1. rész: Az idegen
Tiberius császár uralkodásának utolsó éveiben történt, hogy egy szegény szőlőmunkás telepedett le feleségével a Sabin-hegyek egyik magányos kunyhójában. Idegenek voltak és teljesen egyedül éldegéltek. Egy reggel azonban, midőn a munkás kinyitotta az ajtót, nagy csodálkozására egy öreg, összetöpörödött anyókát talált a küszöbön. Egyszerű szürke köpenybe burkolózott és meglátszott rajta, hogy nagyon szegény. Mégis olyan tiszteletreméltónak látszott.
– Barátom – mondta az öregasszony a szőlőmunkásnak – ne csodálkozz azon, hogy ma éjjel a küszöbödön aludtam. A szüleim ebben a kunyhóban laktak és én is itt születtem kilencven évvel ezelőtt. Azt hittem, hogy üresen, elhagyottan találom. Nem tudtam, hogy emberek vették ismét birtokukba.
– Nem csodálkozom, hogy ezt hitted. A feleségem, meg én messze földről valók vagyunk és mi szegény idegenek nem tudtunk finomabb lakást szerezni. És neked, aki bizonnyal éhes és fáradt vagy a hosszú gyaloglástól, bizonyára jól fog esni, hogy nálunk lepihenhetsz, egy csupor kecsketejjel, meg egy darab kenyérrel kínálhatunk, amivel jóllakhatsz.
Az öregasszony belépett a kunyhóba. Letelepedett a szegény emberek asztalánál és részt vett azok étkezésében és bár megelégedettnek látszott a tejbe mártott fekete kenyérrel, mégis a férfi és a felesége így gondolkoztak: Bizonyára gyakrabban evett ez fácánhúst ezüst tálból, mint kecsketejet cserépcsuporból. Evés után felállott az asztaltól. Barátságosan megköszönte a szíves látást, amiben része volt és az ajtó felé indult. De ekkor a szőlőmunkás utána kiáltott:
– Ha jól gondolom, nem az volt a szándékod, hogy azonnal elhagyd ezt a kunyhót, mikor éjjel ide felkapaszkodtál. Ha olyan szegény vagy, amilyennek látszol, akkor arra számítottál, hogy itt maradsz az alatt a néhány év alatt, ami hátra van számodra. De most el akarsz menni, mert én és a feleségem már birtokba vettük ezt a kunyhót.
Az öreg nem tagadta, hogy eltalálta a dolgot.
– De ez a kunyhó, mely annyi éven át üresen állott, épp úgy a tied, mint az enyém. Nincsen jogom arra, hogy kiűzzelek innét. – mondta az anyó.
– Ez mégis a szüleidnek a kunyhója – mondta a szőlőmunkás – és így bizonnyal több jogod van hozzá, mint nekem. Azonkívül mi fiatalok vagyunk, te pedig öreg. Azért maradj csak itt, majd mi megyünk el.
Mikor az öregasszony ezeket a szavakat hallotta, nagyon elcsodálkozott. Megfordult a küszöbről és merően rátekintett a férfira, mintha nem értette volna meg teljesen a szavait. De most már a fiatal feleség is közbeszólt.
– Ha szabad valamit tanácsolnom – mondta a férjének – úgy arra kérnélek, hogy kérdezd meg ezt az öregasszonyt, hogy nem akarna-e a gyermekeinek tekinteni minket és megengedni, hogy nála maradhassunk és hogy ápoljuk őt. Ugyan mit használnánk neki azzal, ha itt hagyjuk neki ezt a rozoga kunyhót és aztán elmegyünk? Borzasztó volna neki egyes egyedül lakni ebben a pusztaságban. És aztán miből élne? Olyan volna, mintha éhen hagynánk veszni.
Az öregasszony azonban odalépett a párhoz és csak nézett rájuk.
– Miért vagytok könyörületesek velem szemben? Hiszen idegenek vagytok.
Erre azt felelte a fiatal feleség:
– Azért, mert mi már egyszer találkoztunk a nagy könyörületességgel.
GONDOLAT:
Ez a találkozás egy jó példa arra, hogy ne legyenek ilyen feltételezéseink: „biztos ezt gondolta”. . Nagyon tetszett, hogy teljesen őszintén beszéltek egymással, mégis a szeretet „szemüvegén” keresztül tekintettek egymásra. Képzeld bele magad előbb az idős néni helyébe, majd aztán a fiatal pár helyébe és úgy vidd végig magadban ezt a beszélgetést. Megdöbbentő felfedezésekben lehet részed!
2. rész: Faustina, a dajka
Így az öregasszony ott maradt a szőlőmunkás kunyhójában és nagyon megbarátkozott a fiatalokkal. De azért sohasem mondta el nekik, hogy honnan jött, kicsoda és ők megértették, effelől nem kérdezték.
Egy este azonban, mikor a munkának már vége volt és mind a hárman kint ültek a ház előtt, látják, hogy egy öregember jön felfelé a hegyi ösvényen. Magas, erőteljes, vállas ember volt. Úgy nézett ki, mint valami öreg legionárius. Amint az idegen felért a házhoz, mintegy habozva megállott.
– Elvétettem az utat és most nem tudom, hogy merre kell mennem. Megengeded, hogy egy darabig kipihenhessem magam itt? – kérdezte a szőlőmunkástól.
Ezzel leült az egyik kőre a kunyhó előtt. Egyszerre a munkás fordult az idegen felé:
– Te, aki bizonyára valami táborból jössz, nem mesélnél valamit nekünk Rómáról és a császárról?
Az idegen barátságosan válaszolt:
– Megértem, hogy legionáriusnak tartasz és hát igazad is van, de már nagyon régen elhagytam a szolgálatot. Tiberius uralkodása alatt nem sok dolgunk akadt nekünk harcosoknak. Pedig valamikor nagy hadvezér volt. Akkor volt szerencséjének magaslatán. Most már nem gondol másra, csak hogy megóvja magát az összeesküvésektől. Tiberius tudja, hogy mindenki gyűlöli és ez még az őrületbe fogja kergetni.
– Mit mondasz? – felelte a fiatalasszony. – Ugyan miért gyűlölnénk mi? Csak sajnáljuk, hogy már nem olyan nagy császár, mint volt uralkodása kezdetén.
– Tévedsz, – mondta az idegen. – Minden ember megveti és gyűlöli Tiberiust. És miért ne tennék? Hiszen kegyetlen és kíméletlen zsarnok. És Rómában azt hiszik, hogy ezentúl még kegyetlenebb lesz, mint volt eddig.
– Mi történhetett, hogy még gonoszabb vadállat lett belőle, mint eddig volt? – kérdezte a férfi.
– Talán hallottad, hogy Tiberiusnak volt egy barátja, akire mindig számíthatott és aki mindig megmondta neki az igazat. A többiek, akik az udvarában éltek, szerencselovagok és hízelkedők voltak. Volt mégis egy, aki nem félt tudtára adni, hogy mennyi értéke van a cselekedeteinek. Ez az ember, aki bátrabb volt, mint a szenátorok és a hadvezérek valamennyien, ez volt a császár öreg dajkája, Faustina.
– Igaz, hallottam róla beszélni. – mondta a munkás. – Azt mondták nekem, hogy a császár mindig nagy barátságot tanúsított vele szemben.
– Igen, Tiberius meg tudta becsülni az ő ragaszkodását és hűségét. Úgy bánt ezzel a szegény parasztasszonnyal, aki valamikor a Sabin-hegyek egyik nyomorúságos kunyhójából jött le, mintha a második anyja lett volna. Amíg Rómában tartózkodott, hordszéken vitték az utcán és olyan ruhája volt, mint egy császárnőnek. Mikor a császár Capriba költözött, oda is követnie kellett és akkor fényesen berendezett villát vásárolt a számára tele rabszolgákkal.
A császárnak az volt a szándéka, hogy a dajkája nyugodt öregséget élvezzen. De hiába volt minden jótéteménye, még ő is elhagyta. Valószínűleg Faustina nem volt boldog az udvarnál. De mégis különösnek látszik, hogy elhagyta a császárt olyan öreg korában, mikor egész életen át kitartott mellette. Minden szó nélkül eltűnt Capriból. Éppen olyan szegényen ment el, ahogy jött. Azt gondolják, hogy szülőföldje hegyei közé menekült.
– És a császár sem tudja, hogy miért hagyta el? – kérdezte a fiatalasszony.
– Nem, a császár sem tudja. Azért még mindig reméli, hogy vissza fog térni hozzá, mert senki sem tudja jobban, mint ő, hogy a császárnak nincsen egy barátja sem.
– Ha a császár igazán szerette öreg szolgálóját, akkor nem fogja megirigyelni tőle utolsó napjainak nyugalmát – mondta a fiatalasszony.
Az idegen egy darabig tétovázott, de egyszerre felderült komor arca:
– Barátaim, akármit is mondanak Tiberiusról, van valami, amit jobban megtanult, mint mindenki más és ez: nélkülözni. Ha az az öregasszony, akiről most beszélgettünk, felkeresné ezt a kunyhót, úgy fogadjátok szívesen! A császár kegyelme van mindenkivel, aki segít rajta.
Ezzel beburkolózott a köpenyébe és ugyanazon az úton, amelyen jött, elhagyta a kunyhót.
GONDOLAT:
Tiberiusnak volt egy jó barátja, Faustina, akire mindig számíthatott, akiben megbízott.
Nem létezhetünk igazi, emberi kapcsolatok nélkül. Van-e olyan ember, akire mindig számíthatsz, akiben maximálisan megbízol? Vedd észre, lásd meg benne Isten gondoskodását! Ezen a héten mutasd ki felé, hogy fontos számodra – egy gesztussal, egy telefonhívással…!
3. rész: Az ismeretlen betegség
Ezután a szőlőmunkás és a felesége sohasem beszéltek az öregasszonnyal a császárról. Maguk közt csodálkoztak, hogy ilyen öreg korban volt ereje, hogy elhagyja azt a pompát és gazdagságot, amelyhez hozzá volt szokva.
„Nem fog-e visszatérni Tiberiushoz?” – kérdezgették egymástól.
– Az biztos, hogy még mindig szereti. Csak abban a reményben, hogy majd ez észretéríti és visszavezeti a jó útra a császárt, ezért hagyta el őt. – vélte az asszony.
– Ilyen idős ember, mint a császár, sohasem fog már új életet kezdeni, – mondta a munkás. – Hogyan tudnád elvenni tőle az emberek iránt érzett nagy gyűlöletét? Ugyan ki léphetne elébe, hogy megtanítsa szeretni az embereket? Míg ez meg nem történt, addig nem lehet kigyógyítani a gyanakvásból és a kegyetlenségből!
– Tudod, hogy van valaki, aki ezt meg tudja tenni, – mondta az asszony. – Sokszor gondolok erre, hogy mi történnék, ha ezek ketten találkoznának. De az Úr útjai nem a mi utunk.
Az öregasszony úgy látszott nem nélkülözte régi életmódját. Félévenként egyszer magára vette hosszú szürke köpenyét és lement Rómába. Itt nem látogatott meg senkit, hanem a legegyenesebb úton a Fórumra ment. Itt megállt egy kis templom előtt, mely a gazdagon díszített piac egyik szögletében emelkedett. Ez a templom tulajdonképpen csak egy nagy oltárból állott, azon Fortuna trónolt, a szerencse istenasszonya és a lábainál Tiberius képmása. Az udvaron köröskörül voltak a papok lakásai és a kamarák a tüzelő meg az áldozati állatok számára.
Az öreg Faustina útja sohasem terjedt tovább ennél a templomnál, ahova azért zarándokolt, hogy szerencséért imádkozzék Tiberius számára. Midőn látta, hogy az istennő és Tiberius szobra virágkoszorúkkal van feldíszítve és az áldozati tüzek égnek köröskörül, a tisztelők nagy csoportja állja körül az oltárt és hallgatja a papok himnuszát, akkor megfordult és visszatért megint a hegyek közé. Így azután megtudta, anélkül, hogy valakitől meg kellett volna kérdeznie, hogy Tiberius még az élők között van és hogy jól megy a sora.
Mikor harmadszor tette meg ezt az utat, meglepetés érte. Elérkezve a kis templomhoz, azt egészen üresen és elhagyottan találta. Nem égett tűz az oltáron és nem volt egy imádkozó sem. A papok elszéledtek és a császár szobrát, melynek nem volt már őrzője, megsértették és bepiszkolták.
Az öreg asszony megállította az első járókelőt, akivel találkozott:
– Mit jelentsen ez? Meghalt Tiberius? Más császárunk van?
– Nem – felelte a római. – Tiberius még császár, de már nem imádkozunk érte. A mi imádságunk úgysem használhat már neki.
– Barátom, – mondta az asszony, – én messze lakom fönt a hegyek között, ahol semmiről sem tudnak, hogy mi történik a nagyvilágban. Nem mondanád meg nékem, hogy minő szerencsétlenség érte a császárt?
– A legborzalmasabb valamennyi szerencsétlenség között. Olyan betegség lepte meg, amelyet ezelőtt nem ismertek Itáliában, de ami Keleten gyakori. Mióta ez a betegség megszállta a császárt, az arca egészen megváltozott, a hangja olyan lett, mint egy dörmögő állaté és az ujjai kezdenek elszáradni. És ez ellen a betegség ellen nincsen orvosság. Azt mondják, hogy nehány hét múlva meghal, de ha nem, akkor le kell váltani, mert ilyen beteg és szerencsétlen ember nem uralkodhat többé. Így megértheted, hogy az ő sorsa meg van pecsételve. Így nem is érdemes már az isteneket segítségül hívni az ő érdekében. – mondta nevetve. – Most már senki sem fél tőle és senki sem remél tőle valamit. Hát akkor miért is fáradnának ő miatta?
Üdvözölte és aztán elment, de az öreg mintegy elkábulva még ott maradt. Először életében történt, hogy összeesett és megérezte, hogy az öregség megszállta. Görnyedt háttal és reszkető fejjel és kézzel kapkodott erőtlenül a levegő után. El akart sietni erről a helyről, de csak lassan bírta emelni a lábait és támolyogva indult előre. Néhány perc múlva rettentő akaraterővel legyőzte fáradságát. Fölegyenesedett és kényszerítette önmagát, hogy biztos léptekkel haladjon át a néptelen utcákon.
GONDOLAT:
Az igaz szeretet nem ismer távolságot, megbocsátó, aggódó; akkor is szeret, ha a másik nem szeret viszont. Erre mutatott példát az idős asszony. Van-e valaki a környezetemben, aki valami miatt nem a „szívem csücske”? Elfordulok tőle, vagy esetleg megtalálom a módját, hogy kimutassam a szeretetem iránta?
4. rész: A viszontlátás
Egy hétre rá az öreg Faustina lassan lépkedett föl Capri szigetének meredek partjára. Meleg nap volt és az öregségnek és a fáradságnak borzasztó érzése ismét ránehezedett, amint fölfelé kapaszkodott a kanyargós úton és a sziklába vájt lépcsőkön, melyek Tiberius villájához vezettek. Ez az érzése csak fokozódott, mikor észrevette, hogy mennyire megváltozott minden itt azalatt az idő alatt, míg távol volt. Valóban, azelőtt csapatostól jártak az emberek fel-le ezeken a lépcsőkön. Most pedig elhagyatottak és üresek voltak a lépcsők, az utak. Meglepetten látta, hogy minden pusztulni kezd. A legkülönösebbnek találta, hogy nem látott sehol egy emberi lelket. Csak mikor felért a legfelsőbb teraszra, meglátott néhány öreg rabszolgát, akik a villa lépcsőjén üldögéltek. Mikor közeledett, felállottak és meghajtották magukat.
– Légy üdvözölve Faustina! Az Isten küldött Téged, hogy enyhítsd szerencsétlenségünket. – mondta az egyik.
– Mi az Miló? – kérdezte Faustina. – Miért olyan kihalt itt minden? Hiszen nekem azt mondták, hogy Tiberius császár még Capri szigetén lakik.
– A császár elkergette valamennyi rabszolgáját, mert azt hitte, hogy valamelyik közülünk mérgezett bort adott neki és ez okozta a betegségét. Minket is elűzött volna, de nem engedelmeskedtünk. Tiberius nem akar többé idegenek előtt mutatkozni. Lucius és Macro szenátorok, a testőrség parancsnokai, minden reggel megjelennek és átveszik parancsait. Különben senkinek sem szabad közelébe menni.
– Mit mondanak az orvosok Tiberius betegségéről?
– Egyik sem ismeri ezt a betegséget. Azt sem tudják, hogy gyorsan vagy lassan emészti meg. Továbbra se akar ételt elfogadni, mert attól fél, hogy meg van mérgezve. És tudom, hogy egy beteg ember nem bírja el a virrasztást éjjel-nappal, amint a császár csinálja félelemből, hogy talán álmában meggyilkolják. Ha még most is úgy bízik benned, mint régen, akkor talán sikerül rávenned, hogy ételt vegyen magához és kipihenje magát. Így legalább néhány nappal meghosszabbíthatja az életét.
Mikor Faustina kilépett a teraszra, egy borzasztó alakot pillantott meg feldagadt arccal. A keze, a lába fehér gyolcsba volt begöngyölgetve, de a gyolcsból kilátszottak főleg elszáradt ujjai. Behunyt szemmel feküdt az erkély mellett és meg sem moccant, mikor Faustina és a rabszolga közeledtek.
– Tiberius császár – mondta, – végre jó hírt hozok Néked.
Erre Faustina felé fordult a rabszolga, de megijedve visszahőkölt és egyetlenegy szót sem tudott szólni. Már nem a büszke matróna állott előtte, aki olyan erősnek látszott. Ebben a percben a tehetetlen öregségbe süllyedt vissza és a rabszolga előtt egy meggörnyedt vénasszony állott homályos tekintettel és reszkető kezekkel.
Faustina ugyan hallotta, hogy a császár rettenetesen megváltozott, de azért még mindig annak az erős és derék embernek gondolta, mint amilyennek utoljára látta. Azt is hallotta valakitől, hogy ez a betegség lassan hat és évek kellenek hozzá, hogy megváltoztassa az embert. De itt oly rettentő erővel hatott, hogy néhány hónap alatt felismerhetetlenné tette a császárt. Odavánszorgott a császárhoz. Szólni sem tudott, hanem csak némán állt és sírt mellette.
– Hát eljöttél Faustina? – mondta a császár anélkül, hogy szemét fölnyitotta volna.
– Amint így fekszem, azt képzelem, hogy mellettem állsz és engem siratsz. Nem merem felnyitni a szemem, mert attól félek, hogy az egész csak látomás.
Erre az öreg asszony leült mellé. Tiberius azonban tovább is csendesen feküdt anélkül, hogy feltekintett volna. Édes nyugalom szállta meg és a következő percben már mély álomba merült.
