Így kerülheted el a sértődéseket

Miért van az, hogy a legfejlettebbnek tartott faj, az ember képtelen úgy használni az egyik legizgalmasabb eszközét, a szóbeli közlést, hogy ne gabalyodjon bele értelmetlen konfliktusokba? Mindannyian ismerjük a helyzetet, amikor komolyan megbántjuk a másikat, aztán pedig vakarjuk a fejünket, hogy „Nem is úgy értettük”. Máskor pedig mi „szívunk mellre” valamit, és már előre halljuk a „Miért vesz mindent magára?” kommenteket. Hol lehet a hiba? Íme, egy elmélet, amivel lehet, hogy új alapokra építheted a viszonyaidat. Te „melyik füleddel” hallod meg a mondanivalóját?

Ismerős a helyzet?
A nagy nehezen összeállított, tökéletesnek gondolt szettel állunk a párunk előtt, mert szükségünk volna az elismerésére, ő pedig nemes egyszerűséggel közli velünk: „Ez a ruha nem áll jól”.

Friedemann Schulz von Thun német pszichológus arra kér minket, képzeljük el, hogy mindenkinek „négy füle van”, és bármit, amit mondunk neki, négyféleképpen foghat fel. Ez a felfogás határozza meg végül a saját élményünket a beszélgetést illetően, és ez dönti el, hogyan viszonyulnak hozzánk a többiek.

Ott állunk vélt vagy valós pompában, és „valamelyik fülünk” dominánsabb, mint a többi.

1, A „tárgyi” fülünk semmi egyebet nem társít a közléshez, egész egyszerűen tudomásul veszi a száraz tényt, hogy a másik fél szerint ez a ruha nem áll jól nekünk. Nem kezd el kattogni, kombinálni, nem hiú, és nem akar kompenzálni valamilyen epés beszólással a másik felszedett kilóiról. Ez a ruha nem áll jól. Pont.

2, Persze könnyen lehet, hogy inkább a „kapcsolati fül” élénkül fel, és magunkra vesszük, amit hallottunk. „Úristen, a párom kövérnek tart!” – indul el a belső pánik, és hirtelen minden megkérdőjeleződik a viszonyunkat illetően. Úgy érezhetjük, kibújt a szög a zsákból, nem vagyunk már annyira kívánatosak, a romantikus életünk hanyatlik, nem is lenne szabad elindulni otthonról ilyen testtel, és biztosan nincs az a ruha, ami feloldaná ezt a kínt. „Mindennek vége”. Ezen a ponton azt gondolhatjuk, bárcsak mindenki a „tárgyi fülét” hegyezné a mindennapok során, de a katasztrofális félreértések mellett elkerülnénk minden játékosságot, költészetet és humort is. Inkább ne állítsuk rangsorba a füleket, nézzük az egyéb lehetőségeket.

3, „Ez a ruha nem áll jól” – hangzik el a visszajelzés.
Mi pedig, ha lehet, nem roskadunk magunkba, hanem azon kezdünk gondolkodni, vajon min mehet keresztül a másik annak fényében, hogy ennyire elveszítette a kapcsolatát a divattal. Ha a közlő fél elemzésébe kezdünk, akkor az „önkifejező fül” élesedik ki, és talán arra jutunk, hogy a másik félnek borzasztó napja van, ezért semmihez sem tud pozitívan hozzáállni. Nyakában a szabadság előtti munkahelyi nyomás, a pihenést hallomásból sem ismeri, ezért ennyire negatív.

4, A sort az „utasító fül” zárja. Nem agyalunk a kapcsolatunkon, sem azon, mi a helyzet a másikkal, egész egyszerűen csak átöltözünk, hátha legközelebb pozitív visszajelzést kapunk tőle.

A négy fül ismerete önmagában is komoly fegyvertény.
Ha néha eljátszunk a gondolattal, hogy nem mindenkinek úgy forog a világ, mint nekünk, sokkal hatékonyabb kommunikátorok lehetünk, és képesek leszünk arra is, hogy kivédjük a konfliktusokat.
A következő szint mégsem a közléseink zabolázása, hanem annak felismerése, hogy nekünk melyik fülünk vált túlérzékennyé a jellemfejlődésünk során.

Persze mindenki használja mindegyik fülét, de mégis hajlunk valamelyik irányba
Ha állandóan megsértődünk, és minden pillanatban azt érezzük, hogy a baráti-, munkahelyi- vagy romantikus viszonyunk a tét, akkor a „kapcsolati fülünk” határozza meg az érzékelésünket. Ez a másik fél számára komoly kihívásokat és fáradalmat jelenthet. Megkaphatjuk a túlérzékeny jelzőt, mi leszünk azok, akikkel „nem lehet rendesen beszélni”.

A másik véglet, amikor szinte minden esetben analizálunk, és azt gondoljuk, érettebbek, bölcsebbek vagyunk csak azért, mert valójában a másik állapotáról van szó. Mi nem tehetünk semmiről, hiszen készen kaptuk a másik felet, aki csak az indulatai miatt beszél összevissza. Az első esetben azért nem fejlődünk, mert azt feltételezzük, minden rólunk szól, és nem vagyunk elég magabiztosak, az utóbbiban pedig az a veszély fenyeget, hogy végig sem gondoljuk annak a lehetőségét, hogy mi vagyunk a felelősek valamiért.

Az „utasító fül” ritkább eset. Talán a rokoni összejöveteleken minden szavunkra figyelő unokanővér példátlan tettrekészsége azonosítható be így, aki képtelen leülni, mert minden pillanatban azt lesi, kinek lehet hiányérzete. A „tárgyi fül” túlzott jelenléte pedig a túlságosan racionális, sorok közt olvasni képtelen embereknél érhető tetten, akik kellő szociális rutin hiányában nem értik a célzásokat.

Ha szeretnénk elkerülni a felesleges konfliktusokat, lássuk be, hogy ez az egész a saját identitásunkról szól, és sok munkával jár a „fülek kiegyensúlyozása”.

forrás: hwmn.hu/Szűcs Gergely

GYAKORLAT: Első lépésként próbáld beazonosítani saját típusodat, amikor valami olyat hallasz, ami bántja a füledet. A jutalom pedig egy kisimultabb idegrendszerű partner lesz, aki nem kap frászt tőled minden beszélgetés után.

Amire legjobban rászorulunk

December 08. – Advent II. vasárnapja
Olv.:  Bar 5,1-9; Zs 125; Fil 1,4-6.8-11;
Evangélium: Lk 3,1-6 

Egy édesapát, akinek sok gyermeke volt, megkérdeztek egy alkalommal: „Melyik gyermekedet szereted a legjobban?” Ő egy darabig gondolkodott, aztán így válaszolt: „A legkisebbet, amíg fel nem nő és önállóbb nem lesz. A legtávolabbit, amíg haza nem tér hozzánk. A beteget, amíg meg nem gyógyul. A legszegényebbet, amíg ki nem lábal az ínségből. A szomorút, amíg vigasztalásra nem talál.” A kérdező elcsodálkozott, hiszen nem ilyesféle válaszra számított. Azonban minél többet gondolkodott az apa szavain, annál inkább felismerte, hogy ez az egyetlen jó szülőhöz méltó válasz.  

Ha Istennek legtöbbször megnyilvánuló, a Bibliában legtöbbet felfedezhető tulajdonságát keressük, akkor bizonyára az irgalmasságot kellene megneveznünk. A mai kor emberének pedig – sokféle nyomorúsága és szörnyű bűnei miatt – semmire sincs nagyobb szüksége Isten részéről, mint éppen az irgalomra. Igen, talán soha nem volt szüksége a történelemben annyi embernek Isten irgalmasságára, és ugyanakkor az embereknek egymás felé tanúsított irgalmára, mint napjainkban. Talán furcsa, hogy éppen a mi korunkban, amikor oly széleskörűek az emberi szabadságjogok, olyan sokféle kényelmi cikk és fogyasztási eszköz árasztja el a piacokat, olyan fejlett a tudomány és a technika, éppen most már semmi más nem mentheti meg a világot és az emberiséget, csak az irgalom! Azt hihetnénk, hogy az ember minden korábbi lehetőségénél többet birtokol ma ahhoz, hogy saját maga megoldja a problémáit, hogy saját tudását, képességeit, gazdagságát felhasználva hatékonyan küzdjön a szegénység, a betegségek, a tudatlanság, az elvakult gonoszság és minden egyéb rossz ellen. Azt látjuk azonban, hogy mégsem tudunk megbirkózni mi emberek ezekkel a problémákkal, sőt, azok csak súlyosbodnak és egyre kiterjedtebbé válnak. A gazdagodás ellenére, sőt sokszor épp annak következményeképp sokan elszegényednek. A technikai haladás, a nagyszerű tudományos felfedezések nemcsak kényelmesebbé tették a világot, hanem veszélyeztetettebbé is, és rohamosan pusztítják a környezetet. A szabadságjogok kiharcolása után az inga nem állt meg, hanem átlendült a másik oldalra, és ma már tömegek követelnek maguknak olyan „szabadságot”, amit csak mások háttérbe szorítása, leigázása vagy éppen eltaposása lévén lehet megvalósítani. Nagyon is szükség van tehát az irgalomra, az együttérző és hatékony segítségre Isten részéről, mert „a rossz nem technikai probléma”, ellenáll a legfejlettebb eszközöknek is.  

Istenben olyan csodálatos, végtelenül szerető Atyát ismerhetünk meg a Szentírásból, mint a példában szereplő édesapa. Éppen azzal a gyermekével törődik legtöbbet, arra fordítja leginkább figyelmét és gondoskodását, aki a legjobban rászorul, akinek leginkább szüksége van a segítségre. Nem helyes kifejezés azt mondani Istenről, hogy ezt vagy azt a gyermekét „jobban szereti”, hiszen mindegyikünket végtelenül szeret. Azonban tény, hogy nem mindenkinek egyformán van szüksége a szeretetére. A Jó Pásztor az elveszett bárány nyomába indul, és nem azokat számolgatja csupán, akik még „megvannak”. Az orvos a betegekhez jött, és nem az egészségesekhez. Sokszor talán nehéz ezt megérteni annak, aki most éppen nem elveszett, nem beteg, nem törték még össze eléggé a bűnei. Azonban nem véletlenül figyelmeztet Szent Pál: „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék!”. Mindegyikünk kerülhet, és meggyőződésem szerint kerül is olyan helyzetbe, hogy csak az irgalmasság mentheti meg: az átlagosnál nagyobb odafigyelés, mélyebb szeretet, áldozatkészebb segítség. Ekkor tudjuk igazán megérteni Istent, aki kiemelten gondot visel az elesettekre.   

Jézus a bűnös, beteg világba érkezett Megváltóként, Szabadítóként. Ezt ünnepeljük karácsonykor, és azok várják talán leginkább Adventben a Megváltó érkezését, akik különösen is rászorulnak a szabadításra, valamilyen gyengeségben való gyámolításra. Azonban Jézus azzal, hogy emberré lett, nemcsak kézzelfogható tanúsága lett Isten irgalmának a megbocsátásaival, gyógyításaival, vigasztaló szavaival, hanem egyben arra is utat mutatott, hogy hogyan lehetünk mi, emberek Isten irgalmának eszközei. Az adventi időszak arra is nagyszerű lehetőséget nyújt, hogy a Megváltó, segítő Krisztusra várakozva mi magunk is érzékenyebbek, odafigyelőbbek legyünk embertársaink bajaira, szenvedéseire. A mi világunkra oly sajnálatosan jellemző közömbösség és rohanás közepette tudjunk megállni az elesettek mellett, legyen hozzájuk vigasztaló szavunk, segítő kezünk, megbocsátó szívünk!  

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa