Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!
Meghoztam a csütörtöki IRÁNYTŰ-t számodra, melynek az a feladata, hogy a heti küzdelmek közepette is a helyes úton tartson, és ne lankadj az Isten-keresésben!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!
Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!
IRÁNYTŰ:
„MÉLYSÉGEINK FELÉ” – Isten megtapasztalásának szempontjai, gyakorlatai
Gyorsuló világban élünk, mi magunk is egyre zaklatottabban. Ezért is szükséges odafigyelned önmagadra, az Istennel való kapcsolatodra. A jelenlét gyakori észlelése átalakulással járó út, saját mélységeid felé irányít, hogy megtapasztalhasd, Isten úgy szeret, amilyen vagy.
Erről szól az alábbi 13 részes sorozat!
4. rész: Vesd le álarcodat!
A jelenlétben való imádság megkezdése hasonlít a szentmise kezdetéhez: a Szentlélek indítására „összegyűjtjük” a szívünket és egész lényünket, tudatosan vagyunk jelen az Úr lakásában, ami mi magunk vagyunk és fölébresztjük a hitet, hogy belépjünk Annak jelenlétébe, aki vár ránk. Az összegyűjtés egyszerre jelent tudatosságot és az átengedettségre irányuló vágyat is.
Amikor a szívünk „összegyűjtéséről” beszélünk és a tudatosságot tartjuk szem előtt, akkor ezalatt egyrészt gondolkodásbeli-, másrészt cselekvésbeli tudatosságot értünk.
A gondolkodásbeli tudatosság azt jelenti, hogy tudatosítjuk magunkban, hogy a legfontosabb, amit tehetünk, hogy hisszük Isten bennünket átalakító, átváltoztató erejét, és azt, hogy ez az átalakító, átváltoztató tevékenység Isten szeretete által bennünk meg tud valósulni. Ez egy hitbeli kérdés, az erre vonatkozó hitnek a végiggondolása és a magunkban való megerősítése.
A másik eleme a cselekvésre vonatkozik, ami az Úr parancsából származik: Menj be a szobádba, zárd be az ajtót és így imádkozz a rejtekben. Ez a szoba mi magunk vagyunk, az ember. Hidd el tehát, hogy Isten át tud alakítani és tedd meg azt, hogy bemész, bezárkózol a saját szobádba, odafordulsz Istenhez önmagadon keresztül. A másik pedig az átengedettség, az átadottság, az odaadottság, ami gyakorlati értelemben azt jelenti, hogy oda kívánom adni magam Istennek, azaz el kívánom vonni magamat minden mástól, ami nem Isten. Ezért zárkóztam be a szobámba és ezért gondolok arra, hogy az alapvető célom most az, hogy Istennek adjam át magamat teljes egészében.
Ennek a belső összeszedettségnek van egy negatív és egy pozitív eleme is.
Negatív értelemben az önmagamról való elfelejtkezést jelenti, pozitív oldalról pedig azt a szilárd akaratot, elhatározást, hogy az akaratom, a gondolkodásom, a lelkem teljes egészében Istenre irányul, hogy úgy legyek önmagamban, hogy egyedül Isten számára legyek létező.
A jelenlét-ben van törekvés, szándék, akarat, de nincsen eredmény, siker és sikertelenség. Abban a pillanatban, amikor elkezdünk bármilyen eredményre fókuszálni, vagy egyáltalán azon gondolkodni, hogy sikerre vezetett-e a szívbéli szándékunk, akkor már biztosak lehetünk abban, hogy kiestünk a szemlélődő imádságból. A jelenlevő imádság egyetlen célja Isten szeretetének a szelíd, elfogadó szemlélése, valójában találkozás Istennel.
Isten előtt nem lehetünk máshogy, csak álarc nélkül.
Persze ezt nem mindig tudatosítjuk magunkban. Valamikor ugyan eljutunk odáig, hogy talán még azt is megkérdezzük magunktól, hogy: ”Álarc? Nekem? Milyen álarcom lenne, én őszinte ember vagyok?”
Ezzel az önbecsapással csak ideig, óráig élhetünk, mert ez olyan feszültséget okoz, hogy ezt a terhet úgysem tudjuk elhordozni, hacsak nem találunk ki újabb és újabb, mindenféle földi eszközöket arra, hogy elnyomjuk ezt a feszültséget. Igen, így élünk, vagy – és a szemlélődő imádságban erre hívjuk és erre bátorítjuk egymást – álljunk oda Isten elé minden álarcot levetve és bevallva az alkalmatlanságunkat, a rászorultságunkat, a gyengeségünket. Nem hivalkodva ezzel, nem provokálva az Úristent, egyszerűen csak tudomásul véve, hogy én ilyen vagyok Uram és hálás vagyok, hogy Te így is szeretsz és elfogadsz engem.
Emiatt a gyötrő, igaz önvallomás miatt van az, hogy az imádság, a jelenlét mindig egy picit önismeret is. Ráébredünk, elismerjük és aztán megvalljuk azt, hogy álarcaink vannak, amiket szeretnénk levenni. Ez azt is jelenti, hogy számot vetettünk azzal, hogy milyen álarcaink is vannak, és akkor bizony akarva-akaratlanul is kicsit közelebb kerülünk saját magunkhoz. Ezért van az, hogy a tiszta ima a mentális egészséget is elősegítő folyamattá alakulhat. Hangsúlyozom, hogy ez azonban egy lehetséges mellékszál, mellék-adomány vagy ajándék, semmiféleképpen nem célja az imádságnak, de számolhatunk vele.
(Zakariás, bencés szerzetes)
GYAKORLAT:
A következő héten próbáld az imádságaidban levenni az álarcaidat! Valld be az alkalmatlanságodat, a rászorultságodat, a gyengeségedet, de nem hivalkodva ezzel, nem provokálva az Úristent, és nem is mérgelődve, hogy miért vagy olyan, amilyen. Csendesen tedd Isten kezébe egész önmagadat! Legyél csendben ebben az állapotban, és adj hálát, hogy az Úr elfogad és szeret téged!
Bízom benne, hogy nagy béke és megnyugvás lesz a termése ennek az imaidődnek! De ha nem úgy alakul, az sem baj.
Így küzdheted le az ítélkezésedet!
nlc.hu
GYAKORLAT: Határozd el, hogy adventben törekszel arra, hogy ne ítélkezz, ne mondj még magadban se véleményt a másikról, a másról!
Mint egy jó iránytű
“C” ÉV
December 01. – Advent 1. vasárnapja
Olv.: Jer 33,14-16; Zs 24; 1Tessz 3,12 – 4,2;
Evangélium: Lk 21,25-28.34-36
A munkába temetkezett édesapa egyszer egyedül maradt otthon három rosszcsont gyermekével. A gyerekek állandóan rajta lógtak, mindig volt valami kérdeznivalójuk, hangoskodni valójuk, sehogyan sem engedték dolgozni. Az apa egyre idegesebb lett. Végül hirtelen megakadt a szeme az asztalra dobott újságokon, s az egyik újság dupla oldalán megpillantott egy nagyméretű, színes világtérképet. Ollót ragadott. s az egyes országok határai mentén felvágta a világtérképet. Összekeverte a darabkákat, majd a gyerekek elé szórta, s azt mondta: „Tanultatok már a földrészekről és országokról! Most hát rakjátok ki a térképet, keressétek meg minden egyes országnak a helyét, s addig ne is lássalak benneteket, amíg ezzel készen nem vagytok!” Azzal visszavonult a dolgozószobájába, s folytatta a megkezdett munkát. Nem sokáig! A gyerekek 20 perc múlva ott voltak a pontosan kirakott térképpel. Az apa annyira elcsodálkozott a teljesítményükön, hogy még bosszankodni is elfelejtett. „Ezt meg aztán hogy csináltátok?” – kérdezte leesett állal. A legidősebb fiú válaszolt. „Tudod, az országokkal nemigen tudtunk mit kezdeni, az túl bonyolult volt. Azonban észrevettük, hogy az újságlap hátoldalán egy ember van. Mi inkább összeállítottuk az embert egy kartonlapon, aztán ráfordítottuk erre a másik kartonra. Miután az embert pontosan összeraktuk, a világ magától rendbejött.”
Hányszor és hányszor panaszkodunk, hogy mekkora káosz, összevisszaság van a világban! Kaotikus a politikai rendszer, a gazdasági élet! Katasztrófa a közlekedés, összeomlás szélén az egészségügy, szétesnek a családok stb.stb. Mindig a „világ” a hibás, vagy a „politika”, vagy a „rendszer”. Pedig ez a nagy szétcsúszottság alapvetően az ember rendezetlensége miatt van. Ha az egyes emberekben minden a helyére kerülne, akkor a világ „magától” rendbe jönne. A Biblia első mondatai úgy írják le a teremtést, mint rendcsinálást a káoszból: Isten rendezett világot alkot a „tohuva-bohu”-ból. A teremtett világban pedig minden jó, minden a helyén van egészen addig, amíg az ember el nem követi a bűnt. A bűn következményeinek elharapódzása miatt szűnik meg a világ „édenkert” lenni. Minél inkább szétcsúszik az ember, annál inkább válnak élhetetlenné a mindennapok az élet egyre több területén.
Isten, a Teremtő Atya azonban nem nyugszik bele ebbe a rendezetlenségbe! Újra rendet akar alkotni a káoszból. Ezért küldi el az ember megváltására egyszülött Fiát, aki emberré lesz. A Messiás azért jön, hogy az embert tegye rendbe: nem a politikai életet, bármilyen sokan várják ezt Tőle. Nem a gazdasági életet, bármennyire is királlyá akarja tenni a tömeg a csodálatos kenyérszaporítás után. Jézus a gyökerénél ragadja meg a problémát: az embert akarja visszavezetni önmagához és Istenhez, igazi céljához, rendeltetéséhez. Miben is áll az ember rendezettsége? Abban, hogy értékrendjében az első helyet az örök boldogság foglalja el. Az üdvösség legfőbb céljának rendel alá minden mást, s ennek a célnak a vonzásában építi bele a többi értéket, a többi célt a mindennapjaiba.
Az „üdvösség” szó alapvető jelentése: egészség. Az egészség alatt azonban nemcsak a testi életünk betegségtől való mentességét értjük, hanem az egész ember teljes boldogságát: vagyis az örökkévalóságot, a halál utáni életet is. Erről az „egészségről” feledkezett meg korunk embere: az örök élet távlatáról, a teremtő és üdvözítő Istennel való kapcsolatról. Márpedig enélkül, csak a földi életre és annak értékeire fókuszálva az ember végzetesen összekavarodik. Megpróbálja megtalálni a boldogságát pusztán evilági határok közé zárva, ami egy teljesen hiábavaló, kudarcra ítélt kísérlet. Erről beszél Jézus nagyon is érzékletes képekkel illusztrálva Advent I. vasárnapjának evangéliumában. Kozmikus összeomlás, a múlandó világ végének szinte elrémisztő bemutatása. Jézus azonban ezzel nem ijesztgetni akar, egyszerűen elmondja, ami elkerülhetetlen: véget ér mindaz, ami véges! Ha pedig olyan dolgokhoz tapad a szívünk, amik múlandók, akkor felborul az értékrendünk, s egyre inkább eltávolodunk mindattól, ami igazán a boldogságunkat szolgálná: az Isten és az emberek iránti szeretet konkrét tetteitől, megnyilvánulásaitól.
Jézus azért lépett be az emberi történelembe, hogy saját példájával mutassa meg, mit is tesz, hogyan is él az az ember, akiben még nem romlott el az iránytű, aki még a legfőbb és örök cél felé tart. Óv bennünket attól, hogy „elnehezüljön a szívünk”, hogy lefelé húzzanak az anyagi világ véges eszközei. Csak a szükséges és elégséges mértékben törődjünk a fogyasztási javakkal, ne engedjük, hogy eluralkodjanak rajtunk! Ne vegye el minden időnket ezek termelése és élvezete!
Szánjunk időt az imádságra, a felebarátaink szolgálatára, kapcsolataink ápolására! Ha az Adventi időszakban jobban tudunk figyelni ezekre, s kevésbé állunk bele a felgyorsult világ száguldó mókuskerekébe, meg fogjuk tapasztalni, hogy egyre inkább helyére kerül az életünk. Ha már legalább magunkon tudunk változtatni, ha már a mi életünk kicsit rendeződik, akkor egy picivel a világ is jobb lesz, szebb lesz általunk!
Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa