Hogyan fejleszthetjük a reményhez való hozzáállásunkat?

Mennyire „engedhetjük meg” magunknak, hogy optimisták, bizakodóak legyünk?
Sokszor mondják az optimista emberre, hogy naiv. Pedig ez nem igaz. Vegyük a klasszikus félig teli, vagy félig üres pohár esetét! A pesszimista azt mondja, hogy félig üres és az is mindjárt elpárolog. Az optimista pedig úgy gondolja, hogy félig tele van és még lehet is rá tölteni. A reálisan optimista azt mondja: „Látom, hogy nincs tele, hiszen csak félig van.” Erre a gondolkodásmódra az jellemzői, hogy látom az élet küzdelmeit, nehézségeit, azokat nem tagadom le, nem kamuzok magamnak. Tudomást veszek a negatívumokról, de közben látom a pozitívumokat is. Látom azt, hogy a küzdelmeim lehetőségek a fejlődésemhez. A próbatételekben kibontakozhatok. Összegezve: a reálisan optimista nem azt mondja, hogy csak a pozitív létezik. Elismeri a negatívat, amiben jó is van. Meglátja mind a kettőt. Ráadásul a rosszra, a kihívásra nem azt mondja, hogy itt mindennek vége, hanem, hogy lennie kell valamilyen megoldásnak. Hisz ebben. Van benne egy folyamatos, nyitott, reményteli kutatás.

Olyan, mint egy „kincsvadászat”. Vajon, hol találhatom meg a megoldást arra, ami most negatív? Itt megszoktam említeni Assisi Szent Ferenc imáját. Azt mondja: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni…” – elismerem, hogy vannak ilyenek. „Adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet…” – ez az a reményteli optimista viszonyulás, hogy a dolgokon tudok módosítani; „és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.”
A pesszimista szerint semmin nem lehet változtatni, fogadd el így! Ez van. Az élet nyomor, szenvedés, aztán meghalunk.

Érdemes fejleszteni az optimista hozzáállásunkat. Az érzelmi intelligenciának a része az optimizmus, ami fejleszthető. Ha már felfedezzük, hogy pesszimista a hozzáállásunk, az már a fejlődés kezdeti lépése. Sőt! Felismertem és be is láttam. Még őszinte is vagyok magammal. Következő lépés az elhatározás, ki akarok ebből nőni. Például, az elém kerülő próbatételekre mindig azt mondom: hiába. Amikor ezt a szót kiejtem magamban, akkor felteszek egy provokáló kérdést: „Biztos, hogy hiába? Nincs más alternatíva?” Érdemes észrevenni a gondolati rutinjainkat és azokat kihívás elé állítani, módosítani. Nem azt kell helyette mondogatni, hogy megoldható, megoldható, hiszen az önámítás lenne. A „belső kazettáinkat” nem lehet csak úgy átírni, mert meggyőződésből fakadnak. Tegyem fel a kérdést: „Nekem tényleg soha semmi sem sikerül? Hogy jutottam mégis idáig? Van otthonom, házastársam, gyermekeim.” Ne kidobáljunk, értéktelenítsünk, hanem értékeljük az eddig megtett utat. Igazából az optimizmus reménnyel való viszonyulás a holnaphoz.

Érdekes a Bibliában, amikor Isten valamilyen útra küldi Izrael népét, azzal kezdi: „Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomból.” Miért mutatkozik be újra és újra? Ekkora demens lenne a népe? Nem. Azt akarja ezzel mondani, hogy ott volt velük a pusztában, a küzdelemben. Nem változott, ugyanaz az Isten, aki kihozta a szolgaságból, átsegítette a próbatételeken. Nézzen vissza, adjon hálát és bízzon benne, mert Ő ma is ugyanaz. Kísérni fogja továbbra is.

Optimizmus és remény
Az optimizmus egy viszonyulás. A remény éltet, érzelmekkel teli. Ez gyengédebb, testesebb érzés. A remény nagyobb ívet ír le, nagyobb perspektíva, érzelmi hozzáállás. Olykor a megoldhatatlanon is túlmutat. Például, minden diagnózis ellenére hiszem a gyógyulást. Az optimista ember reménnyel tervez, gondolkodik. Bízik abban, hogy előbb-utóbb megtalálja a működőképes megoldást. Képes azt is mondani, hogy „reális vagyok, ezt el kell engednem.” Vannak megoldhatatlannak tűnő dimenziói az életünknek.

A remény belekapaszkodik abba, ami túlmutat az emberi dimenzión. Ez az Isten. A remény azt mondja, egyszer találkozunk akkor is, ha most a földi életben elválunk. Ez már nem optimizmus. Sokkal több. Egy hittel töltött, mélyebb viszonyulás ahhoz, hogyan alakul a holnapunk.

Előfordul, hogy reménykedünk párkapcsolatban, gyermekáldásban, gyógyulásban, kibékülésben, egzisztenciális biztonságban, stb. Ennek a reménykedésnek több aspektusa van. Nem csak a remény beteljesülése, hanem az az érzelmi állapot, ahogy az életet közben élem. Az tévedés, hogy a remény csak akkor válik hasznossá, ha beteljesül. Ha nem realizálódik, akkor csalódunk, de az odáig elvezető út élettel telibb volt.

