„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet.
Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Így tudsz szabad maradni

Március 09. – Nagyböjt 1. vasárnap
Olv.: MTörv 26,4-10   Zsolt 90 Róm 10,8-13    
Evangélium: Lk 4,1-13 

Egy édesanya aggódva kereste fel Mahatma Gandhit, hogy segítséget kérjen a kisfia számára. „Kérem, beszéljen a fiammal! Rengeteg édességet eszik, egyre hízik, romlanak a fogai, de semmivel nem tudom elérni, hogy leszokjon a túlzott csoki, cukor és sütemény evésről!” Gandhi megígérte, hogy elmegy a családhoz és beszélni fog a gyerekkel. Eltelt csaknem egy hét, és még mindig nem érkezett meg. A hetedik napon végül bekopogott a családhoz. Leült a kisfiú mellé, komolyan a szemébe nézett és csak ennyit mondott: „Ne egyél olyan sok édességet, mint eddig!” Az édesanya, aki tanúja volt ennek a jelenetnek, felháborodva kiáltott fel: „Csak ennyit tud mondani neki? Egy olyan nagy embertől, mint maga, többet vártam volna! Azt hiszi, nem mondtuk el mi is ezerszer már ugyanezt neki? Miért kellett egy hetet várni arra, hogy csak ennyit mondjon a fiamnak: Ne egyél olyan sok édességet!”? Gandhi így válaszolt: „Azért asszonyom, mert egy héttel ezelőtt még én is túl sok édességet ettem.”  

Csak az nevezhető igazán kísértésnek, ami valóban megérinti az embert, ami ténylegesen vonzást gyakorol rá! Ha valami olyasféle rosszra kérnek, csábítanak valakit, amitől viszolyog, amit semmi áron meg nem tenne, az ugyan miért lenne kísértés? Megdöbbentő belegondolni abba, hogy az ördög valóságosan megkísértette Jézust: vagyis olyan dolgokat kínált fel neki, amelyekre emberi természete révén valóban vágyat érzett, amiket legalább részben vonzónak találhatott. Igen, Jézus ennyire mélyen azonosult az emberrel: szabad akarata megkísérthető volt, átélte a bűn csábítását, aminek mi oly sokszor engedünk. Ő azonban visszautasította a kísértéseket, nem paktált le a bűnnel. Hogyan volt erre képes? Mi adott neki erőt?    

Az, hogy a csábítóan tálalt, de kevésbé értékes, vagy éppen káros dolgok, tettek helyett inkább az Atya ajándékozó szeretetére, jóságára összpontosított. Nem saját magában bízott, a saját emberi erőlködésében, mondván, hogy „Próbálkozzon csak a sátán! Én ennél jobb vagyok! Erősebb vagyok! Le tudok én erről mondani stb.” Figyelmét ehelyett elsősorban Istenre, az Ő mindig nagyobb, boldogítóbb akaratára irányozta.   

Már a bűnbeesés történetéből tudjuk, hogy a bűnre való csábításban mindig benne van az az ördögi sugallat, hogy „Isten irigy! Nem szeret eléggé! Valamit el akar venni, valami jót vissza akar tartani tőled!” Pedig ez a legnagyobb hazugság! Isten éppen abban akar segíteni minket a parancsaival, hogy ne kockáztassuk vagy ne dobjuk oda valami ócska bóvliért azt a már meglévő, vagy még ezután megszerezhető nagyobb értéket, amivel Ő megajándékoz. Ha le akarjuk győzni a kísértést, akkor a Sátán által felkínált, csili-vili módon csomagolt, de romboló dolgok helyett arra a nagyobbra, a jobbra, a szebbre összpontosítsunk, amit Isten adni akar, vagy már meg is adott!   

Az olvasmányban az áldozatát Isten elé hozó embert Mózes figyelmezteti, hogy nehogy azt higgye, itt Ő ad valamit az Istennek. Nem, éppen Isten adta meg az Ő népének ingyenes szeretettel a szabadulást a rabszolgaságból és ráadásul az Ígéret Földjét. A termésből a Templomnak adott ajándék igazából már csak a hála kifejeződése. A hálából fakadó áldozatunk mindig emlékeztet minket arra, hogy mennyire megajándékozottak vagyunk. Aki igazán értékelni tudja mindazt, amit Istentől kapott és kaphat, aki igazán örülni tud neki, az nehezebben vihető el rossz irányba.  

Az evangéliumban Jézus is mindig arra hivatkozva utasítja vissza a Sátán kísértéseit, hogy amennyiben ezekre hallgatna, akkor elveszítene valami értékesebbet a Mennyei Atya ajándékaiból. A kövek kenyérré változtatása helyett megállapítja, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról származik.” Mennyire igaz, hogy az ember igazi, teljes életét nemcsak a kenyér, nemcsak a fogyasztási javak összessége táplálja! Vajon miért tudott teljesebb, boldogabb életet élni a mainál számos előttünk járó nemzedék, amelynek bizony sokkal kisebb szelet jutott a kenyérből, kevesebb az anyagi értékekből? Mert gazdagabb volt a lelke a hit és a mélyebb szeretet által, amit Isten közelségéből merített. Minél többet foglalkozunk csak a test kényelmével, jólétével, elhanyagolva a lelki gazdagodást, annál elégedetlenebbek leszünk. Annál több lesz a kétségbeesett, állandóan panaszkodó, depressziós ember az anyagi javak szinte mérhetetlen fogyasztása ellenére is.  

A templom párkányáról való leugrás szemkápráztató trükkjével kapcsolatos csábításra Jézus azt feleli, hogy „Írva van: ne kísértsd Uradat, Istenedet!” Vagyis ne kérj Tőle mást, mint ami a tiéd, mint amit neked szánt! Ne akard olyasmire rávenni, amit nem tervezett el rólad, neked! Elégedj meg azzal, amit kaptál Istentől, azzal a küldetéssel, amit neked szán, mert ez a te boldogságod útja! Más út pedig éppen hogy kockáztatná, sőt talán lehetetlenné is tenné ezt a boldogságot, a te személyes kiteljesedésedet!
Végül az egész világ és annak minden kincse, gazdagsága felkínálásával szemben Jézus egyértelműen rámutat arra, hogy a túlzott birtoklásnak, a túlzott hatalmaskodásnak mindig ára van: mégpedig a szabadságunk. Aki sokkal többet akar annál, mint amire valójában szüksége van, aki magasabb polcra kíván kerülni, mint ahol az ő helye lenne, annak bizony szinte minden esetben „el kell adnia magát”. Ki kell szolgáltatnia magát olyan erőknek, akik rajta fognak hatalmaskodni, őt fogják kizsákmányolni, kedvük szerint ugráltatni.  

Ellenben aki ténylegesen csak Isten előtt borul térdre, csak őt szolgálja, az szabad tud maradni a gonosz emberi befolyásoktól, nem fogja kiszolgálni az ártó erőket. Még ha elnyomásukat kénytelen is elviselni, a lelke, az akarata, az értékrendje szabad marad tőlük.   

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet.
Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Vigyázz szavaidra, mert azok mutatják meg, ki vagy!

Március 02. – Évközi 8. vasárnap 
Olv.:  Sir 27,5-8   Zsolt 91 1Kor 15,54-58     
Evangélium: Lk 6,39-45 

Két férfi gyermekkoruk óta jó barátságban volt. Úgy nőttek fel, hogy szinte minden szabadidejüket együtt töltötték. Az iskolában egymás mellett ültek. Amikor megházasodtak, a házaikat is egymás mellé építették. Még kerítés sem volt közöttük, csak egy ösvény választotta el a kertjeiket egymástól. Így a családjaik is szoros kapcsolatban voltak. Egy napon azonban egy ravasz manó elhatározta, hogy próbára teszi a barátságukat. Magára öltött egy különleges köpönyeget, aminek a jobb oldala piros, a bal oldala pedig kék volt. Mikor a barátok a földjeiken dolgoztak, a manó elhaladt közöttük az ösvényen, magára vonva mindkettőjük figyelmét. „Milyen szép piros köpönyege volt annak az embernek!” – jegyezte meg az egyik férfi. „De hiszen kék volt!” – válaszolta a barátja. „Dehogyis volt kék! Piros volt.” – replikázott az előző. „Nem vagyok én bolond, se színvak! Igenis, hogy kék volt!” – emelte fel a hangját a másik. Elkezdtek ezen vitatkozni, egyre jobban belelovalva magukat. Végül már válogatott sértéseket vágtak egymás fejéhez üvöltve. „Ez a hosszú barátságunk végét jelenti!” – jelentették ki mindketten. Már épp hátat fordítottak volna egymásnak talán örökre, amikor a manó újra megjelent, s lassan körbe forogva táncolni kezdett előttük. A két férfi most természetesen meglátta mind a két színt a köpenyen. Most a manónak estek neki: „Miattad vesztünk össze! Miért akarsz nekünk rosszat?” „Nem, nem én okoztam a veszekedést.” – mondta a manó. „Mindkettőtöknek igaza volt, s ugyanakkor mind a ketten tévedtetek is. Azért veszekedtetek, mert mindketten csak a saját nézőpontotokból láttatok.   

 
“Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e mind a ketten gödörbe?” –  teszi föl a kérdést Jézus az evangéliumban. Sokszor milyen könnyen és meggondolatlanul osztogatjuk a tanácsokat embertársainknak. Olykor talán nem is segítő szándékból fakadó tanácsadás ez, hanem inkább fensőbbséges kioktatás. „Mert én jobban tudom! Én értek hozzá! Mert én okosabb, tapasztaltabb, erkölcsösebb vagyok stb. stb.”  
Sajnos nem ritka eset, hogy a tanmeséhez hasonló apró, bagatell nézeteltéréseken tényleg elcsúsznak életre szólónak indult barátságok, ígéretesnek mutatkozó szerelmek, sőt házasságok. A legtöbbször nem is abból fakad a baj, hogy van véleményünk és azt elmondjuk, hanem hogy azt megfellebbezhetetlen igazságnak gondoljuk, amivel szemben nincs helye ellenvéleménynek. Vagy éppen olyan hangnemben adjuk elő, amit a másik megalázónak, lekezelőnek tart. 

Pedig az esetek többségében – főleg, ha túl gyorsan, a helyzetet nem eléggé kiismerve mondunk véleményt vagy osztogatunk tanácsot – nincs is teljes egészében igazunk. A dolgok egy részét látjuk csak, a saját nézőpontunkból értékelünk valamilyen eseményt, cselekedetet. Így pedig legföljebb féligazságokra juthatunk el. Nem baj az, ha ezeket elmondjuk – főleg, ha megkérnek rá. Azonban nem szabad fafejűen azt gondolnunk, hogy csak ez a meglátás lehet igaz, s mindenképpen meg kell hallgatnunk a másik véleményt is, vagy éppen többek véleményét. Nem szabad azt gondolnunk, hogy a mi látásunk mindig elég tiszta ahhoz, hogy a többiek bennünket kövessenek, mindig nekünk adjanak igazat.   

Másrészt – még ha nekünk van is igazunk – nem feltétlenül mindig, mindenben kell érvényt szerezni az igazunknak! Vannak olyan lényegtelen apróságok, amiken egyáltalán nem érdemes veszekedni, amikért óriási hiba lenne kockára tenni egy barátságot, egy szeretetkapcsolatot. Vagy ha lényeges dologról van is szó, s mindenképpen szólnunk kell, nagyon nem mindegy a hangnem, a stílus!  
Az olvasmányban erre tanít bennünket Sirák fia: vigyázzunk a szavainkra, mert elsősorban a szavaink mutatják meg, kik is vagyunk, milyenek is vagyunk valójában. A haragból, méltatlankodásból született igaz szavak legtöbbször inkább rontanak a helyzeten, semmint javítanának. Azonban, ha kiérzik belőlük a másik iránti őszinte aggódásunk, a tiszteletünk, a rossz észrevétele mellett a bennük lévő jó megbecsülése is, akkor hatékonyabb lehet a bírálatunk.  

Legyünk készek mindig elismerni a saját gyengeségeinket, hiányosságainkat is (a szemünkben lévő szálkát, vagy éppen gerendát), s akkor a másik ember nem fogja felülről jövő kioktatásnak vagy rosszindulatú szidalmazásnak gondolni azt a negatívumot, amit vele kapcsolatban kénytelenek vagyunk kimondani.   

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Legyen benned áldozatkészség mindenki iránt!

 Február 23. – Évközi VII. vasárnap
Olv.:  1Sám 26,2.7-9.12-13.22-23   Zsolt 102 1Kor 15,45-49    
Evangélium: Lk 6,27-38 

Egy fáradt, keserű arcú vándor rótta az országutat. Szerencsét próbálni indult, munkát szeretett volna vállalni, hogy szabaduljon a nyomasztó szegénységből. Egyik este behúzódott egy tisztásra, s lefeküdt aludni. Álmában egy angyal jelent meg előtte, s ezt mondta neki: „Holnap találkozni fogsz az úton egy remetével. Kérd el tőle a gyémántot, ami a zsebében van!” A vándor felébredve hitte is, nem is az álombeli látomást. Azonban amikor néhány óra múlva valóban szembejött vele az úton egy remete, feltámadt benne a kíváncsiság. Megállította és így szólt hozzá: „Kérlek, add nekem azt a gyémántot, ami a zsebedben van!” A remete készségesen húzta elő a csillogó követ a csuhájából. „Jaa, hogy ez egy gyémánt? A folyóparton találtam reggel. Tessék, vigyed!” A vándor ujjongó szívvel, repeső örömmel indult tovább. Azonban később egyre jobban eluralkodott rajta a félelem. „Jaj, mi lesz, hogyha elveszik tőlem? Hova dugjam? Hogy védjem meg a gyémántomat az útonállóktól? Biztos elrabolják! Talán agyon is vernek miatta.” Amikor besötétedett, nem mert elaludni. Egyik zsebéből a másikba dugdosta a gyémántot. El is ásta, de aztán újra előásta, mert attól félt, reggelre kelve nem fogja megtalálni. Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt. Másnap aztán megfordult, és öles léptekkel, gyors menetben a remete után eredt. Estefelé utol is érte. Odaállt eléje, és azt mondta: „Vedd vissza a gyémántodat! Inkább azt a könnyed, szabad lelkületet add nekem, amivel egy szóra képes voltál nekem ajándékozni ezt a kincset érő követ!”  

Jézus az evangéliumban a keresztény szeretet mélységét mutatja meg számunkra. Azt a mélységet, ami bizony nem könnyen érhető el a felszínességre hajlamos, rohanó ember számára. Ha Jézus nyomába akarunk lépni, akkor nem elég önmagunkat szeretnünk, még csak a hozzánk közel álló, vagy számunkra szimpatikus embereket sem. Persze szükséges mindkettő: a helyes önszeretet és a hozzátartozóink, barátaink iránti áldozatkészség egyaránt. Azonban a Mester arra hív meg minket, hogy ezen felül azokat is szeressük, akik számunkra idegenek, közömbösek, sőt akár éppen ellenszenvesek, akik ki is érdemelték netán ezt az ellenszenvet!  

Vajon amikor mi adunk valakinek valamit, milyen indokkal tesszük? Miért? Sokan csak üzletet kötnek, amikor látszólag önzetlenül adnak valakinek valamit. Legtöbbször épp azok, akik a leghangosabb kampányt szervezik, a legnagyobb hírverést csapják saját adakozásuk körül, valójában csak jó befektetést hajtanak végre: azért adnak, hogy idővel még többet kapjanak vissza, még nagyobb előnyökre, haszonra tegyenek szert.   

Vannak persze, akik tényleg szeretetből adnak, de csak azoknak, akik velük szoros kapcsolatban állnak, akikkel szemben elfogultak: saját családtagjaik, gyermekeik, unokáik, esetleg legjobb barátaik. Természetesen ez egyáltalán nem elítélendő, hiszen felelősséggel tartozunk a családunkért, barátainkért. Azonban ebből az adakozó szeretetből sokszor hiányzik az okosság, a kellő tisztánlátás. Pénzzel vagy egyéb anyagi javakkal tömni azokat, akik igazából nem szorulnak rá, dolgozni, gürizni azok helyett, akik lustán és felelőtlenül állnak hozzá az élet dolgaihoz nem okos dolog, nem helyes szeretet-megnyilvánulás. El lehet jutni sajnos oda, ahol sok család tart: a gyerekek, unokák nem ajándékként, hálás szívvel fogadják már ezeket az adományokat, hanem nekik kijáró jussként követelik. Nem köszönik meg, hanem a legnagyobb természetességgel elvárják, s legföljebb azt teszik szóvá – többnyire igen csúnyán – ha valami miatt mégsem kapják meg. A legnagyobb hibát azonban azzal követik el az ilyen adományozók, hogy nem látnak túl saját kis környezetükön. Nem veszik észre az „idegenek” valós szükségleteit, érzéketlenné válnak mások iránt.  

Vannak azért olyanok is, akik sokat adnak másoknak, tesznek másokért, függetlenül attól, hogy családtag vagy sem, barát vagy sem. Nem is a saját haszon, vagy a hírnév, a dicséret vagy a népszerűség vágya hajtja őket. Ugyanakkor mégis táplálnak elvárásokat azokkal szemben, akikért cselekszenek, akiknek adományoznak. Mindenáron értelmét akarják látni a tetteiknek, az adakozásuknak, méghozzá saját maguk által meghatározott értelmét. Azt gondolom, alapvetően ezzel sem lenne baj. Fontos, hogy jogos és számukra is hasznos elvárásokat megfogalmazzunk embertársainkkal szemben. Az is teljesen természetes, hogy az ember értelmét akarja látni a munkájának, az áldozatainak.  

Mi van azonban akkor, ha egyes esetekben mégsem igazolódnak az elvárásaink? Ha nem látszik értelme az áldozatkészségünknek? Ilyenkor belefér a keresztényi szeretetbe azt mondani, hogy „ennek aztán soha többé nem adok semmit, ezekért aztán soha többé nem teszek keresztbe egy szalmaszálat sem!”?
Nem gondolnám. Nem szabad a visszajelzéstől, az eredménytől, az érdemtől vagy a hálától teljesen függővé tenni a jótékonyság, a keresztényi szeretet cselekedeteit. Isten talán éppen azokat a cselekedeteinket, áldozatainkat áldja meg leginkább, amelyeknek nincs semmi önös indoka a részünkről. Amikor valóban egyszerűen a tiszta szeretet vezet bennünket, látva mások egyértelmű szükségét, kiszolgáltatottságát. Talán azok a tetteink, adományaink lesznek a leggyümölcsözőbbek, amelyekkel kapcsolatban a legkevesebb bennünk az elvárás önmagunk felé, a viszonzás vágya vagy az elismerés igénye. Amikor valóban azzal a lelkülettel adunk, amelyet Jézus így fogalmaz meg a Hegyi Beszédben: „Ne tudja a bal kezed, mit cselekszik a jobb!” 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa