Adjuk is és kapjuk is nap, mint nap

A kritikát sokszor észrevétlenül adjuk és kapjuk is map, mint nap. Sajnos divattá vált, hogy ha kell, ha nem kritizálunk, amire azért biztosan nincs szükség.”Nem előnyös rajtad ez a ruha!” – mert molett vagy hozzá. „Túl keveset eszel” – vékony vagy. „Ráférne a szobádra egy takarítás!” – rendetlen vagy.

Nem is gondoljuk, mennyire ártalmas a kritikánk a másik számára. A kritikát az idegrendszerben ott érzékeljük, ahol a fizikai bántalmazást. Úgy érezzük, mintha jól pofon vágtak volna. Akkor is, ha jobbító szándékkal mondtam vagy kaptam. Ez abban a pillanatban fáj. Mindenkinek. Erre fel kell készülni. Ha egy gyerekről vagy egy serdülőről van szó, akkor ez háromszorosan is fáj. Ettől függetlenül természetesen időnként meg kell fogalmazni a kritikát, és megtanulni, miként tálaljuk, hogy azt el tudja fogadni a másik ember.

Először is fontos tudatosítani, hogy a jó kritika nem objektív. Azt vállalni kell, hogy én így látom. Éppen most, ezt így látom. Nem azt mondom, hogy „ez így van”. Ezzel mindenkinek elfogadhatóbbá válik a kritika. Igen, nekem van egy szempontom, de nyitva hagyom, hogy neked is lehet egy. Adok lehetőséget arra, hogy elmondhasd te is, hogyan látod. Neked is lehet jó meglátásod, nézzük meg, beszéljük meg. Ha nem egy lezárt minősítést mondok, hogy „te márpedig ilyen vagy és kár is az egészért”, hanem pl. megfogalmazok, vagy közösen átgondolunk egy lehetséges kiutat, az segít. A befogadhatósághoz az is hozzátartozik, hogy mögötte legyen ez is: veled vagyok. Ennek jelét is kell adni! Látsszon is! Az arcodon is, vagy egy gesztusban.

Ha ezt alkalmazod, akkor mondhatsz úgy építő kritikát, hogy közben nem gázolsz bele a másik ember lelkivilágába!

Ha úgy érzed túlzottan kritikus vagy másokkal szemben, arra itt van 3 fázis a kritikusság legyőzésére:

1. fázis: Először csak vedd észre, ha kitört belőled a kritikus. Türelem, türelem! Örülj, hogy az első lépést már meg tudod tenni: észreveszed, amikor megbírálsz másokat. Figyeld meg, mit érsz el vele?

1. az illető megbántódik, megsértődik, eloldalog vagy kényszeredetten reagál, netán felháborodik és felemeli a hangját. Egy picit sem lesz jobb ettől a napod, az életed.
2. semmit, az illető nem is hallja, amit mondasz, mert nincs ott veled. Egy picit sem lesz jobb a napod, az életed.

2. fázis: már egyre többször eszedbe jut, hogy semmi értelme a kritizálásnak, hogy milyen jó nélküle, derűsebb, nyugodtabb, pozitívabb vagy.

3. fázis: kisimult, békés vagy, megnyugvással és örömmel tölt el, hogy milyen jól vagy így, hogy nem háborogsz azon, amit más mond vagy csinál. Ha néha mégis kicsúszik a szádon egy-egy bírálat, csendben hagyod elpárologni ezt a gondolatot és a vele járó érzést.

A bírálatmentesség lecsendesíti az elméd, a lelked, tehát jó ötlet, ha ezzel az állítással kezded a napod: „Ma nem kritizálok senkit és semmit.“

Riszt Orsolya

Babonaság kontra Istenbe vetett hit

Október 20. – Évközi 29. vasárnap
Olv.: Iz 53,10-11; Zs 32; Zsid 4,14-16;
Evangélium: Mk 10,35-45 