Ha én reménykedem valamiben, akkor azért mindent megteszek, ami emberileg megtehető. Akarunk adni egy plusz hozzáállást, ahol az ember és a világ képességei véget érnek, mert ott kezdődnek a csodák. Persze van, amikor Isten nem adja meg a csodát. A remény ekkor nem azt mondja, hogy minden hiába való volt. Mindezzel együtt meg kell keresnünk azokat a dolgokat, amelyekben reménykedhetünk.

Ha csalódunk a reményünkben, akkor a legegészségesebb dolog odamenni Istenhez és azt mondani: „Nem adtad meg, pedig annyira kapaszkodtam beléd. Nem értelek. Fáj.” Az Isten válla elég erős, hogy elbírja viselni a könnyeinket, tombolásainkat, dühünket. Én sem értem ilyenkor, de egyet tudok, egyszer majd érteni fogom. Most csak azt tudom, hogy Istenbe akarok kapaszkodni a legnagyobb mélységben is.
Ha a földi vágyaimat nem is teljesíti, van még egy reményem, amiben biztosan nem fogok csalódni. Egyszer, Veled, Istenem, találkozok. A reménynek több szintjét különböztethetjük meg. A földi vágyakat és ami mindezt felülírja és túlmutat rajtuk, az örök életbe vetett reményt. Nem szabad általánosítani, hogy ha egy reményben csalódok, akkor mindegyikben fogok. Hangsúlyoznám, hogy a csalódást fel kell dolgozni, amihez idő kell. Nem lehet úgy, hogy ma csalódtam, holnap már új reményt keresek.

A léleknek is van gyógyulási ideje, nem lehet sürgetni. Ezt engedjük meg magunknak. A Bibliában az első laptól az utolsóig egy gyönyörű ív mutatkozik meg, aminek a lényege az, amit Isten mond: „Veled vagyok!” Visszanéz velem a múltra és kinyilvánítja, hogy velem volt minden küzdelemben. Támogatott, hamarabb szeretett, mint azt én tudnám. Ne félj, most is veled vagyok! Amerre mész, arra is veled leszek! Azt szoktuk kérni, hogy mentsen ki a sötét, nyirkos veremből. A jobb ima az lenne, ha azt kérnénk, gyere mellém, mutasd meg magad itt a sötét veremben. A legcsodálatosabb beteljesedés annak a tudata, hogy egy nap én leszek Ővele, de az már örökké fog tartani.

Az Isten jelenléte az életünkben az igazi reménységünk. A vágyak, a célok emberiek. Kellenek, hiszen ez az élet! Isten mindig is velem akar lenni. A múltban, a jelenben, a jövőben és az örökkévalóságban. Ha ebbe tudunk kapaszkodni, akkor sokkal többet kibírunk, mint amit el tudnánk képzelni.
Békességgel, élettel betelve bírjuk elhordozni az élet terheit. Találjuk meg azt az élettel teli jövőképet, ami az Isten jelenlétéről beszél a múltunkban, a jelenünkben, a jövőnkben és az örökkévalóságban.

Tapolyai Emőke klinikai- és pasztorál szakpszichológus

Székely János szombathelyi megyéspüspök:
„A II. világháború végén történt Németországban. Egy Karl Fischer nevű fiatalembert bevagoníroztak sok száz más férfival együtt, hogy Szibéria felé elindítsák őket. A fiatalember egy kis cédulára fel tudta írni, hogy hová viszik őket, és hogy szereti a feleségét. Megcímezte a kis levelet Berlinbe a feleségének, és egy kis skatulyában kidobta a vonatból. Körülbelül egy héttel később, amikor már napok óta egy pályaudvaron vesztegeltek, egy különös hangra lett figyelmes. Meg-megkocogtatta valaki a vagonok kerekeit, aztán halkan azt kérdezte: Karl Fischer itt van? A férfi úgy érezte, mintha villám csapott volna bele. A társai a vállukra emelték, így tudott kinézni a marhavagon tetőablakából. A felesége állt a vagon mellett vasutas ruhába öltözve. Azt mondta neki: Karl, fel a fejjel, megvárlak! Azután az asszony távolodni kezdett, nehogy feltűnjön valakinek a beszélgetés. A férfi megbabonázva nézte a feleségét. Amikor levették a tetőablakból, végtelenül boldog volt, alig tudott megszólalni. Később számtalanszor el kellett mesélnie, hogy milyen is az ő felesége, hogy hogyan kaphatta meg a levelet, hogy hogyan gyalogolhatott nem kis veszélynek kitéve száz kilométert arra az állomásra, ahová a Szibériába induló szerelvényeket összegyűjtötték, és ahol aztán rátalált a férjére. Társai nem tudtak betelni az elbeszéléssel. Irigyelték a feleségéért. Amikor később Szibériában többször föl akarta adni a túlélésért való küzdelmet, amikor a betegség leverte a lábáról, a társai mindig azt mondták neki: Neked élned kell, egy ilyen asszonyhoz neked haza kell jutni. A fogság négy éve alatt ez az asszony mindannyiuk számára a remény angyala volt.

A nehézségek, a problémák, a konfliktusok átszövik életünket, és megterhelnek minket. A jövőbeli remélt jóra való várakozás egyre inkább nehezére esik a mai embernek. Mindent azonnal szeretnénk. Az örök élet reménye, még ha távolinak tűnik is, közel van, és okot ad reménységre, túl a földi reményeinken. A remény szimbóluma a horgony. Amikor kidobjuk, még nem látjuk, miben fog megkapaszkodni. A remény ki tud húzni minket a nehézségeink mocsarából. Az Istentől kapott örök élet reménye hassa át mindennapjainkat, és emeljen nehézségeink fölé bennünket.

Ferenc pápa:
A keresztény ember nem elégedhet meg azzal, hogy neki magának van reménye; sugároznia is kell a reményt. A reménység magvetőjének kell lennie. Ez a legszebb ajándék, amelyet az Egyház az egész emberiségnek adhat, különösen akkor, amikor úgy tűnik, hogy minden a vitorlák leengedésére ösztönöz.

Edith Stein:
A remény az, amikor elhiszem, hogy Isten mindenek ellenére munkálkodik az életemben.

Márai Sándor:
A remény az a kötél, amelyen az ember a végtelen szakadék felett átlendül.

Most néhány percre helyezkedj el kényelmesen, csukd be a szemed, hallgasd az alábbi zenét, és engedd, hogy megérintsenek azok a gondolatok, amelyeket az előbb olvastál a szentírásból, az elmélkedésnél, a gondolatoknál!

Gondolkodj el az alábbi kérdéseken:
– Hogyan ad neked reményt Isten ígérete a mindennapokban?
– Milyen módon tudsz mások számára reményt nyújtani?
– Hogyan látod a saját életed kihívásait a remény fényében?
– A  jövőddel kapcsolatban milyen félelmeket hordozol magadban?

Imádkozz Istenhez, hogy erősítse meg benned a belé vetett bizalmadat! Egy rövid fohász minden reggel és este: „Jézusom, bízom benned!”

Ne rohanj! Amikor odaérsz, akkor is jó lesz!

Ami az igazi örömöt adja

December 15. – Advent III. vasárnapja
Olv.:  Szof 3,14-18a; Iz 12,2-6; Fil 4,4-7;
Evangélium: Lk 3,10-18 

Egy fiatal orvos számára hatalmas terhet jelentett a sok túlóra és ügyelet, miközben a családjában is helyt kellett állnia. Három gyermeke még kicsi volt, s a felesége nem győzött mindent megcsinálni egyedül. Így aztán a doktor számára a fárasztó kórházi munka után otthon rendszeresen beindult a második műszak: fürdetés, pelenkázás, altatás, éjjel pedig rendszeres felkelés az éppen felsíró picik valamelyikéhez. Az orvosra hatalmas nyomást gyakorolt a kettős feladatkör. Szinte állandóan bajban volt a határidőkkel, stresszes volt az élete, soha nem tudta igazán kialudni magát. Egy alkalommal egy idős hölgy jött hozzá a kórházba kontroll vizsgálatra. A doktor rohamtempóban végezte a munkát, miközben igyekezett udvarias lenni a nénihez. Mikor végre leült, hogy megírja a papírokat, az idős hölgy megszólalt: „Kérdezhetek valamit, doktor úr?” Az orvos, azt gondolván, hogy a néni valami egészségügyi kérdést tesz föl, megadóan sóhajtott: „Mondja!” A néni azonban nagy meglepetésére ezt kérdezte: „Hogy érzi magát mostanában?” Az orvos meglepett pillantással nézett fel, majd kibuggyant belőle a panaszkodás. Elmondta, mennyire rohanók a mindennapjai, milyen sokat kell törődnie a gyerekeivel, mennyi gondja-baja van velük. Perceken keresztül ömlött a fájdalmas panasz a fiatal dokiból, miközben a néni csak bólogatott. Végül, mikor az orvos egy kis szünetet tartott, a hölgy csillogó szemekkel felsóhajtott: „Ó doktor úr! Én mit meg nem adnék azért, hogy újra fiatal szülő lehessek! Hogy a házam megteljen gyerekzsivajjal, hogy pelenkázhassam az apróságaimat és éjszaka visszaaltathassam őket! Hogy óvodába vagy iskolába vihessem őket, főzhessek, moshassak rájuk …. hogy érezzem, igenis szükség van rám! Akkor nem lenne ilyen üres és értelmetlen az életem.” Az orvos döbbenten hallgatta. Ebben a pillanatban ráébredt, hogy egyszer majd azok a napok fognak neki a legjobban hiányozni, amelyeken most annyira szeretne túl lenni. Csak a terhekre koncentrált, az örömöket észre sem vette! Aznap alig várta, hogy hazaérjen a kórházból és apaként is tehesse a dolgát a családja körében.  

Mennyi felsorolást hallottam, olvastam a napokban a karácsonyi ajándék elvárásokkal kapcsolatban: én ezt kérek, én azt, én ennek örülnék, én annak! Egyre nagyobb, drágább, és persze egyre fölöslegesebb, vagy legalábbis nélkülözhető dolgok. És persze mindig én! Mindig nekem! Mintha az öröm csak akkor lenne lehetséges, ha én kapok, ha mások nekem ajándékoznak, engem ajnároznak, velem törődnek. Ezzel szemben, ha az örömvasárnap szentírási részeit megvizsgáljuk, azt látjuk, hogy az igazi örömet épp az adhatja meg, ha mások javán fáradozunk. Méghozzá örök javán, örök üdvösségén!
Az olvasmányban arról hallunk, hogy maga Isten örvendezik az Ő népe fölött. Nem mintha a bűneiben elbukott nép akkora örömre adna okot! Isten nem abban leli örömét, amit Izrael tesz meg Őérte, hanem éppen abban, ami Ő tesz Izraelért: újjáéleszti szeretetével, megbocsátja bűneit, megszabadítja a rabságból.
A szentleckében Pál apostol azt írja a filippieknek: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Ismét csak azt mondom: örüljetek!” Azután így folytatja: „Emberszerető jóságotokat ismerje meg mindenki!” Vagyis a keresztények örömét az jelenti – s egyben fokozza is – ha a jóságos szeretet tetteivel fordulnak embertársaik felé. Nem önmaguk körül forognak, hanem embertársaikért hoznak komoly áldozatokat.
Az evangéliumban pedig keresztelő Jánosról azt olvassuk, hogy sokféle módon buzdítja az embereket, s hirdeti nekik az üdvősséget. Meghívja őket az Isten Országának buzgó várására, s tanácsokat ad, hogyan tudnak a leghitelesebben felkészülni a Messiással való találkozásra. János nagyon egyszerű, szinte már önkínzó, aszkéta életet él, mégis tele van örömmel: örömét az emberek üdvösségének, örök életének szolgálata jelenti.   

Vajon a mi életünkben nem lenne-e sokkal több öröm, ha a magunknak helyett több lenne bennünk a szolgálat iránti érzékenység? És főleg ha azt igyekeznénk adni az embereknek, amire legnagyobb szükségük van: segítséget az Istennel való kapcsolatuk kiépítésében, megőrzésében, az üdvösség útjának megtalálásában! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Látom az utadat és ha akarod, visszafogadlak a szívembe

„Aki a másik embert elítéli, az tévedhet, aki megbocsát neki, az sohasem téved.”
(Heinrich Waggerl)

Annyira vagyunk lelkileg egészségesek, amennyire képesek vagyunk megbocsátani a minket ért sérelmekért.
A megbocsátás sokszor egészen természetellenes dolognak tűnik, merthogy az igazság-érzetünk azt mondja, hogy az embereknek igenis meg kell fizetniük azért a sok rosszért, amit tettek. Ám a megbocsátás a szeretet ereje, amivel megtörjük a természet törvényét.
A vádaskodásra, és haragtartásra való hajlam gyerekes, és beteges tulajdonság. A haragról való lemondás, a megbocsátás képessége az ismertető jegye az igazán felnőtt embernek.

A megbocsátás önös érdek
Minden megbocsátás annak válik a javára, aki megbocsát, mivel a megbocsátás kihat a lelki nyugalmára. A megbocsátás nem a másik fél érdekét szolgálja. A másiknak sokszor sejtelme sincs arról, hogy meg kellene bocsátanunk neki. Talán nem is emlékezik arra, hogy megsértett minket. A megbocsátás saját érdekünkben történik Az egészségünk érdekében. Szükségünk van rá a gyógyuláshoz, mert ha megrekedünk a dühnél, a lelkünk sorvadni kezd.
Megbocsátani annyit jelent, mint lehetővé tenni magunk számára azt, hogy nyugodtan aludjunk. Ha nem tudunk megbocsátani, nem tudunk jót akarni, akkor saját magunkat tesszük boldogtalanná, mert képtelen együtt lenni a szívbéke és a gyűlölet. Tehát éppen az ellenség kívánságát valósítjuk meg, vagyis ártunk önmagunknak.

A megértés és a megbocsátás
Aki meg tudja magában fogalmazni, hogy a másik miért gondolkodik úgy, ahogy gondolkodik, az, ha nem is helyesli, de megérti a másikat.
Meg kell tanulnunk mások helyzetét átérezni. Ez az empátia képessége. Amennyire sikerül ezt erősíteni magunkban, annyira leszünk képesek erőltetés nélkül lemondani az ítélkezésről. Az ítélkezésről való lemondás nem jelent helyeslést. Egészen más megérteni valakit, és egészen más helyeselni a magatartását. A megértés képes kihúzni a szívből a gyűlölet méregfogát.
A megértés az alapja minden együttélésnek. De azt is meg kell tanulnunk, hogy meg tudjuk érteni önmagunkat is. Itt sem szabad azonosságot látni a megértés és a helyeslés között. Ha meg tudod érteni az önmagad által sem helyeselt magatartást is, akkor leszel képes arra, hogy korrigáld a magatartás-rugókat, s valóban az önmagad által is helyeselt irányt fel tudd venni.
Ha tudomásul veszed azt, hogy olyan vagy, amilyen vagy, akkor könnyebben tudomásul fogod venni azt is, hogy az emberek is olyanok, amilyenek. Persze, az embernek fáj az a sérelem, amit nem érdemelt meg. Ezt a fájdalmat nem szabad önmagunk előtt se letagadni. Viszont el kell engedni, miután átéltük.

A megértés segít elengedni a fájdalmat. Nem elfelejteni, csak nem reagálni már érzelmileg a dologra. A másik emberben azt az embertársunkat látni, aki botlott egyet az útja során – ugyanúgy, ahogy mi magunk is botlunk szép számmal, csak ennek a botlásnak most pont mi ittuk meg a levét. A mi botlásainknak pedig valaki más itta, vagy issza majd. Emberek vagyunk, ezért tökéletlenek.
Látom az utadat, látlak téged, és ha akarod, visszafogadlak a szívembe. Ez a megbocsátás.

Szeresd embertársadat, mint önmagadat. Bánj úgy vele, mint önmagaddal. Minden helyzetben gondolkodjuk el, hogy mi milyen bánásmódra vágynánk ugyanilyen helyzetben? Ha fordított lenne a helyzet, én milyen bánásmódot szeretnék?
Gondoljunk erre, amikor kényes helyzetbe kerülünk, amikor vita, nézeteltérés van valakivel.

A tett és a tettes szétválasztása
Jézus a kereszten hangosan könyörgött: “Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” (Lukács 23,34)
Jézus a bűnt a tudatos cselekvéshez köti. Szenvedése közepette is másokért aggódik. Igazságérzete még ekkor is erősebb más érzésnél.
Az ember megbocsát, merthogy le tudja hántani a tettet a tettesről, és látja, hogy a tettes egy esendő ember, aki hibázik, és ha nagyon megnézi, a történetéből érthető is lehet, hogy mi vezetett az illető gonoszságig.

Nagyon sokféle ember van, nagyon sokféle fejlettségi fokon. Ezért a megbocsátás alkalmával tudnom kell azt, hogy az az ember, aki képes úgy bántani engem, hogy nagy és mély fájdalmat okozzon, ő még alacsony szinten van. Egy olyan ember, akit már nem a személyisége, hanem a lelke motivál, képtelen lenne ilyen bántásra, legalábbis szándékosan képtelen lenne, legfeljebb véletlenből vagy ügyetlenségből. Ezért látom, hogy az a rossz, amit nekem okozott, az számára a pillanatnyi legjobb megoldás volt valamire – a maga szintjén annak tűnt neki. Eszembe juthat az is, hogy a bántó nem célzottan velem volt olyan, amilyen, hanem ő eleve ilyen, itt tart, és ugyanazt a bántás elkövette volna bárki mással is.

Kiknek bocsássunk meg?
Bocsássunk meg mindenkinek, aki valaha is megbántott valamivel. Fejlesszünk ki magunkban egy olyan hozzáállást, amely visszautasítja a haragot mindenkivel szemben.
Ismételgessük magunkban: megbocsátok neki, megbocsátok mindenért, felejtsük el.
A megbocsátás felszabadít bennünket és a másik embert is, és gyors léptekkel haladhatunk képességeink kiteljesítése felé. Bocsássunk meg saját magunknak. Bocsássunk meg minden értelmetlen, gonosz dolgot, amit valaha tettünk! Nem tudunk igazán megbocsátani magunknak, hacsak nem nézünk igazán szembe a múltban elkövetett hibánkkal. Nem kell rossz embernek lenni ahhoz, hogy rossz dolgokat csináljunk.
Ha csak a rossz emberek tennének rosszat másokkal, meglehetősen jó világban élnénk. Legalább annyit bántunk másokat az ügyetlenségünkkel, mint a rossz cselekedetekkel. És minél tisztességesebbek vagyunk, annál jobban átérezzük, hogy milyen fájdalmat okoztunk másoknak. Akkor bocsátunk meg magunknak, miután felfedezzük a saját hibánkat. Azért a jóért értékeljük magunkat, amit találunk magunkban, és azért a rosszért bocsátunk meg, amit elkövettünk.

Mit jelent a megbocsátás?
A megbocsátás nem azt jelenti, hogy nem fáj a megbántás. Megbocsátani azt jelenti, hogy embertársainkkal kapcsolatban igyekszünk olyan elnézőek lenni, amilyen elnéző volt velünk eddig Isten.
Amikor megbocsátunk, nem felejtjük el a bántást. Merthogy pontosan azért kell megbocsátani, mert nem tudjuk elfelejteni, amit tettek velünk.
Azok a legveszélyesebb fájdalmak, amelyekre nem merünk emlékezni. Ezeket letuszkoljuk a tudattalanunkba, remélve, hogy nem fognak fájni. De ezek álruhában térnek vissza, és alattomosan akkor csapnak le ránk, amikor a legkevésbé számítunk rá.

Végül, ha elkövettünk valamit, és megbántottunk valakit, kérjünk bocsánatot tőle. Sokan vannak, akiknek nincs bátorságuk, merszük, lelkierejük, hogy azt mondják: nagyon sajnálom.

Megbocsátás és visszafogadás
A megbocsátás mindig kötelező, de akinek megbocsátottál, azzal a további kapcsolatodban feltételeket kell állítanod. Ezt jelenti az, hogy bárányok vagytok, de nem vagytok birkák.
Lehet felhasználni, de nem lehet kihasználni. Tehát a megbocsátásban is helyet kell kapnia a bölcsességnek.
A megbocsátás nem azonos a visszafogadással, a befogadással. Mindenkinek meg kell tudnunk bocsátani, de visszafogadni, újra a régi kapcsolatot átélni csak akkor lehet, ha az, aki bántott, ezt megbánta, és jelei vannak annak, hogy szeretni akar.
A visszafogadásnak tehát feltételei vannak! A megbocsátásnak nincsenek feltételei. A megbocsátás lényegéhez nem tartozik hozzá az érzelmi változás. A megbocsátás akarat kérdése. Aki szeret, az jót akar. Elsősorban önmagának akar jót. Béke csak annak szívében talál otthonra, aki lemond arról, hogy mások rossz akaratára rosszal válaszoljon. A saját jól felfogott érdekedben ne foglald el magad büntetést, visszavágást kitaláló gondolatokkal. Mert ha ilyenekkel foglalkozol, akkor te vagy az, aki nem tud nyugodtan aludni.

A harag és a gyűlölet

A gyűlöletet és a haragot nem szabad összetéveszteni egymással.
A harag annak a jele, hogy életben vagyunk és jól vagyunk.
A gyűlölet annak a jele, hogy betegek vagyunk, és gyógyulnunk kell.
Az egészséges harag arra hajt bennünket, hogy csináljunk valamit, azaz változtassuk meg azt a dolgot, amiért haragszunk. A harag energiát ad, hogy jobbá tegyük a dolgokat. A gyűlölet nem akarja jobbra fordítani a dolgokat, azt akarja, hogy rosszabb legyen minden.
A megbocsátás nem egyenlő a konfliktus elfojtásával.
Vannak, akik mindenáron el akarják kerülni a konfrontációt. Ezzel megakadályozzák, hogy a megbocsátás segítségével meggyógyuljanak a konfliktusok.

Mi segíthet?
Ha valamilyen nehéz helyzetbe kerülünk, gondoljunk arra, hogy Jézus mit tenne ebben a helyzetben, mit tenne a helyemben?
Ha ezt használjuk mintául, és ha másokkal éreztetni próbáljuk fontosságukat, akkor sikeres személyiséget fejlesztünk ki, amelynek révén mindent elérhetünk, amit akarunk az életben társainkkal együtt haladva.
A megbocsátás könnyebb bármi másnál, ha az indulaton felülkerekedik a józan ész.

Forrás: boldogozseb.hu

Avilai Szent Teréz:
„A megbocsátás nemcsak erősség, hanem isteni parancs is. Ha képesek vagyunk megbocsátani, akkor képesek vagyunk szeretni, és a szeretet az, ami minden sebet gyógyít. Ne hagyjuk, hogy a harag elhomályosítsa a szívünket, mert a megbocsátás által válhatunk igazán szabadokká.”

Szent II. János Pál pápa:
„A megbocsátás nem csupán egy érzelem, hanem egy aktív választás, amelyben az ember megújítja magát. A megbocsátás szabadít fel minket a múlt fájdalmától, és elvezet a belső békéhez. Isten iránti szeretetünkből fakad, és mindig szükséges a szeretet és az egység helyreállításához.”

Loyolai Szent Ignác:
„A megbocsátás a lelki élet alapja. Ha képesek vagyunk megbocsátani, akkor közelebb kerülünk Istenhez, mert Ő is megbocsátott nekünk. A megbocsátás által elengedjük azokat a kötelékeket, amelyek megakadályozzák, hogy szabadon és boldogan éljünk.”

Böjte Csaba testvér:
A megbocsátás nemcsak a másik embernek szól, hanem nekünk is, mert amikor megbocsátunk, felszabadítjuk a szívünket a haragtól és a nehezteléstől. A megbocsátás az a kulcs, amellyel a börtönünkből kiszabadulhatunk. Miért lenne fontos, hogy a neheztelés láncaiban vergődjünk, amikor Isten már mindent megbocsátott nekünk?
Mi is Isten gyermekei vagyunk, és ha Isten megbocsátott nekünk, akkor nekünk is meg kell bocsátanunk. A megbocsátás nem egy könnyű dolog, de Isten segít bennünket abban, hogy a szeretet útján járjunk, és ne ragadjunk bele a múlt sérelmeiben.
A harag, a neheztelés és a gyűlölet mérgező hatással van a lelkünkre. A megbocsátás felszabadít minket, hogy újra a szeretet és a béke útján járhassunk.
A megbocsátás nem egy egyszeri aktus, hanem egy életforma. Minden nap döntés kérdése, hogy hajlandóak vagyunk-e megbocsátani. Az életben sok olyan dolog történik, ami megbánt minket, de ha nem bocsátunk meg, akkor csak saját magunknak ártunk. A megbocsátás gyakorlása segít, hogy ne a harag uralja az életünket, hanem a szeretet.”

Most néhány percre helyezkedj el kényelmesen, csukd be a szemed, hallgasd az alábbi zenét, és engedd, hogy megérintsenek azok a gondolatok, amelyeket az előbb olvastál a szentírásból, az elmélkedésnél, a gondolatoknál!

Tegyél egy konkrét lépést a megbocsátás felé. Ha van valaki, akivel nehezen békélsz meg, imádkozz érte, és ha lehetséges, tedd meg az első lépést a kiengesztelődés felé. 
Ha már nem él az illető, írj neki megbocsátó levelet!
Vizsgáld meg lelked a szentgyónásra való készületben. 

Így kerülheted el a sértődéseket

Miért van az, hogy a legfejlettebbnek tartott faj, az ember képtelen úgy használni az egyik legizgalmasabb eszközét, a szóbeli közlést, hogy ne gabalyodjon bele értelmetlen konfliktusokba? Mindannyian ismerjük a helyzetet, amikor komolyan megbántjuk a másikat, aztán pedig vakarjuk a fejünket, hogy „Nem is úgy értettük”. Máskor pedig mi „szívunk mellre” valamit, és már előre halljuk a „Miért vesz mindent magára?” kommenteket. Hol lehet a hiba? Íme, egy elmélet, amivel lehet, hogy új alapokra építheted a viszonyaidat. Te „melyik füleddel” hallod meg a mondanivalóját?

Ismerős a helyzet?
A nagy nehezen összeállított, tökéletesnek gondolt szettel állunk a párunk előtt, mert szükségünk volna az elismerésére, ő pedig nemes egyszerűséggel közli velünk: „Ez a ruha nem áll jól”.

Friedemann Schulz von Thun német pszichológus arra kér minket, képzeljük el, hogy mindenkinek „négy füle van”, és bármit, amit mondunk neki, négyféleképpen foghat fel. Ez a felfogás határozza meg végül a saját élményünket a beszélgetést illetően, és ez dönti el, hogyan viszonyulnak hozzánk a többiek.

Ott állunk vélt vagy valós pompában, és „valamelyik fülünk” dominánsabb, mint a többi.

1, A „tárgyi” fülünk semmi egyebet nem társít a közléshez, egész egyszerűen tudomásul veszi a száraz tényt, hogy a másik fél szerint ez a ruha nem áll jól nekünk. Nem kezd el kattogni, kombinálni, nem hiú, és nem akar kompenzálni valamilyen epés beszólással a másik felszedett kilóiról. Ez a ruha nem áll jól. Pont.

2, Persze könnyen lehet, hogy inkább a „kapcsolati fül” élénkül fel, és magunkra vesszük, amit hallottunk. „Úristen, a párom kövérnek tart!” – indul el a belső pánik, és hirtelen minden megkérdőjeleződik a viszonyunkat illetően. Úgy érezhetjük, kibújt a szög a zsákból, nem vagyunk már annyira kívánatosak, a romantikus életünk hanyatlik, nem is lenne szabad elindulni otthonról ilyen testtel, és biztosan nincs az a ruha, ami feloldaná ezt a kínt. „Mindennek vége”. Ezen a ponton azt gondolhatjuk, bárcsak mindenki a „tárgyi fülét” hegyezné a mindennapok során, de a katasztrofális félreértések mellett elkerülnénk minden játékosságot, költészetet és humort is. Inkább ne állítsuk rangsorba a füleket, nézzük az egyéb lehetőségeket.

3, „Ez a ruha nem áll jól” – hangzik el a visszajelzés.
Mi pedig, ha lehet, nem roskadunk magunkba, hanem azon kezdünk gondolkodni, vajon min mehet keresztül a másik annak fényében, hogy ennyire elveszítette a kapcsolatát a divattal. Ha a közlő fél elemzésébe kezdünk, akkor az „önkifejező fül” élesedik ki, és talán arra jutunk, hogy a másik félnek borzasztó napja van, ezért semmihez sem tud pozitívan hozzáállni. Nyakában a szabadság előtti munkahelyi nyomás, a pihenést hallomásból sem ismeri, ezért ennyire negatív.

4, A sort az „utasító fül” zárja. Nem agyalunk a kapcsolatunkon, sem azon, mi a helyzet a másikkal, egész egyszerűen csak átöltözünk, hátha legközelebb pozitív visszajelzést kapunk tőle.

A négy fül ismerete önmagában is komoly fegyvertény.
Ha néha eljátszunk a gondolattal, hogy nem mindenkinek úgy forog a világ, mint nekünk, sokkal hatékonyabb kommunikátorok lehetünk, és képesek leszünk arra is, hogy kivédjük a konfliktusokat.
A következő szint mégsem a közléseink zabolázása, hanem annak felismerése, hogy nekünk melyik fülünk vált túlérzékennyé a jellemfejlődésünk során.

Persze mindenki használja mindegyik fülét, de mégis hajlunk valamelyik irányba
Ha állandóan megsértődünk, és minden pillanatban azt érezzük, hogy a baráti-, munkahelyi- vagy romantikus viszonyunk a tét, akkor a „kapcsolati fülünk” határozza meg az érzékelésünket. Ez a másik fél számára komoly kihívásokat és fáradalmat jelenthet. Megkaphatjuk a túlérzékeny jelzőt, mi leszünk azok, akikkel „nem lehet rendesen beszélni”.

A másik véglet, amikor szinte minden esetben analizálunk, és azt gondoljuk, érettebbek, bölcsebbek vagyunk csak azért, mert valójában a másik állapotáról van szó. Mi nem tehetünk semmiről, hiszen készen kaptuk a másik felet, aki csak az indulatai miatt beszél összevissza. Az első esetben azért nem fejlődünk, mert azt feltételezzük, minden rólunk szól, és nem vagyunk elég magabiztosak, az utóbbiban pedig az a veszély fenyeget, hogy végig sem gondoljuk annak a lehetőségét, hogy mi vagyunk a felelősek valamiért.

Az „utasító fül” ritkább eset. Talán a rokoni összejöveteleken minden szavunkra figyelő unokanővér példátlan tettrekészsége azonosítható be így, aki képtelen leülni, mert minden pillanatban azt lesi, kinek lehet hiányérzete. A „tárgyi fül” túlzott jelenléte pedig a túlságosan racionális, sorok közt olvasni képtelen embereknél érhető tetten, akik kellő szociális rutin hiányában nem értik a célzásokat.

Ha szeretnénk elkerülni a felesleges konfliktusokat, lássuk be, hogy ez az egész a saját identitásunkról szól, és sok munkával jár a „fülek kiegyensúlyozása”.

forrás: hwmn.hu/Szűcs Gergely

GYAKORLAT: Első lépésként próbáld beazonosítani saját típusodat, amikor valami olyat hallasz, ami bántja a füledet. A jutalom pedig egy kisimultabb idegrendszerű partner lesz, aki nem kap frászt tőled minden beszélgetés után.

Amire legjobban rászorulunk

December 08. – Advent II. vasárnapja
Olv.:  Bar 5,1-9; Zs 125; Fil 1,4-6.8-11;
Evangélium: Lk 3,1-6 

Egy édesapát, akinek sok gyermeke volt, megkérdeztek egy alkalommal: „Melyik gyermekedet szereted a legjobban?” Ő egy darabig gondolkodott, aztán így válaszolt: „A legkisebbet, amíg fel nem nő és önállóbb nem lesz. A legtávolabbit, amíg haza nem tér hozzánk. A beteget, amíg meg nem gyógyul. A legszegényebbet, amíg ki nem lábal az ínségből. A szomorút, amíg vigasztalásra nem talál.” A kérdező elcsodálkozott, hiszen nem ilyesféle válaszra számított. Azonban minél többet gondolkodott az apa szavain, annál inkább felismerte, hogy ez az egyetlen jó szülőhöz méltó válasz.  

Ha Istennek legtöbbször megnyilvánuló, a Bibliában legtöbbet felfedezhető tulajdonságát keressük, akkor bizonyára az irgalmasságot kellene megneveznünk. A mai kor emberének pedig – sokféle nyomorúsága és szörnyű bűnei miatt – semmire sincs nagyobb szüksége Isten részéről, mint éppen az irgalomra. Igen, talán soha nem volt szüksége a történelemben annyi embernek Isten irgalmasságára, és ugyanakkor az embereknek egymás felé tanúsított irgalmára, mint napjainkban. Talán furcsa, hogy éppen a mi korunkban, amikor oly széleskörűek az emberi szabadságjogok, olyan sokféle kényelmi cikk és fogyasztási eszköz árasztja el a piacokat, olyan fejlett a tudomány és a technika, éppen most már semmi más nem mentheti meg a világot és az emberiséget, csak az irgalom! Azt hihetnénk, hogy az ember minden korábbi lehetőségénél többet birtokol ma ahhoz, hogy saját maga megoldja a problémáit, hogy saját tudását, képességeit, gazdagságát felhasználva hatékonyan küzdjön a szegénység, a betegségek, a tudatlanság, az elvakult gonoszság és minden egyéb rossz ellen. Azt látjuk azonban, hogy mégsem tudunk megbirkózni mi emberek ezekkel a problémákkal, sőt, azok csak súlyosbodnak és egyre kiterjedtebbé válnak. A gazdagodás ellenére, sőt sokszor épp annak következményeképp sokan elszegényednek. A technikai haladás, a nagyszerű tudományos felfedezések nemcsak kényelmesebbé tették a világot, hanem veszélyeztetettebbé is, és rohamosan pusztítják a környezetet. A szabadságjogok kiharcolása után az inga nem állt meg, hanem átlendült a másik oldalra, és ma már tömegek követelnek maguknak olyan „szabadságot”, amit csak mások háttérbe szorítása, leigázása vagy éppen eltaposása lévén lehet megvalósítani. Nagyon is szükség van tehát az irgalomra, az együttérző és hatékony segítségre Isten részéről, mert „a rossz nem technikai probléma”, ellenáll a legfejlettebb eszközöknek is.  

Istenben olyan csodálatos, végtelenül szerető Atyát ismerhetünk meg a Szentírásból, mint a példában szereplő édesapa. Éppen azzal a gyermekével törődik legtöbbet, arra fordítja leginkább figyelmét és gondoskodását, aki a legjobban rászorul, akinek leginkább szüksége van a segítségre. Nem helyes kifejezés azt mondani Istenről, hogy ezt vagy azt a gyermekét „jobban szereti”, hiszen mindegyikünket végtelenül szeret. Azonban tény, hogy nem mindenkinek egyformán van szüksége a szeretetére. A Jó Pásztor az elveszett bárány nyomába indul, és nem azokat számolgatja csupán, akik még „megvannak”. Az orvos a betegekhez jött, és nem az egészségesekhez. Sokszor talán nehéz ezt megérteni annak, aki most éppen nem elveszett, nem beteg, nem törték még össze eléggé a bűnei. Azonban nem véletlenül figyelmeztet Szent Pál: „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék!”. Mindegyikünk kerülhet, és meggyőződésem szerint kerül is olyan helyzetbe, hogy csak az irgalmasság mentheti meg: az átlagosnál nagyobb odafigyelés, mélyebb szeretet, áldozatkészebb segítség. Ekkor tudjuk igazán megérteni Istent, aki kiemelten gondot visel az elesettekre.   

Jézus a bűnös, beteg világba érkezett Megváltóként, Szabadítóként. Ezt ünnepeljük karácsonykor, és azok várják talán leginkább Adventben a Megváltó érkezését, akik különösen is rászorulnak a szabadításra, valamilyen gyengeségben való gyámolításra. Azonban Jézus azzal, hogy emberré lett, nemcsak kézzelfogható tanúsága lett Isten irgalmának a megbocsátásaival, gyógyításaival, vigasztaló szavaival, hanem egyben arra is utat mutatott, hogy hogyan lehetünk mi, emberek Isten irgalmának eszközei. Az adventi időszak arra is nagyszerű lehetőséget nyújt, hogy a Megváltó, segítő Krisztusra várakozva mi magunk is érzékenyebbek, odafigyelőbbek legyünk embertársaink bajaira, szenvedéseire. A mi világunkra oly sajnálatosan jellemző közömbösség és rohanás közepette tudjunk megállni az elesettek mellett, legyen hozzájuk vigasztaló szavunk, segítő kezünk, megbocsátó szívünk!  

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa