1. A puszta értelme

Szerző: Vereb István | 2025.márc.hét | Egyéb kategória

Téma: Miért kell nekünk „pusztai” időszakokat megélnünk?

Az első szakasz 4 napja (része) a puszta két arcát mutatja be neked.

A cél, hogy résztvevőként felismerd, a pusztai időszakok életed elkerülhetetlen részei, és megértsd, hogy ezek egyszerre hordozzák a nehézségeket és a lehetőségeket is.
Isten áldását kívánom a lelki edzőtáborodon!

ITT TALÁLOD AZ ANYAGOKAT:

Kattints a megfelelő fülekre!

Olvasd el a Szentírásból

Ezekiel 16,4, továbbá a MTörv 8,2-6;14-18

Amikor a Szentírásban szó esik a pusztáról, valójában nem a homoksivatagot kell rajta érteni, a megfelelő héber szó inkább elhagyatottságot, magányt, kietlenséget jelent. A puszta az a hely, ahol az ember nem élvezi azt a védettséget és meghittséget, amelyet a közösség nyújt, hanem ki van szolgáltatva a természet erőinek és a különféle veszedelmeknek. Ezért képzelte úgy az ószövetségi ember, hogy a pusztát démonok és ártó szellemek népesítik be.

A puszta az a hely, ahol az ember a maga kicsiségére és tehetetlenségére van utalva. A pusztát a gonosz lakja meg a halál. S földrajzi értelemben véve a puszta még ma is ilyen hely. Mindenütt föllelhetők a halál nyomai. Tevék, bárányok és kecskék kifehéredett csontjai, a tömérdek autóroncs, amely bizonyság arra, hogy sokaknak félbe kellett az útjukat szakítani, nem jutottak el oda, ahova igyekeztek. De épp ezért lehet a puszta, mint a gonosz és a halál birodalma, létünk azon dimenziójának kifejezője, amelyben magunkra maradunk, elhagyatottak vagyunk és védtelenek, ki vagyunk téve mindenféle veszedelemnek. Így a puszta egyszersmind „ikon” is – mutatja, hogy vannak az életünkben pillanatok és helyzetek, amikor ránk nehezedik semmiségünk tudata, s magát a halált ízlelgetjük.

De paradoxon módon a Szentírás tanúsága szerint éppen a puszta, éppen a kietlenségnek, a kiszolgáltatottságnak, az elhagyatottságnak, a magánynak és a halálnak a földje az a hely, ahol a választott népnek meg kellett születnie. A pusztában – amikor Egyiptom rabszolgaságot jelentő húsos fazekait elhagyta és az Ígéret Földje felé tartott – lett Izrael Isten népévé. A pusztában kezdődik tehát az új élet, a halál árnyékában, de ez az új élet az Istentől van. Mert a maga erejéből nem tud Izrael életre találni, és arra sem képes, hogy a pusztulás és a halál földjén az életet megőrizze. Nincs esélye a fennmaradásra. A pusztában az élet csak adomány lehet és ajándék.

Ezt különösen Ezekiel próféta írta le nagyon érzékletesen, abban a részben, amelyben Izrael „születésének” történetét használta föl hasonlatul: „Születésedkor, azon a napon, amikor a világra jöttél, nem vágták el a köldökzsinórodat, nem mostak meg vízzel és nem tisztítottak meg, sóval sem dörzsöltek be, és nem takartak pólyába. Senki sem hajolt föléd gyöngéden, hogy irántad való szánalomból ezek közül valamit is megtegyen veled. Már születésed napján utáltak, és kitettek a nyílt mezőre. Elmentem melletted, és láttam, hogy véredben vergődsz. Ezt mondtam neked, amikor véredben voltál: Maradj életben, és növekedj, mint a mezők virága! S fejlődésnek indultál, felnőttél, és eljutottál az érettség koráig. Kebled kifejlődött, és hajzatod dús lett. De teljesen ruhátlan voltál. Akkor elmentem melletted, és megláttalak. Elérkezett az idő, a szerelem ideje. Rád terítettem köntösömet, és befödtem mezítelenségedet. Megesküdtem, és szövetséget kötöttem veled – mondja az Úr, az Isten, és az enyém lettél… Hírnevet szereztél a népek körében szépségeddel, mert tökéletes voltál amiatt a pompa miatt, amibe öltöztettelek – mondja az Úr, az Isten” (Ez 16,4).

Tehát épp a pusztában támaszt az Isten életet, az elhagyatottságban hoz létre közösséget, és a magányosság földjén köti meg népével a szeretet szövetségét. Ozeás próféta szerint is: azért vezette Isten a pusztába a népét, hogy ott zavartalanul szeresse. A pusztában az ember mindent, de mindent Istentől kap; és Isten jelenti a biztonságot és a meghittséget is. Így a puszta az Istennel való találkozás színhelyévé lesz, ahol bizalom támad, és remény ébred. Ezért van az, hogy a zsoltáros a veszedelem idején, ellenségtől körülvéve is így tud imádkozni:

„Félelem és aggódás kerít hatalmába, és borzalom tölt el.
Így szólok: «Bárcsak szárnyam volna, mint a galambnak, akkor elrepülnék, és megnyugodnék.»
Igen, szeretnék elfutni messze innét,
kedvem szerint a pusztában laknék.
Sietve kerestem a vihartól, széltől védett menedéket.” (Zsolt 55,6)

