Mersz őszinte lenni önmagadhoz?

Félelem vagy bátorság? Őszinteség vagy hazugság? Ha elméletben választanunk kell, nem kérdés, hogy melyik mellett tesszük le a voksunkat. De vajon mi a helyzet a gyakorlatban? Miért olyan nehéz őszintének lenni másokhoz, és mi akadályoz minket abban, hogy nyíltan és egyenesen, ha úgy tetszik, bátran felvállaljuk azt, amit gondolunk? Milyen következményekkel jár az őszintétlenségbe taszított gyerekkor, és milyen sebeket ejtünk magunkon és másokon, ha elhazudjuk az érzelmeinket?

Ahogy az életben általában, úgy a klienseim körében is gyakran előkerül ez a téma, és ha felbukkan, akkor az néha egészen izgalmas formában történik. Egyszer például egy kliensem így fogalmazott. „Még senkinek sem mertem ezt őszintén elmondani, tudod, Imre, talán még magamnak sem.” A szívembe zártam ezt a mondatot. Végre egy igazi önreflexió! Ritka manapság.

Az őszinteség semmiképp nem hoz magával bátorságot, ellenben, aki bátor, hamarabb lehet őszinte, ami azonban egy lehetőség, tehát nem törvényszerűség. Gondoljunk csak bele, mennyi gátlástalan – ha úgy tetszik bátor, kegyetlen –, embert ismerünk, akik lehetnének őszinték, mégsem teszik. Azt se feledjük el, nem mindegy, hogy az őszinteség a másokkal folytatott kommunikációra vonatkozik csupán, vagy saját magunkra is? Emberek milliói élnek úgy, hogy önmagukkal sem mernek őszinték lenni.

Miben vagyok őszinte? Mikor tudok őszinte lenni? Kivel, kikkel szemben tudom igazán kimondani például az érzéseimet? Ha ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre válaszolunk, akkor egy mintázatot kapunk, amivel könnyebben juthatunk előbbre. Mi lehet az oka, ha valaki nem őszinte magához, vagy másokhoz? Hogyan lehet ezen változtatni?

Mindannyiunk életében vannak nagy játékosok. A szülők mindig ilyenek. Amikor megszületünk, – egy hasonlattal élve – mindannyian egy kis törpeállamként jövünk a világra, ahol két szuperhatalom őrködik felettünk. Mindenben függünk tőlük. De a helyzet még ennél is bonyolultabb, hiszen a nagyszülők generációja is olyan hatalom, akiknek a családi mintában betöltött „geopolitikai” státusza még mindig meghatározó. Tehát két szuperhatalom és négy nagy- vagy középhatalom árnyékéban növünk fel, hogy a testvérekről ne is beszéljünk. A gyerek pedig alkalmazkodik, nincs más választása, ez kényszerhelyzet. Igazából ezen a ponton érthető meg a legjobban az őszinteség problematikája: ha ugyanis a mindennapi „túlélést” a nem őszinte utak jelentik, arra nagyon könnyű rátanulni.

Ez a probléma gyakran „csak” 15-20 évvel később, jellemzően párkapcsolati konfliktusok formájában tetőzik. Ezeknek a vitáknak a melegágya legtöbbször az, hogy annak idején bizonyos autentikus érzések egyszerűen el lettek hazudva. Mintha az érzelmek őszinte kifejezésétől mentes állapot az egyik csatatérből a másikba vezetne.

Egy-egy uralkodó despota nagyszülő, szülő még ennél is sokkal keményebb hangot üt meg, természetesen „csak a szeretet és a jó szándék jegyében”.

Az őszinteséggel kapcsolatban mindig ajánlok egy könyvet klienseimnek: „Susan Forward: Mérgező szülők”. Képzeljük csak el a jelenetet, hogy egy huszonéves poszt serdülő állapotban lévő kamasz még otthon él a szüleivel és egyszer csak ezt a könyvet lapozza. „Fiam, mit olvasol?” Sok helyen megállna ilyenkor a levegő, sőt, a könyv valószínűleg inkább titkon kerülne csak elő a fiatal „felnőtt” szobájának magányában.

Egyszer egy kliensem a következőképp nyitotta a beszélgetésünket: „Az édesanyám azt üzeni, adjon nekem önbizalmat.” Elképzeltem, ahogy csodatevőként kiáll a pszichológus egy forgalmas térre és csuporral öntögeti az önbizalmat az arra tévedőknek. Ilyen nincs. Önbizalmat sok-sok belső munkával, csak magunknak tudunk építeni.

Milyen „tünetei” vannak annak, ha valaki folyamatosan áltatja magát?
Az önfelmentő mondatok nagyon tipikusak. „Nem tehetek róla. Nem az én hibám Nem volt mit tenni.” Ha újra és újra az életünk csak történik, és egyszerűen nem tudjuk alakítani, akkor őszintén kérdezzük meg: mi ebben a mi részünk? Mivel járultunk mi megint hozzá? Ne mutogassunk másra, hanem okoljuk egy kicsit magunkat is aktuális élethelyzetünk miatt. Elsősorban mi vagyunk a felelősek. Elsősorban vagyis nem kizárólagosan. A felnőttség valahol itt kezdődne.

Ha valaki nem nő fel ahhoz, hogy őszinte legyen magához, akkor marad az önáltatás, amivel simán le lehet élni egy egész életet. A környezetben persze nem kis kárt okozunk majd közben, ha pedig vállalunk gyereket, nem kis pakkot adunk neki 18 éves korára. A gordiuszi csomó inkább a minőséget jelenti. Milyen élet lesz az, ahol csak maszkok, álarcok, maszatolások közepette éldegélünk!? Az életet szerintem megélni kell és nem leélni. Őszintétlenül viszont csak a leélés marad. Ez a tét.

Miért jó és miben segíthet, ha őszinték vagyunk magunkhoz?
Abban hiszek, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint eddig tettünk. Épp ezért mindig opció, hogy őszinte leszek-e vagy sem. Használjuk azonban a keményebb szót, és merjük megkérdezni magunktól: mikor hazudunk önmagunknak és miben?

Limpár Imre, tanácsadó szakpszichológus

Amikor igazán önmagunk tudunk lenni

Október 06. – Évközi 27. vasárnap
Olv.:  Ter 2,18-24; Zs 127; Zsid 2,9-11;
Evangélium: Mk 10,2-16 

Volt egyszer egy nagyon rossz természetű fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét, és összeveszik valakivel, vagy valami rosszat mond valakiről. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb volt uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe. Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe. Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, most húzzon ki egy szöget minden egyes nap, mikor nem vesztette el a türelmét, és nem veszekedett senkivel sem, vagy meg tudta állni, hogy rosszat mondjon valakiről. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki: „Fiam, szépen viselkedtél, büszke vagyok rád, hogy így megváltoztál. De nézd csak meg, mennyi lyuk van a kerítésben! Ez a kerítés soha többé nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel valakivel, vagy rosszat mondasz valakiről, megsebzed őt, olyan sebet hagysz az ő lelkében, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, a seb örökre ott marad.”  

Nem kevesen gondolják ma úgy, hogy a házasság csak egyike a lehetséges párkapcsolati formáknak, amelyekben az ember érzelmi, testi, lelki megelégedését megtalálhatja. Épp ezért egyre kevésbé gondolja úgy társadalmunk, hogy a válás valamiféle törés lenne. Inkább „megoldásnak” értelmezik és titulálják egy nehézzé vált, nyomasztó tehertől való megszabadulásra. Egy ilyen miliőben nehéz egyet érteni Krisztus szavaival, amelyek a mai evangéliumban elhangzanak. Azonban ha a házasságot nem annyira a teher, a súlyos kötelezettség oldaláról nézzük, hanem azt igyekszünk tisztázni, hogy egy jól működő házasságban mi mindent kap az ember, milyen alapvető, megtagadhatatlan igényeit elégíti ki, akkor már érthetőbbé válik, hogy miért is nevezzük valódi törésnek egy ilyen kapcsolat elveszítését. Ugyanis akkor, amikor eltaszítunk magunktól valamit, vagy inkább valakit, mert fájdalmat, terhet, áldozatot jelent, eltaszítjuk magunktól a vele járó örömet, szépséget, boldogságot is. Csak sajnos ezt általában későn vesszük észre!    

Először is tisztázzuk, hogy a házasság nem egy félórás szertartás, ami „legföljebb szép és emlékezetes, de úgy sem változtat a lényegen”. Nem is az azért kapott „papír”, vagyis a tanúsítvány vagy az anyakönyvi bejegyzés. A házasság éppen maga a lényeg! Nem a papír, hanem az élet! Egy férfi és egy nő egész életre szóló szeretetszövetsége, amelyet nyíltan vállalnak Isten és emberek előtt, valamint igénylik is hozzá a társadalom védelmét és elismerését.  

A házasságban az ember először is egyfajta teljességre tesz szert, „kiegészül”. Ahogyan a Biblia mondja: „Ketten egy testté lesznek”. Az ember akkor lesz igazán önmaga, ha odaadja, odaajándékozza magát valaki másnak. Ha megosztja a benne rejlő kincseket, s így azok szépsége, értéke valaki másban ragyog fel, aki igényli, élvezi ezeket az értékeket. Ha azonban a házasság kudarcot vall, akkor az ember valamiképp „kettétörik”: a másik személlyel együtt elveszíti azt is, amit ő épített, szépített, gazdagított a másikon azzal, hogy neki ajándékozta a benne rejlő kincseket. Bizony, nem keveset veszít önmagából is! Ráadásul meginog a hite abban is, hogy egyáltalán van-e őbenne érték, ami valaki másnak tetszhet, ami valaki másra vonzást gyakorolhat. Azután a házasságban az ember pótolhatatlan biztonságérzetet kap: egy életen keresztül számíthatok valakire, egy életen keresztül van hová hazamennem, valaki mindig ott lesz nekem, és segít, felkarol, ha szükségem lesz rá. Ameddig csak ereje engedi, építhetek rá, akkor is, ha éppen nem mindig érdemlem meg, ha nem vagyok mindig a legkiválóbb és minden hiba nélkül való. A válásban ez a biztonságérzet is eltűnik: mégsem számíthatok a végsőkig senkire sem. Még sincs olyan valaki, akihez egy életen át tartozhatnék, vagy aki hozzám akarna tartozni. Egyedül vagyok, kicsúszott a lábam alól a talaj! Mind önmagunk odaajándékozásának, mind a biztonságérzetnek az alapja a szeretet: a visszavonhatatlan, elkötelezett szeretet. Minden ember megtagadhatatlanul vágyakozik erre, s nem tud nélküle igazán boldog lenni. A házasság megtörése ezt a szeretetet ássa alá, kérdőjelezi meg. Ha pedig azt tapasztaljuk meg, hogy nem vagyunk szerethetők, nem lehet mellettünk hűségesen kitartani, akkor ez súlyosan megingatja önbizalmunkat is. Nem véletlenül „csúszik szét”, süllyed emberalatti szintre sok válás miatt elmagányosodott ember élete.    

Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a házasság nem pusztán két emberről szól. Nem pusztán a férj és feleség érzelmi, fizikai, testi-lelki kielégüléséről, amit feladhatnak anélkül, hogy másoknak is ártanának vele. A házasságból többnyire gyermekek születnek, akiknek az élete, fejlődése szinte minden esetben súlyosan sérül a válással. A házasság, a család a társadalmi élet más csoportosulásainak is alapvető sejtje: családokból áll össze a falu, a város, a nemzet, az állam egész közössége is. Nem sérülhetnek anélkül a családok, hogy ne sérülnének ezáltal a nagyobb közösségek is.     

Ezért a válás bizony mindig igazi törést jelentett és fog is jelenteni, nem „valamiféle pozitív megoldást egy problémára”. És ezt a törést óhatatlanul azok fogják elsősorban és legmélyebben megérezni, akik megszegték a hűség, a visszavonhatatlan odaadás fogadalmát. Elsősorban ők veszítik el mindazt, amit ebben a kapcsolatban nyertek és még nyerhettek volna.   

Dr. Finta József atya

Hogyan működik a belső óránk?

Vannak emberek, akik szinte mindig minden találkozóról elkésnek, hosszú percekig váratják barátaikat, ismerőseiket, és a többnyire képtelenek betartani a határidőket. Őket hívjuk krónikus későknek. És lássuk be, kevés dolog idegesítőbb, mint amikor valaki megvárat minket. Bosszankodunk, amikor 15, vagy akár 20 perc késés után szíveskedik megjelenni. Bármilyen kellemetlen is azonban számunkra ez a helyzet, a krónikus késő mentségére szóljon, hogy nagy valószínűséggel nem önzésből vagy rosszindulatból nem érkezik meg időben a megbeszélt helyre. Erre a dühítő szokásra több elfogadható indok is létezik.

A pontatlanságukról ismert embereket általában elítéljük, még ha olykor nem jogosan is. Könnyű őket rendezetlennek, figyelmetlennek, nemtörődőmnek bélyegezni, pedig elképzelhető, hogy valójában időérzékelési problémák, a szervezet belső órájának nem megfelelő működése, vagy esetleg koncentrációs nehézségek állnak a háttérben. A krónikus késés általában nem csak a várakozó fél számára kellemetlen, hiszen az is, aki elkésik, tudatában van hibájának és annak, hogy viselkedése milyen súlyos károkat okozhat kapcsolataiban, karrierjében. És bár kétségtelen, hogy léteznek olyan emberek is, akik örömüket lelik abban, ha a pontatlansággal hatalmat gyakorolhatnak mások felett, a legtöbben távolról sem élvezik ezt a helyzetet.

A pontatlanság persze nem feltétlenül a mi hibánk. Elképzelhető, hogy egyszerűen csak a személyiségünk része, illetve más egyéb tulajdonságaink hozadéka. Egyes kutatások szerint ugyanis az állandó késés gyakran szoros összefüggést mutat az olyan karakterjegyekkel, mint például az optimizmus, az alacsony önkontroll, a szorongás.
Kutatások kimutatták, hogy a személyiségkülönbségek miatt eltérően érzékeljük az idő múlását. A késés időnként mentális problémák, illetve bizonyos neurológiai állapotok következménye is lehet. Az alacsony önbecsüléssel rendelkező személyek például hajlamosak kritikusan viszonyulni önmagukhoz, ezért több időt töltenek munkájuk ellenőrzésével.

Mi a megoldás?
Ahhoz, hogy változtassunk ezen a kellemetlen szokásunkon, fontos, hogy felismerjük, mi az, ami a pontatlanságunkat okozza. Ehhez érdemes értékelni saját személyiségünket, illetve viselkedésünket, és végiggondolni a késéshez kapcsolódó helyzeteket: Mindig vagy csak bizonyos helyzetekben késel? Mi okozza a késést az egyes szituációkban? Hogyan érzed magad, ha éppen késésben vagy?

3 személyiségtípusra jellemző (jobban) a késés:
1, A határidőfüggő egyszerűen élvezi az utolsó pillanatok izgalmát. Ő az, aki azt állítja magáról, hogy csak nyomás alatt képes igazán hatékonyan dolgozni. Az ilyen személyek számára a krízishelyzet jelenti a motivációt.

2, A producer célja, hogy a lehető legtöbb teendőt végezze el a lehető legrövidebb idő alatt. Attól érzi jobban magát, ha hirtelen sok feladatot végezhet el egyszerre. Utálja vesztegetni az időt, ezért ha teheti, a napja minden egyes percét beosztja. A probléma csak az, hogy a producer hajlamos alábecsülni a feladatok teljesítéséhez szükséges időt, így sokszor megtörténik vele, hogy elkésik, és nem tartja be a határidőket.

3, A szórakozott professzor, akinek rendkívül könnyű elvonni a figyelmét. Szórakozottságának nagy valószínűséggel genetikai alapja van, ami az egyszerű szétszórtságban vagy akár teljes körű figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarban is megmutatkozhat. A szórakozott professzorokkal gyakorta megesik, hogy elveszítik időérzéküket, vagy elfelejtenek egy előre megbeszélt találkozót.

Ha változtatni szeretnénk rossz szokásainkon, ebben az állandó várakozással sújtott szeretteink is sokat segíthetnek. Fontos, hogy ismerőseink kijelöljék a határokat. Jó megoldás lehet például, ha különböző „büntetéseket” helyeznek kilátásba pontatlanságunk esetére. Így például mondhatjuk a krónikus későnek, hogy ha 10 percnél többet késik, nem várjuk meg, vagy ha nincs ott időben a mozi előtt, nélküle ülünk be a filmre. Ezek a figyelmeztetések segíthetnek felnyitni a pontatlan ember szemét, és hozzájárulhatnak ahhoz, hogy ezután nagyobb figyelmet szenteljen az időnek.

Forrás: lafemme.hu

Jó példával mások előtt

Szeptember 29. – Évközi 26. vasárnap 
Olv.: Szám 11,25-29; Zs 18B; Jak 5,1-6;  
Evangélium: Mk 9,38-43.45.47-48

Egy nyolcadikos fiú egyik reggel karikás szemmel, gyűrött arccal, a gyomrát fájlalva ült be padtársa mellé az iskolapadba. „Hát te hogy nézel ki?” – kérdezte a padtárs. „Mint akit kicsavartak és összerugdostak! Mi történt veled?” „Jaj, ne is beszéljünk róla!” – válaszolta a betegnek látszó fiú. „Tegnap kíváncsiságból elmentem a kocsmába, és ott ragadtam fél éjszakára.” „Ugyan miért mentél oda?” – érdeklődött a másik. „Csak kíváncsiságból. Apám ezerszer elmondta, hogy ne menjek oda, mert a kocsmában csak olyasmit látok, ami nem való nekem! Hát én már csak dacból is elmentem!” „Na és mit láttál, ami nem neked való?” – kérdezte a padtárs. „Az apámat.” – válaszolta a fiú szemlesütve.

A „megbotránkoztatás” kifejezés az elbotlani, megbotlani szóból ered. Azonban olyan megbotlásra, elesésre utal, amikor azt valaki másnak akarattal odahelyezett csapdája okozza. Például amikor valaki botot lök egy száguldó biciklis küllői közé, vagy kiteszi a lábát egy sietősen haladó másik ember útjába. Mennyire elítéljük, ha valaki úgy lesz baleset áldozatává, hogy nem ő volt a hibás! Ha pl. valaki belehal egy autós ütközésbe, holott a másik autó sofőrje követte el szándékosan a szabálysértést, és lám, mégis ő az, aki karcolásokkal megúszta, míg az ártatlant zsákban kellett elvinni onnan!
Érdekes, mégis mennyire könnyen elsiklik az emberek közvéleménye a lelki megtévesztés, az erkölcsi megbotránkoztatás sokszor előforduló esetei fölött! Pedig ilyesmire hatványozottabban többször akad példa. Azonban itt az elbotlás, az elhasalás talán nem olyan látványos, és nem egyik pillanatról a másikra megy végbe. Pedig attól még nem kevésbé veszélyes!

Sajnos legtöbbször érzéketlenül siklunk el a gyermekek, a még könnyen alakítható serdülők, vagy úgy általában az emberek nevelésével, alakításával kapcsolatos felelősségünk mellett. Annyira eltúlozzuk a saját szabadságunkat, önkifejezésünk, hamis önmegvalósításunk lehetőségeit, hogy nem figyelünk oda eléggé, azokra a „szabad, vagy inkább szabados megnyilvánulásainkra,” amelyekkel bizony ártunk másoknak! Mennyien káromkodnak, trágárkodnak minden lelkiismeretfurdalás nélkül a gyermekeik és mások gyermekei előtt! Mennyien néznek, hallgatnak erőszakos vagy ízléstelen műsorokat olyanok társaságában, akik számára ezek még egyáltalán nem emészthetőek. Mennyien visznek bele hazugságba, csalásba, lopásokba fiatalokat egy-egy rosszul értelmezett barátság, bandaszellem nevében! Csak hogy a leggyakoribbakat soroljuk ….

Korunk társadalmának eltúlzott és félreértelmezett egyéni szabadsága újra és újra feszegeti, sőt ledönti a másokért vállalt felelősségünk korlátait. Szinte halljuk, ahogy rendszeresen ismételgetik sokan Káin rettenetes szavait: „Hát őrzője vagyok én az én testvéremnek?” Isten válasza azonban ma is ugyanaz: „Testvéred vére felkiált hozzám a Földről.” Nem véletlen, hogy Jézus szokatlanul kemény szavakkal figyelmezteti követőit a megbotránkoztatás veszélyére: „Ha kezed megbotránkoztat, vágd le! Ha lábad megbotránkoztat, vágd le! Ha szemed megbotránkoztat, vájd ki!” Ezekkel a szinte ijesztő képekkel arra akar rádöbbenteni minket, hogy egyáltalán nem vehetjük félvállról az embertársainkért vállalt felelősséget! Nem szabad elhinnünk az individualista és szabados felfogású társadalomnak, hogy semmi közünk egymáshoz! Hogy mindenki élhet a maga elgondolása szerint, és hogy nem vagyunk hatással, sőt nem is szabad hatással lennünk egymás lelki, erkölcsi fejlődésére. Nagyon is hatással vagyunk! Akár szabad, akár nem, akár akarjuk, akár nem. Teljesen biztos, hogy a legtöbb bűn és megrögzött rossz szokás az egyes emberek életében nem mások rossz példája, félrevezető magatartása nélkül következik be vagy szilárdul meg!

Természetesen nem állítható, hogy minden rossz behatás, negatív példa kiküszöbölhető a környezetünkből. Még az is irreális állítás lenne, hogy mi magunk mindig képesek lennénk uralkodni a szavainkon, tetteinken, elkerülve mások megbotránkoztatását. Azonban ilyenkor el kell ismernünk a bűnünket, egyértelművé kell tennünk, hogy nem ezt akarjuk, nem ilyenek akarunk lenni! Bocsánatot kell kérnünk azoktól, akik csalódtak bennünk, s meg kell próbálnunk helyrehozni a hibát. Még a legkisebb gyermek is képes észrevenni és valamiképp helyretenni a különbséget aközött, ha valaki olykor elesik, illetve aközött, ha már minden gátlás és lelkiismeret nélkül, megrögzött szokásként gyakorolja a rosszat. Ha a jó példánk nagyobb súllyal, többször van jelen a ránk bízottak életében, mint a rossz, akkor számíthatunk arra, hogy inkább a jó irányba terelgetjük őket is, semmint a rosszba.

Dr. Finta József atya

Ne légy negatív!

Vajon mennyire eldöntött kérdés születésünkkor, hogy optimista vagy pesszimista ember lesz-e belőlünk? Jó hír, hogy ha erősen akarjuk és teszünk érte, pesszimizmusunk megszelídíthető. Az utóbbi évtizedek kutatásai szerint nincs egyértelműen a génjeinkbe kódolva, hogy optimista vagy pesszimista szemmel tekintünk a világra, közvetetten azonban örökségül kapjuk ezt a szemüveget.

Pszichológiai szempontból az optimizmus olyan gondolkodási keret, működésmód, amelynek tartópillérét a személyes én-erőnkbe vetett hit alkotja. Nem tagadja a kellemetlen érzések létezését vagy a kudarcok kockázatát. Az optimista ember két lábbal a földön állva hisz abban, hogy képes megbirkózni a nehézségekkel az életében, és – lehetőségeihez mérten – a legtöbbet fogja kihozni belőlük. Az optimisták nem többek és nem kevesebbek, mint a pesszimisták, ám van egy lényeges különbség közöttük: életük történéseit más logika mentén értelmezik.

A valóság egyfajta értelmezése
Nem születünk pesszimistának, sőt ez a tulajdonságunk nem is fakad közvetlenül a valóságból. Mindannyian ismerünk a jég hátán is megélő optimistákat és jó dolgukban is mélabús pesszimistákat. A pesszimizmus csupán a valóság egyfajta értelmezése. A dolgok okaira vonatkozó „értelmező stílusunk” gyermekkorunkban alakul ki, mégpedig a számunkra fontos személyekkel átélt tapasztalatokon keresztül.

Szüleink, tanáraink gondolkodásmódja saját életük történéseiről, illetve velünk kapcsolatos kritizálási stílusa valósággal belénk ivódik indirekt tanulási folyamatok következtében. Például kisiskoláskorban a rossz jegyeket a képességek hiányára visszavezető tanár vagy az önmagát rendszerint fennhangon szidó szülő („Milyen ostoba vagyok!”) egyaránt pesszimista értelmezést tanít a gyereknek.

A PESSZIMISTA:
A pesszimista jellemzően katasztrofizál, ha valami rossz történik vele. Úgy gondolja, a rossz dolgok állandóak, időről-időre vissza fognak térni, ráadásul ezek az okok saját, feloldhatatlan hiányosságaiból fakadnak, és élete minden területére kihatnak. A „mindig mindent elrontok” vagy az „engem senki sem szeret” típusú belső monológok futnak
ilyenkor a pesszimista fejében. Ha a pesszimistát öröm éri, az csak a véletlen műve lehet, el is siklik felette a figyelme, mivel nem illeszkedik az értelmezési keretébe.

AZ OPTIMISTA:
Az optimista ezzel szemben a rossz dolgokat problémafókuszúan közelíti meg: megoldandó kihívást lát a helyzetben. Nem engedi, hogy egyetlen lokális jellegű probléma miatt globális rossz érzés uralkodjon el felette. Csak mert a munkahelyén nem él át sikereket, még nem értékeli le magát szülői szerepében. A rossz érzéseknek helyet ad, de dolgozik a továbblépésen. A pozitív eseményeket ezzel szemben állandó, belső okokkal magyarázza, és általános érvényűnek tekinti, tehát saját tulajdonságaira vezeti vissza. A sportmérkőzésen átélt sikerek arról árulkodnak számára, hogy tehetséges sportoló, és örömét engedi átszivárogni más életterületeire is.

Katasztrófamentesítés
A pesszimisták gyakrabban lesznek depressziósok, rosszabb az egészségi állapotuk, és a teljesítményük is elmarad az optimistáké mögött. Ráadásul sokszor önbeteljesítő jóslataikkal kudarcokkal teli életre kárhoztatják magukat.

Fontos, hogy ne fogadjuk el önmarcangoló beállítottságunkat. Először is tisztázzuk önmagunkban, hogy a tények, a gondolataink és az érzelmeink közötti kapcsolat közel sem olyan szoros és racionális, mint gondolnánk. Fontos megérteni, hogy az érzelmi hatás, amit átélünk, nem a megtörtént eseményből következik, hanem az esemény értelmezésekor keletkezett gondolatainkból. A megoldás kulcsa: a negatív automatikus gondolataink levadászásában rejlik.

Gyakorlati tippek a pesszimizmus leküzdéséhez:
1, Írjuk össze ezeket a gondolatokat, hogy megértsük hiedelmeinket, majd szálljunk vitába velük! Ezek általában torz általánosítások, melyek téves bizonyítékokon alapulnak. Gyűjtsünk ellenérveket önhibáztató gondolatainkhoz, tanuljunk meg hatékonyan vitatkozni velük!

2, A leírt negatív gondolatainkat át kell fordítanunk előremutató, pozitívabb csengésű mondatokká. Például a „mindig mindent elrontok” negatív gondolatot helyettesíthetjük a „kapkodtam, így eltörtem egy poharat” gondolattal: ez kizárólag az adott helyzetre vonatkozik. Máris megváltoztatható állapotról van szó, megfoghatóvá válik az ok (kapkodtam) és felsejlik a megoldás (nyugodjak meg).

3, Emellett mindennap szánjunk 20 percet arra, hogy leírjuk, kinek és miért vagyunk hálásak. Néhány hét alatt érezni fogjuk, hogy gondolataink pozitív irányt vesznek. Sikernaplót is vezethetünk: rögzítsük kisebb és nagyobb sikereinket, illetve minden pozitív visszajelzést, amit kapunk. Nehezebb időszakban, stresszhelyzetben merítsünk erőt ezekből az írásos bizonyítékokból.

4, Ne legyenek illúzióink! Varázsütésre nem fogunk átfordulni pozitív önmagunkba. Időt és kitartást igényel, hogy az évek alatt belénk ivódott gondolkodási sémák felülíródjanak. Az írásgyakorlatra fordított idő azonban megtérül, ha módszeresen irtani kezdjük negatív gondolatainkat a megkérdőjelezésükkel és pozitív átkeretezésükkel.

Megéri: az optimista beállítottság plusz energiát generál, ami nemcsak jobb közérzetet eredményez, hanem segít kihozni belőlünk teljesítőképességünk maximumát is.

Pálinkás-Panyi Anna
pszichológus

Nem a zsarnokoskodás vezet célhoz!

Szeptember 22. – Évközi 25. vasárnap
Olv.: Bölcs 2,17-20; Zs 53; Jak 3,16 – 4,3;
Evangélium: Mk 9,30-37 

Egy alkalommal egy kisegér betévedt a királyi palota tróntermébe. Mikor látta, hogy hová került, nagy büszkén feltelepedett a trónszékre, és kijelentette: „Én vagyok az állatok királynője!” Azonban nem sokáig hitegethette magát ezzel a beképzelt méltósággal, mert egy arra járó macska gyorsan bekapta, és máris hangos szóval kihirdette: „Én vagyok az állatok új királya! Halmozzatok el ajándékokkal!” A palota környékén élő kisebb állatok engedelmesen oda is járultak a trón elé, hogy bemutassák hódolatukat és elhozzák adójukat. Egyik nap azonban a ravasz róka érkezett, aki – miután egy darabig hízelgett a macskakirálynak – hirtelen felugrott a trónszékre és egy jól irányzott harapással végzett vele. „Most már én vagyok az új uralkodó!” – jelentette ki. „Kezdhetitek hordani az ajándékokat!” A róka sem uralkodott azonban sokáig: egy hét múlva egy vérszomjas tigris rontott a trónterembe, és széttépte a rókakirálynőt. A tigris félelmetes természetétől sokan féltek. Nem úgy azonban az elefánt, aki vészjósló csörtetéssel berobogott a palotába, és összetaposta a tigrist trónszékestül. „Én vagyok az egész világ királya” – trombitálta szét a nagy hírt az elefánt. Meghallották ezt a szavannán élő emberek. „Még hogy az elefánt uralkodjon rajtunk? Soha!” Megölték az elefántot, és a saját főnöküket tették királlyá. Nem tűrték azonban ezt a sivatag beduin lakói. Háborút hirdettek a szavanna népe ellen, és hosszú. véres harcban legyőzték őket. Most a sivatagi sejk lett a király. Amikor tudomást szereztek erről a tengerparton lakó népek, ezúttal ők kerekedtek fel. Maguknak akarták a királyságot, ezért megtámadták a sivatagi törzseket. A küzdelem most olyan kíméletlen volt, hogy az emberek legnagyobb része odaveszett. Amikor végre felülkerekedtek a tengerparti népek, csak egy kisfiú élt már a királyi családból. Őt ültették hát a trónra fényes ünnepség közepette. Azonban másnap arra tévedt egy apró kis egérke. Amikor a kisfiú király meglátta az egeret, megijedt tőle és rémülten világgá szaladt. Az egér pedig felmászott a trónszékre, és … annyi vérontás, fájdalom, nyomorúság után kezdődött minden elölről.   

„Honnan vannak a háborúságok és veszekedések köztetek? Nemde onnan, hogy bűnös vágyak igyekeznek uralomra jutni tagjaitokban?” – kérdezi, vagy inkább állítja Szent Pál apostol a szentleckében. Az élmény- és élvezetközpontú fogyasztói társadalomban nem éppen szimpatikus és népszerű gondolat a vágyak megzabolázása, a vágyainkon való uralkodás követelménye. Abban a téveszmében ringatjuk magunkat, hogy „semmit sem szabad kihagynunk az életünkből! Minden lehetőséget meg kell ragadnunk! Mindent ki kell próbálnunk! Csak azt bánjuk meg később igazán, amit elmulasztottunk!” stb. stb. Egy ilyen légkörben a kereszténység a maga korlátozó (vagy inkább csak annak beállított!) törvényeivel ellene dolgozni látszik az ember boldogság-keresésének, érvényesülési, kiteljesedési vágyának. Pedig nem az igazi, emberi természetünk legmélyéről fakadó vágyakkal van a baj, hanem az elferdült, téves célra irányuló sóvárgásokkal!  Az emberi vágyak ugyanis a teremtő Istentől valók a maguk tisztaságában és eredetiségében. Nem a sátán generálja őket. Ő csak arra képes, hogy megrontsa, összezavarja, hamis vagy részleges értékek felé fordítsa ezeket a vágyakat. Jézus megtisztítja és eredeti céljai felé fordítja az evangéliumban elhangzó javaslatával ez ember érvényesülési vágyát.

Aki első akar lenni… – mit is akar valójában? Tenni másokért! Azt akarja, hogy mások felfigyeljenek a benne lévő értékekre, képességekre, igényeljék az ő tudását, adottságait, értékeljék a személyiségét. Vagyis nagyon leegyszerűsítve szeretni és szeretve lenni akar, ami minden embernek természetes és teljesen igaz vágya. Azonban ha valaki ezt úgy próbálja érvényre juttatni, hogy eltapos, lenéz és megaláz másokat, erőszakoskodva saját magának követel mindent és saját hasznára foglalkoztat mindenkit, félelmet keltve vagy tisztességtelen eszközökkel befolyásolva tartja hatalmában az embereket, akkor épp az ellenkezőjét éri el valódi céljainak. Embertársai valójában megvetik és gyűlölik, nem tisztelik és szeretik. Nem őszintén és tartósan ragaszkodnak hozzá, hanem első adandó alkalommal lerázzák a nyakukba tett igát, s ők akarnak (előbb-utóbb fognak is!) föléje kerekedni. Ha tesz is szép és értékes dolgokat, végbe is visz minden ember számára hasznos műveket, akkor sem fogják értékelni igazán a személyiségét. A tőle elszenvedett rossz el fogja homályosítani az általa megvalósított jót. Nem, a zsarnokoskodás nem vezet célhoz!    

Aki azonban úgy él, ahogyan Jézus tanítja a mostani evangéliumban, vagyis mások szolgálatának lehetőségeit keresve, nem öntelt és gőgös törtetéssel saját önző céljait érvényesítve, hanem tényleg másokért is dolgozva, mások javát is keresve, az megtapasztalja, hogy lesznek, akik őszintén felnéznek rá, akik igényt tartanak a benne lévő jóra. Aki adni tud valakinek, tenni tud valakiért, az – bármennyire is kihasználható őrültnek tűnik – mindig fölötte áll annak, akinek ad, akiért tesz, akit segít. Méghozzá úgy áll fölötte, hogy nem alázza meg őt, nem nyomja el vagy szégyeníti meg embertársát. Az ilyen ember talán nem fog rangokat és címeket birtokolni, nem fog emléktáblákon díszelegni a neve, mégis első lesz, vezető lesz a maga környezetében és tevékenységében. Ő fogja előre vinni az emberi társadalom és Isten Országa ügyét egyaránt, s mindig lesznek olyanok, akik tudják és kifejezésre is juttatják, mennyire fontos, elsődleges szerepet tölt be a maga helyén, a maga környezetében.  

Dr. Finta József atya