Egy intézet társalgójában jónéhány ifjú pár izgalommal várakozott. Gyermekeket akartak örökbe fogadni, nekik ugyanis nem lehetett saját gyermekük. „Én újszülöttet szeretnék, kislányt, és mindenképpen szőkének kell lennie!” – hajtogatta egy fiatal asszony. „Mi egy egyéves kisfiút akarunk, fehér bőrűt!” – mondta egy férfi, felesége kezét szorongatva. „Én hathónapos kislányt, barna szemmel!” – kiáltott fel egy másik hölgy. Én ilyet, én olyat, nekem ezt, nekem azt – az intézet alkalmazottai alig győzték feljegyezni a sok óhajt, kívánságot. Csak egy házaspár maradt végig feltűnően csendes. Miután mindenki leadta a kívánságlistáját és elhallgatott, tőlük is megkérdezték: „Önök milyen gyermeket szeretnének? Kisfiút, kislányt, újszülöttet, vagy esetleg lehet már nagyobbacska is?” A férfi és a nő egy pillanatra egymásra mosolygott, majd szinte egyszerre mondták: „Mi azt a gyermeket szeretnénk, akit senki más nem akar örökbe fogadni.”  

Bizony, a fogyasztói társadalom embere szinte gondolkodás nélkül kiterjeszti a kalmár szellemiséget az emberi kapcsolatokra, sőt a vallásosságra is. Ha tetszik, megveszem. Amíg nekem jó, használom. Ha előnyös számomra, ha hasznomra válik, akkor megteszek valamit. Ha azonban nem tetszik …. ha nem hasznos …. ha már meguntam… ha már terhemre van …. akkor eldobom vagy kicserélem. Talán furcsa erről beszélni, mert nem szoktuk tudatosítani, azonban igaz, hogy nagy veszélyt jelent az ember őszinte vallásosságára a fogyasztói típusú vallásosság. Persze nem újkeletű kísértés ez: régen is létezett, akkor babonaságnak hívták. A babonás ember a saját akaratát, kívánságait akarja rákényszeríteni az általa istenségnek tartott természetfeletti erőkre. Azért végez bizonyos praktikákat, azért hajlandó meghozni bizonyos – sokszor nem is jelentéktelen – áldozatokat, mert ezzel befolyásolni akarja az istenséget. Rá akarja venni, hogy az ő akaratát teljesítse, azt adja meg, amit ő kér, akkor és úgy, amikor és ahogyan ő kéri.   

A modern kor embere sokszor büszke arra, hogy túlhaladta már a babonás ostobaságokat. Valóban így lenne? Sajnos egyáltalán nem! A babonaság nem is akármilyen méretű reneszánszát éli! Míg a történelmi egyházak által közvetített hitet sokan elutasítják, elsősorban azért, mert nem akarják vállalni a közösségi élet szabályainak és az erkölcsi törvényeknek a betartását, addig a különféle ezoterikus balgaságoknak és álvallásos, áltudományos meséknek tömegek dőlnek be. Lényeg, hogy valami olyasmit kínáljanak, ami hasznosnak, értékesnek tűnik számukra: egészséget, szépséget, nem múló fiatalságot, gazdagságot, karriert, hatalmat stb. Még áldozatokra is képesek ezért: kristályokat, energiát hordozó tárgyakat vesznek meg nem kis pénzért, vagyonokat hagynak ott jósoknál, sarlatánoknál, mindenféle diétákat kényszerítenek magukra stb. stb. Bizony, nem lehet a mai ember olyan nagyon büszke arra, hogy túlhaladta a babonák korát.   

Az evangéliumban szintén a fogyasztói kereszténységre emlékeztet Jakab és János magatartása. Ők persze legalább kérnek, nem befolyásolni akarják mindenáron Jézust. Ugyanakkor tény, hogy mégiscsak az ő akaratuk érvényesülését szeretnék. Isten Országában a Mester jobb és bal oldalán szeretnének tündökölni. Ezért persze áldozatokat hozni is hajlandóak lennének: kiisszák a kelyhet, amely Jézusnak is osztályrésze lesz. Készek ők fáradni, szenvedni – de az üzlet az üzlet! Ha már ők nyújtanak valamit, akkor az általuk elvárt eredmény szülessen. Jézus válasza egyértelmű: az Isten és ember kapcsolatában Isten akarata érvényesül.   

Ebben különbözik az igazi vallásosság a babonaságtól. Míg a babonás ember saját akaratát kívánja véghezvitetni Istennel, addig a valóban hívő ember Isten akaratát kívánja keresni és megtenni. Ez azonban egyáltalán nem hátrány az ember számára, sőt! Isten ismeri igazán életünk egészét, a jövőnket. Ő tudja, hogyan lehetünk valóban boldogok. Nem válik javunkra, ha magunk akarjuk kijelölni a helyünket akár ebben a világban, akár Isten Országában. Azt a helyet kell elnyernünk, amit Ő szán nekünk, amit Ő maga készít végtelen szeretettel.  

Dr. Finta József atya

5 tipp az arrogancia leküzdésére

Az önbizalom és az önteltség között vékony a határ. Van néhány dolog, amely miatt magabiztos helyett inkább arrogánsnak tűnhetsz mások számára. Némi tudatossággal és önreflexióval azonban megpróbálhatod visszaszorítani magadban.

Mindannyian jártunk már így: találkozunk valakivel, aki alapjáraton rendben volt, de valahogy mégsem volt szimpatikus, mert egyszerűen arrogánsnak tűnt. A viselkedése, a modora valahogy távolságtartóvá tették, mintha azt éreztette volna, több nálunk. Ez pedig senkinek sem szimpatikus.

Az arrogancia kiváltója egyébként legtöbbször pont, hogy nem a felsőbbrendűség-tudat, hanem az alacsony önbecsülés, a konkurenciától való félelem. Azok, akik úgy gondolják, hogy bizonyos képességeik hiányosak, vagy nincsenek képben az adott témában, arrogánsak lehetnek, csak azért, hogy ellensúlyozzák vélt hibáikat. Félnek a kudarctól, attól, hogy másik lenézik őket, ezért önvédelemből viselkednek arrogánsan.

5 dolog, amitől arrogánsnak tűnsz és 5 tipp a leküzdésükre

Az, hogy mi magunk arrogánsak vagyunk-e, nem mindig evidens, de vannak egyértelmű és kevéssé egyértelmű jelei. Némi önreflexióval azonban mindenki észreveheti magán azokat a viselkedésformákat, amelyek mások szemében arrogánsnak mutatják. Innentől pedig már csak egy lépés (és persze még több önreflexió, tudatosság és önismereti munka), és levetkőzhetjük eme rossz tulajdonságot. Lássuk hát!

1. Csak magadról beszélsz
Az arrogancia egyik legnyilvánvalóbb jele az, ha valaki úgy próbálja uralni a beszélgetéseket, hogy állandóan magáról beszél. Bár természetes, hogy személyes tapasztalatokat osztunk meg egymással, az arrogáns személy gyakran minden témát magára fordít.

Ha nem igazán figyelsz másokra, az aktív hallgatást ki nem állhatod, az elég erős figyelmeztető jel saját magad számára is, hogy arrogánsan viselkedsz.

2. Nevekkel dobálózol, hencegsz
A befolyásos vagy aktuálisan valamiért fontosnak tűnő emberekkel való ismeretség említése egy idő után nagyon idegesítő lesz mások számára. (Illetve akár nevetséges is.) Akárcsak az, ha valaki állandóan az elért eredményeivel, anyagi javaival hivalkodik. Bár a sikereink megosztása is természetes vágyunk, ha hajlamos vagy hencegni ezekkel, akkor nyugodtan elhiheted, hogy arrogánsnak gondolnak.

Ne törekedj a dicsekvésre, légy kicsit alázatosabb. El kell hinned, hogy nem a sikereid, hanem önmagad miatt is szerethető vagy!

3. Gyakran félbeszakítasz másokat
Igen, tudjuk, általában igazad van, és zavar a pontatlanság. De ha állandóan félbeszakítasz másokat, az azt a benyomást keltheti, hogy nem érdekel, amit mondani akarnak. Ettől pedig arrogánsnak tűnsz, és emiatt valójában nem is szeretnek veled beszélgetni mások.

Próbáld visszafogni magad, képzeld magad a másik helyébe – te mit szólnál, ha valaki folyton közbeszólna, amikor beszélsz?

4. Mindig neked van igazad
Állandóan megpróbálsz meggyőzni másokat arról, hogy a te véleményed a helyes, a jó, és még csak meg sem próbálod megérteni a másik nézőpontját. Ha hibázol is, az biztos, hogy valaki más miatt volt…Ezzel azt a benyomást kelted másokban, hogy a véleményük nem fontos számodra, és még csak felelősséget sem bírsz vállalni a tetteidért.

Ha képes vagy heves vitákba bocsátkozni, csak hogy bizonyítsd az igazad, az legyen saját magad számára is intő jel. De nem kell, hogy mindig a tiéd legyen az utolsó szó.

5. Bezzeg te!
Bár a magabiztosság vonzó, a túlzott magabiztosság gyorsan átcsaphat arroganciába. Az arrogáns emberek gyakran túlbecsülik képességeiket, és szinte minden téren jobbnak hiszik magukat másoknál. Ha mindig azt hangoztatod, hogy valamit inkább neked kellett volna csinálnod, elutasítod mások hozzájárulását bizonyos feladatok elvégzésében, az mindent szül majd, csak nem szimpátiát.

Próbálj meg nem olyan környezetet teremteni, amelyben mások úgy érzik, hogy háttérbe szorulnak vagy leértékelődnek.

forrás: noklapja.hu

Hiányjel marad-e az életünkben?

Október 13. – Évközi 28. vasárnap
Olv.:  Bölcs 7,7-11; Zs 89; Zsid 4,12-13;
Evangélium: Mk 10,17-30  

Volt egyszer két vitézségéről híres, bátor lovag. Merész csatákat vívtak a védtelenek és ártatlanok védelmében, számos nehéz próbatételen estek át. Sokszor kockáztatták életüket a jó és az igaz mellett, bizony nem egyszer súlyos sebesüléseket is szereztek. Már évtizedek óta élték így fáradságos, áldozatkész életüket. Egy szép estén, amikor a lemenő napot bámulva épp együtt voltak, egyikük így szólt: – Már csak egy dolgot szeretnék véghezvinni hátralévő napjaimban. – Mi volna az? –  Kérdezte a másik. – Fel akarok menni arra a hegyre, amelyen az Isten lakik, hogy beszéljek Vele! – Ugyan minek? – Meg akarom kérdezni Tőle, hogy miért rak olyan sok súlyos terheket a vállunkra egész életünkön át, és miért kíván mindig többet és többet az embertől, ahelyett, hogy könnyítene a terheinken – válaszolta keserűen az első lovag.
– Veled tartok, bár én azt gondolom, Isten tudja, hogy mit és miért csinál – mondta a másik. El is indultak. Hosszú és nehéz út volt, mire elvergődtek az Isten hegyéig. Fáradtan, kimerülten nekiindultak a kaptatónak. Egyszer csak Isten hangja hallatszott a hegy csúcsát beburkoló felhőből. – Ha fel akartok jönni ide hozzám, akkor hozzatok magatokkal minden követ, amit az ösvényen találtok! – Látod!? – háborgott az első lovag – mindig ugyanaz a nóta vége! Miután nagy nehezen elvonszoltuk magunkat idáig, Isten rátesz még egy lapáttal! Nekem elegem van!
Ezzel sarkon fordult és lement a hegyről. A másik lovag azonban tette, amit Isten parancsolt: felszedte a köveket, s a hátán lévő zsákba gyűjtötte. A zsák mind nehezebb és nehezebb lett, szinte elviselhetetlenül nyomta, törte a lovag vállát. Sok időbe telt, amíg sok gyötrelem közepette felért a hegyre. Azonban amikor a hegycsúcson a hajnal első napsugarainak fényében kiöntötte a köveket a zsákjából, azok csodálatos, szikrázó fénnyel ragyogtak fel: mind-mind felbecsülhetetlen értékű, csillogó gyémánttá változtak.   

Az evangéliumban Jézus megkedveli a gazdag ifjút, aki nyilván őszinte vággyal kérdezi tőle: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Megkedveli, mert ezek szerint a fiatalember igazat mond, amikor arra hivatkozik, hogy a Tízparancsolatban foglalt követelményeket megtartotta kora ifjúságától fogva. Ha azonban Jézus tényleg megkedveli őt, akkor miért nem elégedik meg ezzel? Miért nem mondja, hogy „Bőven elég, ha betartod a Tízparancsolatot!”? Ha szimpatikus neki ez a jóra törekvő, igazán példásan élő fiú, miért akar még több terhet rakni a vállára? Azért, mert tudja, hogy az igazi szeretet nem könnyű és kényelmes élettel akarja megajándékozni a másikat, hanem boldog élettel. A boldogság pedig szinte soha nem a könnyebb út választása révén szerezhető meg, hanem csakis az által, ha az ember felfedezi és minél teljesebben be is tölti élethivatását.   

Az üdvösség, az örök boldogság nem „egységcsomag”: vagyis nem tökéletesen egyforma minden ember számára. A lényege persze ugyanaz, az Isten és ember-szeretet maradéktalan megélése: azonban ezt mindenkinek a saját életkörülményei közepette kell megtennie, a saját küldetését beteljesítve. Más és más helyzetekben, más és más eseményekkel szembesülve, különböző emberekkel körülvéve. Ezért nincs értelme másokkal összehasonlítgatni, másokhoz mérni magunkat! Isten úgy teremt bennünket, hogy vannak, akik többre képesek, vannak, akik kevesebbre. Nem egyformák a talentumaink, de attól a talentumaival jól gazdálkodó ember örök jutalma minden esetben a végtelen boldogság. A gazdag ifjú saját maga fedezi fel, érzi meg, hogy valami többre, nagyobbra hivatott, mint amit eddig megvalósított. Jézus éppen azért szereti meg őt, mert felismeri és elismeri ezt a többre irányulást. Nem akar megállni egy szinten, hanem érzi az életében jelen lévő hiányosságot és ki is akarja küszöbölni azt. Jézus komolyan veszi az ifjú többre irányuló vágyát. Tudja, hogy igenis a szeretet jele elvárni a másiktól mindazt a jót, amire képes, kihozni belőle a legjobbat! Ezért nem mondja azt, hogy „elég, ha betartod a Tízparancsolatot!” Ez hazugság lenne: maga a fiú is érzi, tudja, hogy ez nem elég. Ezért szólítja meg a Mestert. Amikor azonban Jézus elmondja neki, hogy mit is kellene tennie, hogy még tökéletesebb legyen az élete, akkor visszakozik: „Ezt már nem! Ez már túl sok!” Szomorúan távozik. Nem tudjuk, hogy a későbbiekben megteszi-e, amire Jézus hívja, szétosztja-e minden vagyonát a szegényeknek, és követi-e a Mestert. Szomorúsága azonban azt jelzi, hogy Jézus az elevenére tapintott: valóban helyesen mutatott rá arra, hogy mi akadályozza a fiatalembert a még teljesebb boldogság megvalósításában.   

Vajon mi hajlandók vagyunk-e észrevenni és elismerni életünkben azokat a hiányosságokat, amelyeknek a kiküszöbölésére képesek lennénk? Merjük-e igényelni és elkezdeni a többet? Komolyan vesszük-e saját vágyunkat, hivatáskeresésünket? Vagy csak hasonlítgatjuk önmagunkat másokhoz: „Ennél azért én jobb vagyok!”? A mások elégedettsége, boldogsága soha nem lehet a mi elégedettségünk, boldogságunk! A sajátunkat kell megtalálnunk! Képesek vagyunk-e elindulni a Jézus mutatta úton, vagy pedig mi akarjuk megszabni saját utunkat, tennivalóinkat? „Ezt azért már mégse! Erre nem gondoltam! Ezt már nem adom!” Ha úgy járunk, mint a gazdag ifjú, akkor a hiányjel továbbra is ott feszül az életünkben, a lelkiismeretünkben. 

Dr. Finta József atya