Generációs sebeket hordozunk

Az jutott eszembe a képről, hogy jó esetben szeretjük családtagjainkat: szüleinket, nagyszüleinket, gyermekeinket, unokáinkat. A szeretetünk és a jószándékunk ellenére, mégis előfordul, hogy sebeket okozunk egymásnak.

Benned milyen sebek vannak, amelyeket az őseidtől kaptál, és amiket még most is hordozol magadban?

Reggeli elmélkedés

A múltam árnyai újra és újra rám vetülnek?

Istenem, most eléd hozom életem történetét, amely tele van örömökkel és fájdalmakkal egyaránt. Visszatekintve látom, milyen sok ajándékot kaptam tőled, amelyek gazdagították lelkemet és örömmel töltötték el szívemet. Köszönöm neked azokat az embereket, akik szeretettel vettek (és vesznek körül most is) körül, akik mellett növekedhettem, akiknek szavaik és tetteik segítettek engem abban, hogy azzá váljak, aki ma vagyok. Köszönöm azokat a pillanatokat, amikor úgy éreztem, minden tökéletes, békés és szép, mert ezekből a percekből ma is erőt merítek.

De, Uram, vannak olyan emlékeim is, amelyek máig fájdalmas terheket jelentenek számomra. Vannak sebek, amelyeket még mindig hordozok magamban, és amelyek néha a jelenben is fájdalmat okoznak. Néha úgy érzem, mintha a múltam árnyai újra és újra rám vetülnének, akadályozva abban, hogy teljes életet éljek. Ezeket a sebeket, amelyek mélyen belém ivódtak, most leteszem eléd. Segíts megértenem, miért történtek, de ha ez nem lehetséges, akkor adj erőt ahhoz elfogadjam őket, és kész legyek megbocsátani másoknak és önmagamnak is.

Kérlek, gyógyítsd meg lelkemet, szabadíts fel a múlt terhei alól, amelyek még mindig visszahúznak. Add, hogy felismerjem ezekben a fájdalmakban is szerető jelenlétedet, és tapasztaljam meg, hogy Te a múlt sebeiből is képes vagy valami jót, gyógyítót és újat teremteni.

Uram, adj nekem erőt, hogy bátran szembenézzek a múltammal, és ne meneküljek többé előle. Segíts, hogy ne a múlt irányítsa a jelenemet, hanem a Te szereteted, amely folyamatosan megújít és felemel. Add, hogy a múlt eseményei ne akadályok legyenek előttem, hanem bölcsesség és erő forrásává váljanak.

Reggeli gyakorlat

Levél a múltnak: Ha van a szívedben megbántás vagy valaki, akinek nehezen bocsátottál meg, írj egy rövid, néhány mondatos levelet (amit nem kell elküldened). Írd le őszintén, mi bántott, mit éreztél akkor és most. A levél végén írd le: „Isten segítségével elengedem ezt a terhet, és megbocsátok.” Mondd el hangosan is, ha tudod. Ez a gyakorlat segít kifejezni az érzéseidet és lezárni a múlt egy fájó fejezetét Isten előtt.

Anna felismerése változást hozott

Anna egy kisvárosi családban nőtt fel, ahol a szavaknál többet mondtak a hallgatások, és az érzelmeket inkább elfojtották a családtagok, mint kimutatták. Gyermekkorában gyakran érezte, hogy valami nincs rendben, de nem tudta megfogalmazni, mi hiányzik. A családi összejöveteleken ritkán esett szó mélyebb érzésekről, és ha valaki szomorú volt vagy dühös, inkább csendben maradt, mintsem megossza az érzéseit.

Felnőve Anna azt hitte, ez a természetes, így amikor saját családot alapított, ösztönösen ugyanazt a mintát követte. Ha bántotta valami, inkább elhallgatta, és ha a férje kérdezte, csak annyit mondott: „Semmi baj.” Amikor a gyerekei kezdtek nagyobbak lenni, és észrevette, hogy ők is nehezen fejezik ki az érzéseiket, ráébredt, hogy ez egy generációkon átívelő probléma.

Először tagadta a helyzetet, de aztán egy veszekedés után, amikor a kislánya sírva mondta: „Anya, sosem mondod el, mit érzel!”, rájött, hogy változtatnia kell. Nehezen szánta rá magát, de segítséget kért egy pszichológustól. A terápia során lassan feltárult előtte a múltja, és megértette, hogy az érzelmek kifejezése nem gyengeség, hanem erő és szükség is van rá.

Kezdetben nehéz volt kimondania, ha megbántva érezte magát, vagy ha szeretett volna valamit. De a gyakorlás meghozta a gyümölcsét: elkezdte tudatosan kifejezni az érzéseit, és egy idő után azt vette észre, hogy a férje és a gyerekei is nyitottabbá váltak. Már nem csak a napi teendőkről beszélgettek, hanem arról is, ki hogy érzi magát, mi bántja, minek örül.

Az évek során a családi légkör teljesen átalakult. Anna büszkén látta, hogy a gyerekei már sokkal könnyebben fejezik ki az érzéseiket, mint ő annak idején. Nem kellett attól tartaniuk, hogy egy nehéz beszélgetés miatt elutasítást kapnak, mert tudták, hogy a családjukban az érzelmeknek helye van.