GONDOLAT:
Fontosak a valós kapcsolataink. Egy találkozás, egy ölelés, meghallgatás, értő figyelem mindennél többet ér, gyógyítóan hathat rád és a másik emberre is!
5. rész: Isten útjai kifürkészhetetlenek
Néhány hét múlva a császár egyik rabszolgája vándorolt fel a Sabin-hegy magányos kunyhójához.
A szőlőmunkás meg a felesége a kunyhó ajtajába álltak. A rabszolga üdvözölte őket és egy hatalmas erszényt vett elő. A férfi kezébe adta.
– Ezt küldi neked Faustina. Arra kér, hogy ezen a pénzen végy magadnak egy szőlőbirtokot és építs rajta egy házat.
– Hát az öreg Faustina él még? Mikor nem tért vissza hozzánk, azt hittük baja lett.
– Nem emlékszel – szakította félbe a felesége, – hogy én sohasem hittem, hogy meghalt? Mondtam neked, hogy bizonyára visszatért a császárhoz. Kérlek, mond el, hogy mi történt azóta Faustinával? Miért ment vissza a császárhoz? Milyen volt a viszontlátás?
A rabszolga engedett a kérésüknek és mindent elmesélt. Midőn befejezte, észrevette, hogy a férfi és az asszony szinte megdermedve ülnek a csodálkozástól. Végre a férfi felnézett és így szólt a feleségéhez: – Nem gondolod, hogy ez az Úr híradása?
– Igen, – mondta az asszony, – bizonyára ezért küldött minket az Úr át a tengeren ehhez a kunyhóhoz. Hiszem, hogy az ő akarata vezette ide Faustinát a mi küszöbünkhöz.
A szőlőmunkás ismét odafordult a rabszolgához:
– Barátom! Vidd el ezt az üzenetet Faustinának. Mondd el neki ezt szóról-szóra!
Üdvözletet küld neked barátod, a szőlőmunkás! Te láttad az én egészséges feleségemet. Mégis ez a fiatalasszony egykor ugyanabban a betegségben szenvedett, mint most Tiberius. Palesztinából valók vagyunk, ahol ez a betegség gyakori! Ott az a törvény, hogy a bélpoklosokat kiűzik a városokból és azoknak sziklabarlangban kell menedéket keresniük. Feleségem ilyen beteg szülőktől született. Míg gyermek volt, addig egészséges maradt, de hajadonná serdülve megbetegedett.
Egy napon híre ment a betegek között, hogy egy nagy próféta támadt Názáret városában. Meggyógyítja a betegségeket, hacsak megérinti kezével a homlokukat. A betegek azonban nem akarták elhinni, hogy ez a hír igaz. Akadt köztük egy fiatal hajadon, aki elhitte. Otthagyta a többieket, hogy elvándoroljon Názáret városába, ahol a próféta lakott. Egy napon, mikor széles mezőn át vándorolt, találkozott egy magas férfival. Sötét szeme úgy ragyogott, mint két csillag és önkéntelenül felé húzódott. Messziről odakiáltotta a férfinak:
– Ne gyere közel hozzám, mert én tisztátalan vagyok, hanem mondd meg nekem, hol találhatnám meg a názáreti prófétát?
A férfi azonban csak tovább jött és mikor már egészen mellette állt, ezt kérdezte:
– Miért keresed a názáreti prófétát?
– Hogy a kezével megérintse a homlokomat és kigyógyítson a betegségemből.
Ekkor a férfi hozzálépett és rátette a kezét a homlokára.
– Ugyan mit használ az nekem, ha te teszed a kezed a homlokomra? Hiszen te nem vagy valami próféta?
Akkor az elmosolyodott és így szólt:
– Menj a városba és mutasd be magad a papoknak!
A fiatal lány azt gondolta, bolonddá akarja tenni. Nemsokára egy másik férfit látott, aki vadászatra lovagolt ki a mezőre. Mikor olyan közel ért hozzá, hogy meghallhatta a szavát, oda kiáltotta:
– Ne gyere közel hozzám, mert tisztátalan vagyok! De mondd meg nekem, hol találhatnám meg a názáreti prófétát!
– Mit akarsz a prófétától? – kérdezte a férfi és lassan feléje lovagolt.
– Csak azt szeretném, hogy a homlokomra tegye a kezét és meggyógyítson a betegségemből.
– Minő betegségből akarsz te kigyógyulni? Nincsen neked szükséged orvosra.
– Hát nem látod, hogy tisztátalan vagyok? – mondta a hajadon.
– Az arcod olyan sima, mint a leglágyabb selyemterítő.
Ezzel egészen mellé lovagolt, úgy hogy a hajadon megláthatta az arcát a fényes vereten, mely a nyergét díszítette.
– Nézd meg magad benne – mondta. Úgy is tett és íme olyan arc tükröződött vissza, mely sima és lágy volt, akárcsak egy pillangó szárnya.
A hajadon megfordult és a mező felé mutatott. – Tudod ki az a férfi ottan, aki éppen most tűnik el a két tölgy mögött? – kérdezte a lovast.
– Ez ő, aki után az előbb kérdezősködtél, ő a názáreti próféta, – válaszolta a férfi.
Erre csodálkozva csapta össze a kezét és a szeme könnybe lábadt. Óh, te szent! Óh, te Isten hatalmának hordozója! Te meggyógyítottál engem!
A lovas erre nyergébe emelte a hajadont és elvitte a városba az öregekhez és a papokhoz. Ők nem akarták elhinni, hogy meggyógyult.
– Menj vissza, ahonnan jöttél! – mondták neki. – Ha egyszer beteg voltál, akkor beteg is maradsz egész életeden át.
– Hová menjek most már? Hát igazán vissza kell mennem a betegekhez?
A férfi azonban felemelte a lovára és így szólt hozzá:
– Nem, semmiképpen sem kell visszatérned, hanem mi ketten átmegyünk a tengeren egy másik országba, ahol nincsen törvény tisztákról és tisztátalanokról…
Amikor a szőlőmunkás idáig jutott elbeszélésében, a rabszolga felállt és félbe szakította.
– A többit nem kell elmondanod – mondta. – Még ma éjjel haza indulok. A császár és Faustina nem várakozhatnak egy percig sem erre a hírre.
Mikor a szőlőmunkás elkísérte a rabszolgát és ismét visszatért a kunyhóba, a felesége ezt mondta:
– Arra gondolok, hogy ennek a kettőnek találkozni kellene egymással. Ő, aki minden embert szeret és a császár, aki mindenkit gyűlöl. Ez a találkozás kifordíthatná a világot a pályájából.
GONDOLAT:
Látod, ahogy a szálak kezdenek kibogozódni?! A házaspár hitte, nem véletlen, hogy ők összetalálkoztak Faustinával. Hiszem, hogy nincsenek véletlenek! Isten szerető gondoskodása van a jó és a kevésbé jó történések mögött. Ha visszatekintesz életedre, vagy csak az elmúlt napjaidra, felfedezed bennük Isten vezetését? Adj érte hálát!
6. rész: A találkozás
Az öreg Faustina úton volt Jeruzsálem felé. Nem akarta, hogy másra bízzák ezt a küldetést, hogy felkeresse a prófétát és elvezesse a császárhoz. Így gondolkozott: „Azt, amit ettől az idegen embertől akarunk kérni, nem kaphatjuk meg sem erőszakkal, sem arannyal. Talán megadja nekünk, ha valaki odaborul a lábai elé és elmondja, hogy milyen nagy bajban van a császár.” Az a remény, hogy talán megmentheti Tiberiust, egészen megfiatalította Faustinát. Minden nehézség nélkül bírta a hosszú utat. Mikor megérkezett Jeruzsálembe, tapasztalnia kellett, hogy az egész ország lakossága most itt gyülekszik, hogy valami nagy tavaszi ünnepet ünnepeljenek. Faustina abban bízott, hogy a názáreti próféta, szintén eljött Jeruzsálembe, hogy részt vegyen az ünnepen. Érdeklődtek az embereknél. Az egyik asszony egy magaslat felé mutatott:
– Látod ott azt a dombot, olajfákkal beültetve? Ott szokták a galileaiak felállítani a sátraikat és ott biztos hírt kaphatsz arról, akit kerestek.
Az egyik utcában koldusok és a nyomorékok alamizsnáért könyörögtek. Az egyik galileai. Nem könyörgött alamizsnáért, annyira el volt merülve bánatos gondolataiba, hogy nem is nézett fel.
– Barátom, – szólította meg Faustina – azt mondták nekem, hogy te Galielából való vagy. Kérlek, mondd meg, hol találhatnám meg a názáreti prófétát?
A galileai hevesen megrázkódott és zavarodottan nézett körül.
– Mi az, amit mondtál? – kiáltotta a megijedt tanítvány. – Miért kérdezel engem arról a férfiúról? Én semmit sem tudok róla, én nem is vagyok Galileából való. Miért nem akar senki sem hinni nekem, mikor azt mondom, hogy nem ismerem a prófétát? Nem vagyok az ő országából való! Sohasem láttam őt!
Faustináék tovább mentek. Az utcák zsúfoltsága miatt gyalog mentek tovább. Nem sokkal később beleütköztek a legnagyobb akadályba. Egy foglyot vittek arra, hogy felfeszítsék. Nagy, nehéz fakeresztet tettek a vállára, de ő alig bírta ezt. Az elítélt roskadozott a kereszt súlya alatt. Mind lassabban vonszolta magát előre. Majd elesett és fekve maradt a kereszt alatt. Nagy zűrzavar támadt erre. A halálraitélt felemelte a fejét és az öreg Faustina megláthatta az arcát. Tele volt sötét sávokkal az ütésektől és homlokáról, melyet a töviskorona sebzett meg, vércsöppek gyöngyöztek alá. A haja vértől és izzadtságtól összekuszálva, összecsapzottan hullott alá. Száját összeszorította, de ajkai remegtek, mintha egy kiáltást akart volna elfojtani. A szeme a fáradtságtól és a fájdalomtól könnyesen és fénytelenül meredt ki. A félholtra kínzott ember arca mögött az öreg nő mégis halvány és szép méltóságteljes vonásokat látott elrejtőzve és egyszerre bánat és megindultság vett rajta erőt az idegen férfi szerencsétlensége és megaláztatása miatt.
– Ó, mit csináltak veled, te szegény szerencsétlen? – tört ki belőle és néhány lépést tett felé, mialatt szemei megteltek könnyel. Megfeledkezett a saját bánatáról és nyugtalanságáról, mikor ennek az embernek a sorsát látta. Úgy érezte, hogy a szíve meghasad a részvéttől.
Ő is előre akart törni, mint a többi asszony, hogy kiragadja a hóhér kezei közül. Az elesett meglátta, hogy felé törekszik és elibe csúszott. Mintha várta volna, hogy oltalmat talál nála azok elől, akik üldözték és kínozták. Átölelte a térdét. Magához szorította, mint a gyermek, aki anyja ölébe menekül. Az öregasszony feléje hajolt és mialatt könnyei hullottak, valami bensőséges örömet érzett, hogy az hozzá jött és védelmet keresett nála. Az egyik karjával átölelte a nyakát és mint egy anya, aki először szárítja föl a könnyeket gyermeke arcáról, elővette finom vászonkendőjét és arcára borította, hogy felszárítsa a vért és a könnyeket. Ebben a percben a hóhérlegények odajöttek és magukhoz ragadták a foglyot, vonszolták tovább.
Faustina mind a két karjával megragadta, hogy visszatartsa, de gyenge és öreg karjaival nem bírta tovább. Úgy érezte, mintha csak saját gyermekét ragadták volna ki az öléből és felkiáltott: „Nem, nem! Ne vigyétek el tőlem! Ő nem halhat meg!”
Rettentő bánat és harag szállta meg egyszerre, hogy elvitték tőle. Utána akart rohanni. De alig tett néhány lépést, mikor szédülés fogta el és kis híján elájult. Szolgája hozzá rohant és a karjába vette, hogy el ne essen. Egy csendes utcába vitte, ahol lepihentek.
GONDOLAT:
Faustina pillanatok alatt képes volt együttérezni a halálraítélttel. Szinte gyermekének tekintette. Ekkora együttérzés kerített-e már hatalmába? Éreztél már valaki iránt? Idézd fel! Legyél a héten megértőbb, empatikusabb a környezeteddel!
7. rész: Az álom
A római helytartónak Jeruzsálemben fiatal felesége volt, aki álmot látott azon az éjszakán, melynek reggelén Faustina bevonult a városba. Azt álmodta, hogy palotája tetején áll és onnét néz le az udvarra. Az udvaron összegyűltek a betegek, a vakok és a bénák, ahányan csak voltak az egész világon.
Látta maga előtt a pestises betegeket daganatoktól felpuffadt testtel, a bélpoklosokat eltorzult arccal, a bénákat, akik mozdulni sem bírtak, hanem tehetetlenül hevertek a földön és a nyomorékokat, akik a fájdalomtól vergődve fetrengtek. Mindezek az ajtó előtt tolongtak, hogy bejuthassanak a házba és némelyikük öklével dörömbölt a palota ajtaján. Végre egy rabszolga kinyitotta az ajtót és megkérdezte, mit akarnak.
Erre valamennyien azt felelték:
– Mi a nagy prófétát keressük, akit az Úr küldött a földre. Hol van a názáreti próféta, az, akinek hatalma van minden betegség felett? Hol van ő, hogy megváltson minket szenvedéseinktől?
Erre a rabszolga büszkén és közömbösen válaszolt, amint a palota szolgái szokták, ha szegény idegeneket utasítanak el:
– Nem használ semmit sem, ha itt keresitek a nagy prófétát. Pilátus megölte őt.
Erre a betegek sorában nagy bánat, jajveszékelés és fogcsikorgatás támadt. A helytartó feleségének szíve majd meghasadt a részvéttől és a könnyei csak úgy patakzottak a szeméből. Alig kezdett el sírni, azonnal fölébredt.
Ez az álma háromszor ismétlődött meg, majd mást álmodott.
Ott ült a palota tetején és most a férje is mellette állt. Elmondta neki, hogy miket álmodott, de az csak kinevette. Ekkor három kemény kopogtatás hallatszott a kapun. A férje odament az erkélyhez, hogy megnézze, kicsoda kér bebocsátást a házába, de alig hajolt át az erkélyen, mikor intett a feleségének, hogy jöjjön oda.
– Nem ismered ezt az embert? – kérdezte és lemutatott.
Mikor lenézett az udvarra, látta, hogy az tele van lovasokkal és lovakkal. Úgy látszik, hogy valami előkelő utas érkezett, aki a bejáratnál állt. Magas, öreg férfiú volt, széles vállakkal és kemény, komor tekintettel. Az álmodó azonnal felismerte az idegent és odasúgta az urának:
– Ez Tiberius császár, aki Jeruzsálembe érkezett. Nem lehet más.
– Úgy tetszik, mintha én is megismerném – mondta és a mutatóujját a szájára tette, mintegy figyelmeztetésül, hogy csendben legyenek és hallgassák meg, hogy mit fog mondani az udvaron.
Kijött a kapus és megkérdezte az idegent: – Ki az, akit itt keresel?
Erre az utas így felelt:
– A názáreti nagy prófétát keresem, akinek az Úr csodatevő hatalmat adott. Tiberius császár szólítja, hogy megszabadítsa a rettentő betegségtől, melyet egy orvos sem tud meggyógyítani.
Mikor így szólt, a rabszolga földig hajolt és ezt mondta:
– Uram, ne haragudj reám, hogy nem tudom parancsodat teljesíteni.
Ekkor a császár a szolgái felé fordult, akik az udvaron várakoztak és parancsot adott nekik. A szolgák elősiettek és némelyiknek tele volt a keze ékszerekkel, mások gyöngyökkel telt kelyheket tartottak, vagy aranypénzzel teli zsákokat cipeltek.
A császár így szólt a rabszolgához:
– Íme! Ezt adom néki, hatalmat egész Júdea országa fölött. Hadd kormányozza a népét, mint annak legfőbb bírája. De előbb kövessen engem és gyógyítsa meg Tiberiust!
Erre a szolga levetette magát a császár lábai elé és jajgatva így szólt:
– Uram, nekem nem áll hatalmamban, hogy parancsodat teljesítsem. Az, akit keresel, nincsen itt többé. Pilátus megölte őt.
GONDOLAT:
Isten sokszor üzen, szól hozzánk! Meghallod? Nyitott a szíved rá?
8. rész: Elkésett parancs
Mikor a fiatalasszony felébredt, már világos nappal volt és rabszolganői ott várakoztak, hogy segítsenek neki az öltözködésnél. Megkérdezte tőlük, az ura felkelt-e már. Ekkor megtudta, hogy az urát elhívták, hogy törvényt üljön egy bűnös felett.
– Szerettem volna beszélni vele – mondta a fiatal asszony.
– Úrnőm, – válaszolta a rabszolganő – ez alig lehetséges, míg a bíráskodás tart. Majd értesítünk, ha vége lesz.
Ekkor azt kérdezte:
– Hallott-e valamelyikőtök valamit a názáreti prófétáról?
– Csodálatos ez úrnőm, hogy éppen ma kérdezősködöl felőle – mondta egy rabszolganő. – Éppen ő az, akit a zsidók a palotába vezettek, hogy a helytartó kihallgassa. Azzal vádolják, hogy király akart lenni az egész ország felett és most azt követelik a helytartótól, hogy feszíttesse meg.
Mikor a helytartó felesége ezt meghallotta, nagyon megijedt és azt mondta:
– Azonnal beszélnem kell az urammal, különben valami rettentő szerencsétlenség fog ma történni.
Ebéd idejére Pilátus néhány rómait hívott meg, akik ebben az időben Jeruzsálemben tartózkodtak. Ott volt köztük a jeruzsálemi csapatok parancsnoka, a szónoklástan egyik fiatal tanítója és még néhányan. Az ebéd azonban nem volt nagyon vidám, mert a helytartó felesége egész idő alatt szótlanul ült és szomorú volt, nem akart részt venni a beszélgetésben. Mikor a vendégek megkérdezték, hogy talán beteg vagy bánatos, a helytartó nevetve mondta el felesége álmot látott és talán azt hitte, hogy egy római helytartó, mikor ítéletet hoz, akkor törődni fog egy asszony álomlátásával.
A feleség csöndesen és szomorúan válaszolta:
– Bizony-bizony ez nem volt egyszerű álom, hanem az istenek üzenete. Legalább megengedhetted volna, hogy az az ember egy napig életben maradjon.
Nemsokára az egyik vendég felemelkedett és ezt mondta:
– Mi ez? Olyan sokáig ültünk az asztalnál, hogy már vége a napnak?
Mindnyájan feltekintettek és észrevették, hogy halvány szürkeség borult a természetre. Csodálatos volt, hogy a színek tarka játéka, mely ráborult minden élő és élettelen lényre, lassan eltűnt és minden szürkének látszott. Mintha még az arcok is elvesztették volna színüket.
– Olyannak látszunk, mint a halottak – mondta a fiatal szónok megborzongva. – Szürke a kezünk és fekete az ajkunk.
A sötétség azonban mind erősebb lett és a fiatal asszony ijedelme csak fokozódott.
– Ó, – kiáltott fel végre – nem látod, hogy a halhatatlanok figyelmeztetni akarnak? Haragszanak rád, hogy halálra ítéltél egy szent és ártatlan embert. Azt gondolom, hogy bár már a keresztre feszítették, de még aligha halt meg. Vetesd le a keresztfáról! Saját kezemmel akarom a sebeit bekötözni. Engedd meg, hogy visszahívják az életbe!
Pilátus azonban nevetve felelte:
– Igazad van, hogy az Istenek jelt küldtek. De bizonnyal nem homályosodik el a nap fénye azért, mert egy tévtanokat hirdető zsidót a keresztre feszítettek. Ellenben igenis várhatjuk, hogy jelentős események fognak történni, melyek az egész birodalmat érintik. Nem lehet tudni, hogy az öreg Tiberius mennyi ideig…
Nem fejezhette be a mondatot, mert a sötétség egyszerre olyan mély lett, hogy még az előtte álló boros kelyhet sem láthatta. Félbeszakította tehát beszédét és megparancsolta a szolgáknak, hogy lámpákat hozzanak be.
– Ejnye lám! – mondta félig haragosan a feleségének. – Úgy látszik, hogy sikerült álomképeiddel elzavarni a lakoma derűjét. De ha már úgy van, hogy nem tudsz másra gondolni, akkor legalább hadd hallgassuk meg, hogy mit álmodtál.
Erre a fiatal asszony azonnal hajlandó volt és mialatt elbeszélte egyik látomását a másik után, a vendégek mind komolyabbak lettek. Már nem ürítették ki többé poharaikat és homlokukra redők gyűltek. Az egyetlen, aki tovább kacagott és az egészet bolondságnak mondta, az maga a helytartó volt. Mikor az elbeszélésnek vége volt, így szólt a fiatal retor:
– Valóban, ez több, mint álom, mert ma láttam, ha nem is a császárt, de a dajkáját, Faustinát, amint bevonult a városba. Csak azt csodálom, hogy még nem jelent meg a helytartósági palotában.
– Valóban híre jár, hogy a császár valami rettentő betegséget kapott – jegyezte meg a csapatok parancsnoka. – Nekem is úgy tetszik, mintha a feleséged álma isteni üzenet volna.
– Nem lehetetlen, hogy Tiberius hírnököt küldött a prófétához, hogy a betegágyához hívassa – mondta a fiatal retor.
A parancsnok komoly arccal fordult Pilátus felé:
– Ha a császárnak valóban az jutott az eszébe, hogy ezt a csudatevőt magához hívassa, akkor legjobb volna úgy neked, mint mindannyiunknak, ha életben találnák. Talán még meg lehetne menteni annak az embernek az életét, ha egy gyors hírnököt küldesz oda.
– Csak nem akartok engem nevetségessé tenni – mondta a helytartó. – Ugyan mi volna itt a renddel és a törvénnyel ebben az országban, ha híre menne, hogy a helytartó megbocsátott egy bűnösnek, mert a felesége rosszat álmodott! Majd én helytállok magamért a császár előtt! Ő meg fogja érteni, hogy ennek a rajongónak, aki ellenállás nélkül engedte, hogy a csatlósaim bántalmazzák, nem lett volna hatalma, hogy segítsen rajta.
Mikor ezt kimondta, az egész palotát rettentő mennydörgés rázta meg és a föld is megingott. A helytartósági palota ugyan épen maradt, de néhány perc múlva a földrengés után mindenfelől rémület keltő robaj hallatszott, amint házak dűltek össze és oszlopok omlottak össze.
Amint emberi hang ismét hallhatóvá vált, a helytartó magához szólította az egyik rabszolgát.
– Siess azonnal a vesztőhelyre és parancsold meg a nevemben, hogy a názáreti prófétát vegyék le a keresztfáról!
A szolga elsietett és nemsokára vissza is jött. Megállt a helytartó előtt.
– Még életben találta? – kérdezte.
– Uram már kiszenvedett és abban a percben, mikor kilehelte lelkét, rezdült meg a föld.
Alig mondta ezt el, midőn néhány hangos ütés hallatszott a külső kapun. Mikor az ütéseket meghallották, valamennyien összerázkódtak, mert azt hitték, hogy újabb földrengés készül. Nemsokára megjelent egy rabszolga.
– A nemes Faustina, a császár barátja érkezett meg. Azért jött, hogy arra kérjen, hogy segíts nekik felkeresni a názáreti prófétát.
Halk suttogás hallatszott az oszlopcsarnokban és utána könnyű léptek. Mikor a helytartó körülnézett, észrevette, hogy barátai mind visszahúzódtak, mint olyantól, akit a szerencsétlenség jegyzett el.
GONDOLAT:
Milyen sokszor halogatunk, kivárunk. Tegyél jót a jelenben! Ne hozz túl későn döntéseket!
9. rész: A kendő
Az öreg Faustina kikötött Capri előtt és felkereste a császárt. Elbeszélte neki az egész történetet és mialatt beszélt, alig mert rátekinteni. Távolléte alatt a betegség szörnyű pusztítást végzett és elgondolta magában: “Ha lett volna az égiekben könyörületesség, akkor inkább meghalni hagytak volna, semhogy meg kelljen mondanom ennek a szegény szenvedőnek, hogy ne reméljen többé.” Csodálkozására Tiberius egykedvűen hallgatta elbeszélését. Mikor elmondta, hogyan feszítették meg a nagy csodatevőt éppen azon a napon, mikor Jeruzsálembe érkezett és hogy már majdnem megmentette, akkor elkezdett zokogni a kétségbeeséstől. Tiberius azonban csak ezt mondta:
– Ugyan Faustina, csak nem esel kétségbe emiatt? Hát egész életeden át nem szokhattál le Rómában a bűvészekben és a csodatevőkben való hitedről, amit még mint gyermek a Sabinhegyekből hoztál magaddal? Ekkor belátta az asszony, hogy Tiberius sohasem várt segítséget a názáreti prófétától.
– De hát akkor miért hagytad, hogy messze keletre utazzam, ha az egészet hiábavalóságnak tartottad?
– Te vagy az én egyetlen barátom – mondta a császár. – Hogy tagadhattam volna meg a kérésedet, ha módomban volt azt teljesíteni?
Az öreg asszonynak azonban rosszul esett, hogy a császár bolonddá tette.
– Az az ember igazán próféta volt, – mondta. – Magam láttam. Mikor rám nézett, azt hittem, hogy Isten. Őrült voltam, hogy engedtem meghalni.
– Én örülök, hogy hagytad meghalni, – felelte Tiberius. – Felségsértő és lázadó volt.
Faustina most ismét megharagudott.
– Beszéltem róla nem egy tanítványával Jeruzsálemben. Ő nem követte el azt a bűnt, mivel vádolták.
– Ha talán nem is követte el azt a bűnt, de azért nem volt jobb a többi embernél, – mondta fáradtan a császár. – Ugyan hol van az a halandó, aki meg nem érdemelte életében legalább ezerszer a halált?
A császárnak ez a kijelentése most már arra az elhatározásra bírta Faustinát, hogy megteszi azt, amin eddig tétovázott.
– Mégis megmutatom neked a hatalmát. Elmondtam, hogy a kendőmet ráborítottam az arcára. Ez az a kendő, ami most a kezemben van. Nem akarod megnézni? Az az ember észrevette, hogy szeretem. Nem tudom, honnét vette azt a hatalmat, hogy nekem hagyta a képmását. De a szemem megtelik könnyel, ahányszor ezt nézem.
A császár előrehajolt és ránézett a képre, melyet a vér és a könny, meg a bánat sötét árnyéka rajzolt a kendőre. Lassanként előtűnt az egész arc, úgy ahogy rányomódott a kendőre. Látta a vércsöppeket a homlokán, a töviskoronát a fején, a haját, mely véres volt, a száját, melynek ajkait a fájdalom összeszorította. Az árnyalatszerű vonalakból egyszerre előtűnt a két szem, mely mögött élet lobogott. Mintha csak beszéltek volna hozzá arról a mérhetlen fájdalomról, mintha megmutatták volna neki azt a tisztaságot és nagyságot, amilyet ő még sohasem látott. Ott feküdt a kereveten és szemét nem tudta levenni erről az arcról.
– Ember volna ez? – mondta halkan, lassan.
Ismét csak némán nézte a képet. A könnyek patakzottak végig az arcán.
– Gyászolom a halálodat Te Ismeretlen. – Faustina – kiáltott fel, – miért engedted, hogy ez az ember meghaljon? Ő bizonnyal meggyógyított volna engem! Oh embernek fia! Ha nem is nyerem vissza az egészségemet a Te kezed által, de mégis megbosszulhatlak. A hatalmam sújtani fogja azokat, akik elraboltak Téged tőlem.
Még egy ideig csendesen feküdt, de azután lecsúszott a földre és térdre borult a kép előtt.
– Te vagy az igaz ember. Te vagy az, akiről azt hittem, hogy sohasem fogom meglátni. Azután magára mutatott, szétroncsolt arculatára és elszikkadt kezeire.
– Én és a többiek vadállatok vagyunk, de te igaz ember vagy.
Meghajtotta fejét a kép előtt oly mélyen, hogy a padlót érintette.
– Könyörülj meg én rajtam, oh Ismeretlen! Ha életben maradtál volna, akkor puszta tekinteted meggyógyított volna, – mondta.
A szegény asszony megrémült. Jobb lett volna, ha nem mutatja meg a kendőt a császárnak, hiszen attól tartott, nagy lesz a bánata, ha meglátja. Kétségbeesésében a császár bánata miatt elkapta a kendőt. Erre a császár feltekintett és íme, az arca megváltozott, olyan volt, mint régen a betegsége előtt. Mintha a betegség gyökere az embergyűlöletben lett volna, mely a szívében lakozott és azonnal eltűnt, mikor a szeretet és a részvét költözött oda.
***
A következő napon Tiberius három hírnököt küldött ki.
Az első hírnök Rómába ment és megparancsolta: a szenátus azonnal vizsgálatot indítson, hogy a palesztinai helytartó hogyan végzi hivatalát és büntesse meg, ha beigazolódik, hogy elnyomja a népet és ártatlanokat ítél halálra.
A másik hírnököt a szőlőmunkáshoz és a feleségéhez küldte, hogy megköszönje nekik tanácsukat, megjutalmazza őket és hogy elmondja, mi történt. Mikor azok végig hallgatták a történetet, csendesen sírtak és a férfi így szólt:
– Tudom, hogy egész életemen át azon fogok tépelődni, hogy mi történt volna akkor, ha ezek ketten találkoztak volna.
A felesége azonban azt felelte:
– Ennek így kellett történnie. Az nagyon is nagy gondolat lett volna, hogy ez a kettő találkozzék. Az Úristen tudta, hogy a világ ezt nem tudta volna elviselni.
A harmadik hírnök Palesztinába ment és magával hozta Jézus néhány tanítványát Capri szigetére, hogy hirdessék annak a tanítását, akit keresztre feszítettek. Mikor a tanítványok Capriba érkeztek, az öreg Faustina halálos ágyán feküdt. De még idejében érkeztek a nagy próféta tanítványai és megkeresztelhették. A keresztségben Veronikának nevezték el, azért, mert neki adatott meg, hogy az emberiségnek örökül hagyja a megváltó igaz képmását.
VÉGE
(FORRÁS: Selma Lagerlöf: KRISZTUS-LEGENDÁK, Szent Veronika kendője című elbeszélés szerkesztett változatát olvashattad.)
GONDOLAT:
Tiberiust szívében az embergyűlölet eltűnt, mikor a szeretet és a részvét költözött oda.
A szeretet csodákra képes a mai világban is, a te életedben is. A húsvét titka a szeretet misztériuma. A küldetésed, hogy Isten szeretetét sugározd a környezetedben!
Láttam a Szenvedő Krisztust a török Mesut Hancer meggyötört arcán, aki a romok között görnyedve tartja a 15 éves lánya, Irmak kezét, aki az ágyán fekszik az egykori lakásuk romjai alatt. A Szenvedő Krisztus az, aki velünk van a szenvedések, kilátástalan időszakok idején is. Ő szeret bennünket akkor is, amikor tragédiák történnek velünk, hiszen értünk vállalta a kereszthalált!