A gondoskodó szeretet

A képen látható tengelic a már szinte felnőtté vált fiókájáról még mindig gondoskodik. Erről az jut eszembe, hogy így van velünk a mi Mennyei Atyánk is.
Egész életünk során figyel ránk, törődik velünk. Nem fárad bele! Még akkor is gondoskodik, amikor olyanok a körülményeink, vagy úgy érezzük, hogy egy feneketlen, sötét gödörben ülünk! Amikor nehéz helyzetben vagyunk, legyünk biztosak abban, hogy az Úr gondoskodni fog rólunk a megfelelő időben! Ne legyünk türelmetlenek!

Fotó: Nagy Csilla, ng.24.hu

A hit legyőzi a félelmet

Június 23. – Évközi 12. vasárnap
Olv.: Jób 38,1.8-11; Zs 106,23-31; 2Kor 5,14-17;
Evangélium: Mk 4,35-41 

Idős néni szorult be egy toronyház liftjébe két emelet között. Komolyabb gond akadt, így ki kellett hívni a szerelőket. Ők persze nem azonnal jöttek, s a ház lakói aggódni kezdtek a néniért. „Ne tessék félni!” – biztatták. „Semmi baj nem lesz! Hamarosan megjavítják a liftet, tessék csak nyugodt lenni!” „Én egyáltalán nem félek, hiszen nem vagyok egyedül.” – hallották a néni reszelős, de vidám hangját a liftből. Erre a lakók megnyugodtak. Jaa, ha nincs egyedül! Akkor könnyebben ki fogja bírni ezt a pár órát. És valóban, a liftből olykor mormolás hangjai szűrődtek ki, mintha valaki beszélt volna egy másik személyhez. A szerelők több, mint egy óra múlva érkeztek meg, s majdnem egy másik órát dolgoztak, amíg elhárították a hibát. Mikor a lift végre újra elindult, az összegyűlt lakók izgatottan várták, vajon milyen állapotban kerülnek majd elő a beszorult emberek. Megdöbbenve látták, hogy amikor az ajtó kinyílt, csak egyedül az idős néni lépett ki a liftből. Kissé fáradtnak tűnt, de vidáman mosolygott. „Azt tetszett mondani, hogy nincs egyedül!” – szörnyülködtek a lakók. „Milyen félelmetes lehetett odabenn a sötétben két órahosszán keresztül!” „Én tényleg nem voltam egyedül!” – húzta elő a nénike a Rózsafűzérjét a zsebéből. „Végig velem volt az Isten! Higgyék el, jól eltöltöttük bent az időt közösen!”  

„Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” – kérdezi Jézus a viharos tengeren hányódó csónakban rettegő apostoloktól. Úgy tűnik, Jézus szerint a félelem ellenszere nem az, hogy megszűnik a rettegést kiváltó körülmény, hanem a hit. Ha nincs ok a félelemre, akkor ellenszer sem kell rá. Azonban ebben a világban soha nem lesz olyan, hogy ez embernek ne legyen miért aggódnia, ne kelljen mitől félnie. Ezért mindig szükség lesz arra, hogy valahogy kezelni, csillapítani tudjuk a félelmünket, s ne nehezítsük meg még jobban saját magunk vagy mások életét. Jézus pedig a hitben jelöli meg a félelem legjobb gyógyítóját.

Milyen az a hit, ami segít legyőzni a félelmeinket?  
Biztosan nem pusztán valamiféle „ügybe vetett hit”, a saját igazam bizonygatása. Ez is erőt adhat az embernek, de nem elegendő arra, hogy hatékonyan legyőzze a félelmet. A legnemesebb ügyek is sokszor elbuknak, nem is beszélve arról, hányszor csalatkozik az ember a saját helyesnek, igaznak vélt eszméiben, ideáiban. Nem elegendő a saját erőnkbe, képességeinkbe, eddigi teljesítményeinkbe vetett hit sem. Az embert érhetik súlyos kudarcok, veszteségek, s ezek kapcsán megrendülhet a saját erejébe vetett bizalma. Nem egyszer ezek a kudarcok csak fokozzák a félelmeinket, a jövő kihívásaival kapcsolatos aggódásunkat. Nem bizonyul elégségesnek a félelem legyőzéséhez az embertársainkba vetett hit, a mások iránti bizalom sem. Természetesen az is fontos, és nagy érték, ha van kikre támaszkodnunk, vannak segítőink életünk buktatóiban. Azonban sajnos napjainkban talán több a negatív tapasztalat ezen a téren: a közömbösség, az önzés és érdektelenség, melynek falaiba újra és újra beleütközünk. Nem is beszélve arról, hogy nem egy probléma, nyomorúság leküzdéséhez nem elegendő más emberek segítsége, szeretetteljes mellénk állása sem. Sőt, az egész emberiség tudása, tudományos fejlettsége, technikai felvértezettsége sem. Jézus a hitnek egy mélyebb, teljesebb szintjéről beszél, illetve ezt hiányolja apostolaiból. Ez pedig nem más, mint az Istennel való élő, személyes kapcsolat.   

Miért képes az igaz Istenbe vetett hit minden másnál hatékonyabban csillapítani a félelmet?
Egyrészt azért, mert aki az igaz Istenre támaszkodik, az olyan erőt állít maga mellé, amely felülmúl minden emberi képességet. Ahol az ember már tehetetlen, ott Isten még mindig hatalmas. Ahol számunkra véget ér minden lehetséges továbblépés, ott Isten minden akadályt legyőzve tovább halad. Számos tanúságtétel bizonyítja, hogy egyes „lehetetlen helyzetekben” az imájukban Istenhez forduló emberek csodás segítséget tapasztaltak meg. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk az Istenbe vetett hit másik nagy ajándékáról sem: az örök élet, a végtelen mennyei boldogság reményéről. Ugyanis megcáfolhatatlan tény, hogy itt ebben a földi életben nem lehetséges minden bajt megúszni, minden szenvedést elhárítani, minden problémát legyőzni. Ahogyan egyre több évtized telik el rajtunk, annál többször futunk bele megoldhatatlan helyzetekbe. Olyan fájdalmakba, amelyek nem szűnnek meg, sőt talán csak fokozódnak. Amelyeket nem tudunk magunk mögött hagyni, hanem egy életen át el kell őket hordoznunk. Az ilyen szituációkat csak akkor lehet egészséges lélekkel helyesen kezelni, ha erősen tudunk bízni abban, hogy ezek nem uralkodnak örökké rajtunk. A halál után egy olyan élet vár ránk, amely nem ismeri többé a szenvedést, a betegséget, a bűn okozta sebeket. Az örök boldogság hite akkor is képes vigaszt nyújtani, erőt adni, ha a földi lét keretei között már nincs többé remény. Isten többre, nagyobbra hív bennünket földi életünknél. 

Dr. Finta József atya

Szegénynek érzed magad?

Oly sokszor – van aki mindig – úgy élünk, mintha szegények lennénk! Talán többször szomorkodunk, mint ahogy valóban „indokolt” lenne. Miközben ha felismernénk a kincset, amit magunkban hordozunk, az betöltene, jóllakatna, szomjunkat oltaná, örömtől ujjonganánk. Így válik abszurddá a keresztény élet: az ember gazdag, de azt hiszi, hogy szegény. Élő, de félhalottnak gondolja magát. Állandóan mosollyal ajándékozhatná meg a világot, de árad belőle a szomorúság.
Tudom, vannak traumák, veszteségek az életünkben, amelyeknek nem lehet örülni, amikor a „szomorúságnak van itt az ideje”. Ez teljesen érthető és igaz is.

A legnagyobb sötétség idején óriási jelentősége van egy halvány fénysugárnak, a traumák idején a kegyelemnek, a kilátástalanság idején a bizalomnak… Ha „átkozott az az ember, aki emberben bízik” (Jer 17,5), akkor áldott az, aki Istenben bízik.
Nem élhetünk bizalom nélkül! Szükséges, hogy ez a bizalom bennünk egyre nagyobb és erősebb legyen! Ez akkor sikerül, ha elhallgattatjuk a fölösleges belső beszélgetéseket önmagunkkal, és egyre mélyebb és bensőségesebb párbeszédet folytatunk az Istennel, akire rábízzuk mindazt, akik vagyunk és amink van.

A bizalom azonban nem növekszik csak úgy magától az életünkben! Fontos, hogy tegyünk érte napról-napra. Mert szinte minden nap adódik olyan helyzet, amikor elszomorodhatunk valamin, kedvünket szeghetjük, amikor szükségünk lenne felébreszteni magunkban a bizalmat!

Isten szabadsággal ajándékozott meg minket, amely lehetővé teszi, hogy döntsünk róla, hogy hiszünk, vagy nem hiszünk a Szeretetnek, aki Isten. Bízunk benne végtelenül, vagy inkább nyalogatjuk a saját sebeinket?
Tudom, nem könnyű végtelelnül bízni! Embernek szinte lehetetlen, de Istennek minden lehetséges! Ha átadjuk Neki ezt a törekvésünket, Ő szépen, észrevétlenül elkezd munkálkodni az életünkben a Lélek által.

Elég, ha hiszel abban, hogy Isten mindennél nagyobb! Ő nagyobb a bajaidnál, traumáidnál is! Egyszer csak arra leszel figyelmes, hogy teljesen más színben látod a dolgaidat, az életed eseményeit! Ha Isten létezik, és ha a léte a Szeretet, akkor ebből logikusan következik a Belé vetett bizalom.

Kívánom, hogy ne szegénynek, szerencsétlennek, szomorúnak érezd magad, hanem olyan szeretett lénynek, akit az Isten a tenyerén hordoz!

Isten Országa diadalt arat

Június 16. – Évközi 11. vasárnap
Olv.: Ez 17,22-24; Zs 91; 2Kor 5,6-10;
Evangélium: Mk 4,26-34 

Egy nagy ipari konszern tovább szeretett volna terjeszkedni, s ennek érdekében szükségesnek látszott a brazíliai őserdő egy újabb nagy területének kiirtása és beépítése. Csakhogy élt ott egy mindössze néhány száz főből álló indián népcsoport. Őseik módján, a civilizációról szinte mit sem tudva élték napjaikat, elzártan mindentől és mindenkitől. A jogvédők természetesen védelmükbe vették ezt a kis törzset, s felhívták a konszern igazgatótanácsának figyelmét, hogy csak akkor vághatják ki az őserdőt, ha az indiánok jogszerűen eladják nekik ezt a területet, s ők maguk hajlandók máshová áttelepülni. A nagy ipari vállalt vezetői nyeregben érezték magukat: „Na hiszen! Ezek a civilizálatlan vademberek! Csak egyszer lássanak modern gépeket, kényelmes, berendezett házakat, csapból folyó vizet, üzletben megvásárolható élelmiszert! Ők maguk fognak könyörögni, hogy eladhassák a földjüket és beköltözhessenek a városba!” Elhatározták hát, hogy felkeresik az indiánokat és elkápráztatják őket a nyugati technikai vívmányokkal és fogyasztási cikkekkel. Valóban, pár nap múlva le is szállt a társaság vezetőinek magángépe a törzs területén, s az összegyűlő, kíváncsi indiánoknak az igazgatótanács tagjai tolmács segítségével magyarázni kezdték, miért is jöttek. A törzsfőnök és a körülötte csoportosuló vének azonban élénken tiltakoztak az elvándorlás és területük eladása ellen. Erre a fehérek elkezdték kipakolni a gépből a magukkal hozott cikkeket, élelmiszereket, háztartási gépeket. Az indiánok ugyan megbámulták ezeket, de az álláspontjuk nem változott. Akkor elkezdték nekik kifejteni, milyen hatalmas életmódváltozás, milyen nagyszerű kulturális fejlődés várhat rájuk. Olyanok lehetnek, olyasmiket tehetnek, mint a fehér emberek! Még repülhetnek is a levegőben. Ennek illusztrálására felszállították a törzsfőnököt és a véneket a magánrepülőgépre, s néhány kört tettek velük az őserdő felett. A bennszülöttek szenvtelen arccal ülték végig a légi utazást. Amikor pedig leszállt a gép, a törzsfőnök fitymálóan ezt mondta: „Csak ennyi? Hát ez nem nagy valami! Erre a madarak, sőt még a koszos legyek és szúnyogok is képesek!”  

Milyen sokszor nagyra vagyunk, mi emberek, a teljesítményinkkel, építkezéseinkkel, technikai vívmányainkkal. Természetesen van ennek alapja, hiszen az emberi értelem, ügyesség, szervezőkészség valóban rendkívüli dolgokra képes. Azonban ha jól belegondolunk, mindez még mindig legföljebb szánalmas utánzása a természetben már évezredek óta jelenlévő csodáknak, szépségeknek, amelyekhez az embernek alkotó módon nincs semmi köze. Igen, Isten csodálatos világa, nagyszerű teremtményei messze fölözik az ember minden ügyességét, okosságát, kiváló képességét. Vajon miért nem figyelünk föl mégis sokszor ezekre a természeti csodákra? Azért, mert megszoktuk őket. Állandóan körülöttünk vannak, s ezért hétköznapivá váltak. Kicsinek, jelentéktelennek tűnnek.   

Jézus ilyen megszokott, hétköznapi, jelentéktelennek tűnő természeti képeket használ akkor, amikor Isten Országáról beszél. Nem a hatalom, az erőszak, a lenyűgöző emberi birodalmak képeit sorakoztatja föl. Nem hasonlítja Isten Országát a dicsőséges és hódító Római Birodalomhoz. Nem hasonlítja az egyiptomi piramisokhoz, vagy az alexandriai fároszhoz, egyetlen egyhez sem az ókori világ nagy emberi csodái közül. A földbe hullott magról beszél, amely kicsírázik és termést hoz. A mustármagról, amely kicsiny ugyan, de nagy fává terebélyesedik. A kovászról, amely megkeleszti a tésztát, stb. stb. Szokatlan képek a végtelen Istennel kapcsolatban!
Mennyire hajlamosak vagyunk, mi emberek ma is arra, hogy csak ott és abban lássuk meg Isten jelenlétét, működését, ahol és amiben természetfölötti események, lenyűgöző csodák, szokatlan, hatalmas jelenségek nyilvánulnak meg. Isten legyen lehengerlő! Legyen legyőzhetetlen, végtelenül erős és ellenállhatatlan! Az Ő országa pedig legyen hatalmas és dicsőséges, mindent és mindenkit maga alá gyűrő! Azonban Isten nem ezt a módszert választja: Ő kicsinek tűnik, visszafogottnak, művei sokszor jelentéktelennek, hétköznapinak. Azonban ez semmit nem von le abból az igazságból, hogy az Ő országa fog győzedelmeskedni, mindennél és mindenkinél hatalmasabbnak, erősebbnek, elpusztíthatatlannak, sőt örökkévalónak mutatkozni. Hány és hány győzhetetlennek tűnő emberi birodalom vált már semmivé! Mennyi lenyűgöző emberi alkotás vált porrá és hamuvá! A mező füve azonban még mindig zöldell, az elvetett mag kikel, előbújik a kis virág a legáthatolhatatlanabbnak tűnő betondzsungel közepén is. Isten egyszerű, megszokott, hétköznapi teremtményei tartósabbnak és erősebbnek mutatkoznak a nagy emberi építményeknél.  

Ne ijedjünk meg attól, hogy Isten olykor gyengének látszik, a jó ügye látszólag sokszor vesztésre áll! Isten Országa kicsiny és egyszerű bár, de legyőzhetetlen, eltaposhatatlan, és végül mindenképp diadalt arat!  

Dr. Finta József atya

Amire meghivatást kaptunk Barnabáshoz hasonlóan

Szent Barnabást apostolnak hívjuk, pedig az evangéliumok nem szólnak erről. Mégis apostol, mert a küldöttek közé tartozik, akit nem Jézus, hanem a Szentlélek választott ki. Az apostolok a Barnabás nevet adták neki, aminek jelentése: Vigasztalás fia.
„Derék férfi volt, telve Szentlélekkel és hittel” (ApCsel 11,24), aki különösen segitőkészségével tűnt ki.
Például szántóföldjét eladta, és annak árát az apostolokhoz vitte az egyházközség szegényeinek szánt adományként.
Barnabás a legjelentősebb misszionárius Pál apostol előtt és mellett. Nagy jelentősége abban is áll, hogy föllendítette a pogányok misszionálását. Elsősorban azzal, hogy Sault megtérése után elvitte a jeruzsálemi egyház vezető apostolaihoz, és ezzel Jézus evangéliumának legnagyobb hirdetőjét segítette munkája megkezdésében.

Barnabást joggal nevezzük a pogány népek apostolának. Ő volt az első, aki Antióchiában a pogányok megtérésében fölismerte Isten kegyelmének művét. Minden keresztény nemzedéknek megmutatta az igazi keresztény magatartást, amelyik készségesen válaszol Isten hívására. Azzal, hogy zsidó létére szívesen fogadta a pogányokat is, tanúsítja: a megváltás az egész világra kiterjed, és nem lehet feltételekhez kötni. Tanulhatunk tőle nagylelkű elfogulatlanságot. 

Barnabáshoz hasonlóan mi is arra vagyunk meghívva, hogy másokat erősítsünk és bátorítsunk. Kifejezetten pedig arra, hogy azok vigasztalására és épülésére legyünk, akik gyengébbek hitükben vagy éppen küzdelmes kihívásokkal néznek szembe.

Az Apostolok Cselekedetei olyan emberként ábrázolja Barnabást, mint akinek nagy örömet okozott Isten dicső kegyelmét embertársai életén látni, és ezért buzgón intette és bátorította őket arra, hogy megmaradván a hitben az Úrral járjanak.
Jól tesszük, ha mi is aktívan keressük annak lehetőségét, hogy támogassuk mindazokat, akik életüket Isten dicsőségére és tiszteletére akarják élni, akik hitük lenyomatát az egész életükön szeretnék hordozni. Barnabás abban is elöljáró példa számunkra, hogy miként lehetünk hozzá hasonlóan mi is nagylelkűek, mikor Isten mennyei királyságának gyarapodása a cél.

Milyen elhatározás született meg benned?

forrás: pozsonyikatolikusok.sk

Közreműködni abban, hogy mások is eljuthassanak az örök boldogságra

Június 09. – Évközi 10. vasárnap
Olv.: Ter 3,9-15; Zs 129; 2Kor 4,13 – 5,1;
Evangélium: Mk 3,20-35

Az evangéliumi részletben Jézus azzal igazolja önmagát, hogy ő Isten erejében és a mennyei Atya szándékának megfelelően harcol a világban uralkodó bűnös hatalmak ellenében. Majd arról ad tanítást, hogy azok tartoznak hozzá, azok az ő igazi rokonai, akik hozzá hasonlóan cselekszenek.
Jézusnak azért kell önmagát igazolnia, mert ellenfelei azzal vádolják, hogy sátáni erőkkel akarja legyőzni az emberi bűnök következményeiből fonódó bűnös szövevényt, amelyet a zsidók a megszemélyesítés eszközével élve a Belzebub, az ördögök fejedelme, a sátán vagy a tisztátalan lélek uralmának neveztek. Jézus logikus érvekkel visszautasítja ezt a vádat.
A meghasonlott és önmagát pusztító országról szóló példázatával a vád képtelenségére mutat rá: ő nem lehet a sátán embere, hiszen a sátán nem fog önmaga ellen támadni.
Az erős ember legyőzéséről szóló mondása Izajás próféta metaforájára utal, amelyben Isten az, aki legyőzi az erős, erőszakos embert, s elveszi tőle zsákmányát (vö. Iz 49,24–26). Ezzel az utalással azt fejezi ki, hogy ő a sátánnál is erősebb, Isten erejében tevékenykedik, aki el tudja venni a sátántól prédáját, azaz meg tudja szabadítani a bűn fogságában élő embereket. Ugyanezt a gondolatot erősíti meg az a mondása is, amely szerint a Szentlélek káromlásának bűne nem nyer bocsánatot soha. Ezzel arra utal, hogy ő Isten Lelkének erejében cselekszik, aki minden bűnt megbocsát, kivéve a Szentlélek káromlását, mert ez éppen a bűnbocsánat ajándékának visszautasításában áll.

Az igazi rokonairól szóló tanításában Jézus azt hangsúlyozza, hogy azok tartoznak hozzá, azok alkotják az ő igazi családját, akik hozzá hasonlóan cselekszenek, és a mennyei Atya akaratát teljesítve küzdenek a bűn ellen. Sémita módon fogalmazza meg tanítását: mérsékel valamilyen igazságot, illetve helyzetet, hogy ezáltal kiemelhessen egy másikat. Úgy tűnik, mintha megtagadná anyját, vér szerinti családját és rokonait. Valójában arra akar rámutatni, hogy van egy természetes családja, amely azonban beilleszthető egy másik, nagyobb közösségbe. S az üdvösség szempontjából ez az isteni család fontosabb, mint a vér szerinti rokonság. Isten családjába azok tartoznak, akik teljesítik az Ő akaratát.

Arra a kérdésre, hogy miben áll ez az akarat, a Biblia világosan megadja a választ: Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4; vö. Jn 6,39–40). Az Ő akaratát teljesíteni tehát annyi, mint közreműködni abban, hogy mások is eljuthassanak az örök boldogságra.

Az evangéliumi tanítás nekünk is szól. Nekünk is Jézushoz hasonlóan kell felvennünk a harcot a bűn ellen, és életvitelünkkel kell igazolnunk, hogy az ő rokonai vagyunk, az ő családjába tartozunk. Egyben kérjük a mennyei Atyát, adjon erőt, hogy életvitelünket látván az emberek felismerhessék, hogy nem csupán egy földi családhoz tartozunk, hanem elsősorban annak az isteni családnak a  tagjai vagyunk, amely azt hirdeti, hogy földi életünknek örök távlatai vannak, mert Isten örök boldogságot szánt minden jóakaratú embernek.

Turay Alfréd atya