„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Kitartás, belső stabilitás és odafigyelés

Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

A képen két zerge látható (Mihály Andor fotója), amint meredek, sziklás hegyoldalon haladnak rendíthetetlen nyugalommal és biztos léptekkel. A sziklafal ijesztően meredek és szinte járhatatlannak tűnik, mégis ezek az állatok magabiztosan mozognak rajta. Nem a könnyű utat választották, hanem a magasságot, a kihívást – és mégis élnek benne, otthonosan.

A természet tanúja itt az ember számára is szól: vannak utak, amelyek első ránézésre lehetetlennek tűnnek, de ha megvan a bizalom, a belső egyensúly és a tapasztalat, végig lehet menni rajtuk.

A kép azt üzeni, hogy a magasság – akár lelki, akár élethelyzeti – küzdelemmel jár, de nem elérhetetlen. A sziklák közötti haladás az élet nehézségeire emlékeztet: néha csak lépésről-lépésre lehet haladni, nagy koncentrációval. De van ösvény, és mindig van tovább. A kitartás, a belső stabilitás és az odafigyelés vihetnek át a legmeredekebb szakaszokon is.

RÖVID GYAKORLAT:

Elcsendesedés (1–2 perc)
Helyezkedj el kényelmesen. Hunyd le a szemed. Engedd, hogy a külvilág zajai távolodjanak. Csak te vagy most itt… és a lelked útja. Vegyél néhány mély, lassú lélegzetet… belégzés… és kilégzés. Hagyd, hogy a lélegzeted lelassítson, megnyugtasson. Mintha egy belső ösvényre lépnél épp.

Képzeld bele magad! (2–3 perc)
Képzeld el, hogy egy hegyoldalon állsz. Meredek, sziklás, keskeny az ösvény, amin haladni lehet. Mögötted mélység, alattad semmi biztos. De a lábad alatt mégis van egy keskeny perem, egy szilárd pont. Ahogy körbenézel, észreveszed: te nem vagy itt idegenként. Mint a zergék, akik otthonosan mozognak ezen a terepen, te is tudod, merre kell lépned – ha figyelsz, ha jelen vagy.

Elmélkedés (2–3 perc)
Most engedd meg magadnak a kérdést: hol érzed az életedben azt, hogy „sziklás peremen” jársz? Van-e olyan terület, ahol minden lépés bizonytalannak tűnik? Egy döntés, egy kapcsolat, egy változás? Képzeld el, hogy Isten veled van ezen az ösvényen – nem tol előre, nem húz vissza, csak ott van. A jelenlétében megkérdezheted:
– Mi a következő biztos lépés?
– Mi segít megőrizni az egyensúlyt?
– Mi az, amit el kell engednem, hogy könnyebb legyen haladni?

Imádság (1–2 perc)
Mondd ki csendesen, vagy ismételd magadban:
„Uram, néha úgy érzem, egy sziklaperemen járok. Adj belső biztos lépteket! Segíts, hogy ne a félelem vezessen, hanem a Te békéd. Légy velem minden lépésemben.”

Befejezés (1–2 perc)
Vegyél még egy mély levegőt. Képzeld el, ahogy újra elindulsz a hegyoldalon. Lassan, megfontoltan, de már nem egyedül. Vidd magaddal a békét, a csendet, és a tudást: a meredek út is út – és ha figyelsz, lépni mindig lehet.

Nyisd ki a szemed… és lépj vissza a jelenbe – erősebben, mint egy perccel ezelőtt.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Járj a nyomában!

