Oldal kiválasztása

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Együtt tanulunk imádkozni

Minden héten kapsz egy-egy különböző témájú imádság mintát, amelyet aztán beépíthetsz a hétköznapi imakultúrádba.
Ezzel szeretnélek arra ösztönözni, hogy minden élethelyzetedet áthassa az Istennel való mély kapcsolat.


Imádság szeretteinkért

Atyám, őrizd, óvd a bajtól azokat, akiket különösen szeretek. Úgy vigyázz rájuk, mint az én szívemre, amelyben nevüket hordozom. Védd meg őket minden bajtól, áldd meg törekvéseiket. Bizalommal kérlek, Atyám, tarts távol szeretteimtől minden rosszat, és azon az úton vezesd őket, amely a Te dicsőségedbe vonja lelküket. Ha szívüket bánat nyomja, tedd őket kitartóvá az irántad való bizalomban. Tudjanak remélni segítő kegyelmedben. Engedd, hogy szép legyen életük: áldott a reggel, békés az éjszaka, sikeres a munka, zavartalan az álom és a pihenés. Találjanak életükben sok örömet, legfőképpen tebenned és szeretetedben. Élvezzék a földi boldogságot, melyet tiszta lelkek számára juttatsz, hogy annál inkább vágyakozhassanak szeretetedben és boldogságodban élni. 
Ámen

Saját imaszándékodat a levél aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYMUTATÓ:

Amikor sok gonoszságot tapasztalsz, ott rejlik benne a kegyelem is!

 

Arra kérlek, először olvasd el a Szentírásban az ördögűzés Kafarnaumban történetét (Mk 1,21-28), (Lk 4,31-37) és utána olvasd tovább az elmélkedést!

***

Jézus Kafarnaumban a zsinagógába betérve ördögtől megszállottal találkozott és nyilvánosan megszabadította, vagyis ördögöt űzött.

Napjaink emberének talán az egyik legizgalmasabb, misztikus témája a megszállottság és a Sátán működése. Persze Démonról beszélni csak azzal lehet, aki hisz annak létezésében. Szent II. János Pál pápa így fogalmazott: „A Sátán egyik legnagyobb cselszövése, hogy elhiteti a világgal, hogy Ő nem létezik.” Cselszövése eddig sikeresnek tűnik, hiszen ha a gonosz nem létezik, akkor nincs értelme jóról és rosszról értekezni. Minden ember a saját kénye-kedve szerint dönti el, mi a helyes és mi a helytelen. A végeredmény pedig az a zűrzavar, amiben benne élünk.
Eluralkodik a tisztátalanság, a környezetünk pusztítása. Mindenhol a fogyasztói társadalom végterméke, a szemét, mely elpusztítja a teremtett világot, benne az embert is!

De a tisztátalanság nem csak a környezetünkben rombol, hanem belőlünk is árad, a mocsok ömlik a szánkból, akár kimondva, akár leírva. Annyira beteg lélekre vallanak a közösségi oldalak komment szekcióinak írásai. Fröcsögnek, bántanak, aláznak… Sátáni mindaz, ami körülöttünk zajlik!

A zsinagógában azonban az Ördög megnyilatkozik, leleplezi Jézust: „Tudom ki vagy: az Isten Szentje!” Az ismeretlen dolgok ismerete, az egyik bizonyíték, hogy a Sátán szól a megszállottból. De ahol Jézus jelen van, ott nincs helye a gonoszságnak. A mennyek országa, amely már közöttünk van, nem tűr meg semmiféle tisztátalanságot, pusztítást, embertelenséget.

Jézus jelenléte már gyógyír a sebekre, szavai visszahozzák a tisztánlátás ajándékát. Éppen ezért akarják a „modern gondolkodók” az Isten nélküli világ építését megvalósítani. Nincs szükség a tisztánlátásra, nincs szükség a megbékélésre. Számukra a feszültség, az egymásnak feszülés inspiráló és lehetőséget ad a kibontakozásra. Mesterségesen szelektál és az ember kezébe adja a döntés jogát, a másik ember élete fölött.

„Némulj el, és menj ki belőle.” A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta őt, majd hangosan kiáltva kiment belőle. Ebben az evangéliumi szakaszban is ott a megoldás: Jézus Krisztus! Csak vele tudjuk legyőzni a Sátánt, csak vele tudjuk helyre állítani a világ rendjét. Ő a tiszta forrás, melynek ízét sajnos elfelejtettük. De a tiszta forrás létezik, soha el nem apad, várja a megfáradt vándort, mely új életet keres benne.

(Forrás: Bese Gergő atya)

Nagyon fontosnak tartom Gergő atya utolsó mondatát. Azaz, bármilyen sok rosszat is tapasztalunk magunkban, a környezetünkben, a világban, ne ezekre fókuszáljunk, ne a bűntől való szabadulás kösse le az energiáinkat, mert akkor állandóan a magunk és mások hibái, bűnei körül forgunk, és könnyen szem elől téveszthetjük az Istent, a tiszta forrást. Ő ugyanis nagyobb minden gonoszságnál. Ő Úr az egész világ felett.
Ha – bár tudjuk, hogy a gonosz jelen van a világunkban – képesek vagyunk ezen felülemelkedni, és inkább Isten jelenlétét keresni minden történésben, akkor szerintem jó úton járunk!

Ne feledjük Pál szavait: „Ahol azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem!” (Róm 5,20) Tehát. még a gonoszságot, még a bűnt is képes gyógyítani Isten túláradó kegyelme! Amikor ezt megtapasztaljuk, ez az igazi csoda.
Egy komoly feladat mindannyiunknak, hogy Istent helyezzük a napjaink középpontjába, és ne a sok gonoszság miatt elégedetlenkedjünk!

Tedd Isten elé félelmeidet!

Isten úgy is teremthette volna az embert, hogy ne féljen. Nem biztos, hogy értelmetlen az, amit mi még nem értünk, mert a félelem, testünk-lelkünk jelzőcsengője is. 

Például létezik élvezetet nyújtó félelem.
Gondoljunk csak gyerek lendületes hintázására, sikongó, hullámvasúton való zuhanásaira és emelkedéseire. A felnőtteknél az alpinizmusra, a sárkányrepülésre, minden veszélyes sportra vagy foglalkozásra. De nemcsak élvezetet adó félelem van, hanem van félelemmel párosuló élvezet is, mint a krimik olvasása, a horror, a rémfilmek szenvedélyes nézése, a hátborzongató cirkuszi mutatványok alatt visszatartott lélegzet, a gyorsuló pulzus mámoros izgalma, az újságok rémhíreinek élvezetes olvasása. 

Mindez arra mutat, hogy bizonyos félelemmennyiségre szükségünk van, mert az valamiképpen mobilizál, megnógat bennünket. Egyébként lélektani kísérletek igazolták, hogy a teljes félelemmentesség, feszültség- és ingerületnélküliség sorvasztó, bénító hatással van ránk. Ha ez az állapot huzamosabb ideig tart, még meg is betegedhetünk. Tulajdonképpen minden a félelem-adagon múlik. Ahogy már Paracelsus megmondta: a méreg cseppekben orvosság lehet. Tehát biztonságos előrehaladásunkat bizonytalanság és kockázat kíséri első, totyogó-tántorgó lépésünktől kezdve az utolsóig.  

A félelem erőt is ad
Magas parton állunk, s a föld lassan omlani kezd a lábunk alatt, vagy vihar dönt ki mögöttünk egy fát, s mi akkorát ugrunk, vagy olyan gyorsat futunk, hogy ezen később magunk is csodálkozunk. Tartalék pszichikus energiákat, nagy erőket mozgósít a félelem. Egy öreg szabolcsi tehenész meg is mutatta nekem azt a valóban magas palánkot, melyen egyetlen nekirugaszkodással átdobta magát ijedtében, amikor megkergette a bika. Visszamászni már nem tudott rajta

A félelem önmagával is szembefordíthat
Legtöbbször az a hatásos védekezés, ha szembe fordulunk félelmünk tárgyával. Így győzhetünk is a félelmünk felett. Kisgyermekkoromban megkergetett egy kutya, s én pánik félelemmel futottam előre, míg bírtam. Mikor már-már utolért reflexszerűen, mintegy belső parancsra, hírtelen szembefordultam vele, leguggoltam – és ráugattam. Úgy ugattam, hogy a kutya megtorpant, néhányat vakkantott, majd eloldalgott. Akik látták, nevettek, azt hitték, játszom, pedig verejtékezve féltem. 

Azóta már tudom, hogy félelmeim zömével szembe kell fordulnom, csak így lehet esélyem a győzelemre. A legfélelmetesebb félelemmel szemben is csak így. Mi ez? AZ ISMERETLEN. A kívül-való és a belülről jelentkező, bennünk levő ismeretlen jelenségek, erők. Nemcsak kíváncsisága, tudásvágya, hanem félelme sarkallta az embert, hogy szembeforduljon minden ismeretlennel és úgy győzze le. Amikor Sir Hillaryt, a Mount Everest első meghódítóját megkérdezték, mi késztette arra, hogy ezt az életveszélyes utat megtegye a Himalája legmagasabb csúcsára, azt válaszolta: az, hogy ott van.  

A félelem rugó is
Agresszivitásra, támadásra késztetheti az embert. Ezt a lélektan előremenekülésnek nevezi. A hívő emberre azonban másképpen hat a félelem rugója. Félünk egy embertől? Ellenünkre, kenyerünkre tőr? Lehet evangéliumi módon is szembefordulni vele. Kérdezzük meg tőle, megbántottuk-e, mi a kifogása ellenünk. Így lett jó barátommá egy ellenségem. Igaz, a kérésemre elmondott kritikáját, érvelését el kellett fogadnom. Sok igazság volt benne.  Akár ésszerűtlen, akár ésszerű a félelmünk, így jut hozzánk az Ige: Ne féljetek! Ez, vagy ehhez hasonló biztatás 365 helyen található a Bibliában. Aki naponként olvassa, megkaphatja naponként az ige gyógyító válaszát: Az, Akit mi sokszor nagy kívülállónak érzünk, Atyánk és szeret. De ez a biztatás az egész emberiségnek szóló üzenet: a pásztoroknak, kortársaiknak és azóta is minden embernek szól: Ne féljetek!

Félelmeinkkel, szorongásainkkal kapcsolatban 4 dolgot érdemes tudatosítani:  

  1. Tudomásul kell vennünk, hogy Isten akaratából a félelem hozzátartozik az élethez.
    Félelmetessé válhat az az ember (és válik is), aki azt hiszi, neki semmitől sem kell félnie. 
  1. A félelem nem azonos a gyávasággal
    Hanem éppen az életet védi. Sőt, új életszakaszra készíthet fel bennünket egy-egy konkrét, valós félelem legyőzése. A győztes több erővel, sikerélménnyel és mozgásban lévő, még áramló pszichikus energiákkal küzdhet valami többért, nagyobbért, szebbért. 
  1. Megtaníthatnak bennünket arra is, hogy a félelem átalakítható, szublimálható, átlényegíthető, pl. művészetté.  
  1. Olykor – paradox módon – a humor oldja fel a félelmet, sőt a pánikot. A koncentrációs táborok idejéből maradt ránk egy híressé vált párbeszéd. Így szól az SS vezető a fogolyhoz:
    – Ha megmondod melyik szemem van üvegből, nem lövetlek agyon.
    Fogoly: – A bal.
    SS vezető: – Honnan jöttél rá ilyen gyorsan?
    Fogoly: – Az emberségesen nézett rám. 

Gondoljunk a szakadék fölött kifeszített drótkötélen egyensúlyozó artistára, aki lehetőleg nem a kötélre néz, hanem előre, a célra: ahova meg akar érkezni. Vagy arra az emberre, aki sötétedés után bozótos csaliton halad át, s akaratlanul is fölfelé, az égre tekintget, megkeres egy csillagot, hogy tájékozódjék. Ennek már a fénye is bátorítja, erősíti, nemcsak vezeti. Ha félelmeink tárgyára tekintünk „lebukunk”, pánikba esünk, vagy kétségbe. Vagy éppen elveszünk, mert a félelem vonzza a félelem tárgyát. Örök lélektani törvény ez. Ennek az ellentörvénye az a mozdulat, amellyel Jézus szembefordul azokkal a názáretiekkel, akik előbb kiűzik őt a városból, majd felhurcolják egy hegy szakadékáig, hogy onnan letaszítsák. Ő azonban átment köztük, és eltávozott. Íme az ellentörvény: szembefordulni, átmenni köztük és eltávozni a bennünket fenyegető félelmek szorításából, vagy félelmetes emberektől Jézussal.

Az Istentől elválaszthatatlan, az „elszakíthatatlan” ember mitől is félhetne még?
Milyen mélységesen szépek Pilinszky János sorai:
„Kishitű az, aki nem mer félni, míg hivő az, aki minden félelem ellenére hiszi és tudja, hogy még a rettegéssel tele világban is az a szelídség a legfőbb pásztora, amelynek egy beterelő mozdulata elől semmi és senki nem tud kitérni.” 

(Forrás: Gyökössy Endre)

Gyakran érezhetjük azt, hogy gúzsba kötnek a félelmeink. Félsz, hogy ismét megtörténik… Félsz, hogy veled is megtörténik…  Félsz, hogy elveszíted… Félsz, hogy nem lesz a tiéd… Félsz, mert most minden rendben van, és ez gyanús, ez nem fog így maradni… Félsz, mert semmi nincs rendben, és így mi lesz veled… Félsz, hogy mi lesz ha…
Teljesen érthetőek ezek a gondolatok!

Ne félj félni!
Inkább próbáld meg Istennek átadni, az Ő „lábai” elé letenni a félelmeidet, aggodalmaidat! Ez lehet, hogy nem megy egyik napról a másikra! Ha egyik nap nem sikerül, próbáld újra a következő nap! Ez egy olyan folyamat, amelyben Isten neked ajándékozza az életedet. 

A Te szíved vak-e, néma-e?

Szeptember 08. – Évközi 23. vasárnap
Olv.: Iz 35,4-7a; Zs 145; Jak 2,1-5;
Evangélium: Mk 7,31-37 

Egy távolkeleti mandarin szerette volna megismerni a nyugatiak vallását. Magához hívatott hát egy katolikus papot, egy ortodox pópát és egy protestáns lelkipásztort. A három keresztény igehirdető fél éven keresztül magyarázta a mandarinnak a keresztény hittitkokat és erkölcsi előírásokat. A beszélgetések során sokszor keveredtek egymással ellentétbe, s bizony nem egyszer hangos viták, szóváltások követték egymást a mandarin jelenlétében. Ha olyasmiről volt szó, amiben eltértek a nézeteik, nem kímélték egymást az epés megjegyzésektől sem. Irigyek voltak egymásra, amikor a mandarin hol ennek, hol annak adott igazat, illetve ha valamelyikükkel éppen többet beszélgetett, mint a másik kettővel. Egyre jobban elhidegedtek egymástól, egyre bizalmatlanabbak lettek egymás iránt. Végül fél év múlva a mandarin elköszönt tőlük és útjukra bocsátotta őket. Hálája jeléül mindegyiküket megajándékozta egy-egy drágaköves aranyládikóval. A pap, a pópa és a lelkész az út nehézségeire való tekintettel kénytelen volt együtt utazni, azonban annyira irigyek és sértődöttek voltak, hogy mindhárman elhatározták, még csak véletlenül sem nyitják ki a többiek előtt a ládikájukat! – Nem, nem láthatják meg, milyen ajándékot kaptam! Még majd ellopnák tőlem! – Így gondolkodtak. Az út első szakasza jól sikerült. Azonban a tél túlságosan hamar és nagy erővel érkezett. Éppen a széles és gyors sodrású Amur-Darja folyóhoz érkeztek, amikor lehullott az első hó. A folyón sehol sem találtak hidat. Négy napig bolyongtak le és föl, de nem tudtak átkelni. Rémülten állapították meg, hogy az élelmük elfogyott. Éhezni kezdtek ott, a folyó partján, ami pedig tele volt gyönyörű halakkal. Hiába volt azonban a sok hal, ha nem tudták kifogni őket. Próbálkoztak botokból kezdetleges szigonyokat gyártani, de a folyó gyorsan mélyült és túl erősen folyt ahhoz, hogy meg tudtak volna állni benne. A tél elmúltával kirgiz pásztorok vetődtek a folyópartra. megdöbbenve láttak három csontvázat egymás közelében feküdni, mindegyikük mellett egy-egy zárt aranyládika. Felfeszítették a ládikákat: az egyikben egy ötrészes, összecsavarozható arany horgászbot volt. A másikban több tekercs horgász-zsinór a legerősebb selyemből. A harmadikban pedig több, különböző méretű ezüsthorog. Ha a három lelkipásztornak lett volna annyi ereje, hogy megnyissák egymás felé a szívüket és megnyissák egymás előtt a ládikáikat, akkor még most is élhettek volna, s talán már rég hazaértek volna.  


Effata!” – Nyílj meg! Így fohászkodik fel Jézus, és megnyílik a süket füle, megoldódik a néma nyelve. Sokan rajongással vették körül a Mestert, mert képes volt meggyógyítani a vakokat, a süketeket, a némákat. Valóban, milyen szörnyű is az, amikor az ember érzékszervei nem működnek! Mennyire lebénítja a vakság: örök sötétségbe kényszeríti, megfosztva a tájékozódás legfőbb lehetőségétől. Micsoda szörnyű börtönt jelent a süketség vagy a némaság, amely szinte lehetetlenné teszi, hogy meghallgass és megérts másokat, illetve kifejezd a saját érzéseidet, gondolataidat! Igen, nagyon komoly szabadulást jelent kigyógyulni ezekből a bajokból, megválni végre ezektől a béklyóktól. Azonban belegondoltunk-e már abba, hogy létezik belső vakság, süketség, némaság is! A szív vaksága, némasága. Az önzésből és bizalmatlanságból, gyűlöletből vagy irigységből fakadó bezárkózás, magunkba fordulás, ami lehetetlenné teszi, hogy megnyíljunk embertársaink felé!  

Korunk népbetegsége ez a rettenetes bezárkózás és elmagányosodás, ami – érdekes paradoxonként – sokkal inkább jellemzi a tömegben élő embert, mint azt, akinek nem olyan nagy sürgés-forgásban kell töltenie a mindennapjait. A hatalmas panelekben élők legtöbbször nem ismerik a saját szomszédaikat sem, akiknek pedig nap, mint nap hallják a „motoszkálását” a papírvékony falakon keresztül. A munkahelyeken legjobb esetben túlszárnyalandó versenytársként, de sokszor sajnos kifejezetten ellenségként tekintenek egymásra az emberek, akit meg kell fúrni, ki kell túrni! Épp ezért nem osztják meg egymással ismereteiket, tapasztalataikat, nem fognak össze a munkában. Egymás bajától-bújától elfordítjuk a tekintetünket, arra gondolván: megvan nekem a saját problémám, épp elég azzal megküzdenem! Nagyon sokszor nem látjuk meg a másik szomorúságát, nyomorát, szegénységét, keserűségét. Nem halljuk meg a panaszát, segélykiáltását. Csak magunk köré tekintgetünk, vagy legföljebb a közvetlen környezetünk határáig. Így viszont az is egyre kevésbé valószínű, hogy lesz majd, aki bennünket meghallgat, ha nekünk lesz rá szükségünk, vagy aki a mi rászorultságunkat észreveszi, ha éppen mi kerülünk kiszolgáltatott helyzetbe! Bizony, szörnyű az a vakság, süketség, ami a modern, civilizált tömegembert sújtja! Imádkozzunk Jézushoz, hogy nekünk is kiáltsa oda: „Effata! Nyílj meg!”   

Dr. Finta József atya