Egy nap, mikor elsős voltam a gimnáziumban, egy srácot láttam az osztályomból hazafelé gyalogolni. Kyle-nak hívták. Úgy tűnt, mintha az összes könyvét magával cipelte volna. Azt gondoltam magamban, miért vinné haza valaki az összes könyvét pénteken? Biztos egy eminens tanuló. Kellemes hétvégét terveztem (bulik és focimeccsek a haverokkal), így hát megráztam a vállamat, és továbbmentem. Ahogy sétáltam, láttam, hogy egy csapat fiú közeledik felé. Odafutottak hozzá, kiverték a könyveit a kezéből, és elgáncsolták, úgyhogy teljesen piszkos lett a ruhája. A szemüvege elrepült, és körülbelül 3 méterre a füvön landolt. Felnézett, s a szeme kimondhatatlan szomorúságot tükrözött. Odasiettem hozzá, és ahogy a szemüvegéért kúszott, könnyeket láttam a szemében. Átnyújtottam a szemüvegét, vigasztalni próbáltam:
– Azok a srácok csirkefogók, igazán büntetést érdemelnének.
Rám nézett és így szólt: – Köszönöm!
Hatalmas mosoly ragyogott az arcán. Azon mosolyok egyike volt, amely igazi hálát tükröz.
Segítettem neki felszedni a könyveit, és megkérdeztem, hol lakik. Kiderült, hogy nem messze tőlem. Furcsa volt, hogy soha nem láttam errefelé eddig, mire azt válaszolta, hogy magántanuló volt. Soha nem barátkoztam magántanulóval ezelőtt. Egész hazafelé vezető úton beszélgettünk, segítettem vinni a könyveit. Igazán aranyos srácnak találtam. Megkérdeztem, hogy akar-e szombaton velem és a barátaimmal focizni, és ő igent mondott. Egész hétvégén együtt voltunk és minél inkább megismertem Kyle-t, annál jobban megszerettem, akárcsak a barátaim.

Eljött a hétfő reggel, és Kyle ugyancsak hatalmas könyv halommal igyekezett az iskola felé. Megállítottam, majd így szóltam:
– Hé, fiú, igazán komoly izmaid lesznek, ha mindennap egy rakás könyvvel cipekedsz!
Ő csak mosolygott, és átadta a könyvek felét nekem.
A következő négy évben Kyle és én a legjobb barátokká váltunk. Amikor végzősök lettünk, mindketten főiskolán kezdtünk gondolkodni. Kyle Georgetown mellett döntött, én Duke-ba készültem. Tudtam, hogy mindig barátok leszünk és a távolság soha nem fog gondot okozni. Ő orvosnak készült, nekem pedig jó esélyeim voltak a foci ösztöndíjra.
Kyle mondta a búcsúbeszédet az osztályunkból. Nagyon örültem neki, én nem tudtam volna kiállni és beszédet mondani.

Eljött a várva várt nap és én Kyle-t figyeltem. Nagyszerűen festett. Egyike volt azon srácoknak, akik önmagukra találtak a gimnázium évei alatt. Az arca kikerekedett és valóban jól állt neki a szemüveg. Sokkal több randevúja volt, mint nekem. Néha tényleg féltékeny voltam rá.
Ez is egy ilyen nap volt. Láttam rajta, hogy ideges a beszéde miatt. Szóval barátságosan hátba veregettem, és bátorítottam:
– Hé, fiú, nagyszerű leszel!
Ugyanolyan hálásan nézett rám, mint akkor, négy éve és mosolygott.
– Köszönöm! – mondta.

Megköszörülte a torkát és belekezdett a beszédébe:
„Nagyszerű alkalom a ballagásunk arra, hogy köszönetet mondjunk azoknak, akik átsegítettek ezeken az éveken. A szüleinknek, a tanárainknak, a testvéreinknek, talán az edzőnknek és a barátainknak. Azért vagyok itt, hogy elmondjam nektek: az, hogy barátja vagy valakinek, a legnagyobb ajándék, amit csak adhatsz neki. Erről elmondok egy történetét….”
Csak figyeltem a barátomat, és hitetlenkedve hallgattam, ahogy elmondja a legelső napot, amikor találkoztunk. Azt tervezte, hogy véget vet az életének azon a hétvégén. Elmondta, hogy kipakolta az öltözőszekrényét, hogy az anyukájának később ne kelljen megtennie, és minden cuccát összeszedte, vitte haza. Ekkor rám nézett és kicsit elmosolyodott.
„Hála az égnek, megmenekültem – folytatta. – Megmentett a barátom attól, hogy megtegyem a kimondhatatlant.”
Hallottam, hogy csodálkozással teljes moraj fut végig a tömegen, ahogy ez a jóképű és népszerű srác a leggyengébb pillanatáról beszélt nekünk. Láttam, ahogy az édesanyja és édesapja engem néznek és ugyanazzal a hálás mosollyal mosolyognak rám.
Egészen addig a pillanatig nem fogtam fel ennek a mélységét.

Adam Smith