Május 10. - Húsvét IV. vasárnapja
Olvasmányok.: ApCsel 13,14.43-52 / Jel 7,9.14b-17     
Evangélium: Jn 10,27-30  

Michael Ende „Momo” című felnőtt meséjének főszereplője egy rongyos, csavargó kislány, aki szegénysége, egyszerűsége ellenére is óriási hatással lesz a városka életére, amelynek határában letelepedik. Egyik nagyszerű tulajdonsága abban áll, hogy csodálatos, izgalmas játékokat talál ki gyerektársai számára. Játékokat, amikhez nem kellenek különösebb eszközök, főleg nem drága játékszerek, csak képzelőerő, aktivitás és közösségi érzés. Ezekben a játékokban mindenkinek van szerepe, mindenkire szükség van, mindenki fontosnak érezheti magát.

A gyerekek minden nap örömmel keresték fel Momót, s órákig játszottak önfeledten. Azonban a szürke urak, akik a másoktól ellopott időből éltek, felismerték, mekkora veszély a számukra Momó, és mindaz, amit a gyerekekkel és a felnőttekkel csinál. Hiszen aki csak kapcsolatba került Momóval, az mind leállt egy kicsit a rohanással. Nem hajtotta állandóan a pénzt, kilépett egy-egy kis időre az őrült hajszából, hogy beszélgessen, másokon segítsen, játsszon és nevessen. A szürke urak felkeresték Momót és a többi gyereket is, hogy drága, csillogó-villogó játékszerekkel árasszák el őket. Babákkal, akik tudtak mondani néhány mondatot – mindig csak ugyanazt! – és volt néhány cserélhető ruhájuk. Villogó, szirénázó autókkal, melyek önműködően gurultak előre-hátra. A cél az volt, hogy a gyerekek ezekkel a játékokkal játsszanak, otthon, egyedül. Ne keressék egymás társaságát, ne fecséreljék az időt közös fickándozásra!

Momót persze nem nyűgözték le ezek a drága csecsebecsék. Ő gyorsan átlátott a szitán. Kis társai azonban, akik többnyire szintén a szegény gyerekek közül kerültek ki, eleinte lelkendezve fogadták a soha nem látott, drága és szép játékszereket. Valóban otthon maradtak, széles mosollyal próbálták ki az új babákat, autókat, egyéb szerkentyűket. Azonban igen hamar észrevették, hogy valami gond van. Ezeket a dolgokat csak arra lehetett használni, amire gyártották őket. Csak azt tudták mondani, ami beléjük volt programozva. Csak addig gurultak, amíg az elem ki nem fogyott. A gyerekek rövid időn belül félelmetesen unatkozni kezdtek. Pár nap múlva sarokba hajították az új játékszereket, és szomorúan üldögéltek. Valami nagyon, de nagyon hiányzott nekik. 

„Juhaim hallgatnak szavamra … követnek engem, és én örök életet adok nekik.” Az emberiség fejlődése során még nem következett el olyan idő, amikor az emberek többségére ne lett volna jellemző a nyáj-szellem, vagyis az, hogy sokakat egy irányba lehessen vezetni. Mivel ez egy állandó jellemzőnek tűnik, nem is biztos, hogy önmagában tragédia lenne. Az ember közösségi beállítottsága inkább pozitív, mint negatív tulajdonság. Inkább az a nagyon nem mindegy, hogy akik a vezetők, a pásztorok szerepét töltik be, azok milyen irányba vezetik a tömegeket? Milyen kínálmányokkal vonzzák őket, milyen értékeket ajánlanak?

Jézus is a követésére hív meg minden embert. Pásztornak, jó pásztornak nevezi magát, és őszintén szeretné, ha mind többen járnának a nyomában. Azonban amit Ő tud ajándékozni, arra valóban nem képes senki más! Jézus nem valami csillogó-villogó, tetszetős, de értéktelen bóvlit húzgál el az orrunk előtt, ami vonzónak tűnik ugyan első látásra, de nem ad hozzá semmit a boldogságunkhoz. Ő örök életet ajándékoz nekünk. Az örök élet elnyerése persze nem egy gyorsan végbemenő, kényelmes folyamat, ami szinte semmi erőfeszítést nem követel tőlünk. Bizony, ha Jézus nyomába szegődünk, sok mindenre nemet kell mondanunk. Rögös és szűk ösvényre lépünk, amelyen nem mindig könnyű a járás. Áldozatokat kell hoznunk, amelyeket az Isten és az emberek iránti szeretet követel tőlünk. A Jelenések Könyvéből vett szentlecke is úgy mutatja be az Isten Országába jutott szenteket, mint „akik a nagy szorongattatásból jöttek”. Vagyis földi életük során meg kellett tapasztalniuk az üldözést, a meg nem értést, sokszor a szenvedést és a vértanúságot is. Most azonban, amikor végre elérték a céljukat, „nem éheznek és nem szomjaznak többé”, vagyis semmiféle hiányban nem szenvednek. Vágyaik tökéletesen beteljesültek.  

Voltak időszakok, nem is egyszer és nem is ritkán, amikor a keresztény hitet, Jézus meggyőződéses követését erőszakkal próbálták akadályozni. Amikor hatalmi eszközökkel igyekeztek elérni, hogy Jézus nyájához ne csatlakozzon szinte senki. Azonban nem ezek voltak feltétlenül a legveszélyesebb idők a kereszténységre nézve. Az egyház történelme azt bizonyítja, hogy nagyobb gondok származtak abból, amikor a kereszténység gyakorlása szabad volt ugyan, de sok más pásztor teljesen ellenkező irányokba is vezetni igyekezett az embereket. Amikor mindenféle hamis értékek, olcsó bóvlik kikiáltói sokkal hangosabban kínálgatták a maguk, Jézus útjától eltérítő boldogság-pótlékait. Igen, amikor az örök élet igazi boldogsága helyett a tömegek a földi élet rövid lejáratú örömeinek nyomába szegődtek …. az ilyen időszakok számítottak mindig a legnehezebbnek a Krisztusban hívők számára. Legyünk őszinték, bizony most is ilyen helyzetet élünk meg, legalábbis az európai „civilizáció” országaiban! Amikor a plázák vasárnap is „szentebb helynek” számítanak a többség szemében a templomoknál, amikor az üres idejükben szinte kivétel nélkül telefonjaikat nyomogató fiatalokat úgy próbálják védeni a túlterheltségtől, hogy a nagy nehezen kiharcolt hittan vagy etika órát akarják mindenekelőtt újra eltörölni, akkor valóban nem lehet kétségünk afelől, hogy a tömeg Jézus útján jár-e vagy sem! 

 Azonban afelől sem lehet kétségünk, hogy a bóvliról előbb-utóbb kiderül, hogy bóvli. Ami nem tudja betölteni az ember örök boldogság utáni vágyát, az előbb-utóbb a sarokba kerül. Ha nem is azok vannak a legtöbben, akik Jézust, a Jó Pásztort követik, mégis fontos, hogy ők mutatják a jó irányt! Ők járnak a tényleg célhoz vezető úton. Fontos, hogy kitartsanak, mert ha valaki végképp belefárad a sok-sok hiábavalóság hajszolásába, végképp értelmetlennek érzi sokat csalódott életét, talán lesz kikre föltekintenie. Talán lesz még olyan hiteles értékekre törekvő közösség, amely képes új reményt, igazi életcélt adni neki.  

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Olvasd el a Bibliából a következő szentírási részt: ApCsel 13,14.43-52

Ez a rész Pál és Barnabás antióchiai missziójának egyik epizódját meséli el. A zsinagógai igehirdetésük után sokan követik őket, és biztatják őket, hogy a következő szombaton is beszéljenek. Amikor újra megszólalnak, majdnem az egész város összegyűlik, de a zsidó vallási vezetők féltékenységből szembefordulnak velük. Pál ekkor nyíltan kijelenti: ha a zsidók elutasítják az evangéliumot, akkor a pogányokhoz fordulnak, mert Isten őket is meghívta. A pogányok örvendeznek, sokan hisznek, és az ige terjed. A zsidó vezetők viszont fellázítják a város előkelőit, Pált és Barnabást elüldözik – ők pedig „lerázzák a port lábukról”, és továbbmennek.

Ez a jelenet az első missziós út során történik, a Pál vezette térítői munka kezdeti szakaszában. Az antióchiai zsinagógában Pál először a zsidókhoz és a prozelitákhoz szól, Isten történetének beteljesedéséről beszél Jézusban. Kezdetben nagy az érdeklődés, de amikor világossá válik, hogy az evangélium nem csak a választott népé, hanem a pogányoké is, megjelenik az elutasítás, sőt az ellenségeskedés. Ez a rész egy fordulópont is: a misszió fókusza ettől kezdve egyre inkább a pogányok felé tolódik.

✨ Üzenet:

Ez a szakasz arra emlékeztet, hogy az evangélium üzenete nem mindenki számára lesz azonnal elfogadható – de mindenkihez szól. Pál és Barnabás bátorsága és szabadsága példát mutat: nem az elutasításon keseregnek, hanem új utak felé fordulnak.

A mai ember is megtapasztalhatja a visszautasítást, ha hitéről, meggyőződéséről tanúságot tesz – de ez nem ok a csüggedésre. Isten Igéje ott is utat talál, ahol nem is számítunk rá. Nem lehet bezárni egyetlen vallási vagy kulturális keretbe – az evangélium határtalan. A Lélek ma is olyan embereket keres, akik bátran viszik tovább az örömhírt, akkor is, ha nem mindig ünneplés fogadja őket. A „por lerázása” nem harag, hanem belső szabadság jele: nem erőltetjük a jót, hanem megőrizzük a szívünket a keserűségtől.

Isten néha ott nyit ajtót, ahol mások csak falat látnak. A pogányok öröme mutatja: aki nyitott szívvel hallgat, annak az evangélium életet ad. A mai világban is szükség van ilyen nyitottságra – és ilyen hűséges tanúságtevőkre.

„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percig időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

A képen gyönyörű hegyvidéki tájat látunk, a naplemente meleg, arany színű fényében fürödve. A képen a Magas-Tátra vonulata látható naplementekor, a fotó a Kojsói-havasokban készült Szlovákiában. (Fotó: Litványi József) .

Előtérben lágyan hullámzó, erdővel borított dombok terülnek el, mögöttük pedig messze magasodnak a hófödte, éles csúcsok. A völgyekben még látható némi hó, a fák ágain pedig aranyló fény csillan meg.

Számomra az egész látvány csendet, nyugalmat és ugyanakkor fenséges erőt sugároz. A kép üzenete az is lehet, hogy a szépség, a nagyság és a béke sokszor akkor tárul fel, amikor türelemmel megvárjuk a megfelelő pillanatot.
A naplemente fénye arra emlékeztet, hogy minden életciklus – még a lezárás, a valamitől vagy valakitől való búcsúzás is – magában hordozhat mélységet és ragyogást. Gondolj csak arra, milyen megható és felemelő pillanatok voltak egy szomorú eseményen, Ferenc pápa temetésén is!

A hegyek szilárdsága pedig arra hív, hogy életünk nehézségei között is kapaszkodjunk meg az örök értékekben, magában az Istenben! A természet csendes tanítása: maradj hű önmagadhoz, és ne félj az átalakulás, a változás, a megújulás, az újrakezdés idejétől.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból? Számodra mit üzen a kép?
Nyugodtan oszd meg velünk a hozzászólásoknál!

RÖVID GYAKORLAT:

Bevezetés (1 perc):
Ülj le kényelmesen, hunyd be a szemed. Vegyél egy mély levegőt… és lassan fújd ki. Képzeld el, hogy egy hegytetőn állsz, körülötted csend és béke, a horizonton pedig a nap már az alkonyat meleg fényében fürdik.

Légzés és jelenlét (1 perc):
Figyeld meg a lassú, nyugodt légzésed. Érezd, ahogy minden egyes kilégzéssel egy kicsit több feszültséget engedsz el. Lélegezd be a nyugalmat, lélegezd ki a feszültséget.

Képmeditáció (3 perc):
Képzeld el, hogy a naplemente fényében állsz, és visszatekintesz egy közelmúltbeli eseményre az életedben, amikor valami lezárult, befejeződött. 
Engedd, hogy megjelenjenek az emlékek, de ne ragadj bele – csak figyeld őket, mint a felhőket az égen.
Most kérdezd meg magadtól:
– Mit kaptam ebből az időszakból?
– Miért lehetek hálás még a fájdalomban is?
Ahogy a nap lassan eltűnik a látóhatár mögött, képzeld el, hogy a fény mégis megmarad benned – tapasztalatként, bölcsességként, erőként.

Imádság (1 perc):
Mondd ki csendben, akár suttogva:
„Köszönöm, Uram, hogy velem voltál a kezdésben és a befejezésben is.
Segíts meglátni a Te fényedet minden változásban.”

Lezárás (1 perc):
Vegyél még egy mély levegőt, mosolyogj enyhén, és térj vissza a jelenbe. Érezd, hogy belül egy kicsit könnyebb lettél – mint egy hegy, amely átölelte az estét is.

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Kanyarodjunk vissza!

Május 4. - Húsvét 3. vasárnapja
Olvasmányok: ApCsel 5,27b-32.40b-41 / Jel 5,11-14
Evangélium: Jn 21,1-19  

Néhány fiatal túrázni indult a hegyekbe. Egyikük elvileg jól ismerte a túraösvényt, amelyet végig akartak járni, hiszen már többször végigment rajta. Azonban egy félnapnyi gyalogolás után hirtelen elbizonytalanodott. „Nem, erre soha nem jártam. Ez nem az az út. Eltévedtünk.” – gondolta. Szégyenkezve vallotta be társainak, hogy bizony talán már órák óta rossz irányba tartanak. „Mit tegyünk most? Mi lesz velünk?” – kérdezte egy ijedősebb társuk. „Ugyan, semmi!” – válaszolta egy határozottabb fiú. „Biztosan ismerős volt egy darabig az út, ugye?” – kérdezte botcsinálta vezetőjüket. „Igen, persze! A patakig és a mellette lévő turistapihenőig biztosan jó irányt követtünk. Onnan nem messze volt egy útelágazás, ott fordulhattunk rossz irányba.” „Jó, akkor menjünk vissza oda, ahol még biztosan tudtad az utat, ahol még biztosan nem fordultunk téves irányba! Ez a legjobb, amit tehetünk.” – javasolta a higgadt fiú. Így is tettek. Időt veszítettek ugyan, de megtalálták a helyes ösvényt, s odaértek kitűzött céljukhoz. 

Noha az ember életútja persze nem egészen olyan, mint egy túraösvény, nem lehet mindent visszacsinálni és újrakezdeni, azért mégis van lehetőség – és sokszor szükség is – arra, hogy bizonyos dolgokban visszakanyarodjunk egy előbbi állapothoz. Megpróbáljunk felidézni, mintegy „újraélni” egyes emlékeket, felvenni már-már elveszett kapcsolatok szálait, visszatérni egy-egy helyszínre, ahol nagyon fontos dolgok történtek velünk, emberek közé, akik pótolhatatlan szerepet töltöttek be életünkben. Néha esélyt kapunk rá, hogy bizonyos mértékben előássuk a múltból egy korábbi énünket, amikor még jobban önmagunk voltunk. Amikor még nem fordultunk téves irányba, nem rontottunk el annyi mindent. Ezeket a lehetőségeket meg kell ragadni, mert nem minden élethelyzetben adódnak ilyenek.  

 A hitünk újra megtalálásának, újra felerősödésének is ez az egyik legbiztosabb módja.

A hit ugyanis nem egy állandó állapot az ember életében: nem igaz, hogy ha egyszer már birtokomban van, akkor soha nem veszíthetem el. A hit ugyanis nem elméleti ismeretek, megtanult tételek összessége elsősorban. A hit azonban, ahogyan XVI. Benedek pápa fogalmaz, elsősorban találkozás, személyes kapcsolat.

Egy személyes kapcsolat mélyebben érinti az embert, mint valami elméleti tudás, de sajnos ez is elgyengülhet, leépülhet, ha nem ápoljuk a közösséget, ahogyan azt szintén mindnyájan tapasztaljuk. A hitet a legtöbb ember nem úgy veszíti el, hogy egyszer csak komoly kétségei támadnak Isten létével vagy a vallás tanaival kapcsolatban, vagy hogy komoly érvek alapján meggyőződik az eddig általa követett vallásosság hamisságáról. Nem! Egyszerűen csak „elhagyja”, lassanként elkopik az életéből, mert nem járja azt az utat, amelyre Isten meghívta, amelyen biztosítva lenne számára a rendszeres személyes találkozás.

Még csak azt sem lehet állítani, hogy „akkor az ilyen ember soha nem is hitt igazán, nem volt valós a hite”! Természetesen nem válik az ember hite tökéletessé ezen a földön, hiszen ismét mondom, személyes kapcsolatról van szó, aminek mindig épülnie, mélyülnie kell. Azonban az se igaz, hogy ne lett volna valós hit az, amivel az illető szakított, amit maga mögött hagyott.

Sokan igenis eljutnak a személyes istenkapcsolatra az imádságban, elkezdődik kiformálódni bennük a keresztény szeretetből táplálkozó számos erény, értékes tagjaivá válnak egy-egy hívő közösségnek – és mégis képesek eltávolodni a hittől, mert valahol, valamikor rossz irányba indultak tovább.

Elhagytak olyan alapokat, amelyek nélkül nem egészen maradnak azonosak korábbi önmagukkal. A leggyakrabban azzal kezdődik a hit ellanyhulása, hogy az ember elhanyagolja a keresztény közösséget. Nem tartja már elsődlegesen fontosnak a hívő emberek társaságát, a közös imádságot, az élet dolgairól közösségi beszélgetések segítségével kialakuló keresztény látásmódot. Aztán persze más látásmóddal, más értékek mentén élő emberekkel könnyen találkozunk a mai világban, s könnyen hatást is gyakorolnak ránk.  

A közösségi kapcsolatok leépülése után lassanként elmarad a templomba járás, a szentségek gyakorlása. Innentől aztán legtöbbször egyenes az út a vallásosság szinte teljes elhalványulásához. Elmaradnak az egyéni imák, feladunk értékeket, amelyeket korábban fontosnak tartottunk, döntéseinket nem a keresztény értékrend, hanem a minket épp aktuálisan leginkább befolyásoló erők, vélemények alakítják. Isten persze továbbra is figyel ránk, szólítgat minket. Azonban nem várhatjuk, hogy Ő is a mi utunkra térjen, egyetértsen velünk abban, ami nem egyezik akaratával. A szentségek, a legalapvetőbb isteni parancsok, a keresztény közösség építése Jézus tanításának lényegi részét képezik. Ezek azok az utak, amelyeken „Isten jár”, amelyeken találkozhatunk Vele. Ha letérünk ezekről az utakról, ne csodálkozzunk, hogy elmarad mellőlünk! 

Jézus azonban, ahogyan a mai evangéliumban is látjuk, megadja a lehetőségét annak, hogy vissza-visszakanyarodjunk, hogy felismerjünk egy-egy értéket, élményt a Vele közös múltból. Ez történik az apostolok és Jézus kapcsolatában a feltámadás után. A Mester nemcsak feltámadt testében marad azonos önmagával, nem csak arcvonásairól ismerik fel övéi. Azonos marad korábbi önmagával tetteiben, az apostolokkal való kapcsolatában is. Ugyanazt teszi közöttük, velük és értük, ugyanarra hívja meg és küldi őket, mint korábban.

Az emmauszi tanítványok a kenyértörésben ismerik fel. Péter és Zebedeus fiai újra átélik a csodálatos halfogás eseményét a mai evangéliumban, úgy, mint első találkozásukkor, amikor emberhalászok lettek. Jézus húsvét után is ugyanúgy küldi Pétert, hogy legyen nyájának pásztora, mint amikor korábban kősziklának nevezte el. A feltámadás ténye önmagában örömmel tölthette el, de össze is zavarhatta a tanítványokat. „Mi szükség lenne itt még ránk? Mi dolgunk lehet még itt nekünk, a hatalmas Isten ilyen erőmegnyilvánulása után? Ha Jézus feltámadt a halálból, akkor mindenre képes egyedül is. Mihez kellenénk mi?” És lám, Jézus újra megerősíti küldetésüket. Noha mikor az apostolok partot érnek, már ott parázslik a hal a tűzön, mellette a kenyér, mégis azt kéri tőlük: „Hozzatok a halból, amelyet az imént fogtatok!” Ezzel valójában ezt üzeni: „Továbbra is szükség van rátok, arra, ami a tiétek, csakúgy, mint annak idején a csodálatos kenyérszaporításnál.”  

Az apostolok hite a Feltámadottal való találkozások során nem csak abban erősödik meg, hogy Jézus valóban él, valóban visszatért a sírból, tehát Ő a Messiás, az élő Isten fia, hanem abban is, hogy ez a tény nekik küldetést, életprogramot ad. Valamiképpen önmagukban is újra hinni kezdenek: abban a valakiben, akivé Jézus tette őket, abban a célban, amely vonzani kezdte őket, a küldetésben, amit Tőle kaptak! Ha mi is úgy érezzük, ellaposodott a hitünk, talán már el is veszítjük lassan, ideje kissé visszakanyarodnunk! Nem Isten szűnt meg létezni vagy hagyott el minket, még csak nem is az egyház vált alkalmatlanná az Ő megjelenítésére: valószínűbb, hogy mi tértünk el más irányba arról az útról, amelyen még együtt jártunk Vele! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

📖 ApCsel 5,27b–32.40b–41 – Olvasd el ez a bibliai szakasz!

A történet az első jeruzsálemi üldöztetések idején játszódik. A főpapok és a farizeusok féltékenyek a növekvő keresztény közösségre és annak tanítására. Ez a részlet az apostolok kihallgatásáról szól, miután engedetlenül tovább hirdették Jézust a főtanács tiltása ellenére. Péter és a többi apostol bátran kijelentik: „Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek.” A főtanács megvereti őket, majd elbocsátja – ők azonban örömmel távoznak, mert „méltónak találtattak arra, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek.”

✨ Üzenet:

Ez a szakasz arra tanít, hogy a hit nem mindig kényelmes – néha bátorságot kíván az igazság melletti kiálláshoz.

A mai ember gyakran próbál megfelelni mások elvárásainak, fél a konfliktusoktól, a „kilógástól.” De a krisztusi tanúságtétel nem a többségi véleményt követi, hanem az isteni igazságot.

„Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek” – ez nem lázadás, hanem hűség. A keresztény ember ma is sokszor kerül olyan helyzetbe, amikor választania kell kényelem és hit, népszerűség és igazság között. Az apostolok példája bátorít: még a szenvedést is örömmel vállalták, mert tudták, hogy Jézusért történik. A mai világban is szükség van ilyen tanúságtevőkre – akik csendben, szeretettel, de rendíthetetlenül képviselik az evangéliumot. Nem mindig harsányan, de következetesen.

A hit nemcsak templomi élmény, hanem életformáló valóság. Amikor hűségesek maradunk hozzá, akkor a szenvedés is értelmet nyer – és öröm forrásává válhat.