Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
Meghoztam a csütörtöki IRÁNYTŰ-t számodra, melynek az a feladata, hogy a heti küzdelmek közepette is a helyes úton tartson, és ne lankadj az Isten-keresésben!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!
Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!
IRÁNYTŰ:
„MÉLYSÉGEINK FELÉ” – Isten megtapasztalásának szempontjai, gyakorlatai
Gyorsuló világban élünk, mi magunk is egyre zaklatottabban. Ezért is szükséges odafigyelned önmagadra, az Istennel való kapcsolatodra. A jelenlét gyakori észlelése átalakulással járó út, saját mélységeid felé irányít, hogy megtapasztalhasd, Isten úgy szeret, amilyen vagy.
Erről szól az alábbi 13 részes sorozat!
Ha Istenre gondolsz, már imádkozol
Avilai Szent Teréz azt tanítja a jelenléti imádságról, hogy az olyan, mint a barátság, mikor két barát négyszemközt beszélget egymással, azaz olyan, mint egy baráti együttlét. Ábrahám Isten barátja; és Jézus az, aki tanítványait nem szolgának, hanem barátjának tekinti. Ahhoz, hogy a barátok közötti találkozás létrejöjjön, mindkét résztvevő szükséges. Mi emberek, tudjuk jól, hogy Isten mindig készen áll. De velünk mi a helyzet? Vajon mi a mi dolgunk? Az Énekek énekében található egy gondolat, (ami egyébként a szavak szintjén egy szerelmespárnak a turbékolása), hogy a menyasszony annyira vágyik a vőlegény után, a szerelme után, arra akit szeret, hogy nem tud megmaradni éjszaka az ágyában, és elindul a városba és keresi. És, amikor megtalálja, akkor egyszerűen nem engedi el. Keresi azt, akit szeret a lelke. Ez van a Szentírásban: akit szeret a lelke. Mi is ezt az Urat keressük, akit szeret a lelkünk, aki a szívünk vágyából fakad.
Mindannyiunk tapasztalata, hogy életünk során, minden területen, folyamatosan sok-sok új lehetőséggel találkozunk. De vajon milyen gyakran élünk ezekkel? Tudunk egyáltalán élni a velünk történő, velünk „szembe jövő” lehetőségekkel? Van-e valamilyen stratégiánk arra nézve, hogy miként járjunk el egy új esély elénk kerülése esetén, vagy éppen csak belezuhanunk egyik élethelyzetből a másikba. „Ahogy esik, úgy puffan.” – szokták mondani, azt hangsúlyozva, végső soron mindegy mit teszek; lesz, ami lesz.
Imaéletünk – bizonyos értelemben – egészen hasonló mindennapi életünkhöz. Adódnak lehetőségek, amelyekkel élhetünk, ezeket gyakorolhatjuk céljának, értelmének megfelelően, azaz kiteljesedhetünk benne. Vagy éppen ellenkezőleg: nem élünk az adódott lehetőséggel; ha mégis belefogunk, akkor nem alkalmas módon, vagy eszközzel vagy tekintet nélkül a célra, csak úgy felületesen foglalkozunk vele. Az, hogy miként viszonyulunk a világ dolgaihoz, hogyan kezeljük őket, nem megváltoztathatatlan adottsága az életünknek. Kellő odafigyeléssel, alázattal van lehetőségünk, hogy elsajátítsuk a hatékonyabb, eredményesebb módszereket.
Ennek alapján ki lehet jelentenünk, hogy az imádságot is érdemes már a „nullpont” előtt elkezdeni. Ott, ahol még nincsen ima-helyzet, ott, ahol csak elképzelés van arról, milyen is az ima, mi történik benne – velem, mit tesz Isten és hogyan. Gondolatainkat most tehát az imára irányuló előkészületre fordítjuk.
Ez a vágyakozás. De miért is olyan fontos a vágyakozás?
Legfőképpen azért, mert az emberi akarat annak a végrehajtására, megvalósítására törekszik, amire a vágya készteti. Az Énekek éneke az Ószövetség egy különös könyve, igen tág teret enged a keresztény értelmezés számára: alaphelyzetében, amint már említettem, egy szerelmes párbeszéd a menyasszony és a vőlegény között. Ez a szó szerinti értelme. Ugyanakkor már a korai hagyomány is rámutat arra, hogy a menyasszony-vőlegény párhuzam az Ószövetség egyéb könyveiben például Ózeásnál is Isten és a nép, Isten és hívő ember kapcsolatának megértését segíti. Erre alapítottan viszi tovább a gondolatot Szent Pál is az efezusi levélben, amelyben a férfi-nő kapcsolatot az egyház és Krisztus kapcsolatával hozza összefüggésbe.
A szerelmesét éjszaka az utcán, a városban epekedve kereső ember vágyakozása csak akkor nyer megnyugvást, kielégülést, amikor kedvesébe belekapaszkodik, az anyai házba vezeti és ott el nem engedi. Ez a kép erőteljesen mutatja fel számunkra: ilyen az imára való vágyakozás is, az Istennel való találkozásra irányuló emberi vágyakozás is. Az Istenre vágyakozó lélek nem tud aludni, megnyugodni, felkel, bejárja várost, keresi – kutatja, másoktól is érdeklődik utána, és amikor megtalálja, nem engedi el, vele akar lenni, maradni, mert „a lelke szereti”. Valóban ilyen az emberi tapasztalat a szerelmet illetően. Ugyanakkor biztosak lehetünk abban, hogy ha nem is pontosan ugyanígy – hiszen minden emberi hasonlat Istenről vagy a hozzá fűződő viszonyunkról a hasonlóság mellett (Isten transzcendens volta miatt) áthidalhatatlan eltérést is hordoz magában –, mégis segít megértenünk: ilyenek, vagy ehhez hasonlóak lehetünk a Vele való találkozásra irányuló vágyunkban is.
Az imádságban az egész ember vesz részt. Ennek biblikus kifejezési formája, hogy a találkozás helye a szív, ahonnan forrásozik a vágyakozásunk arra, hogy az imában újjászülessünk. Ehhez azonban az imádság során teljes lényünket kell felajánlani Istennek. Mindenünket, hiszen az Ő szabadító, megváltó, megtisztító műve is az egész emberre vonatkozik.
Zakariás testvér
GYAKORLAT:
Törekedj a héten, és az új évben arra, hogy mindig készen állj az imádságra! Ha megérint egy természeti kép (naplemente, szivárvány, a nap melege az arcodban), egy esemény, egy találkozás, az mind olyan helyzet, amikor szíved megnyílhat az imádságra, egy fohászra, egy hálaadó imára!
Mi rombolja és mi szilárdítja az önbizalmadat?
Ma szinte mindenhol elérhetetlen elvárások vesznek körül, de tudatosítanunk kell magunkban, hogy alapvetően is értékesek vagyunk, hiszen Isten képmására lettünk teremtve. De mi az, ami rombolja és mi az, ami megszilárdíthatja az önbizalmat?
Ma a nem megfelelő önértékelés az egész társadalmat átható jelenség. Pedig jó ha tudjuk, az önbecsülésnek jóval nagyobb szerepe van az életünkben, mint az intelligenciának vagy a tehetségnek. Az önbecsülés kulcsa és hajtóereje az érzelmi intelligencia. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy bár nem vagyunk tökéletesek, értékesek vagyunk.
Ez nem azt jelenti, hogy állandóan dicsérni kell magunkat, de tudatosítanunk kell, hogy mivel Isten képmására teremtettünk, van egy alapértékünk, amelyet hordozunk magunkban. Ezt viszont könnyen elhomályosíthatják az elénk tűzött elérhetetlen ideálok – legyen ilyen autód, menj ide nyaralni, legyen ennyi a csípő-és mellbőséged. Még az oktatási rendszer is gyakran elérhetetlen teljesítményt vár el a diákoktól. Az ezekből fakadó kisebbrendűségi érzés ahhoz vezethet, hogy nem tudom szeretni, elfogadni önmagam és így másokat sem tudok szeretni.
Az önértékelés nem adottság, nem a genetika határozza meg, hanem tanulható. Mások tükrében fedezzük fel egyre inkább az értékünket és építjük be.
Valós képet az tud adni rólunk, aki feltétel nélkül szeret – a szüleink, majd a házastársunk. A másokkal való hasonlítgatás rombolja az önértékelésünket, hiszen nem ugyanonnan indulunk, mások vagyunk: sokkal inkább magunkat kell meghaladni.
Hogyan tudjuk a másikban erősíteni az önbizalmat? A legegyszerűbb módja a bátorítás, elismerés, pozitív visszajelzés. Átlagosan egy ember az életében kapott összes dicséret 70 százalékát öt éves kora előtt kapja – ha belegondolunk, ez döbbenetes! Nem túldicsérni kell egy gyereket, de ha erőfeszítést tett valamiért, azt érdemes kiemelni. Az is sokat tud dobni az önértékelésen, ha bízunk a másikban és ezt vissza is jelezzük neki. Remek eszköz a másik önértékelésének megerősítésére, ha felsorolunk 5 olyan dolgot, amit jól csinál – nem kell a világon a legjobban, egyszerűen elég jól! Ugyanezt megcsinálhatjuk önmagunkkal kapcsolatban is.
Tévedni nem jellemhiba, mindig lehet újrakezdeni – így áll hozzánk Isten is, mi miért ne így állnánk egymáshoz?
Uzsalyné Dr. Pécsi Rita
GYAKORLAT:
Keress magadban 5 olyan dolgot, amit jól csinálsz, ami az erősséged. Írj össze 5-5 erősségét szeretteidnek és oszd meg velük. Erősítsd ezáltal is önbizalmukat!
Nélkülünk nem történik meg a csoda!
Január 05. – Karácsonyt követő 2. vasárnap
Olv.: Sir 24,1–4. 12–16 (gr. 1–2. 8–12); Ef 1,3–6. 15–18;
Evangélium: Jn 1,1–18
Egy földesúr nagy lakomát rendezett a fia keresztelőjének ünnepén, amire meghívta a birtokaihoz tartozó falvak összes lakóját. Amikor az intézője végigjárta a falvakat és kihirdette a meghívást, ezzel zárta a mondandóját: „Földesurunk mindenféle finom étellel vár benneteket a kastélya udvarán, mindenki ehet, amennyi csak belefér. Sajnos azonban bort nem tud kellő mennyiségben biztosítani ennyi embernek. Ezért hát arra kér benneteket, hogy minden család, aki eljön a lakomára, hozzon magával egy korsó bort, és öntse azt a tornácon álló nagy, nyitott hordóba. Így majd lesz elég bor mindenkinek, ihattok belőle bőségesen!” Az egyik család így gondolkodott magában: „Hmm! Még hogy mi vigyünk bort a lakomára? Hiszen vannak nálunk sokkal gazdagabbak, tehetősebbek is a falvakban! Mi inkább vízzel töltjük meg a korsónkat! Azt az egy korsónyi vizet senki sem fogja észrevenni a hatalmas hordó borban.” Így is tettek. Vizet töltöttek a korsóba, s amikor megérkeztek a kastélyhoz, azt öntötték bele a tornácon álló közös hordóba. Amikor aztán megkezdődött a lakoma, s a szolgálók széthordták az első kancsó borokat, mindenki megrökönyödve tapasztalta, hogy bor helyett csak víz ömlik a poharaikba. Minden család hasonlóképpen gondolkodott ugyanis, és alig volt egy-kettő, amelyik valóban bort hozott volna otthonról a közös ünnepre.
Miért van szükség Jézus csodáihoz emberi teljesítményre, hozzájárulásra? Miért kellenek a szolgák? Miért kell a víz, amit a korsókba töltenek? Talán nem lett volna elég Jézusnak egyet csettintenie, hogy azonnal megteljék újra minden boros tömlő vagy kancsó borral? És a pusztában az éhező tömeg jóllakatásához miért van szükség arra az öt kenyérre és két halra, amit egy fiú ajánl föl az apostoloknak? Talán anélkül nem tudott volna elég élelmet teremteni puszta akaratával a semmiből, ahogyan annak idején a világ teremtése történt. De, bizonyára meg tudta volna tenni.
Ő azonban nem akar nélkülünk segíteni rajtunk: komolyan veszi az embert, az ember szabadságát, képességeit. Az ember méltóságához hozzátartozik, hogy ő maga is munkálkodjon saját maga és embertársai boldogságán. Igen, nekünk is bele kell tennünk önmagunk és mások boldogításába azt a többet-kevesebbet, amivel mi rendelkezünk. Enélkül nem történik meg a csoda!
Pedig milyen sokan gondolják azt, hogy Isteni segítségről akkor beszélhetünk, ha „mindent Ő csinál”, ha helyettünk is elvégzi azt, amit pedig nekünk is lehetne, sőt kellene. Nem! Isten már megteremtett bennünket a semmiből, és megajándékozott számos képességgel, lehetőséggel, értelemmel, erővel, különféle talentumokkal. Persze hogy tudja, hogy mindez nagyon sokszor nem elég! Tudja, hogy érnek bennünket olyan kihívások, megpróbáltatások, amikor szükségünk van arra a sokkal többre, amit csak Ő adhat hozzá. Sőt, azt is tudja, hogy segítségére akkor is szükség van, amikor látszólag mindent el tudunk intézni egyedül is, amikor nem szükségeltetik csodás közbeavatkozás. Mert egyáltalán nem csak a csoda, a természetfölötti jelenség lehet isteni segítség! Jézus elvárja az emberektől, elvárja tőlünk, hogy mi is mutassuk meg a szeretetünket, az áldozatkészségünket mások iránt. Elvárja tőlünk, hogy tőlünk telhetően együttműködjünk vele a jóban. Ne is ijedjünk meg attól soha, ha kevésnek érezzük magunkat, vagy azt, amink van, amit oda tudunk adni!
Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa
Imáimban egészséget kérek a családom tagjainak, erőt ahhoz, hogy megnyugvást találjak párom halála után, kitartást a feladataim elvégzéséhez. Köszönöm!
Imát kérek az otthonom békéjéért, a fiam megtéréséért, függőségből való szabadulásáért. Köszönöm.