Amire meghivatást kaptunk Barnabáshoz hasonlóan

Szent Barnabást apostolnak hívjuk, pedig az evangéliumok nem szólnak erről. Mégis apostol, mert a küldöttek közé tartozik, akit nem Jézus, hanem a Szentlélek választott ki. Az apostolok a Barnabás nevet adták neki, aminek jelentése: Vigasztalás fia.
„Derék férfi volt, telve Szentlélekkel és hittel” (ApCsel 11,24), aki különösen segitőkészségével tűnt ki.
Például szántóföldjét eladta, és annak árát az apostolokhoz vitte az egyházközség szegényeinek szánt adományként.
Barnabás a legjelentősebb misszionárius Pál apostol előtt és mellett. Nagy jelentősége abban is áll, hogy föllendítette a pogányok misszionálását. Elsősorban azzal, hogy Sault megtérése után elvitte a jeruzsálemi egyház vezető apostolaihoz, és ezzel Jézus evangéliumának legnagyobb hirdetőjét segítette munkája megkezdésében.

Barnabást joggal nevezzük a pogány népek apostolának. Ő volt az első, aki Antióchiában a pogányok megtérésében fölismerte Isten kegyelmének művét. Minden keresztény nemzedéknek megmutatta az igazi keresztény magatartást, amelyik készségesen válaszol Isten hívására. Azzal, hogy zsidó létére szívesen fogadta a pogányokat is, tanúsítja: a megváltás az egész világra kiterjed, és nem lehet feltételekhez kötni. Tanulhatunk tőle nagylelkű elfogulatlanságot. 

Barnabáshoz hasonlóan mi is arra vagyunk meghívva, hogy másokat erősítsünk és bátorítsunk. Kifejezetten pedig arra, hogy azok vigasztalására és épülésére legyünk, akik gyengébbek hitükben vagy éppen küzdelmes kihívásokkal néznek szembe.

Az Apostolok Cselekedetei olyan emberként ábrázolja Barnabást, mint akinek nagy örömet okozott Isten dicső kegyelmét embertársai életén látni, és ezért buzgón intette és bátorította őket arra, hogy megmaradván a hitben az Úrral járjanak.
Jól tesszük, ha mi is aktívan keressük annak lehetőségét, hogy támogassuk mindazokat, akik életüket Isten dicsőségére és tiszteletére akarják élni, akik hitük lenyomatát az egész életükön szeretnék hordozni. Barnabás abban is elöljáró példa számunkra, hogy miként lehetünk hozzá hasonlóan mi is nagylelkűek, mikor Isten mennyei királyságának gyarapodása a cél.

Milyen elhatározás született meg benned?

forrás: pozsonyikatolikusok.sk

Közreműködni abban, hogy mások is eljuthassanak az örök boldogságra

Június 09. – Évközi 10. vasárnap
Olv.: Ter 3,9-15; Zs 129; 2Kor 4,13 – 5,1;
Evangélium: Mk 3,20-35

Az evangéliumi részletben Jézus azzal igazolja önmagát, hogy ő Isten erejében és a mennyei Atya szándékának megfelelően harcol a világban uralkodó bűnös hatalmak ellenében. Majd arról ad tanítást, hogy azok tartoznak hozzá, azok az ő igazi rokonai, akik hozzá hasonlóan cselekszenek.
Jézusnak azért kell önmagát igazolnia, mert ellenfelei azzal vádolják, hogy sátáni erőkkel akarja legyőzni az emberi bűnök következményeiből fonódó bűnös szövevényt, amelyet a zsidók a megszemélyesítés eszközével élve a Belzebub, az ördögök fejedelme, a sátán vagy a tisztátalan lélek uralmának neveztek. Jézus logikus érvekkel visszautasítja ezt a vádat.
A meghasonlott és önmagát pusztító országról szóló példázatával a vád képtelenségére mutat rá: ő nem lehet a sátán embere, hiszen a sátán nem fog önmaga ellen támadni.
Az erős ember legyőzéséről szóló mondása Izajás próféta metaforájára utal, amelyben Isten az, aki legyőzi az erős, erőszakos embert, s elveszi tőle zsákmányát (vö. Iz 49,24–26). Ezzel az utalással azt fejezi ki, hogy ő a sátánnál is erősebb, Isten erejében tevékenykedik, aki el tudja venni a sátántól prédáját, azaz meg tudja szabadítani a bűn fogságában élő embereket. Ugyanezt a gondolatot erősíti meg az a mondása is, amely szerint a Szentlélek káromlásának bűne nem nyer bocsánatot soha. Ezzel arra utal, hogy ő Isten Lelkének erejében cselekszik, aki minden bűnt megbocsát, kivéve a Szentlélek káromlását, mert ez éppen a bűnbocsánat ajándékának visszautasításában áll.

Az igazi rokonairól szóló tanításában Jézus azt hangsúlyozza, hogy azok tartoznak hozzá, azok alkotják az ő igazi családját, akik hozzá hasonlóan cselekszenek, és a mennyei Atya akaratát teljesítve küzdenek a bűn ellen. Sémita módon fogalmazza meg tanítását: mérsékel valamilyen igazságot, illetve helyzetet, hogy ezáltal kiemelhessen egy másikat. Úgy tűnik, mintha megtagadná anyját, vér szerinti családját és rokonait. Valójában arra akar rámutatni, hogy van egy természetes családja, amely azonban beilleszthető egy másik, nagyobb közösségbe. S az üdvösség szempontjából ez az isteni család fontosabb, mint a vér szerinti rokonság. Isten családjába azok tartoznak, akik teljesítik az Ő akaratát.

Arra a kérdésre, hogy miben áll ez az akarat, a Biblia világosan megadja a választ: Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4; vö. Jn 6,39–40). Az Ő akaratát teljesíteni tehát annyi, mint közreműködni abban, hogy mások is eljuthassanak az örök boldogságra.

Az evangéliumi tanítás nekünk is szól. Nekünk is Jézushoz hasonlóan kell felvennünk a harcot a bűn ellen, és életvitelünkkel kell igazolnunk, hogy az ő rokonai vagyunk, az ő családjába tartozunk. Egyben kérjük a mennyei Atyát, adjon erőt, hogy életvitelünket látván az emberek felismerhessék, hogy nem csupán egy földi családhoz tartozunk, hanem elsősorban annak az isteni családnak a  tagjai vagyunk, amely azt hirdeti, hogy földi életünknek örök távlatai vannak, mert Isten örök boldogságot szánt minden jóakaratú embernek.

Turay Alfréd atya