Tehát a „félelmetes puszta” menedék lett. Az Isten nyújtotta védettségnek és meghittségnek, az Istennel való közösségnek a helye, ahol a halálból új, igazi élet támad. A puszta: Janus-arc.
Csakhogy Izrael nem nőtt még eléggé föl ahhoz, hogy a pusztában az élő és éltető Istennel való találkozás színhelyét lássa. Mert az Istennel való találkozás az ember szabadon kimondott igenjét föltételezi, hitet és engedelmességet, viszontszeretetet és odaadást kíván. Így a puszta a döntés és a próbatétel helyévé válik. Az embernek épp itt a pusztában kell elhatároznia, hogy válaszol Istennek, és hagyja, hogy „nevelje” és vezesse. Ezért figyelmeztet a Második Törvénykönyv: „Gondolj az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven éven át vezetett a pusztában, hogy megalázzon, próbára tegyen, megvizsgálja a szívedet, vajon megtartod-e majd parancsait vagy sem. Megalázott, és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, sokkal inkább azzal, ami az Úr szájából jön. Negyven esztendeig nem kopott le rólad a ruha, és nem dagadt meg a lábad. Ismerd el szívedben, hogy az Úr, a te Istened úgy nevelt, ahogy az ember a fiát neveli. Tartsd meg tehát az Úrnak, a te Istenednek a parancsait: járj az ő útjain, és féld… Ne felejtsd el az Urat, a te Istenedet, aki kihozott Egyiptom földjéről, a szolgaság házából; átvezetett a mérges kígyók és skorpiók lakta nagy és félelmetes pusztán, meg a víztelen sivatagon, aki a kősziklából vizet fakasztott neked, a pusztában pedig mannával táplált, amelyet atyáid sem ismertek, hogy így megalázzon, és próbára tegyen, végül azonban jóra fordíthassa sorod. Nehogy azt gondold akkor magadban: saját erőmből s kezem munkájával teremtettem meg ezt a jólétet. Gondolj az Úrra, a te Istenedre, arra, hogy ő adta az erőt a jólét megteremtéséhez” (MTörv 8,2-6;14-18).

Az embernek tehát ki kell a pusztában állnia a próbát, s el kell döntenie: elfogadja-e, hogy mindenben és mindenestül Istentől függ. Vagy saját magát is beleértve mindent önmagának, a saját erejének akar-e tulajdonítani. Maga akar-e az életéről gondoskodni, vagy Istenre bízza-e magát, hogy nevelje és vezesse? Ha megtapasztalja életében a „pusztát”, akkor maga akar-e vele megbirkózni, vagy hajlandó-e épp ebben a helyzetben találkozni az élő Istennel? Így a puszta megtapasztalásakor mindent megkérdőjelezünk. Itt dönteni, választani kell!

(Forrás: Gisbert Greshake: Helytállás a pusztában)

Víz után kiált

A kiaszott, fölrepedezett puszta víz után kiált. Csak egy kis elnyomorodott bokor szeretné az izzó nap hevét kiállni a szárazságban. Alig látszik, tüskékkel védekezik, s kevéssel beéri. Ha vízhez jut, kivirul, ahogy körülötte a puszta is életre kel: növényzete fölébred a kiaszottság álmából. Addig ki kell tartani. „Utánad szomjazik a lelkem, érted sóvárog a testem, mint száraz, tikkadt, kiaszott föld” (Zsolt 63,3). Egyetlen fa a sziklás, kietlen vidék végtelenjében. Legalább 25 km-es körzetben ez az egyetlen nagyobb növény. Hogy került ide, s hogy tudott ezen az egyébként teljesen terméketlen, kopár vidéken életben maradni? Szembe kell szállnia a széllel és a homokkal, a hőséggel és a szárazsággal. A léte valóságos csoda – az élet csodája, amely mindennek ellenére élni akar. S az Isten az, aki a pusztában is, sőt épp a pusztában mondja: „Maradj életben!” (Ez 16,6kk.)

Ha a pusztában két szerzetes találkozik, nem azt kérdezik egymástól, hogy „hol laksz?”, hanem „hol harcolsz?”. Pusztában élni annyit jelent, mint harcolni. Ebben a harcban Istent megtalálni és mellette kitartani. „Nem engedlek el, míg meg nem áldasz!” (Ter 32,27).

Reggeli elmélkedés

Miért szükségesek életünkben a pusztai időszakok?

A pusztaságot senki sem választaná önként. Mégis, életünk legértékesebb tanításait gyakran ezekben a sivatagos időszakokban kapjuk. Ahogy a természetben a sivatagi növények különleges képességeket fejlesztenek ki a túléléshez, úgy bennünk is különleges erények születnek a szárazság idején.

Gondoljunk csak a borkészítésre. A legkiválóbb borok gyakran olyan szőlőből készülnek, melyek mostoha körülmények között nőttek. A vízhiány, a kőzetgazdag talaj arra kényszeríti a szőlőtőkét, hogy gyökereit mélyebbre bocsássa, küzdjön az életben maradásért. Éppen ez a küzdelem adja a szőlőszemeknek azt a koncentrált ízt, amit később a palackban csodálunk. Mi emberek is hasonlóan működünk – a kényelem ritkán késztet minket arra, hogy mélyebbre ássunk, akár magunkban, akár Istenben.

A pusztaság kiüresít. Elveszi azt, amire támaszkodtunk, kihúzza lábunk alól a megszokott talajt.

Amikor elveszítjük biztonságérzetünket, egészségünket, kapcsolatainkat vagy bizonyosságunkat, mintha a lélek összes bútorozása eltűnne egy nagy költöztetés során. Marad az üres szoba. De az üresség sohasem pusztán hiány – egyúttal hely is, ami megtelhet valami újjal.

Amikor az életünket sújtó viharok letépik rólunk a díszeket és az álarcokat, akkor kerülünk szembe önmagunk igazi arcával. Eltűnnek a szerepek, amiket játszunk, szertefoszlanak az illúziók, melyekbe burkolóztunk. A pusztaság kíméletlen őszintesége felszínre hozza mindazt, ami igaz, mindazt, ami hamis bennünk.

A sivatagi vándorlás alatt Izrael népe szembesült félelmeivel, hitetlenségével és lázadásával, de ugyanígy Isten hűségével is. Nem véletlen, hogy a Biblia legnagyobb alakjai – Mózes, Illés, Keresztelő János, sőt maga Jézus is – átmentek a pusztai tapasztalaton. Egyikük sem ugyanaz az emberként tért vissza, mint aki bement.

A pusztaság megtanít a lényeg megkülönböztetésére.

Ahogy a sivatagban vándorló számára egyértelművé válik, mi nélkülözhetetlen a túléléshez és mi csupán fölösleges teher, úgy a lelki pusztaság is ráébreszti az embert, mi az, ami valóban számít. A pusztaságban lehull minden fölösleg és marad a tiszta, nyers valóság.

A csend és a magány, amit gyakran a pusztában tapasztalunk meg, alkalmat ad arra, hogy meghallhassuk Isten halk és szelíd hangját, ami a mindennapi élet zajában elveszne. Mint amikor az éjszakai égbolton csillagok millióit láthatjuk, melyeket a városi fények mellett soha nem vehetnénk észre.

Gyermekkorunkban a nehézségek ellen lázadtunk, felnőttként azonban megértjük, hogy az izmaink csak ellenállással szemben erősödnek. A lelki pusztaságban megtanuljuk a kitartás, a türelem és a remény erényeit, melyek nem fejlődhetnek ki a kényelem és biztonság időszakaiban.

A pusztai időszakok előkészítenek valamire, ami még csak ezután jön.

Isten gyakran a pusztában készíti fel szolgáit a küldetésükre. Józseftől kezdve, aki börtönben töltötte felkészülését, Dávidig, aki a pusztában tanulta az uralkodást, a megüresedés helye mindig a felkészítés helye is.

Végül, a pusztaság megtanít arra, hogy bár magunk erejéből nem találunk kiutat, Isten mindig utat készít.

Mint ahogy a sivatagban nem tehetünk mást, mint hogy követjük a csillagokat vagy a felhőoszlopot, a lelki sivatagban is megtanuljuk teljesen Istenre bízni magunkat. Így válnak legkeserűbb próbatételeink legnagyobb áldásainkká, mert éppen ezeken keresztül mélyül el istenkapcsolatunk olyan szintre, amelyet másképpen soha nem érhetnénk el.

Reggeli gyakorlat

Reggeli „pusztai csendesség”: Kezdd a napot 5 perc teljes csenddel – se zene, se telefon, se beszéd. Engedd meg magadnak, hogy csak legyél, különösebb elvárások nélkül.

Urunk, köszönjük, hogy hívtál minket a csend pusztájába. Segíts ma félretenni a mindennapok zaját és rohanását, hogy lelkünk meghallhassa a Te hangodat. Oltalmazz minket a csüggedéstől, és add, hogy lelkünk szomját egyedül Te olthasd – ahogyan a szomjazó vándor is forrásra talál a sivatagban. Ámen.

Beleborzongtam a csendbe

Sziffer Péter, a „parpar” kézműves termékek gyártója, hányatott gyermekkort tudhat maga mögött. Fiatalon seftelt, hogy megéljen. Bejárta Izraelt, Amerikát, Indiát, Egyiptomot, Japánt és Ázsia több országát. Sokszor pillanatról pillanatra élt. Egy alkalommal a Sínai-hegyen járt, amikor egyszerre érezte a megsemmisülést és az újjászületést. Így vall erről:

“A Sínai-hegyen megrendítő élményben részesültem. Igen mély élményeket szereztem itt. Ma már nem, de akkoriban igen érintetlen közeg volt a maga kősivatagával, az ott élő beduinokkal az a vidék. Ez már adott egyfajta alaprezgést az egész környéknek. A Sínai-félszigetről terveztem eljutni Kairóba. Mindenképpen meg akartam nézni azt a helyet, ahonnan Mózes lehozta a kőtáblákat. Elutaztam busszal egy kis településre, és ott kérdeztem az embereket, hol van konkrétan ez a hely. Mutatták a hegyet és az utat is, amin fel lehetett menni.

Elindultam egymagam, miközben már ment le a nap. Amikor felértem, összegyűjtöttem a talált fadarabokat és tüzet gyújtottam. Körülöttem csend volt. A naplementével, a besötétedéssel a csend olyan szinten rám ült, hogy szinte beleborzongtam. Soha életemben, sehol nem tapasztaltam meg ezt a csendet, csak itt. Megszűnt minden körülöttem. Ráébredtem, hogy vagyok is, meg nem is. Ebből az állapotból az billentett ki, amikor megmozdultam.”

Elmélkedés

Nem vagy egyedül az úton!

Talán ismerős érzés számodra is, amikor a lelked száraznak és üresnek tűnik, mintha egyedül bolyonganál a végtelen homokdűnék között. Ilyenkor imádságaid erőtlenek, Isten közelségét pedig alig érzed. Minden hívő ember életében előfordulnak ilyen időszakok – ezeket nevezzük lelki pusztának. Lehet, hogy egy nehéz élethelyzet, veszteség vagy épp a megszokott rutinok kiüresedése vezet ide. Bármilyen okból is kerülj a pusztába, fontos tudnod: nem véletlenül vagy ott. Isten engedélyével és tervével történik mindez, még ha jelenleg nehéz is ezt elfogadnod. A puszta csendje nem az Isten távollétének a jele, hanem egy különleges meghívás arra, hogy közelebb kerülj hozzá, mint eddig bármikor.

A Biblia tele van „pusztai történetekkel”. Gondoljunk csak Izráel népére: miután Isten csodálatos módon kiszabadította őket Egyiptomból, nem azonnal a tejjel-mézzel folyó Kánaánba jutottak, hanem először negyven évig a pusztában vándoroltak. Ez nem volt könnyű időszak – gyakran szenvedtek szomjúságtól és éhségtől, és sokszor zúgolódtak is. Mégis, a pusztában kapta meg a nép a Tízparancsolatot, ott tanulta meg napról napra, hogy mannán éljen, és ott tapasztalta meg Isten folyamatos jelenlétét a felhő- és tűzoszlop formájában. Isten a pusztában formálta őket népévé. Ugyanígy van ez velünk is: a lelki szárazság idején Isten a szívünket készíti fel valamire. Lehetőséget ad, hogy felismerjük, mi van a szívünkben – mennyire bízunk benne, és mi az, ami még akadályoz a vele való kapcsolatban.

A puszta nemcsak próbatétel, hanem találkozás helye is. A csend és visszavonultság felszínre hozza legmélyebb vágyainkat és félelmeinket. Isten ebben a csendben szólni akar hozzánk.

Emlékezz: Illés próféta is egy pusztai barlangban hallotta meg az Úr hangját szelíd suttogás formájában, miután a hatalmas szél, földrengés és tűz elvonult (1Kir 19,11-13). Sokszor mi is ilyen szelíd, belső hang formájában találkozhatunk Istennel, amikor minden más zaj elcsendesül körülöttünk. Ehhez azonban szükség van arra, hogy hajlandóak legyünk időzni a pusztában. A mai rohanó világban tudatos döntést kell hoznunk a csend és magányos imaidő mellett. Nem könnyű szembenézni önmagunkkal a csendben, de éppen ott vár ránk Isten gyógyító és megerősítő jelenléte.

Képzeld el, hogy ez a 13 napos edzőtábor egy utazás, egy lelki expedíció. Te, mint egy zarándok, elindulsz a belső pusztaságba. Lehet, hogy már most is érzed a por szomjúságát vagy a nappal perzselő hőségét – jelképesen értve, talán türelmetlenség, félelem vagy üresség formájában.

De tudd, hogy nem vagy egyedül ezen az úton: Isten végig veled tart, még ha néha rejtőzködve is. Sőt, maga Jézus Krisztus járt előtted ezen az ösvényen – emlékezz, hogy nyilvános szolgálata előtt negyven napot töltött a pusztában.

Ha a saját Megváltónk is fontosnak tartotta a pusztai időszakot, nekünk sem kell félnünk tőle. Ő ismer minden kísértést és nehézséget, amivel szembenézel, és együtt érez veled.

Ma, a kurzus első napjának végén bátorítást kapsz: a puszta nem tart örökké, de a benne szerzett tapasztalatok örökre szólhatnak.

Gondolj a Ozeás könyvében olvasható ígéretre: Isten maga mondja, hogy kicsalogatja népét a pusztába, hogy szívükre beszéljen, és ott „az Ákór völgyét a reménység kapujává teszi” (Oz 2,17). Az Ákór völgye a baj és nyomorúság helye volt Izrael történetében, mégis a remény kapujává válhat Isten jelenlétében. Így lehet a te mostani nehéz időszakodból is a reménység forrása.

Engedd meg Istennek, hogy a lelked pusztájában új életet sarjasszon! Ahogy a sivatag is kivirágzik az eső nyomán, úgy fog a te lelked is megújulni, ha kitartasz és figyelsz az Úrra a csendben.

Esti gyakorlat(ok)

#1: Szánj időt rá, hogy átgondold és leírd egy naplóba vagy füzetbe, mit érzel most a lelki életedben. Van-e olyan területe az életednek, ami pusztaságnak tűnik – ahol szárazságot, ürességet tapasztalsz? Ne értékeld, csak figyeld meg őszintén ezeket az érzéseket és gondolatokat.

#2: Lapozz a Bibliádban Ozeás 2,14-17 szakaszhoz, és olvasd el lassan, elmélkedve. Képzeld el, hogy Isten személyesen neked mondja: „elvezetlek a pusztába, és szívedre beszélek”. Mit jelenthet ez számodra konkrétan? Írj le egy mondatot vagy imát válaszként Istennek.

#3: Zenés meditáció: Hallgasd meg az egyik csendes, Istenre hangoló éneket, mint például a „Mint szarvas hűs vízforrásra” kezdetű dicséret (Zsolt 42 inspirációjával), amely arról szól, mennyire vágyakozik a lelkünk Isten után. Hagyd, hogy a zene és a szöveg imádságként hasson a szívedre!

Konklúzió:

A puszta rákényszerít, hogy szembenézzünk önmagunkkal.
Megfoszt a fölöslegtől, hogy meglássuk, mi az igazán fontos.
Egyszerre lehet helye a szenvedésnek és az Istennel való mély találkozásnak.

Mikor élted meg úgy az életedet, mint egy pusztát?

Milyen érzések törtek rád ebben az időszakban?

Hétindító – 25.03.10.

Szerző: Vereb István | 2025.márc.csü | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

Ne veszítsd el magad, mert válasz vagy valakiknek

A titok, a csoda benned van! A nagyböjt szent idejében még inkább mint máskor. Felszínes csapongások, üres lötyögések helyett, magadba kell mélyedned, hogy felfedezd lelkedben rejlő értékeket. Merülj alá a csendben! Csodálatos érzés ott bent meghallani a verset, meglátni a festményt, a képletet, a megoldást, és szépen vázlatokat készítve, lassan világra szülni azt. Egy gondolat, mely nemcsak neked fontos, ott lent, belsődben kezd körvonalazódni, még csak dereng, de Te érzed, hogy belőled kikívánkozik. S mint a bányász a mély üregben, sötétben egyedül, dolgozol, megfogod, megfogalmazod, felszínre hozod, hogy megajándékozd vele a világot. Csodálatos érzés szülőanyja lenni egy igazi értéknek, egy szellemi kincsnek, melyben az emberek meghallgatott imáikra adott választ találnak.

Persze a gonosz szeretné elhitetni, hogy Te értéktelen vagy, meddő föld, üres puszta. Azt hazudja, hogy benned nincsenek igazgyöngyök, kár is lemerülnöd a hullámok alá, úgysem találsz ott önmagadban semmit. Azt mondja: szórakozz, légy vidám, élj a mának, magadnak, neked sem ad senki semmit ingyen! Ne hidd el neki, hazudik: Te Isten gyermeke vagy, felbontatlan levél, melyre a Teremtő az ő gyermekei iránti végtelen szeretetét írta, fogalmazta meg csodálatosan. Általad akarja tovább teremteni a világot az Isten, választ küldeni a sokakat gyötrő kérdésekre. Ne veszítsd el magad, mert válasz vagy valakiknek, sokaknak! Kicsinységed ne aggasszon, piciny ceruza heggyel írtak remekműveket!

Böjte Csaba testvér

Élethelyzetek – sorozat

Jobban bánik veled az élet, ha te is jobban bánsz vele…

Fél tíz volt. Biztos voltam benne, hogy lekésem a vonatomat, pedig aznap már nem indult több. Már a pályaudvarig is kínkeservesen jutottam ki, és még át kellett verekednem magamat a tömött Los Angeles-i Union pályaudvar kényelmesen slattyogó utasai között, akiknek bőven volt idejük a vonatuk indulásáig, így aztán ráértek. Amikor a vágány felé, a célegyenesbe kanyarodtam, újabb akadállyal találtam szemben magam. A lépcsőn egy férfi vánszorgott fölfelé annyi csomaggal, ami még egészséges embernek is sok egyszerre, nem hogy egy mozgássérültnek, merthogy az illető az volt. A bal karja élettelenül csüngött lefelé az oldalán, és a jobbat sem tudta tökéletesen használni. Az egyik lába befelé csavarodott. Egyenként rakta feljebb a csomagokat egy-egy lépcsőfokkal, és amikor eggyel végzett, mindig visszatért a következőért. Mire sikerült az összes táskát feljuttatni egyazon lépcsőfokra, kezdte elölről az egészet. Az ötödik lépcsőfoknál tartott a körülbelül húszból.

Rámordult egy hordárra, aki felajánlotta neki a szolgálatait, majd letorkolt egy utast is, aki segíteni akart neki. Láttam, hogy én is fölöslegesen próbálkoznék. Tiszteltem az önállóságra való törekvéséért, de eszem ágában sem volt miatta lekésni a vonatomat. Különösen nehéz hetet tudhattam a hátam mögött, és mindennél fontosabb volt számomra, hogy hazautazhassak. Kivártam hát a megfelelő pillanatot, keresztülléptem a csomagjain, felsiettem a lépcsőn és beszálltam a vonatba.

Azt terveztem, kényelmesen elnyújtózom és pihengetek. Két fiatal lány ült velem szemben. Rendkívül izgatottak, nagyon cserfesek és rettenetesen hangosak voltak. Elég volt egyetlen pillantást vetnem kimerült édesapjukra. Helyette egész úton a lányok csacsogását és nevetgélését hallgathatom majd. Azt hittem, ennél rosszabbra már nem számíthatok, de tévedtem. A lépcsőn látott férfi bebicegett a vagonba, mogorván odébb utasított, majd lehuppant a mellettem levő ülésre.

Miután közelebbről megnéztem, észrevettem, hogy nemcsak a végtagjai sérültek, hanem az arca is torz; mogorva grimaszba merevedett. Jellegzetesen olyan külseje volt, ami a kisgyerekeket nevetésre készteti vagy megijeszti. A lányokhoz kevesebb türelme volt, mint nekem. Két perc után rájuk mordult: „Vegyétek vissza a hangerőt!”

Új útitársam semminek sem tudott örülni. Minden alkalmat megragadott, hogy panaszkodjék a hőmérsékletre, a világításra, a lassú kiszolgálásra a jegypénztárnál, a zajos lánykákra (akik egyetlen szót sem szóltak, amióta letolta őket), az avas mogyoróra, amit a restiben vásárolt és a túl kicsi papírpoharakra, melyekbe nem fér elég víz ahhoz, hogy be tudja venni a gyógyszerét. Mindezek már elhangzottak, pedig még csak mintegy tizenöt perce indultunk el az állomásról.

Általában jó modorú ember vagyok, de ezúttal minden kedvesség kiveszett belőlem. Csak arra tudtam gondolni, milyen borzasztó, hogy éppen e mellé az ember mellé kényszerített a sors, akinek nemcsak a teste torz, de a lelke is. Miközben ott ültem és sajnáltam magamat, váratlanul megszólalt a lelkiismeretem. Talán ha szólnék hozzá pár kedves szót, ő is megváltoztatná a modorát, még az is lehet, hogy az egész élete átalakulna, gondoltam magamban. Fáradt voltam, ingerlékeny, és semmi kedvem nem volt hozzá, hogy kibújjak a némaság és az önsajnálat kényelmes csigaházából. Ezért aztán elnyomtam magamban a belső hangot, mely arra biztatott, hogy cselekedjek helyesen, barátkozzam az idegennel, és segítsek a bajba jutotton. Minél inkább igyekeztem azonban elnyomni magamban, annál hangosabban noszogatott. Bár korábban sosem láttam ezt az embert, mégis tudtam, hogy fájdalmai vannak, és beszélgetni szeretne valakivel. Mialatt én a dilemmámon töprengtem, valaki, aki kevesebbet foglalkozott önmagával, megelőzött.
Egy kedves, hamisítatlanul ártatlan hangot hallottam.

– Mondja, uram, mi baja van?

Az egyik szemközti kislány lépett fel úgy, ahogyan én nem tudtam. A férfinek nyilván nem először tették fel ezt a kérdést, és feltehetően mindenkinek ugyanúgy válaszolt. Elmondta, hogy van egy betegsége, melynek következtében az izmai nem működnek rendesen.

– Nem erre gondoltam, hanem, hogy miért olyan dühös mindenkire?

Az ember néhány pillanatig hallgatott, azután fojtott hangon felelt:

– Azt hiszem, az életre vagyok dühös. Rosszul bánt velem.

A kislány arcára értetlenség ült ki.

– Lehet, hogy jobban bánna magával az élet, ha maga is jobban bánna vele. Úgy értem, tudom, hogy beteg, de biztos vagyok benne, hogy azért így is sok mindennek örülhetne.

A férfi a kislány felé fordult. Így nem láttam az arcát, mégis tudtam, hogy harag nélkül nézett rá.

– Te még rettenetesen fiatal vagy ahhoz, hogy azt hidd, olyan sokat tudsz az életről.

Most a kislányon volt a sor, hogy elgondolkozzék. Némi szünet után azt felelte:

– Azt hiszem, sok mindent megtanultam róla, amikor a mamám felment a mennybe.

Ennél többet nem akart mondani. Elég volt ennyi. Megfelelt a férfinak.

Az utazás hátralevő része csendben telt, mivel a kislány elszunyókált, a férfi pedig abbahagyta a panaszkodást. Sosem fogom megtudni, milyen hatást tett rá a beszélgetés hosszú távon, de én úgy meghatódtam, hogy sokáig nem fogom elfelejteni. Az utóbbi időben kevésbé látom tragikusnak a problémáimat, sokkal többet mosolygok az emberekre, és értékelem a sok ajándékot, ami osztályrészemül jut. És tudják mi történt? Az élet mintha napról napra egy kicsivel jobban bánna velem.

David Murcott

GONDOLAT:
Gyakran hajlamosak vagyunk az önsajnálatra, a panaszkodásra, de egy kis kedvesség vagy őszinte érdeklődés mások iránt, képes megváltoztatni a légkört – nemcsak a környezetünkben, hanem bennünk is. A kislány tiszta és egyszerű bölcsessége rámutat arra, hogy ha nyitott szívvel fordulunk az élet felé, az is másként viszonozza majd ezt.

A saját boldogságunk kulcsa gyakran abban rejlik, hogy megtanuljuk észrevenni a jót még a nehézségek közepette is. Ha mi jobban bánunk az élettel, talán az élet is jobban fog bánni velünk.
Ezt fogjuk gyakorolni A PUSZTÁBAN című lelki edzőtáborban, melyre most itt jelentkezhetsz »

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

Iránytű – 25.03.06.

Szerző: Vereb István | 2025.márc.hét | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Meghoztam a csütörtöki IRÁNYTŰ-t számodra, melynek az a feladata, hogy a heti küzdelmek közepette is a helyes úton tartson, és ne lankadj az Isten-keresésben!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod!
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

IRÁNYTŰ:

„MEGPRÓBÁLTATÁSAIM IDEJÉN”

– iránymutatás a nehéz élethelyzetekhez Mustó Péter jezsuita atya gondolataival

Miért fordulhatsz Máriához és mit remélhetsz Tőle?

Vallásos környezetben felnőve arra tanítanak az imáink, hogy Máriához fordulhatunk, amikor szenvedünk, amikor bajba kerül az, akit szeretünk.

Te milyen okból szoktál Máriához fordulni?

„Oltalmad alá futunk, Istennek szent Anyja.”

„Most segíts meg, Mária, ó, irgalmas Szűzanya!
Keservét a búnak-bajnak eloszlatni van hatalmad.”

Azért tudunk Máriához fordulni, mert anya, akitől azt várjuk, hogy oltalmazzon, gondoskodjon rólunk, legyen mellettünk, szavak nélkül is értsen minket. Függetlenül attól, hogy a szülőanyánkhoz milyen kapcsolat fűz bennünket. S azért tudunk Máriához fordulni, mert ismeri a szenvedést.

Simeon megáldja Józsefet, Máriát, Jézust, és az anya szenvedésére mutat rá: a te lelkedet is tör járja át” (Lk 2,35). A középkori Mária-tiszteletből született Hétfájdalmú Szűz elnevezés jelzi, hogy Mária a szenvedés minden fajtáját ismeri. A szüléstől az elveszítés fájdalmáig. Látja szenvedni azt, akit szeret. Ott áll meggyalázott, szégyenbe jutott fia mellett. Kibírja, hogy tehetetlen. Kibírja, hogy nincs megoldása. Áll. Figyelmével a fiánál van. Szavak nélkül, csendben. Szótlanul is jelen van számára.

Voltál már olyan élethelyzetben, amikor tehetetlennek érezted magad? Lelki „pusztaságot” éltél meg? Mit tettél akkor? Kihez fordultál segítségért? Idézd fel magadban!

Aki meghal, ahhoz valami megkönnyebbülés is kapcsolódik. Megváltódott az agónia kínjától. Aki életben marad, aki gyászol, annak viselnie kell a magáramaradottságot, a veszteséget.

Sok nő ismeri azt a kívülről-belülről is érkező elvárást, hogy erős legyen, tudjon egyedül megállni a lábán. Ne szoruljon rá más segítségére. Tapasztalatból tudjuk, hogy ez végső soron nem megy. Tudunk erősek is lenni, mégis egymásra vagyunk utalva.

Mária iránt talán épp akkor ébred bizalom bennünk, amikor gyengék vagyunk, amikor nem csillogunk, nehezen mennek a dolgaink. Nem a sikereinkben, hanem a megpróbáltatásainkban fordulunk hozzá.

Azzal a reménnyel tekintünk rá, hogy ott tud állni mellettünk a szenvedésünkben. S amikor mi állunk szenvedő mellett, akkor Máriától tanulhatjuk a figyelmet, a belső tartást.

Jó azok mellett lenni, akiket éretté tett a szenvedés.

„Ne a szenvedés megszüntetését keresd, ne arra törekedj, hogy kevesebbet szenvedj, hanem arra, hogy a szenvedés ne változtasson téged rosszabbá.” (Simone Weil)
„Mária a legnagyobb vigasztalónk, mert tudja, mit jelent szenvedni, de mégis reménnyel tekint a jövőbe.” – Szent II. János Pál
„A szenvedés önmagában még nem formál, de ha megnyílunk Isten előtt, akkor a szenvedés tisztító tűzzé válhat, amely erősebbé és tisztábbá tesz.” – Simone Weil
„A kereszt nem a vég, hanem a kapu. A szenvedés nem céltalan, hanem az újjászületés lehetősége.” – Chiara Lubich
„Aki szenved, az közelebb kerül Istenhez, ha megtanul szeretni a fájdalmon keresztül.” – Teréz anya
„Ne félj, mert én veled vagyok, ne aggódj, mert én vagyok a te Istened. Megerősítlek, meg is segítlek, sőt, győzedelmes jobbommal támogatlak.” – Iz 41,10

Önmagában a megpróbáltatás senkit nem tesz rosszá vagy jóvá.

A megpróbáltatáshoz való viszonyulásunk formál át, változtat meg.

Vannak emberek, akik az életben rájuk mért szenvedést nem tudják elfogadni. Belekeserednek. A tiltakozás nem múlik, a harag nem oldódik bennük.
A szenvedés nem tesz minket szükségszerűen rosszabbá. Ha nem panaszkodva, megkeményedve, hanem méltósággal fogadjuk az életünk adott valóságát, a szenvedés meglepő módon nemcsak elvesz az energiánkból, de új erőket is ébreszt bennünk. Energiát mozgósít. Ha méltósággal tudjuk viselni a sorsunkat, a fájdalmakban, a nehézségekben belső erőre találhatunk, olyan erőre, amit a lélek tud adni.

A megpróbáltatásban érlelődünk.

Hordozza annak reményét, hogy épp a szenvedésen keresztül gyógyulhatunk. A szenvedésben feltisztulhat szándék, motiváció. Lehullik az, ami lényegtelen. Egyszerűbbé tesz.

Életre kelt szunnyadó képességeket: találékonyságot, leleményességet. Együttérzést ébreszt. Növeli az érzékenységünket. Megerősít az egymásrautaltságban. Lehetővé teszi a sorsközösség tapasztalatát. Vannak, akik úgy tudnak szenvedni, hogy az érdeklődés, az életöröm nem hal ki belőlük.

Akik körülöttük vannak, megvigasztalódnak.

Akik átszenvedtek valamit, derűssé, megértővé, befogadóvá válnak. Hozzájuk könnyebb bizalommal fordulni. A szenvedésben közelebb kerültek a valósághoz. Kevesebb rajtuk a máz, a csillogni akarás, a megfelelési kényszer. Szavak nélkül is arra hívnak, hogy arra figyeljünk, ami igazán fontos.

És képesek elviselni, engedni, hogy mindenki méltósággal viselje a saját szenvedését.

Miként hatnak Rád ezek a gondolatok? Te belekeseredsz egy megpróbáltatásba, vagy méltósággal tudod viselni?
Itt az alkalom! A nagyböjtben határozd el magad, hogy ha szükséges, változtatsz a megpróbáltatásokhoz való negatív hozzáállásodon!
Kérd ehhez segítségül Máriát!

A PUSZTASÁGBAN című online, lelki edzőtábor pont ilyen kérdésekben tud Neked és családodnak segíteni.
Kattints ide és viseld el könnyebben a megpróbáltatásokat »

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet.
Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Így tudsz szabad maradni

Március 09. – Nagyböjt 1. vasárnap
Olv.: MTörv 26,4-10 Zsolt 90 Róm 10,8-13
Evangélium: Lk 4,1-13

Egy édesanya aggódva kereste fel Mahatma Gandhit, hogy segítséget kérjen a kisfia számára. „Kérem, beszéljen a fiammal! Rengeteg édességet eszik, egyre hízik, romlanak a fogai, de semmivel nem tudom elérni, hogy leszokjon a túlzott csoki, cukor és sütemény evésről!” Gandhi megígérte, hogy elmegy a családhoz és beszélni fog a gyerekkel. Eltelt csaknem egy hét, és még mindig nem érkezett meg. A hetedik napon végül bekopogott a családhoz. Leült a kisfiú mellé, komolyan a szemébe nézett és csak ennyit mondott: „Ne egyél olyan sok édességet, mint eddig!” Az édesanya, aki tanúja volt ennek a jelenetnek, felháborodva kiáltott fel: „Csak ennyit tud mondani neki? Egy olyan nagy embertől, mint maga, többet vártam volna! Azt hiszi, nem mondtuk el mi is ezerszer már ugyanezt neki? Miért kellett egy hetet várni arra, hogy csak ennyit mondjon a fiamnak: Ne egyél olyan sok édességet!”? Gandhi így válaszolt: „Azért asszonyom, mert egy héttel ezelőtt még én is túl sok édességet ettem.”

Csak az nevezhető igazán kísértésnek, ami valóban megérinti az embert, ami ténylegesen vonzást gyakorol rá! Ha valami olyasféle rosszra kérnek, csábítanak valakit, amitől viszolyog, amit semmi áron meg nem tenne, az ugyan miért lenne kísértés? Megdöbbentő belegondolni abba, hogy az ördög valóságosan megkísértette Jézust: vagyis olyan dolgokat kínált fel neki, amelyekre emberi természete révén valóban vágyat érzett, amiket legalább részben vonzónak találhatott. Igen, Jézus ennyire mélyen azonosult az emberrel: szabad akarata megkísérthető volt, átélte a bűn csábítását, aminek mi oly sokszor engedünk. Ő azonban visszautasította a kísértéseket, nem paktált le a bűnnel. Hogyan volt erre képes? Mi adott neki erőt?

Az, hogy a csábítóan tálalt, de kevésbé értékes, vagy éppen káros dolgok, tettek helyett inkább az Atya ajándékozó szeretetére, jóságára összpontosított. Nem saját magában bízott, a saját emberi erőlködésében, mondván, hogy „Próbálkozzon csak a sátán! Én ennél jobb vagyok! Erősebb vagyok! Le tudok én erről mondani stb.” Figyelmét ehelyett elsősorban Istenre, az Ő mindig nagyobb, boldogítóbb akaratára irányozta.

Már a bűnbeesés történetéből tudjuk, hogy a bűnre való csábításban mindig benne van az az ördögi sugallat, hogy „Isten irigy! Nem szeret eléggé! Valamit el akar venni, valami jót vissza akar tartani tőled!” Pedig ez a legnagyobb hazugság! Isten éppen abban akar segíteni minket a parancsaival, hogy ne kockáztassuk vagy ne dobjuk oda valami ócska bóvliért azt a már meglévő, vagy még ezután megszerezhető nagyobb értéket, amivel Ő megajándékoz. Ha le akarjuk győzni a kísértést, akkor a Sátán által felkínált, csili-vili módon csomagolt, de romboló dolgok helyett arra a nagyobbra, a jobbra, a szebbre összpontosítsunk, amit Isten adni akar, vagy már meg is adott!

Az olvasmányban az áldozatát Isten elé hozó embert Mózes figyelmezteti, hogy nehogy azt higgye, itt Ő ad valamit az Istennek. Nem, éppen Isten adta meg az Ő népének ingyenes szeretettel a szabadulást a rabszolgaságból és ráadásul az Ígéret Földjét. A termésből a Templomnak adott ajándék igazából már csak a hála kifejeződése. A hálából fakadó áldozatunk mindig emlékeztet minket arra, hogy mennyire megajándékozottak vagyunk. Aki igazán értékelni tudja mindazt, amit Istentől kapott és kaphat, aki igazán örülni tud neki, az nehezebben vihető el rossz irányba.

Az evangéliumban Jézus is mindig arra hivatkozva utasítja vissza a Sátán kísértéseit, hogy amennyiben ezekre hallgatna, akkor elveszítene valami értékesebbet a Mennyei Atya ajándékaiból. A kövek kenyérré változtatása helyett megállapítja, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten ajkáról származik.” Mennyire igaz, hogy az ember igazi, teljes életét nemcsak a kenyér, nemcsak a fogyasztási javak összessége táplálja! Vajon miért tudott teljesebb, boldogabb életet élni a mainál számos előttünk járó nemzedék, amelynek bizony sokkal kisebb szelet jutott a kenyérből, kevesebb az anyagi értékekből? Mert gazdagabb volt a lelke a hit és a mélyebb szeretet által, amit Isten közelségéből merített. Minél többet foglalkozunk csak a test kényelmével, jólétével, elhanyagolva a lelki gazdagodást, annál elégedetlenebbek leszünk. Annál több lesz a kétségbeesett, állandóan panaszkodó, depressziós ember az anyagi javak szinte mérhetetlen fogyasztása ellenére is.

A templom párkányáról való leugrás szemkápráztató trükkjével kapcsolatos csábításra Jézus azt feleli, hogy „Írva van: ne kísértsd Uradat, Istenedet!” Vagyis ne kérj Tőle mást, mint ami a tiéd, mint amit neked szánt! Ne akard olyasmire rávenni, amit nem tervezett el rólad, neked! Elégedj meg azzal, amit kaptál Istentől, azzal a küldetéssel, amit neked szán, mert ez a te boldogságod útja! Más út pedig éppen hogy kockáztatná, sőt talán lehetetlenné is tenné ezt a boldogságot, a te személyes kiteljesedésedet!
Végül az egész világ és annak minden kincse, gazdagsága felkínálásával szemben Jézus egyértelműen rámutat arra, hogy a túlzott birtoklásnak, a túlzott hatalmaskodásnak mindig ára van: mégpedig a szabadságunk. Aki sokkal többet akar annál, mint amire valójában szüksége van, aki magasabb polcra kíván kerülni, mint ahol az ő helye lenne, annak bizony szinte minden esetben „el kell adnia magát”. Ki kell szolgáltatnia magát olyan erőknek, akik rajta fognak hatalmaskodni, őt fogják kizsákmányolni, kedvük szerint ugráltatni.

Ellenben aki ténylegesen csak Isten előtt borul térdre, csak őt szolgálja, az szabad tud maradni a gonosz emberi befolyásoktól, nem fogja kiszolgálni az ártó erőket. Még ha elnyomásukat kénytelen is elviselni, a lelke, az akarata, az értékrendje szabad marad tőlük.

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa