aki minden félelem ellenére hiszi és tudja, hogy még a rettegéssel tele világban is az a szelídség a legfőbb pásztora, amelynek egy beterelő mozdulata elől semmi és senki nem tud kitérni.” 

(Forrás: Gyökössy Endre)

Gyakran érezhetjük azt, hogy gúzsba kötnek a félelmeink. Félsz, hogy ismét megtörténik… Félsz, hogy veled is megtörténik…  Félsz, hogy elveszíted… Félsz, hogy nem lesz a tiéd… Félsz, mert most minden rendben van, és ez gyanús, ez nem fog így maradni… Félsz, mert semmi nincs rendben, és így mi lesz veled… Félsz, hogy mi lesz ha…
Teljesen érthetőek ezek a gondolatok!

Ne félj félni!
Inkább próbáld meg Istennek átadni, az Ő „lábai” elé letenni a félelmeidet, aggodalmaidat! Ez lehet, hogy nem megy egyik napról a másikra! Ha egyik nap nem sikerül, próbáld újra a következő nap! Ez egy olyan folyamat, amelyben Isten neked ajándékozza az életedet. 

A Te szíved vak-e, néma-e?

Szeptember 08. – Évközi 23. vasárnap
Olv.: Iz 35,4-7a; Zs 145; Jak 2,1-5;
Evangélium: Mk 7,31-37 

Egy távolkeleti mandarin szerette volna megismerni a nyugatiak vallását. Magához hívatott hát egy katolikus papot, egy ortodox pópát és egy protestáns lelkipásztort. A három keresztény igehirdető fél éven keresztül magyarázta a mandarinnak a keresztény hittitkokat és erkölcsi előírásokat. A beszélgetések során sokszor keveredtek egymással ellentétbe, s bizony nem egyszer hangos viták, szóváltások követték egymást a mandarin jelenlétében. Ha olyasmiről volt szó, amiben eltértek a nézeteik, nem kímélték egymást az epés megjegyzésektől sem. Irigyek voltak egymásra, amikor a mandarin hol ennek, hol annak adott igazat, illetve ha valamelyikükkel éppen többet beszélgetett, mint a másik kettővel. Egyre jobban elhidegedtek egymástól, egyre bizalmatlanabbak lettek egymás iránt. Végül fél év múlva a mandarin elköszönt tőlük és útjukra bocsátotta őket. Hálája jeléül mindegyiküket megajándékozta egy-egy drágaköves aranyládikóval. A pap, a pópa és a lelkész az út nehézségeire való tekintettel kénytelen volt együtt utazni, azonban annyira irigyek és sértődöttek voltak, hogy mindhárman elhatározták, még csak véletlenül sem nyitják ki a többiek előtt a ládikájukat! – Nem, nem láthatják meg, milyen ajándékot kaptam! Még majd ellopnák tőlem! – Így gondolkodtak. Az út első szakasza jól sikerült. Azonban a tél túlságosan hamar és nagy erővel érkezett. Éppen a széles és gyors sodrású Amur-Darja folyóhoz érkeztek, amikor lehullott az első hó. A folyón sehol sem találtak hidat. Négy napig bolyongtak le és föl, de nem tudtak átkelni. Rémülten állapították meg, hogy az élelmük elfogyott. Éhezni kezdtek ott, a folyó partján, ami pedig tele volt gyönyörű halakkal. Hiába volt azonban a sok hal, ha nem tudták kifogni őket. Próbálkoztak botokból kezdetleges szigonyokat gyártani, de a folyó gyorsan mélyült és túl erősen folyt ahhoz, hogy meg tudtak volna állni benne. A tél elmúltával kirgiz pásztorok vetődtek a folyópartra. megdöbbenve láttak három csontvázat egymás közelében feküdni, mindegyikük mellett egy-egy zárt aranyládika. Felfeszítették a ládikákat: az egyikben egy ötrészes, összecsavarozható arany horgászbot volt. A másikban több tekercs horgász-zsinór a legerősebb selyemből. A harmadikban pedig több, különböző méretű ezüsthorog. Ha a három lelkipásztornak lett volna annyi ereje, hogy megnyissák egymás felé a szívüket és megnyissák egymás előtt a ládikáikat, akkor még most is élhettek volna, s talán már rég hazaértek volna.  


Effata!” – Nyílj meg! Így fohászkodik fel Jézus, és megnyílik a süket füle, megoldódik a néma nyelve. Sokan rajongással vették körül a Mestert, mert képes volt meggyógyítani a vakokat, a süketeket, a némákat. Valóban, milyen szörnyű is az, amikor az ember érzékszervei nem működnek! Mennyire lebénítja a vakság: örök sötétségbe kényszeríti, megfosztva a tájékozódás legfőbb lehetőségétől. Micsoda szörnyű börtönt jelent a süketség vagy a némaság, amely szinte lehetetlenné teszi, hogy meghallgass és megérts másokat, illetve kifejezd a saját érzéseidet, gondolataidat! Igen, nagyon komoly szabadulást jelent kigyógyulni ezekből a bajokból, megválni végre ezektől a béklyóktól. Azonban belegondoltunk-e már abba, hogy létezik belső vakság, süketség, némaság is! A szív vaksága, némasága. Az önzésből és bizalmatlanságból, gyűlöletből vagy irigységből fakadó bezárkózás, magunkba fordulás, ami lehetetlenné teszi, hogy megnyíljunk embertársaink felé!  

Korunk népbetegsége ez a rettenetes bezárkózás és elmagányosodás, ami – érdekes paradoxonként – sokkal inkább jellemzi a tömegben élő embert, mint azt, akinek nem olyan nagy sürgés-forgásban kell töltenie a mindennapjait. A hatalmas panelekben élők legtöbbször nem ismerik a saját szomszédaikat sem, akiknek pedig nap, mint nap hallják a „motoszkálását” a papírvékony falakon keresztül. A munkahelyeken legjobb esetben túlszárnyalandó versenytársként, de sokszor sajnos kifejezetten ellenségként tekintenek egymásra az emberek, akit meg kell fúrni, ki kell túrni! Épp ezért nem osztják meg egymással ismereteiket, tapasztalataikat, nem fognak össze a munkában. Egymás bajától-bújától elfordítjuk a tekintetünket, arra gondolván: megvan nekem a saját problémám, épp elég azzal megküzdenem! Nagyon sokszor nem látjuk meg a másik szomorúságát, nyomorát, szegénységét, keserűségét. Nem halljuk meg a panaszát, segélykiáltását. Csak magunk köré tekintgetünk, vagy legföljebb a közvetlen környezetünk határáig. Így viszont az is egyre kevésbé valószínű, hogy lesz majd, aki bennünket meghallgat, ha nekünk lesz rá szükségünk, vagy aki a mi rászorultságunkat észreveszi, ha éppen mi kerülünk kiszolgáltatott helyzetbe! Bizony, szörnyű az a vakság, süketség, ami a modern, civilizált tömegembert sújtja! Imádkozzunk Jézushoz, hogy nekünk is kiáltsa oda: „Effata! Nyílj meg!”   

Dr. Finta József atya