„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet.
Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Vigyázz szavaidra, mert azok mutatják meg, ki vagy!

Március 02. – Évközi 8. vasárnap 
Olv.:  Sir 27,5-8   Zsolt 91 1Kor 15,54-58     
Evangélium: Lk 6,39-45 

Két férfi gyermekkoruk óta jó barátságban volt. Úgy nőttek fel, hogy szinte minden szabadidejüket együtt töltötték. Az iskolában egymás mellett ültek. Amikor megházasodtak, a házaikat is egymás mellé építették. Még kerítés sem volt közöttük, csak egy ösvény választotta el a kertjeiket egymástól. Így a családjaik is szoros kapcsolatban voltak. Egy napon azonban egy ravasz manó elhatározta, hogy próbára teszi a barátságukat. Magára öltött egy különleges köpönyeget, aminek a jobb oldala piros, a bal oldala pedig kék volt. Mikor a barátok a földjeiken dolgoztak, a manó elhaladt közöttük az ösvényen, magára vonva mindkettőjük figyelmét. „Milyen szép piros köpönyege volt annak az embernek!” – jegyezte meg az egyik férfi. „De hiszen kék volt!” – válaszolta a barátja. „Dehogyis volt kék! Piros volt.” – replikázott az előző. „Nem vagyok én bolond, se színvak! Igenis, hogy kék volt!” – emelte fel a hangját a másik. Elkezdtek ezen vitatkozni, egyre jobban belelovalva magukat. Végül már válogatott sértéseket vágtak egymás fejéhez üvöltve. „Ez a hosszú barátságunk végét jelenti!” – jelentették ki mindketten. Már épp hátat fordítottak volna egymásnak talán örökre, amikor a manó újra megjelent, s lassan körbe forogva táncolni kezdett előttük. A két férfi most természetesen meglátta mind a két színt a köpenyen. Most a manónak estek neki: „Miattad vesztünk össze! Miért akarsz nekünk rosszat?” „Nem, nem én okoztam a veszekedést.” – mondta a manó. „Mindkettőtöknek igaza volt, s ugyanakkor mind a ketten tévedtetek is. Azért veszekedtetek, mert mindketten csak a saját nézőpontotokból láttatok.   

 
“Vajon vezethet-e vak világtalant? Nem esnek-e mind a ketten gödörbe?” –  teszi föl a kérdést Jézus az evangéliumban. Sokszor milyen könnyen és meggondolatlanul osztogatjuk a tanácsokat embertársainknak. Olykor talán nem is segítő szándékból fakadó tanácsadás ez, hanem inkább fensőbbséges kioktatás. „Mert én jobban tudom! Én értek hozzá! Mert én okosabb, tapasztaltabb, erkölcsösebb vagyok stb. stb.”  
Sajnos nem ritka eset, hogy a tanmeséhez hasonló apró, bagatell nézeteltéréseken tényleg elcsúsznak életre szólónak indult barátságok, ígéretesnek mutatkozó szerelmek, sőt házasságok. A legtöbbször nem is abból fakad a baj, hogy van véleményünk és azt elmondjuk, hanem hogy azt megfellebbezhetetlen igazságnak gondoljuk, amivel szemben nincs helye ellenvéleménynek. Vagy éppen olyan hangnemben adjuk elő, amit a másik megalázónak, lekezelőnek tart. 

Pedig az esetek többségében – főleg, ha túl gyorsan, a helyzetet nem eléggé kiismerve mondunk véleményt vagy osztogatunk tanácsot – nincs is teljes egészében igazunk. A dolgok egy részét látjuk csak, a saját nézőpontunkból értékelünk valamilyen eseményt, cselekedetet. Így pedig legföljebb féligazságokra juthatunk el. Nem baj az, ha ezeket elmondjuk – főleg, ha megkérnek rá. Azonban nem szabad fafejűen azt gondolnunk, hogy csak ez a meglátás lehet igaz, s mindenképpen meg kell hallgatnunk a másik véleményt is, vagy éppen többek véleményét. Nem szabad azt gondolnunk, hogy a mi látásunk mindig elég tiszta ahhoz, hogy a többiek bennünket kövessenek, mindig nekünk adjanak igazat.   

Másrészt – még ha nekünk van is igazunk – nem feltétlenül mindig, mindenben kell érvényt szerezni az igazunknak! Vannak olyan lényegtelen apróságok, amiken egyáltalán nem érdemes veszekedni, amikért óriási hiba lenne kockára tenni egy barátságot, egy szeretetkapcsolatot. Vagy ha lényeges dologról van is szó, s mindenképpen szólnunk kell, nagyon nem mindegy a hangnem, a stílus!  
Az olvasmányban erre tanít bennünket Sirák fia: vigyázzunk a szavainkra, mert elsősorban a szavaink mutatják meg, kik is vagyunk, milyenek is vagyunk valójában. A haragból, méltatlankodásból született igaz szavak legtöbbször inkább rontanak a helyzeten, semmint javítanának. Azonban, ha kiérzik belőlük a másik iránti őszinte aggódásunk, a tiszteletünk, a rossz észrevétele mellett a bennük lévő jó megbecsülése is, akkor hatékonyabb lehet a bírálatunk.  

Legyünk készek mindig elismerni a saját gyengeségeinket, hiányosságainkat is (a szemünkben lévő szálkát, vagy éppen gerendát), s akkor a másik ember nem fogja felülről jövő kioktatásnak vagy rosszindulatú szidalmazásnak gondolni azt a negatívumot, amit vele kapcsolatban kénytelenek vagyunk kimondani.   

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa