„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Legyen benned áldozatkészség mindenki iránt!

 Február 23. - Évközi VII. vasárnap
Olv.:  1Sám 26,2.7-9.12-13.22-23   Zsolt 102 1Kor 15,45-49    
Evangélium: Lk 6,27-38 

Egy fáradt, keserű arcú vándor rótta az országutat. Szerencsét próbálni indult, munkát szeretett volna vállalni, hogy szabaduljon a nyomasztó szegénységből. Egyik este behúzódott egy tisztásra, s lefeküdt aludni. Álmában egy angyal jelent meg előtte, s ezt mondta neki: „Holnap találkozni fogsz az úton egy remetével. Kérd el tőle a gyémántot, ami a zsebében van!” A vándor felébredve hitte is, nem is az álombeli látomást. Azonban amikor néhány óra múlva valóban szembejött vele az úton egy remete, feltámadt benne a kíváncsiság. Megállította és így szólt hozzá: „Kérlek, add nekem azt a gyémántot, ami a zsebedben van!” A remete készségesen húzta elő a csillogó követ a csuhájából. „Jaa, hogy ez egy gyémánt? A folyóparton találtam reggel. Tessék, vigyed!” A vándor ujjongó szívvel, repeső örömmel indult tovább. Azonban később egyre jobban eluralkodott rajta a félelem. „Jaj, mi lesz, hogyha elveszik tőlem? Hova dugjam? Hogy védjem meg a gyémántomat az útonállóktól? Biztos elrabolják! Talán agyon is vernek miatta.” Amikor besötétedett, nem mert elaludni. Egyik zsebéből a másikba dugdosta a gyémántot. El is ásta, de aztán újra előásta, mert attól félt, reggelre kelve nem fogja megtalálni. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. Másnap aztán megfordult, és öles léptekkel, gyors menetben a remete után eredt. Estefelé utol is érte. Odaállt eléje, és azt mondta: „Vedd vissza a gyémántodat! Inkább azt a könnyed, szabad lelkületet add nekem, amivel egy szóra képes voltál nekem ajándékozni ezt a kincset érő követ!”  

Jézus az evangéliumban a keresztény szeretet mélységét mutatja meg számunkra. Azt a mélységet, ami bizony nem könnyen érhető el a felszínességre hajlamos, rohanó ember számára. Ha Jézus nyomába akarunk lépni, akkor nem elég önmagunkat szeretnünk, még csak a hozzánk közel álló, vagy számunkra szimpatikus embereket sem. Persze szükséges mindkettő: a helyes önszeretet és a hozzátartozóink, barátaink iránti áldozatkészség egyaránt. Azonban a Mester arra hív meg minket, hogy ezen felül azokat is szeressük, akik számunkra idegenek, közömbösek, sőt akár éppen ellenszenvesek, akik ki is érdemelték netán ezt az ellenszenvet!  

Vajon amikor mi adunk valakinek valamit, milyen indokkal tesszük? Miért? Sokan csak üzletet kötnek, amikor látszólag önzetlenül adnak valakinek valamit. Legtöbbször épp azok, akik a leghangosabb kampányt szervezik, a legnagyobb hírverést csapják saját adakozásuk körül, valójában csak jó befektetést hajtanak végre: azért adnak, hogy idővel még többet kapjanak vissza, még nagyobb előnyökre, haszonra tegyenek szert.   

Vannak persze, akik tényleg szeretetből adnak, de csak azoknak, akik velük szoros kapcsolatban állnak, akikkel szemben elfogultak: saját családtagjaik, gyermekeik, unokáik, esetleg legjobb barátaik. Természetesen ez egyáltalán nem elítélendő, hiszen felelősséggel tartozunk a családunkért, barátainkért. Azonban ebből az adakozó szeretetből sokszor hiányzik az okosság, a kellő tisztánlátás. Pénzzel vagy egyéb anyagi javakkal tömni azokat, akik igazából nem szorulnak rá, dolgozni, gürizni azok helyett, akik lustán és felelőtlenül állnak hozzá az élet dolgaihoz nem okos dolog, nem helyes szeretet-megnyilvánulás. El lehet jutni sajnos oda, ahol sok család tart: a gyerekek, unokák nem ajándékként, hálás szívvel fogadják már ezeket az adományokat, hanem nekik kijáró jussként követelik. Nem köszönik meg, hanem a legnagyobb természetességgel elvárják, s legföljebb azt teszik szóvá – többnyire igen csúnyán – ha valami miatt mégsem kapják meg. A legnagyobb hibát azonban azzal követik el az ilyen adományozók, hogy nem látnak túl saját kis környezetükön. Nem veszik észre az „idegenek” valós szükségleteit, érzéketlenné válnak mások iránt.  

Vannak azért olyanok is, akik sokat adnak másoknak, tesznek másokért, függetlenül attól, hogy családtag vagy sem, barát vagy sem. Nem is a saját haszon, vagy a hírnév, a dicséret vagy a népszerűség vágya hajtja őket. Ugyanakkor mégis táplálnak elvárásokat azokkal szemben, akikért cselekszenek, akiknek adományoznak. Mindenáron értelmét akarják látni a tetteiknek, az adakozásuknak, méghozzá saját maguk által meghatározott értelmét. Azt gondolom, alapvetően ezzel sem lenne baj. Fontos, hogy jogos és számukra is hasznos elvárásokat megfogalmazzunk embertársainkkal szemben. Az is teljesen természetes, hogy az ember értelmét akarja látni a munkájának, az áldozatainak.  

Mi van azonban akkor, ha egyes esetekben mégsem igazolódnak az elvárásaink? Ha nem látszik értelme az áldozatkészségünknek? Ilyenkor belefér a keresztényi szeretetbe azt mondani, hogy „ennek aztán soha többé nem adok semmit, ezekért aztán soha többé nem teszek keresztbe egy szalmaszálat sem!”?
Nem gondolnám. Nem szabad a visszajelzéstől, az eredménytől, az érdemtől vagy a hálától teljesen függővé tenni a jótékonyság, a keresztényi szeretet cselekedeteit. Isten talán éppen azokat a cselekedeteinket, áldozatainkat áldja meg leginkább, amelyeknek nincs semmi önös indoka a részünkről. Amikor valóban egyszerűen a tiszta szeretet vezet bennünket, látva mások egyértelmű szükségét, kiszolgáltatottságát. Talán azok a tetteink, adományaink lesznek a leggyümölcsözőbbek, amelyekkel kapcsolatban a legkevesebb bennünk az elvárás önmagunk felé, a viszonzás vágya vagy az elismerés igénye. Amikor valóban azzal a lelkülettel adunk, amelyet Jézus így fogalmaz meg a Hegyi Beszédben: „Ne tudja a bal kezed, mit cselekszik a jobb!” 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Jézus boldogságmondásai így segítenek Neked! 

Február 16. - Évközi VI. vasárnap
Olv.:  Jer 17,5-8   Zsolt 1 1Kor 15,12.16-20
Evangélium: Lk 6,17.20-26 

Egy egér, mielőtt kibújt volna a lyukból, hogy élelmet keressen, észrevette, hogy egy kiéhezett macska áll őrt a lyuk szájánál és várja a prédáját. Visszafordult tehát a lyuk mélyére, és megkérte a szomszéd egeret, hogy kísérje el egy gabonás zsákhoz. „Mehetnék egyedül is … de mindenképpen meg akarom osztani ezt a nagy örömet egy illusztris barátommal.” – mondta a kegyetlen egér. „Nagyon helyes! Veled megyek! Vezess csak oda engem!” – válaszolta a szomszéd. „Micsoda? Hogy én menjek egy ilyen jeles egér előtt, mint te? Szó sem lehet róla! Menj csak te előre, majd én mondom, hogy merre fordulj!” – ravaszkodott a kegyetlen egér. A nagylelkűnek hangzó ajánlat hízelgett a szomszéd egérnek, aki máris megindult előre. Alig lépett azonban ki a lyuk száján, a macska máris lecsapott rá, s odébb sétált a fogai közt vergődő zsákmánnyal. Kegyetlen társa hangos kacagással nyugtázta az eseményt.

Jézus az evangéliumban érdekes, nehezen elfogadható ellentétpárokat állít elénk: Boldognak nevezi a szegényeket, valamint azokat, akik szomorkodnak, sírnak, akik éheznek, akiket kizárnak maguk közül az emberek és megvetnek. Ugyanakkor fenyegető jaj-t kiált azokra, akik gazdagok, akik jóllakottak, akik élvezik a világ javait, akik nevetnek, akiknek hízelegnek az emberek, akiket dicséretekkel halmoznak el.
Ez mégiscsak furcsa ….. hiszen nem arra törekszünk-e valamennyien, hogy megszerezzük és élvezzük mindazt, amire szükségünk van az életben? Nem a vidámság, a nevetés esik-e jobban mindannyiunknak, semmint a szomorúság és a sírás? Nem a dicsérő szavak töltenek-e el bennünket jóleső érzésekkel, míg a kirekesztés és a megvetés éppen ellenkezőleg, fájdalmat okoz? Ezek szerint helytelen az embernek arra törekednie, amire természete szerint vágyakozik? Inkább olyasmit akarjon, ami fáj, ami rosszul esik?  

Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy az öröm, a vidámság, a jóllakottság vagy éppen a gazdagság minden esetben rossz lenne, a szomorúság és a fájdalom, a nélkülözés vagy megvetettség pedig mindig jó és boldogító. Jézus inkább arra világít rá – valóban kissé sarkalatosan – hogy létezik a jólétnek, a mértéktelen fogyasztásnak, a vidámságnak és a nevetésnek saját magunkat lealacsonyító és másokat megnyomorító formája is. Mint ahogy létezhet olyan nélkülözés, olyan szomorúság, olyan kirekesztettség vagy egyéb megpróbáltatás, ami hosszabb távon inkább javára válik az embernek, igazi boldogságát szolgálja. 

Jézus nyilvánvalóan azért beszélt ilyen meghökkentően, mert sokak életében vészesen összekeveredett az értékrend. Ma sincs ez másképp! Egyáltalán nem mindegy, hogy min nevetünk, hogyan és miben gazdagodunk meg, kik és miért hízelegnek nekünk, illetve, hogy mi kinek és miért hízelgünk! Nem kevesen olyasmin nevetnek, olyan dolognak örülnek, amin inkább sírni kellene. „Legszebb öröm a káröröm!”. Valamilyen bűnös tett sikere tölti el őket elégedettséggel, vagy éppen bűnös, romboló élvezetek hajszolásában látják az örömet. Nem kevesen olyan módon, olyan módszerekkel gazdagodnak meg, amelyek lelki elszegényedésükhöz vezetnek. Mások véres verejtékéből, másokat igazságtalanul elnyomva és kihasználva, vagy éppen saját agyonhajszoltságuk révén, családi, baráti kapcsolataik elvesztése árán stb. Nem kevesen olyas valakiket éltetnek, bálványoznak, akik inkább negatív példát adnak másoknak, akik valamilyen aktuálisan népszerű tulajdonsággal vagy cselekedettel talán kitűnnek ugyan, de igazi értékeik nincsenek. 

Jézus a boldoságmondásokkal és jajkiáltásokkal abban szeretne segíteni nekünk, hogy helyre kerüljön az életünkben az értékrend az örök élet távlata alapján, az Üdvösség fényében. Annak örüljünk, aminek egy örök életen át örülni tudunk majd! Abban gazdagodjunk, ami megmarad az örök életre! „Gyűjtsetek magatoknak kincseket a Mennyben!” Vagyis a szeretet tetteiben, az önzetlen, áldozatkész segítés jó cselekedeteiben. Azt vagy azokat tegyük meg példaképnek, akik életükkel valóban a jó irányt mutatják számunkra! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa