A túlzott önkritika rombol

Az önismeret fontos és hasznos dolog, ahogyan az is, ha az ember képes elszámolni saját tettei súlyával, illetve belátni, ha tévedett. Az azonban kifejezetten káros és romboló hatású, ha valaki túl szigorú kritikusa önmagának. Erre sokan, de különösen a perfekcionisták hajlamosak. Ők egész életükben arra törekednek, hogy minden téren a maximumot hozzák ki magukból, és ezt a szintet vér és verejték árán, de tartani tudják, sőt akár felül is múlják. Mivel a belső késztetés folyamatos feszültséget jelent, és elégedetlenséget szül, a lélek lassan megroppan a nyomás alatt, és az önbizalom szinte teljes mértékben odaveszhet. 

3 dolog a lélek védelmében
Ezt a helyzetet fontos csírájában felismerni, és minél tudatosabban kezelni. Kristin Neff pszichológus szerint három dolog segíthet megvédeni a lelket a túlbuzgó belső kritikussal szemben, és ezek mindegyike ugyanazon az elven nyugszik: a saját magunk felé tanúsított empátián. Érdemes átgondolni, hogy adott helyzetben letámadnánk-e egy barátot vagy rokont. Bántanánk-e, csak mert valamit nem úgy tett, vagy nem olyan sikerrel végzett el, ahogyan az tökéletes lett volna. Valószínűleg nem. Az összes olyan, magunk felé irányuló gondolatot, ami számonkérő, érdemes alaposan cenzúrázni ebben a szellemben, akárcsak egy szerettünkkel szemben tennénk.

1. Légy kedves önmagadhoz!
Bár ez egyszerűen hangzik, de nem is olyan könnyű teljesíteni, ha valakiben tombol az önkritikusa. Fontos, hogy az ember türelemmel, megértéssel legyen önmaga felé, és ne megszégyenítő megjegyzésekkel bombázza önmagát. Ez a hozzáállás egyúttal egy pozitív és bátorító hangot is ad a belső kommunikációnak. Legközelebb jobban megy majd – mondhatjuk.

2. Lásd be, hogy emberből vagy!
Nagyon lényeges, hogy az ember semmilyen tekintetben ne várjon megugorhatatlan teljesítményt önmagától. Mindenki ember, és mindenki hibázhat. Néha elfáradunk, elhibázzuk a dolgokat. Ha erre emlékeztetjük magunkat, akkor könnyebb szívvel el lehet viselni azokat a helyzeteket, amikor kudarcot vallunk. Nincs értelme annak, hogy önmagunk ellen menjünk, amikor egyébként is rossz helyzetbe kerültünk. Önmagunk szidalmazása helyett érdemesebb annyit mondani, mindenkivel megesik, emberek vagyunk.

3. Gyakorold a tudatos jelenlétet
A tudatos jelenlét valóban sokat segíthet a belső kritikus csillapításában. Felül kell emelkedni a gondolatokon, és egyszerűen tudatosítani az érzelmeket: a haragot, a csalódottságot. Ha ezeket az érzelmeket átlátja és navigálni tudja az ember, akkor nem zúdítja észrevétlenül saját maga ellen rossz gondolatait, önbizalma és énképe pedig nem szenved csorbát.

Forrás: Femina.hu

Legyen meg bennünk Mária jószívű figyelmessége!

Január 19. – Évközi II. vasárnap
Olv.: Iz 62,1-5 Zsolt 95 1Kor 12,4-11
Evangélium: Jn 2,1-11

Egy édesanya, aki szerette volna ösztönözni kisfiát a zongora-tanulásban, elvitte őt egy híres zongoraművész koncertjére. Elfoglalták helyeiket, de volt még pár perc az előadás kezdetéig. Az anyuka pár sorral előrébb megpillantotta egy kedves ismerősét, és odament hozzá egy kicsit beszélgetni. Közben a kisfiú elunta magát, fölkelt a székből és barangolni kezdett az előadóteremben. Egyszer csak egy ajtó előtt találta magát, amire ez volt kiírva: „Belépni tilos!” A kisfiú azonban még nemigen tudott olvasni, ezért bátran benyitott. Közben a koncertteremben kezdtek kialudni a fények. Az anyuka visszament a helyére, és ijedten látta, hogy a kisfia eltűnt. Azonban még szétnézni sem maradt ideje, mikor a függöny felemelkedett, és a színpadon feltűnt a zongora. Az édesanya riadtan látta, hogy a fia ott ül a zongoránál, és a közönség nagy derültségére egy ujjal pötyögi a „Boci-boci tarkát”. Abban a pillanatban belépett a művész is. Egy pillanatnyi meghökkenés után széles mosollyal odaült a kisfiú mellé, bal kézzel átkarolta a vállát, jobb kézzel pedig csodálatos improvizációkat játszott az egyszerű gyerekdal dallamára. Nagyszerű kis zongoradarab kerekedett a kisfiú és a művész közös művéből. Percekig játszottak együtt, majd felálltak, és maghajoltak. A közönség szűnni nem akaró vastapssal jutalmazta a produkciót.   

Valami hasonló történik az evangéliumban is, a víz borrá változtatásának eseményében. Mária, az ember, valamit elkezd. Jézus, az Istenember pedig észreveszi, értékeli és kiteljesíti azt a jót, amit Mária elkezdett. Bámulatos egyébként, hogy Máriában mennyire összhangban van a gyakorlatias segítőkészség és a bizakodó hit. Sokszor azt látjuk, hogy az emberekben ez a két tulajdonság nemigen jár együtt. Vannak, akik gyakorlatiasak, gyorsan és ügyesen kézbe veszik a dolgokat, megoldják a problémákat, de nem is bíznak senki és semmi másban, csak a saját képességeikben, ügyességükben. Nem támaszkodnak másokra, főleg pedig Isten segítségét nem kérik. Épp ezért bele sem fognak olyasmibe, amit lehetetlennek tartanak, amire a saját erejük nem elegendő. Mások pedig annyira bíznak Isten és más emberek segítségében, támogatásában, hogy ők maguk szinte nem is tesznek egyebet, csak imádkoznak és kérlelnek. Nem teszik hozzá az ügyhöz azt, amit pedig nekik kellene hozzátenniük. Máriának van szeme észrevenni, hogy a lakodalomban, ahová Jézussal együtt hivatalos volt, elfogyott a bor. Rögtön magára veszi a felelősséget, és segíteni akar, holott még nem tudja, hogyan. Ha nem olvasnánk ezt a jelenetet az evangéliumban, a legtöbben szinte biztos, hogy nem is feltételeznénk Szűz Máriáról, hogy a bor elfogyásának tényét észreveszi és még segíteni is akar ezen a problémán!

Ugyanakkor a gyakorlatiasság mellett Máriában megvan a bizalom is Jézus iránt, a teljes ráhagyatkozás, amit a szolgáknak is javasol: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond.” Pedig nem tudja, hogy Jézus mit fog tenni, mit fog mondani. Mária bizalmas hite még csodálatra méltóbb annak tekintetében, hogy az evangélium szerint a víz borrá változtatása Jézus első csodája! Nem tudjuk, hogy otthon, a názáreti kis családban Jézus művelt-e korábban bármilyen csodát, amivel arra hangolhatta volna Máriát, hogy most is csodában bízzon! Az evangélium nem tud ilyenről. Valószínűbb, hogy Mária inkább Jézus jó szívét, áldozatkészségét, segítő szándékát tapasztalhatta meg korábban százszor és százszor, ezért mer ilyen feltétlen bizalommal ráhagyatkozni Fiára. Tudja, hogy valamit biztosan tenni fog, a kérése nem száll el meghallgatatlanul a füle mellett.

Milyen sok helyzet akad akár a saját életünkben, akár mások mindennapjaiban, amikor segítségre van szükség: valami többre, mint amire az ember képes. Ilyenkor merünk-e hinni abban, hogy Jézus mellénk áll, megfogja a kezünket és cselekszik velünk, általunk? Merjük-e biztatni embertársainkat, hogy forduljanak bátran Jézushoz segítségért? Vagy pedig belekeseredünk a „lehetetlenség” gondolatába? Próbálunk megalkudni azzal, hogy „semmit sem tehetünk”? Ne így tegyünk! Legyen meg bennünk Mária jószívű figyelmessége, amivel észreveszi a bajt és segíteni próbál, ugyanakkor Jézusba vetett bizalma is, amivel hiszi, hogy Isten Fia nem hagyja egyedül, és kipótolja azt, ami az emberi erőfeszítésben hiányos. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Hogyan csillapítsd a benned dúló háborgó tengert?

“Egyik pillanatban nevetek, a másikban már sírok.”
A hangulatingadozás normális. Minden embernek folyamatosan változik a közérzete. Olyan ez, mint a tenger, amelyik folyton hullámzik. Addig szeretjük nézni és megnyugtató, amíg lágy fodrozódást mutat a vízfelszín, de mikor haragos hullámok tajtékzanak, már veszélyessé, félelmetessé válik. Így van ez velünk is, hiszen nem mindegy, hogy milyen sűrűn és milyen mértékben változik a hangulatunk. Tudatosítani kell azt is, hogyha változó korban vagy (kamaszodás, állapotosság, klimax stb.), akkor is teljesen normális, hogy sűrűbben és szélsőségesebben változik a hangulatod. Ilyenkor emlékeztesd magad arra: Egyszer vége lesz ennek az időszaknak. A hangulatingadozásoknak lehet egy olyan szintje is, ami már nem normális, amikor annyira meghatározza az életedet a hangulatod, hogy ez korlátozza a munkavégzésedet, tönkreteszi a kapcsolataidat.

Módszerek a hangulatingadozások ellen

Figyeld meg magad!
Mindenképpen azzal kezd, hogy megfigyeled magad, feljegyzéseket készítesz a hangulatod változásairól. Figyeld meg, hogy mi befolyásolja a hangulatodat és milyen irányba, tegyél fel kérdéseket magadnak, főleg az alábbiak lehetnek meghatározóak:
– Az alvás mennyisége és minősége meghatározza, hogy milyen nap vár rád. Nem csak a kevés alvás, hanem a túl sok is okozhat negatív érzeteket. Könnyen lehet, hogy egy rossz álom képe kísért egész nap, jó, ha ezt felismered. Azt is megfigyelheted, hogyan aludtál el előző este. Forgolódtál vagy azonnal elaludtál, s vajon miért épp így történt?

– Az időjárás és a hangulat közötti összefüggést mindannyian érzékeltük már. Általában napos idő esetén jobb kedvűek, motiváltak vagyunk, de ha jön a front, akkor “megkergül az ország”. Vedd észre, hogy rád milyen hatással van az időjárás!

– Az aznap elfogyasztott ételek és italok is beleszólnak a lelki érzeteidbe. Tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket: Mit ettél/ittál aznap? Fogyasztottál elég folyadékot? Nem vagy éhes vagy túl etted magad? Minden típusú tápanyagot megadsz a szervezetednek? Vitaminhiányod lehet? stb.

– Teljesen normális, hogy másképp érzed magad reggel, mint este; másképp reagálsz egy hétfőre, mint egy péntekre. De milyen vagy te? Reggeli pacsirta vagy éjszakai bagoly? Mikorra fáradsz el? Milyen a hangulatod a napszakokban? Van-e olyan napja a hétnek, amikor ingerlékenyebb vagy? Mikor tudsz motivált lenni? Stb.

– Nőként természetes, hogy a menstruációs ciklusunk is hatással van ránk, de a férfiak is megfigyelhetik, hogyan hat rájuk a Hold változása vagy befolyásolja-e őket a párjuk/ velük egy háztartásban élő nők hormoningadozása.

– Érdemes megfigyelni azt is, hogy a különféle szerek mikor, milyen hatással vannak ránk. Mit okoz nálunk a koffeinfogyasztás? Szedünk-e gyógyszert, ami megváltoztathatta a kedélyállapotunkat? Milyen és mennyi alkoholt fogyaszthatunk “gond nélkül”?

Állítsd új pályára az agyad!
A hangulat változásának két iránya lehet: negatívból pozitívba (ezt sose bánjuk) és pozitívból negatívba. Azt hiszem, hogy ez utóbbival érdemes foglalkozni, hiszen ez az, ami zavar bennünket, amin változtatni szeretnénk. Bizonyára tapasztaltad már, hogy az aktuális érzéseid meghatározzák azt, hogy mivel töltöd az idődet. Amikor motivált vagy, szívesen teszed a dolgodat, de amikor tohonyának érzed magad, akkor semmi kedved semmihez. Talán már tapasztaltad, hogy milyen, amikor a lusta hangulat ellenére mégis ráveszed magad a cselekvésre és azon kapod magad, hogy jobban érzed magad. Ebből adódik, hogy a hangulat befolyásolja a tevékenységet, de a jó hír az, hogy ez fordítva is így van, hisz a tevékenység is befolyásolja a hangulatot.

Amikor negatív hangulatba kerülsz, elkezdesz ösztönösen reagálni, amit azzal törhetsz meg, ha megleped, kizökkented magad a megszokottból, csinálsz valami váratlant.
Mi terelhet pozitív irányba?

Nem magadat kell megváltoztatnod, hanem a válaszaidat
1. Hogyha már megismerted, hogy mikor, mire, hogyan reagálsz, fel tudsz készülni arra, hogy tudatos választ adj. Amikor felismered, hogy nem pihentél eleget, keresd meg a módját a kikapcsolódásnak! Felfedezted, hogy egy étel/ital rossz hatással van rád, akkor vedd ki az étrendedből! Tehát a háromlépéses módszer: Ismerd fel! Készülj fel rá! Adj más választ, mint a megszokott!

2. Mikor elkap a negatív hullám, csendesedj el és próbálj befelé figyelni. Választhatod a mindfulness módszerét, jógát, légzőgyakorlatot, meditációt stb. A lényeg, hogy megfigyeld és elfogadd mindazt, ami körülötted és benned történik. Mondd ki magadban: “Tudom, hogy nem ma fogom megváltani a világot. Ez egy ilyen nap.” A belső megbékélés sokat segít, tedd meg önmagadért!

3. Legyen egy listád azokról a tevékenységekről, amelyek boldoggá tesznek, és válassz ezek közül, ha beüt a boldogtalanság. Csinálj bármit, amit szívesen teszel: sportolj, sétálj, menj ki a természetbe, hódolj a hobbidnak, alkoss, táncolj, hallgass zenét, hívd fel a barátnődet, vegyél egy frissítő zuhanyt vagy készíts valami finom ételt, ha az tölt fel. A lényeg, hogy olyat válassz, ami elég rutintevékenység ahhoz, hogy ne okozzon fejfájást és lehetőséget ad a jelenlét gyakorlására.

4. Az írást, mint tevékenység. Kezd leírni a gondolataidat, az érzéseidet, tegyél fel kérdéseket magadnak és válaszold meg őket, hagyd hogy kijöjjön belőled, ami nyomaszt. Ugyanígy a sírást is engedd meg magadnak, hiszen azáltal is megkönnyebbülsz.

5. Nagyon jó módszer a hangulat megváltoztatására, hogy elkezded eljátszani, amit szeretnél. Próbáld ki, hogy morcosabb időszakodban tudatosan elkezdesz mosolyogni és rövid időn belül észlelheted, hogy “jééé jobb a kedvem!”. “Ha boldog akarsz lenni, légy az!” Néha tényleg ilyen egyszerű.

Elsőként tehát mindig figyeld meg magadat, aztán alakíts ki jobb, hatékonyabb rutinokat, majd élvezd, ahogy csillapodnak benned az érzések. Neked van további ötleted? Ezek közül melyik tetszik a legjobban?

Fáy Hanna, coach és életmód tanácsadó

Krisztus fényét hordozni

Január 12. – Urunk megkeresztelkedése
Olv.:  Iz 42,1-4.6-7 v. Iz 40,1-5.9-11   Zsolt 28 ApCsel 10,34-38 v. Tit 2,11-14;3,4-7
Evangélium: Lk 3,15-16.21-22  

Sok évvel ezelőtt, amikor a kisebb településeken még nem védték lámpák és sorompók a félreeső vasúti átjárókat, egy kis középnyugati városkában egy embernek az volt a dolga, hogy figyelje a vasúti átjárót. Ha vonat közeledett éjszaka, meg kellett lengetnie egy lámpást, hogy figyelmeztesse a keskeny úton arra járó autósokat a vonat közeledtére, hogy megálljanak, amíg a vonat elhalad. Egy bizonyos estén szokás szerint arra jött a vonat, és a férfi elfoglalta helyét, hogy figyelmeztesse az arra haladó autókat. Látta is, hogy messziről közeledik egy autó a vasúti sínek felé, így hát elkezdte lengetni lámpását a sötét éjszakában. Az autó csak jött tovább, úgyhogy az ember gyorsabban lengette a lámpást. A vonat már csak másodpercekre volt az átjárótól. A kocsi még csak nem is lassított. A férfi nem hitt a szemének, még erősebben lengette a lámpását. Az autó csak jött tovább. Már majdnem az átjáróhoz ért, és a vonat éppen áthaladni készült. Újra teljes erejéből meglengette a lámpást, ám az autó teljes sebességgel közeledett. Végül a férfi elugrott az útból, ahogy az autó tovább száguldott, és összeütközött a vonattal. Az autó minden utasa meghalt. A nyomozás során a bánat sújtotta férfi azt mondogatta a hatóságoknak, hogy ő megpróbálta figyelmeztetni a közeledő járművet, de az nem állt meg. A nyomozást vezető tiszt azonban így szólt az átjárónál dolgozó férfihez: „Uram, ön meglengette ugyan a lámpást, de elfelejtette meggyújtani!”  

Jézus arra hívott el bennünket, hogy fények legyünk a világban. A mi feladatunk elvinni az Evangélium jó hírét, akinek csak tudjuk. De mit sem ér beszélni az embereknek Jézusról, ha a bennünk levő fény nem ég. Krisztus fénye nélkül kevés hatást gyakorolhatunk. Urunk megkeresztelkedésének ünnepén nem lehet nem észrevennünk, hogy sokszor egyházunk, egyházközségeink hasonlítanak ehhez a lámpást tartó férfihoz: igaz ugyan, hogy teljes erőnkből lengetjük a lámpást, de a fény sajnos nem ég benne, vagy csak éppen hogy pislákol. Régen volt annyi lehetőségünk szólni az emberekhez Jézusról, mint napjainkban: sokan és sokat szólnak is róla. Gondoljunk csak a kötelezően választható iskolai hittanra, a gyarapodó számú egyházi iskolákra! Régen voltunk ilyen jól felszerelve eszközökkel, kiválóbbnál kiválóbb módszereket tanulhatunk egyetemeken, főiskolákon, továbbképzéseken az evangelizáció segítésére. Rengeteg programot szervezhetünk és szervezünk is. A korábbiaknál jelentősebb anyagi támogatások is rendelkezésünkre állnak. Pár évtizeddel ezelőtt is mennyire örültünk volna, ha mindennek akár csak egy töredékét is használhattuk volna! És lám, a nagy lámpáslengetésnek mégis sokszor igen halvány a hatásfoka! Kereszténynek lenni, megkereszteltnek lenni azt jelenti, hogy Krisztus fényét kell hordoznom: egyre inkább hasonlóvá kell válnom hozzá, s úgy kell közelednem embertársaim felé, ahogyan Ő közeledne.   

Sajnos a legtöbb megkeresztelt ember életéből nem olvasható ki semmi plusz, semmi jobb, semmi több azokéhoz képest, akik nem lettek kereszténnyé. Pedig egyértelműen látszania kéne Isten gyermekeinek életmódján azoknak az értékeknek, amelyek másokat is vonzanak az Atya felé. Ezek közül néhányat a mai olvasmányok fel is sorolnak:  

A keresztény ember nagyobb szeretettel, elfogadással, türelemmel van embertársai felé, mint mások. „A megroppant nádat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.” Egy olyan világban, ahol sokan keresztültaposnak egymáson, kihasználják a másik ember legkisebb gyengeségét is, a hívőnek fel kell karolnia az elesettet, hordoznia mások gyengeségeit. A krisztuskövető ember „nem lankad el, sem kedvét el nem veszíti”, hanem kitart a jó keresésében és megvalósításában. Mikor körülöttünk olyan sokan feladják életük egy-egy értékes dimenzióját, elveszítik reményüket, akkor a kereszténynek saját kitartásával bátorságot, erőt kell öntenie a lankadókba.   

A hívő ember az igazság megismertetésén és megszilárdításán fáradozik. Vagyis ebben az összevissza, értékrend nélküli világban szilárd értékeket képvisel a szavaival, s a tetteivel is annak igyekszik megfelelni. Bátran tanúságot tesz Jézus evangéliumáról és Isten parancsainak fontosságáról az erkölcsi életben, s anélkül, hogy bárkit is kényszerítene, saját életében megalkuvás nélkül érvényre juttatja a keresztény tanokat. Ezzel biztos támaszkodót nyújthat a kereső és csalódott felebarátainak. Ha mi keresztények így tudnánk élni, akkor nem kellene tartanunk attól, hogy erőfeszítéseink eredménytelenek, meddők lesznek.   

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Mi rombolja és mi szilárdítja az önbizalmadat?

Ma szinte mindenhol elérhetetlen elvárások vesznek körül, de tudatosítanunk kell magunkban, hogy alapvetően is értékesek vagyunk, hiszen Isten képmására lettünk teremtve. De mi az, ami rombolja és mi az, ami megszilárdíthatja az önbizalmat? 

Ma a nem megfelelő önértékelés az egész társadalmat átható jelenség. Pedig jó ha tudjuk, az önbecsülésnek jóval nagyobb szerepe van az életünkben, mint az intelligenciának vagy a tehetségnek. Az önbecsülés kulcsa és hajtóereje az érzelmi intelligencia. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy bár nem vagyunk tökéletesek, értékesek vagyunk. 

Ez nem azt jelenti, hogy állandóan dicsérni kell magunkat, de tudatosítanunk kell, hogy mivel Isten képmására teremtettünk, van egy alapértékünk, amelyet hordozunk magunkban. Ezt viszont könnyen elhomályosíthatják az elénk tűzött elérhetetlen ideálok – legyen ilyen autód, menj ide nyaralni, legyen ennyi a csípő-és mellbőséged. Még az oktatási rendszer is gyakran elérhetetlen teljesítményt vár el a diákoktól. Az ezekből fakadó kisebbrendűségi érzés ahhoz vezethet, hogy nem tudom szeretni, elfogadni önmagam és így másokat sem tudok szeretni. 

Az önértékelés nem adottság, nem a genetika határozza meg, hanem tanulható. Mások tükrében fedezzük fel egyre inkább az értékünket és építjük be. 

Valós képet az tud adni rólunk, aki feltétel nélkül szeret – a szüleink, majd a házastársunk. A másokkal való hasonlítgatás rombolja az önértékelésünket, hiszen nem ugyanonnan indulunk, mások vagyunk: sokkal inkább magunkat kell meghaladni. 

Hogyan tudjuk a másikban erősíteni az önbizalmat? A legegyszerűbb módja a bátorítás, elismerés, pozitív visszajelzés. Átlagosan egy ember az életében kapott összes dicséret 70 százalékát öt éves kora előtt kapja – ha belegondolunk, ez döbbenetes! Nem túldicsérni kell egy gyereket, de ha erőfeszítést tett valamiért, azt érdemes kiemelni. Az is sokat tud dobni az önértékelésen, ha bízunk a másikban és ezt vissza is jelezzük neki. Remek eszköz a másik önértékelésének megerősítésére, ha felsorolunk 5 olyan dolgot, amit jól csinál – nem kell a világon a legjobban, egyszerűen elég jól! Ugyanezt megcsinálhatjuk önmagunkkal kapcsolatban is. 

Tévedni nem jellemhiba, mindig lehet újrakezdeni – így áll hozzánk Isten is, mi miért ne így állnánk egymáshoz? 

 Uzsalyné Dr. Pécsi Rita

GYAKORLAT: 
Keress magadban 5 olyan dolgot, amit jól csinálsz, ami az erősséged. Írj össze 5-5 erősségét szeretteidnek és oszd meg velük. Erősítsd ezáltal is önbizalmukat!

Nélkülünk nem történik meg a csoda!

Január 05. – Karácsonyt követő 2. vasárnap
Olv.:  Sir 24,1–4. 12–16 (gr. 1–2. 8–12); Ef 1,3–6. 15–18;
Evangélium: Jn 1,1–18 

Egy földesúr nagy lakomát rendezett a fia keresztelőjének ünnepén, amire meghívta a birtokaihoz tartozó falvak összes lakóját. Amikor az intézője végigjárta a falvakat és kihirdette a meghívást, ezzel zárta a mondandóját: „Földesurunk mindenféle finom étellel vár benneteket a kastélya udvarán, mindenki ehet, amennyi csak belefér. Sajnos azonban bort nem tud kellő mennyiségben biztosítani ennyi embernek. Ezért hát arra kér benneteket, hogy minden család, aki eljön a lakomára, hozzon magával egy korsó bort, és öntse azt a tornácon álló nagy, nyitott hordóba. Így majd lesz elég bor mindenkinek, ihattok belőle bőségesen!” Az egyik család így gondolkodott magában: „Hmm! Még hogy mi vigyünk bort a lakomára? Hiszen vannak nálunk sokkal gazdagabbak, tehetősebbek is a falvakban! Mi inkább vízzel töltjük meg a korsónkat! Azt az egy korsónyi vizet senki sem fogja észrevenni a hatalmas hordó borban.” Így is tettek. Vizet töltöttek a korsóba, s amikor megérkeztek a kastélyhoz, azt öntötték bele a tornácon álló közös hordóba. Amikor aztán megkezdődött a lakoma, s a szolgálók széthordták az első kancsó borokat, mindenki megrökönyödve tapasztalta, hogy bor helyett csak víz ömlik a poharaikba. Minden család hasonlóképpen gondolkodott ugyanis, és alig volt egy-kettő, amelyik valóban bort hozott volna otthonról a közös ünnepre.    

Miért van szükség Jézus csodáihoz emberi teljesítményre, hozzájárulásra? Miért kellenek a szolgák? Miért kell a víz, amit a korsókba töltenek? Talán nem lett volna elég Jézusnak egyet csettintenie, hogy azonnal megteljék újra minden boros tömlő vagy kancsó borral? És a pusztában az éhező tömeg jóllakatásához miért van szükség arra az öt kenyérre és két halra, amit egy fiú ajánl föl az apostoloknak? Talán anélkül nem tudott volna elég élelmet teremteni puszta akaratával a semmiből, ahogyan annak idején a világ teremtése történt. De, bizonyára meg tudta volna tenni.
Ő azonban nem akar nélkülünk segíteni rajtunk: komolyan veszi az embert, az ember szabadságát, képességeit. Az ember méltóságához hozzátartozik, hogy ő maga is munkálkodjon saját maga és embertársai boldogságán. Igen, nekünk is bele kell tennünk önmagunk és mások boldogításába azt a többet-kevesebbet, amivel mi rendelkezünk. Enélkül nem történik meg a csoda!

Pedig milyen sokan gondolják azt, hogy Isteni segítségről akkor beszélhetünk, ha „mindent Ő csinál”, ha helyettünk is elvégzi azt, amit pedig nekünk is lehetne, sőt kellene. Nem! Isten már megteremtett bennünket a semmiből, és megajándékozott számos képességgel, lehetőséggel, értelemmel, erővel, különféle talentumokkal. Persze hogy tudja, hogy mindez nagyon sokszor nem elég! Tudja, hogy érnek bennünket olyan kihívások, megpróbáltatások, amikor szükségünk van arra a sokkal többre, amit csak Ő adhat hozzá. Sőt, azt is tudja, hogy segítségére akkor is szükség van, amikor látszólag mindent el tudunk intézni egyedül is, amikor nem szükségeltetik csodás közbeavatkozás. Mert egyáltalán nem csak a csoda, a természetfölötti jelenség lehet isteni segítség! Jézus elvárja az emberektől, elvárja tőlünk, hogy mi is mutassuk meg a szeretetünket, az áldozatkészségünket mások iránt. Elvárja tőlünk, hogy tőlünk telhetően együttműködjünk vele a jóban. Ne is ijedjünk meg attól soha, ha kevésnek érezzük magunkat, vagy azt, amink van, amit oda tudunk adni!   

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa