„MÉLYSÉGEINK FELÉ” – Isten megtapasztalásának szempontjai, gyakorlatai
Gyorsuló világban élünk, mi magunk is egyre zaklatottabban. Ezért is szükséges odafigyelned önmagadra, az Istennel való kapcsolatodra. A jelenlét gyakori észlelése átalakulással járó út, saját mélységeid felé irányít, hogy megtapasztalhasd, Isten úgy szeret, amilyen vagy.
Erről szól az alábbi 13 részes sorozat!
4. rész: Vesd le álarcodat!
A jelenlétben való imádság megkezdése hasonlít a szentmise kezdetéhez: a Szentlélek indítására „összegyűjtjük” a szívünket és egész lényünket, tudatosan vagyunk jelen az Úr lakásában, ami mi magunk vagyunk és fölébresztjük a hitet, hogy belépjünk Annak jelenlétébe, aki vár ránk. Az összegyűjtés egyszerre jelent tudatosságot és az átengedettségre irányuló vágyat is.
Amikor a szívünk „összegyűjtéséről” beszélünk és a tudatosságot tartjuk szem előtt, akkor ezalatt egyrészt gondolkodásbeli-, másrészt cselekvésbeli tudatosságot értünk.
A gondolkodásbeli tudatosság azt jelenti, hogy tudatosítjuk magunkban, hogy a legfontosabb, amit tehetünk, hogy hisszük Isten bennünket átalakító, átváltoztató erejét, és azt, hogy ez az átalakító, átváltoztató tevékenység Isten szeretete által bennünk meg tud valósulni. Ez egy hitbeli kérdés, az erre vonatkozó hitnek a végiggondolása és a magunkban való megerősítése.
A másik eleme a cselekvésre vonatkozik, ami az Úr parancsából származik: Menj be a szobádba, zárd be az ajtót és így imádkozz a rejtekben. Ez a szoba mi magunk vagyunk, az ember. Hidd el tehát, hogy Isten át tud alakítani és tedd meg azt, hogy bemész, bezárkózol a saját szobádba, odafordulsz Istenhez önmagadon keresztül. A másik pedig az átengedettség, az átadottság, az odaadottság, ami gyakorlati értelemben azt jelenti, hogy oda kívánom adni magam Istennek, azaz el kívánom vonni magamat minden mástól, ami nem Isten. Ezért zárkóztam be a szobámba és ezért gondolok arra, hogy az alapvető célom most az, hogy Istennek adjam át magamat teljes egészében.
Ennek a belső összeszedettségnek van egy negatív és egy pozitív eleme is.
Negatív értelemben az önmagamról való elfelejtkezést jelenti, pozitív oldalról pedig azt a szilárd akaratot, elhatározást, hogy az akaratom, a gondolkodásom, a lelkem teljes egészében Istenre irányul, hogy úgy legyek önmagamban, hogy egyedül Isten számára legyek létező.
A jelenlét-ben van törekvés, szándék, akarat, de nincsen eredmény, siker és sikertelenség. Abban a pillanatban, amikor elkezdünk bármilyen eredményre fókuszálni, vagy egyáltalán azon gondolkodni, hogy sikerre vezetett-e a szívbéli szándékunk, akkor már biztosak lehetünk abban, hogy kiestünk a szemlélődő imádságból. A jelenlevő imádság egyetlen célja Isten szeretetének a szelíd, elfogadó szemlélése, valójában találkozás Istennel.
Isten előtt nem lehetünk máshogy, csak álarc nélkül.
Persze ezt nem mindig tudatosítjuk magunkban. Valamikor ugyan eljutunk odáig, hogy talán még azt is megkérdezzük magunktól, hogy: ”Álarc? Nekem? Milyen álarcom lenne, én őszinte ember vagyok?”
Ezzel az önbecsapással csak ideig, óráig élhetünk, mert ez olyan feszültséget okoz, hogy ezt a terhet úgysem tudjuk elhordozni, hacsak nem találunk ki újabb és újabb, mindenféle földi eszközöket arra, hogy elnyomjuk ezt a feszültséget. Igen, így élünk, vagy – és a szemlélődő imádságban erre hívjuk és erre bátorítjuk egymást – álljunk oda Isten elé minden álarcot levetve és bevallva az alkalmatlanságunkat, a rászorultságunkat, a gyengeségünket. Nem hivalkodva ezzel, nem provokálva az Úristent, egyszerűen csak tudomásul véve, hogy én ilyen vagyok Uram és hálás vagyok, hogy Te így is szeretsz és elfogadsz engem.
Emiatt a gyötrő, igaz önvallomás miatt van az, hogy az imádság, a jelenlét mindig egy picit önismeret is. Ráébredünk, elismerjük és aztán megvalljuk azt, hogy álarcaink vannak, amiket szeretnénk levenni. Ez azt is jelenti, hogy számot vetettünk azzal, hogy milyen álarcaink is vannak, és akkor bizony akarva-akaratlanul is kicsit közelebb kerülünk saját magunkhoz. Ezért van az, hogy a tiszta ima a mentális egészséget is elősegítő folyamattá alakulhat. Hangsúlyozom, hogy ez azonban egy lehetséges mellékszál, mellék-adomány vagy ajándék, semmiféleképpen nem célja az imádságnak, de számolhatunk vele.
(Zakariás, bencés szerzetes)
GYAKORLAT:
A következő héten próbáld az imádságaidban levenni az álarcaidat! Valld be az alkalmatlanságodat, a rászorultságodat, a gyengeségedet, de nem hivalkodva ezzel, nem provokálva az Úristent, és nem is mérgelődve, hogy miért vagy olyan, amilyen. Csendesen tedd Isten kezébe egész önmagadat! Legyél csendben ebben az állapotban, és adj hálát, hogy az Úr elfogad és szeret téged!
Bízom benne, hogy nagy béke és megnyugvás lesz a termése ennek az imaidődnek! De ha nem úgy alakul, az sem baj.
Hit nélkül szemlélve az ember egy olyan lény, amely készen áll, csak fenn kell tartani, s ennek érdekében el kell látni mindenfélével. Hogy mi mindennel, arra ezerféle válasz született a történelem során.
Meghoztam a csütörtöki IRÁNYTŰ-t számodra, melynek az a feladata, hogy a heti küzdelmek közepette is a helyes úton tartson, és ne lankadj az Isten-keresésben!
Krisztus Király ünnepe összegzi az egész egyházi évet, amelynek során Isten világának titkait sokféle szempontból ünnepeljük. Mindegyik ünnep arról szól, hogy Isten akarja a mi üdvösségünket, ezért egyre inkább beavat isteni természetébe.
Egy képpel szeretném a mondottakat szemléltetni, amelyet a jelenlét megvalósítására alkalmazok:
Mikor érdemes makacsnak lenni?