Bár Anna néha még mindig küzdött a régi mintákkal, tudta, hogy a legfontosabbat már elérte: egy olyan környezetet teremtett, ahol a szeretetet és a fájdalmat egyaránt ki lehet mondani – mert az igazi kapcsolatok a megosztott érzésekből épülnek.

Elmélkedés

Ott vannak a múltunk nyomai a jelenünkben

Ahogy a pusztai vándor magával viszi korábbi tapasztalatait, úgy visszük mi is a múltunk nyomait a jelenünkbe. A múltunk olyan, mint egy lábnyomokkal teli ösvény mögöttünk: minden lépés hagyott valamilyen nyomot a lelkünkben. Van, amelyik nyom mély és fájdalmas, mások kellemes emlékekként kísérnek. Amikor belépünk a “pusztába”, azaz életünk egy csendesebb, önvizsgálatra hívó időszakába, szembesülünk azzal, hogy mit hoztunk magunkkal. Milyen “csomagok” vannak nálunk a múltból? Lehet ez egy régi sérülés, egy megbocsátatlan sérelem, vagy épp egy tanult minta, amit otthonról hoztunk. Ugyanakkor a múlt hozhat áldásokat is: jó emlékeket, bölcsességet, hitbeli örökséget.

Gondoljunk az ószövetségi nép történetére. Izrael fiai fizikailag elhagyták Egyiptom rabszolgaságát, de a szívükben sokszor még visszavágytak oda. Amikor a pusztában nehézséggel találkoztak, panaszkodtak Mózesnek: „Bárcsak meghaltunk volna Egyiptomban, legalább volt mit ennünk! Miért hoztál ki minket ide a pusztába?” (vö. 2 Mózes 16,3). Hiába szabadította meg őket Isten a fogságból, a múlt árnyékai – a rabszolga-gondolkodás, a félelem és bizalmatlanság – még ott kísértettek. Idő kellett, mire megtanulták, hogy az Úr gondoskodik róluk nap mint nap (például a manna által), és nem kell visszarévedniük a múltba.

A mi életünkben is előfordul, hogy Isten már kihozott valamiből (egy rossz helyzetből, kapcsolatból vagy szokásból), de lélekben még mindig hordozzuk annak nyomait.

A múltunk hatása sokféle lehet. Van, akit egy gyermekkori trauma kísért felnőttként is – például ha valakit sokat bántottak vagy kritizáltak, lehet, hogy ma is nehezen bízik másokban, vagy folyton bizonyítani akar. Képzeljünk el egy asszonyt, akit az édesanyja sosem dicsért meg, mindig csak a hibáira hívta fel a figyelmet. Ez a nő felnőttként talán állandóan azt érzi, hogy nem elég jó, és mindenben a tökéletességre törekszik, nehogy “lebukjon”. Hordozza magával annak a gyermeknek a sebét, aki vágyott az elismerésre. Amíg ezt a sebet rejtegeti, addig befolyásolja a jelenét: például nem meri elfogadni, hogy Isten feltétel nélkül szereti, vagy folyton túlterheli magát a bizonyítási vágy miatt.

Ugyanígy a múlt ajándék is lehet. Lehet, hogy valakinek egy imádkozó nagymamája volt, akitől a hit első magvait kapta – ez egy olyan örökség, ami végigkíséri és erősíti a nehéz időkben. Vagy emlékszünk egy korábbi élethelyzetre, ahol Isten csodálatosan segített rajtunk; ez az emlék most hitet önt belénk, hogy most is képes rá. Fontos észrevennünk: nem csak a fájó emlékek formálnak, hanem a jók is. Adjunk hálát Istennek mindazért a jóért, amit a múltban kaptunk – ezek olyanok, mint frissítő források a pusztai út mellett, amelyekből erőt meríthetünk.

Mit tehetünk a múltunk nehéz örökségével, a sebekkel és rossz beidegződésekkel? Először is, ismernünk kell őket. Nem kell félni attól, hogy Isten előtt feltárjuk a múltunkat. Ő úgyis ismeri minden napunkat anyánk méhétől fogva (ld. Zsoltárok 139,16). Ha van valami, ami különösen fáj, mondd el Neki őszintén.

Ha valakinek meg kell bocsátanod a múltból, kérd Istentől az erőt a megbocsátáshoz – ne feledd, a megbocsátás nem azt jelenti, hogy egyetértesz azzal, ami történt, hanem hogy elengeded a tartozást, és nem cipeled tovább a harag láncait.

A megbántottság olyan, mint egy nehéz bilincs, ami hozzáköt a múlt személyéhez vagy eseményéhez. Isten meg tud szabadítani ettől a lánctól, ha átadod neki.

Van, amikor a múltunk gyengeséget hagy maga után, de Isten éppen ebben akar erős lenni. Pál apostolnak is volt egy “tövis a testében”, valamilyen gyötrelmes dolog, amitől szeretett volna szabadulni. Isten azonban ezt mondta neki: “Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (2 Korinthus 12,9).

Pál végül megtanulta, hogy gyengeségeiben is Isten ereje működik. Ugyanígy a mi múltbeli sérülékenységeink is Isten kegyelmének színtereivé válhatnak, ha beengedjük Őt ezekre a területekre.

Gondoljunk József történetére is: testvérei elárulták, rabszolgaságba került, de Isten végül felemelte és megmentette általa a családját. József így vallott: “Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten azt jóra fordította” (1 Mózes 50,20). Isten ma is képes arra, hogy a mi életünk megtört darabkáit egybeillesztve valami jót hozzon ki belőlük.

Esti gyakorlat(ok)

#1: Este, a nap végén szánj időt arra, hogy Isten jelenlétében visszatekints az életed ösvényére. Vegyél elő egy emléket a múltból, ami ma is hatással van rád. Figyeld meg, milyen érzéseket kelt benned. Beszélgess erről Jézussal: mondd el neki, mi bánt vagy miért vagy hálás. Hallgasd meg a szívedben, mit válaszol. Lehet, hogy hív, engedd el a múlt egy terhét, vagy éppen arra emlékeztet, mennyire veled volt mindig. Bízd rá magad: a múltad és a jelened Ura is Ő. Ami tegnap történt, azt nem tudjuk megváltoztatni, de Isten segíthet, hogy a jelent – és a jövőt – szabadabban, szeretettel telve élhesd meg, miután leteszed, amit nem kell tovább cipelned a tegnapokból.

#2: Életút rajz: Rajzolj vagy vázolj fel egy idővonalat az életed fontosabb állomásaival. Jelöld rajta az örömteli eseményeket (pl. születések, megtérések, sikerek) és a nehéz időszakokat (veszteségek, próbák). Szánj időt arra, hogy imában végigmész ezen az útvonalon: adj hálát Istennek a szép pillanatokért, és kérd a nehéz emlékekre az Ő gyógyító jelenlétét. Esetleg írj le egy-két gondolatot vagy érzést, ami feljön benned ezek kapcsán.

Konklúzió

Ajánlom számodra Izajás 43,18-19: Isten új dolgot cselekszik – arra hív, hogy ne a múlt dolgain merengjünk, mert utat készít a pusztában, és folyókat fakaszt a sivatagban.

Amikor az élet megterhel minket

Néha ugyanilyen elhagyatottnak, kiszolgáltatottnak, “nincstelennek” érezzük magunkat. Ismerős érzés ez?

Nézd egy darabig a férfi tekintetét!

Észrevetted? Nem lefelé, a föld felé néz, mint aki már mindent feladatott, hanem előre, kissé fölfelé! Fürkészi a jövőt, a lehetőséget.

Tetszik a hozzáállása. Példát vehetek tőle!

Reggeli elmélkedés

Nem az a kérdés, milyen nehéz a teher, hanem milyen szívvel hordozzuk

Vannak életünkben olyan időszakok, amikor úgy érezzük, mintha egy hatalmas, láthatatlan súlyt cipelnénk a hátunkon. Ez a súly összegyűjti mindazt, ami valaha bántott minket: múltbéli hibáinkat, csalódásainkat, félelmeinket, szorongásainkat és a ki nem mondott fájdalmakat.

A terhek lassan gyűlnek fel bennünk, olykor észrevétlenül, és egy idő után már szinte magunk sem tudjuk, honnan erednek. Mindez fáraszt bennünket, meghajlítja hátunkat, és megnehezíti lépteinket.

Olykor hasonlítunk a képen látható megfáradt vándorhoz, aki mezítláb, rongyosan és görnyedten járja útját. Az ilyen élethelyzetekben könnyű elveszíteni a reményt, és elfelejteni, hogy a terheket nem kell egyedül hordoznunk. Az élet terhei azonban nem csupán megpróbáltatások, hanem lehetőségek is, hogy újra megtanuljunk bízni és segítséget kérni. Éppen ezekben a pillanatokban tanít meg minket Isten arra, hogy nem önmagunk erejéből kell megoldanunk mindent.

Olykor megpróbáljuk egyedül viselni mindazt, amit az élet ránk rakott, mert úgy gondoljuk, hogy ezzel bizonyítjuk erőnket, kitartásunkat. Pedig valódi erőnk abban mutatkozik meg, ha felismerjük gyengeségeinket, korlátainkat, és képesek vagyunk Isten elé vinni őket. A terhek súlya alatt görnyedve egyetlen bölcs döntésünk lehet: letenni mindezt Isten kezébe.

A valódi kérdés nem az, hogy milyen nehéz a teher, hanem hogy milyen szívvel hordozzuk azt.

Isten sosem ígérte, hogy tehermentes életünk lesz, hanem azt, hogy velünk járja végig az utat. Krisztus maga mondja: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és terheket hordoztok, én felüdítlek titeket.” Ez az ígéret bátorít minket arra, hogy merjük odaadni neki, ami túlságosan is nehéz nekünk.

A megterhelt ember képe nem kudarc, hanem éppen a lehetőség arra, hogy újra felfedezzük Isten közelségét, erejét és gondoskodását.

A megtett út, amelyen terheinkkel együtt járunk, megtanít arra, hogy nem kell mindent egyedül megoldanunk. Megtanuljuk, hogy a segítség elfogadása nem gyengeség, hanem bölcsesség és alázat. Ahogy a teher cipelése átalakítja a testünket, úgy formálódik lelkünk is a megpróbáltatások által: erősebbé, alázatosabbá és megértőbbé válunk.

Végül rájövünk, hogy a terhek cipelése nem örökké tartó állapot: ha hagyjuk, Isten leveszi vállunkról a felesleges súlyokat, és helyettük olyan tapasztalatokkal gazdagít minket, amelyek valódi erőt, bölcsességet és együttérzést adnak.

Életünk nehézségei tehát nem csupán megterhelőek, hanem lehetőségek arra, hogy felfedezzük valódi értékeinket, és megtapasztaljuk Isten mindent felülmúló, gyógyító szeretetét.

Reggeli gyakorlat

Kezdd a napot egy csendes pár perccel. Lélegezz mélyeket, és gondold végig, milyen ajándékokat kaptál Istentől – akár a tehetségeid, akár a szeretteid formájában. Mondj köszönetet ezért Istennek. Utána kérdezd meg magadtól csendben: van-e valami teher a szívemen ma reggel, amit Isten elé tehetek?

Ha eszedbe jut bármi, mondd el imádságban: “Istenem, neked adom ezt a terhet. Köszönöm, hogy velem vagy ma is.”

Napközben:

Csendesedj el 5-10 percre napközben. Hunyd be a szemed, és képzeld el, hogy Jézus ott áll előtted a pusztai ösvényen. Látod, hogy észreveszi a hátadon a nehéz zsákot. Odalép hozzád kedvesen, és megkérdezi: „Segíthetek vinni?” Te leveszed a zsákot és átadod neki. Figyeld meg, mit érzel ebben a képzeletbeli jelenetben. Megkönnyebbülést? Bizalmat? Mondd el Jézusnak, mit érzel, és hallgasd meg, mit szól hozzád a szívedben.

Belső konfliktusaink megoldásáról vall Ferenc

Ferenc egy évvel ezelőtt kapta kézhez a súlyos diagnózist: daganat nőtt a nyakán tüdőáttétekkel. Ez új útra vezette belső és másokkal megélt konfliktusai, valamint Istennel való kapcsolata terén.

Így vall minderről:

“A rák és más betegségek kiváltó oka a ránk törő váratlan, erős konfliktus, amit magányosan élünk meg hosszabb ideig. A konfliktus valójában nem valakivel vagy valamivel szemben jön létre, hanem bennem, ahogyan reagálok valamire, még ha valaki más is volt az, aki kiváltotta. Az én konfliktusom nem a kiváltóval oldható meg, hanem bennem.

Amikor megoldom magamban a konfliktust, akkor kezdődik a betegség gyógyulása is. Legjobb azonnal vagy rövid időn belül megoldani, és akkor elmarad a megbetegedés. A konfliktus megoldásának folyamata: megismerés, elfogadás, elengedés, megbocsátás, hálaadás. Beleértve saját magam iránt, a bennem keletkezett konfliktus iránt, és az iránt a személy vagy bármi iránt is, aki/ami kiváltotta. Érzelmileg kell átélnem a megoldási folyamatot. Nem elég mondanom vagy gondolnom, át is kell élnem ahhoz, hogy megoldódjék bennem a konfliktus. Eljutni addig, hogy valóban hálás legyek.

Imában átgondoltam a komoly konfliktusaimat, és szívből hálát adtam Istennek azokért, akik kiváltották. Új, érzelmileg is átélt szeretet született bennem irántuk. A legnehezebb dolgom a saját magammal szembeni konfliktusokkal volt.

Az imában az jutott eszembe, hogy Isten úgy szeret, ahogyan vagyok. Jézus meg is halt értem, szeretetből. Szóval szerethető vagyok, Isten végtelenül szeret, megbocsát. Akkor én is szerethetem magamat, elfogadhatom magam, elengedhetem az önmagammal való konfliktusomat, megbocsáthatok magamnak, hálát adhatok Istennek, amiért olyannak teremtett, amilyen vagyok. Jézus meghalt értem, hogy elérjen hozzám a szeretete, és bevonzzon a Szentháromság szeretet-kötelékébe. És ha engedem magam bevonzani, akkor benne lévén én is bevonzóvá válhatok.

Immár a betegségemért is hálás tudok lenni, mert megújítja, mélyíti a kapcsolatomat Istennel. Leginkább arra vágyom, hogy szeressek, aztán meg arra, hogy mindannyian szeressük egymást.”

forrás: újvárosonline

GONDOLAT:

Ferenc igazán mély gondolatokat hozott most elénk. Mi az, ami megfogalmazódott benned az elmélkedés elolvasása után? Mi az, ami megmozdult a szívedben?

Elmélkedés

Cipelt terheink

Ma a saját cipelt terheinkről elmélkedünk. Képzeld el, hogy egy hosszú útra indulsz a pusztában. Egy hátizsákot cipelsz magaddal, tele mindenféle dologgal: hasznos eszközökkel és olyan terhekkel is, amiket talán régóta hurcolsz. Az út elején talán még nem is érzed a teher súlyát, de ahogy telik az idő és egyre fáradtabb leszel, a hátizsák mind nehezebbnek tűnik. Megállsz egy pillanatra, hogy megvizsgáld, mi is van ebben a zsákban. Vajon minden, amit cipelek, szükséges az utamhoz, vagy vannak benne olyan “kövek” is, amelyek csak feleslegesen nehezítenek?

Az adottságaink és erőforrásaink olyanok, mint a hátizsák hasznos tartalma: az a víz, élelem és térkép, ami segít minket az utunkon. Isten mindnyájunknak adott talentumokat és képességeket.

Lehet, hogy jól tudsz másokra figyelni és meghallgatni őket – ez egy igazi ajándék a mai rohanó világban. Lehet, hogy ügyes vagy a szervezésben, vagy éppen kreatív ötletekkel áldott meg az Úr. Ezek az adottságok olyan “eszközök”, amiket Istentől kaptunk, és amelyekkel jót tehetünk másoknak és magunknak is. Ha most úgy érzed, nincs semmi különleges benned, jusson eszedbe: Isten minden gyermekének adott értékes ajándékokat. Kérd tőle imádságban, hogy mutassa meg, mik azok a kincsek, amiket beléd rejtett. Az adottságaink, egyúttal erőforrások is, amikor nehéz helyzetbe kerülünk.

Ugyanakkor a hátizsákunkban nemcsak ajándékok vannak, hanem sokszor olyan terhek is, amiket évek óta cipelünk. Ilyen teher lehet például a mások elvárásainak való kényszeres megfelelés*.*

Ez olyan, mintha valaki más páncélját próbálnánk viselni a harcban. Emlékezz Dávid és Góliát történetére: Saul király ráadta saját nehéz páncélját és fegyvereit a fiatal Dávidra, de Dávid alig tudott mozogni benne. Úgy döntött, hogy leveti magáról a királyi páncélt, és inkább a saját parittyájával és botjával indul a küzdelembe, Istenben bízva (1 Sámuel 17,38-40). Dávid tudta, hogy a győzelem nem a nehéz páncéltól függ, hanem attól, hogy Isten vele van.

Néha nekünk is le kell tenni azokat a “páncélokat” vagy terheket, amiket mások raktak ránk vagy amiket magunkra vettünk, de csak akadályoznak minket.

Ezek a terhek egy idő után annyira nyomaszthatnak bennünket, hogy akár fizikailag is megbetegíthetnek minket.

Gondolj egy édesanyára, aki mindig igyekszik mindenki másról gondoskodni a családban. Talán úgy érzi, hogy neki kell mindent a vállán hordoznia – a háztartást, a munkahelyi feladatokat, a gyermekei minden gondját –, mert ezt várják tőle. Ez a folyamatos megfelelési kényszer és túlterheltség egy idő után olyan, mint egy ólomsúlyú hátizsák. Az anya kimerül, és már alig jut ideje Istenre vagy saját magára. Isten azonban hívja őt is: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek” (Máté 11,28). Jézus arra biztat, hogy tegyük le elé a terheinket. Nem baj, ha néha segítséget kérünk másoktól, és nem kell mindent egyedül megoldanunk. Isten nem azt várja, hogy soha ne pihenjünk és szuperhősök legyünk, hanem azt, hogy bízzunk benne, mint szerető Atyánkban.

Lehet, hogy a teher, amit cipelsz, nem is látható mások számára. Néha a legnagyobb súlyt a láthatatlan dolgok jelentik: egy szívünkben hordozott bűntudat, egy régi sérelem vagy félelem.

Ezek a terhek ugyanúgy lehúzhatják a lelkünket, mint egy zsáknyi kő a testünket. A jó hír az, hogy Jézus ezeket a belső terheket is ismeri. Amikor elé visszük őket imádságban, Ő gyógyulást és feloldozást kínál. Nem kell szégyellnünk előtte a sebeinket vagy gyengeségeinket – éppen ezekkel együtt szeret minket, és azt szeretné, ha szabadok lennénk.

Amikor le merjük tenni a felesleges terheket Isten kezébe, megtapasztaljuk, milyen felszabadító érzés. Olyan ez, mint amikor egy hosszú túra után lerakod a nehéz hátizsákot: hirtelen könnyebbnek érzed magad, felszabadul a lélegzeted. Isten megígéri, hogy gondot visel ránk. A Zsoltárok könyve is bátorít: “Vesd az Úrra a te terhedet, és ő gondot visel rólad” (Zsolt 55,23). Ez nem jelenti azt, hogy soha többé nem lesznek feladataink vagy felelősségeink, de azt igen, hogy nem egyedül kell hordoznunk azokat. Isten ott van mellettünk minden lépésnél, és erőt ad, amikor a sajátunk kifogyóban van.

Esti gyakorlat:

Este, amikor elcsendesedsz, nézz vissza a mai napodra. Mit vettél észre magadon? Milyen “ajándékot” használtál ma – akár csak egy kedves szóval vagy apró jócselekedettel? És milyen terhet éreztél a válladon? Merj őszinte lenni Isten előtt ezekkel kapcsolatban. Imádságban köszönj meg Istennek mindent, ami jó volt a mai napban, és add át neki azt is, ami nehéz volt. Képzeld el, hogy a kezedbe veszed azt a bizonyos terhet – aggodalmat, stresszt, bármit, ami nyomaszt – és leteszed Jézus elé. Érezd, milyen könnyebb nélküle a lelked. Isten azt szeretné, ha szabadon és örömmel tudnánk őt követni. Ehhez néha bizony le kell tenni a zsákunkból pár felesleges követ. De amikor megtesszük, Ő mosolyogva néz minket, és azt mondja: “Végre! Most már együtt tudunk továbbmenni könnyebben.”

Konklúzió

A múlt sebeinek felismerése az első lépés a gyógyulás felé. Amíg nem nézünk szembe velük, addig tudattalanul is befolyásolják jelenünket.

Tudok nélkülözni

Reggeli elmélkedés

Tanuljunk meg elégedettek lenni!

Ezt olvasni Szent Pálnál: Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, hiszen megtanultam, hogy megelégedjem azzal, amim van. Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Mindig mindenhez hozzászoktam: ahhoz, hogy jóllakjam és éhezzem, hogy bővelkedjem és nélkülözzem. Mindent elviselek abban, aki erőt ad. (Fil 4,11-13).

Az élet néha olyan, mint egy folyamatosan változó tenger: hol békésen ringat minket, hol vad hullámok dobálnak ide-oda. Pál apostol szavai arra emlékeztetnek bennünket, hogy életünk hullámzásai közepette is megtalálhatjuk a belső békénket és erőnket. Nem a külső körülmények határozzák meg boldogságunkat, hanem az a belső erő, amelyet Istentől kapunk.

Az életben megéljük a bőség és a nélkülözés időszakait, és mindkettőnek megvan a maga kihívása. A bőség könnyen elkényeztethet, eltompíthat, elfeledtetheti velünk, honnan jövünk, míg a nélkülözés kétségbeesést és félelmet ébreszthet. Pál azonban megtanulta a titkot: mindkét helyzetben képes volt megőrizni lelke szabadságát, örömét és békéjét. Az elégedettség nem passzív belenyugvás, hanem aktív elfogadás: elfogadom azt, ami van, miközben hálával tekintek arra, amim lehet.

Ez az elégedettség hasonlít egy fához, amely minden évszakban képes megmaradni: tavasszal virágzik, nyáron gyümölcsöt terem, ősszel levelet hullat, télen pedig csendesen várakozik. A fa titka, hogy gyökerei mélyen a földben vannak, stabilan tartják, bármi is történjék körülötte. Ugyanígy van a hívő ember is: gyökerei Isten szeretetében, erejében vannak, ezért tud minden helyzetben megállni.

Az elégedettség megtanulása nem egyik pillanatról a másikra történik, hanem egy életen át tartó folyamat.

Pál apostol arra tanít minket, hogy nem kell félni az élet hullámzásaitól, ha erőnk forrása maga Isten. Benne erőt kapunk, hogy megbirkózzunk az éhséggel, a bőséggel, az örömmel, a fájdalommal egyaránt. Ő az a biztos pont, amely mindig stabil marad, bármit is hozzon életünk tengere. Tanuljuk meg hát ezt a belső szabadságot, ezt a csendes erőt, amely minden körülmény között megelégedéssel és békével tölti el szívünket.

Reggeli gyakorlat

Kezdd a napot a következő fohásszal: Uram, köszönöm, hogy a Te kegyelmed elég a mai napra is. Nem akarok tovább harcolni az ellen, amin nem tudok változtatni. Inkább átadom Neked az irányítást, és bízom benne, hogy a gyengeségemben a Te erőd munkálkodik. Taníts ma is türelemre és bizalomra. Ámen.

Határozd el magad, hogy ma különösképpen is figyelsz arra, türelmes tudj maradni akkor is, ha az adott helyzet ingerültséget, sürgetést, aggódást követelne tőled.

Abortusz helyett a szeretet győzött

Ha lányaid vannak, óhatatlanul is felmerül benned, hogy váratlanul, esetleg túl fiatalon terhesek lesznek. Mit lehet ilyenkor tenni? Egyből abortusz? Anikó mást utat választott, amikor a 16 éves lányáról kiderült, hogy teherbe esett. Az nlc.hu oldalán olvastam történetüket.

Anikó lánya már egy éve járt a barátjával, aki két évvel idősebb nála. Sajnos most pont olyan korban élünk, ahol a szexualitást nem veszik elég komolyan a fiatalok, hiába mondanak a szülők bármit. A lány nem titkolta anyja előtt, hogy nemi életet szeretnének élni a barátjával. Anikó szemében ő még mindig a pici lány volt, de belátta, hogy ez a világ rendje, úgysem tudja megakadályozni benne, így inkább tudjon róla, mint hogy elkezdjen titokban, hazudozva nemi életet élni.

Aztán megtörtént a baj, kimaradt a menstruációja. Egy hét múlva vettek egy terhességi tesztet, és kiderült, hogy a lánya terhes. A 16 éves lány ott ült a kanapén, szorongatta a tesztet és zokogott, hogy ő nem akarta, nem is érti, hogy történhetett, hiszen védekeztek. Anikó sokkot kapott, és csak nézett maga elé, hogy most mit csináljanak. Elsőnek persze az abortusz jutott eszébe, mint kézenfekvő megoldás, mert egyértelmű, hogy 16 évesen tönkretenné az életét, ha gyereket kellene nevelnie. Másodikra viszont beugrott, hogy egy tündéri pici gyerek lehetne ebből a magzatból, aki mosolyt és örömet hoz az életükbe. Nem tudta elengedni a képet a fejében, hogy élő emberi lény, érzésekkel, tele szeretettel, egy élet, amit nem vehetnek csak úgy el.

Döntésre jutott pár óra alatt, hogy meg tudják oldani a helyzetet, voltak már nehezebb helyzetben is. Majd ő gondoskodik a piciről, a lánya pedig járhat iskolába és élheti a fiatalok életét. Természetesen, elmondták a fiúnak és a szüleinek a hírt. A fiú apja elég vaskalapos volt, mindenképp abortuszra akarta küldeni a lányt. Anikó elmondta nekik, hogy nem ölhetik meg születése előtt az unokájukat, inkább vállalják fel a helyzetet és oldják meg közösen a problémát.

Abban maradtak, hogy a fiú szülei beszállnak anyagilag is a baba körüli költségekbe, és segítenek a gondozásában is. Az otthona Anikóéknál lesz, de a fiú és a szülei bármikor jöhetnek hozzá, vigyázhatnak rá. Nem volt könnyű döntés, attól függetlenül, hogy milyen gyorsan hozta meg. Belegondolt, hogy épp csak most nőtt fel a gyereke annyira, hogy visszakapta a szabadságát, és most újra elölről kezdheti a babázást. De közben meg édes teher is, mert betölti azt az űrt, amit a lánya hagyott maga után, amikor felnőtt. Akárhogy is alakul az élet most, hogy jön az unokája, áll elébe. Biztos benne, hogy meg tudja oldani a helyzetet, bármilyen nehéz is lesz. És abban is biztos, hogy imádni fogja a kissé korán érkezett unokáját.

GONDOLAT:

Anikó bölcsen az életet, az unokáját választotta. Milyen sokszor hoz az élet elénk váratlan helyzeteket, szinte a lélegzetünk is eláll tőle. Kétségbe esünk, mi lesz most velünk. Legyünk ilyenkor is elég bölcsek, hogy higgyük, Istenbe kapaszkodva meg tudjuk oldani a feladatot, el tudjuk fogadni a történteket.

Elmélkedés

Bizalomra van szükségünk

Amikor egy hosszabb ideje tartó nehézségben vagyunk, a lelki kimerültség egyik jele a folyamatos belső harc: „Miért történik ez velem? Bárcsak vége lenne már! Nem bírom tovább!” Ezek őszinte érzések, és Isten megérti, ha így érzünk.

Mégis, Ő egy mélyebb békességre szeretne elvezetni minket – arra, hogy a vihar közepén is nyugodtak tudjunk maradni. Jézus egyszer a háborgó tengeren, a vihar kellős közepén aludt a bárkában. A tanítványok kétségbeesetten küzdöttek a hullámokkal, míg végül fel nem keltették Őt (Mk 4,37-39). Jézus békessége abból fakadt, hogy teljesen bízott az Atyában. Nekünk is erre a bizalomra van szükségünk ahhoz, hogy a puszta nehézségeit jól kezeljük.

Mit jelent „jól” kezelni a pusztát? Mindenekelőtt azt, hogy abbahagyjuk a meddő harcot olyasmi ellen, amit úgysem mi irányítunk.

Izrael népe a pusztában sajnos sokszor rosszul kezelte a helyzetét: zúgolódott Mózes és Isten ellen, visszavágyott Egyiptom húsos fazekaihoz, sőt azt is mondták: „Miért hoztatok ki minket ide? Haljunk meg inkább Egyiptomban!” (2Móz 16,3). Ez a hozzáállás csak további keserűséget és Isten elleni lázadást szült, nem hozott megoldást. Ezzel szemben két ember, Józsué és Káléb, más lelkülettel volt: amikor a többiek pánikba estek a hosszú út és az előttük álló akadályok láttán, ők azt mondták: „Ha az Úr velünk van, sikerülni fog, ne féljetek!” (4Móz 14,6-9).

Bár nekik is 40 évet kellett a pusztában tölteniük a többiek hitetlensége miatt, ők megőrizték bizalmukat, és végül bejuthattak az Ígéret Földjére.

A mi pusztai hozzáállásunkon sok múlik**.** Ha állandóan csak ellenkezünk és kesergünk, elszalasztjuk a lehetőséget a növekedésre, és meghosszabbítjuk a szenvedést (legalábbis szubjektíve biztosan).

Ha viszont azt mondjuk: „Uram, nem értem teljesen, de elfogadom, hogy most ezen kell keresztülmennem – kérlek, segíts ebben hűségesnek maradni és tanulni”, akkor a lelki horizontunk kitágul, és megtaláljuk a mindennapok mannáját a túléléshez.

Konkrét stratégiák a puszta nehézségeinek kezeléséhez: Az első a türelem.

Fogadd el, hogy a lelki életnek is vannak évszakai, és ahogy a tél sem tart örökké, úgy a lelki szárazság sem. Jakab apostol biztat, hogy legyünk türelemmel, „mint a földműves, aki várja a föld drága gyümölcsét” (Jak 5,7).

A második a hála gyakorlása. Tudatosan keresd meg minden nap azokat a dolgokat, amikért – a nehézség ellenére – hálás lehetsz. A hála ellenszere a panasznak. Nem engedi, hogy a keserűség gyökeret verjen a szívben.

A harmadik stratégia: Isten ígéreteibe kapaszkodás. Írd fel a számodra bátorító ígéreteket (például: „Nem marad el az Úr örökre, ha megszomorított is, nagy irgalmával könyörül” – Sir 3,31-32), és emlékeztesd magad rájuk gyakran.

A negyedik: imádság és dicsőítés. Lehet, hogy nem érzed mindig őszintének, de próbálj meg köszönetet mondani Istennek a pusztáért is – nem a fájdalomért, hanem azért, amit Isten ki fog hozni belőle. A dicsőítés felszabadít a csüggedés alól.

Ötödször: közösség és megosztás. Ne zárkózz be teljesen. Merj segítséget vagy imatámogatást kérni egy bizalmas testvértől vagy lelki vezetőtől. Sokszor már az is könnyít a lelkünkön, ha kiönthetjük valakinek az érzéseinket, aki együtt imádkozik velünk. Isten gyakran embertársainkon keresztül erősít és hordoz bennünket a nehéz időkben.

Végül fontos megértenünk, hogy a pusztával való „együttélés” nem azt jelenti, hogy örökre ott maradunk. Úton vagyunk**.** A puszta átmeneti állomás, nem végcél. Amikor megtanuljuk mindazt, amit ott kell, Isten a megfelelő időben kivezet belőle.

Ahogy a zsoltáros mondja: „Könnyhullatás közt vetnek… ujjongva aratnak majd” (Zsolt 126,5). Eljön az aratás és az öröm ideje. Addig is, ne feledd: még a pusztában is ott van Isten forrásvize. Lehet, hogy csak cseppenként érzékeled, de Ő táplál téged. Napról napra ad erőt – néha csak annyit, hogy mára elég legyen. De ez éppen megtanít arra, hogy értékeld a mát és benne Isten napi kegyelmét.

Ha így állsz hozzá, többé nem a puszta fog „uralni” téged – nem a körülmények határozzák meg teljesen a lelkiállapotodat –, hanem Isten békéje. Amikor idáig eljutunk, akkor mondhatjuk el Pállal: „megtanultam, hogy körülményeim között elégedett legyek” – mert tudjuk, hogy Krisztus ereje bennünk van (Fil 4,11). Ez a lelki edzettség egyik fontos jele.

Esti gyakorlat(ok)

#1: Írj egy levelet Istennek, amiben őszintén leírod mindazt, ami nehéz számodra a jelenlegi „pusztádban”. Mondd el Neki, mitől félsz, mi bánt, miért vagy türelmetlen. Aztán a levél végére írd oda: „Átadom Neked, Istenem. Legyen meg a Te akaratod, bízom Benned.” Ezzel kifejezheted, hogy elengeded a harcot és Isten kezébe teszed a terhedet. (A levelet nem kell senkinek megmutatnod; ha szeretnéd, meg is semmisítheted szimbolikusan, jelezve, hogy Istenre bíztad a benne leírtakat.

#2: Gondolj valakire a környezetedben (közösségedben, munkahelyeden, családodban), akiről tudod, hogy szintén nehéz időket él át. Írj neki egy bátorító üzenetet, ossz meg vele egy kedvenc igédet vagy gondolatot, amit a pusztai tanulmányaidból merítettél. Az is lehet, hogy felajánlod neki: imádkozol érte. Paradox módon sokszor a saját fájdalmunk is enyhül, ha másokat erősítünk – és közben Isten két embernek is reményt ad.

Konklúzió

Az első négy nap (rész) a pusztai vándorlásról szólt. Összegzésképpen gondold át: mit tanultál ezekben a napokban önmagadról és Istenről? Miben változott a hozzáállásod a lelki szárazsághoz? Lehet, hogy még mindig a pusztában jársz – talán még egy darabig fogsz is –, de már ott van veled a remény, a cél felé mutató iránytű.

Isten kész továbbvezetni ezen az úton, egészen addig, míg „oázisra” nem lelsz. Bízz benne, és légy büszke magadra, amiért kitartasz ezen a lelki expedíción!

Üres edény

A keresztény hit az összeszedettség sokkal mélyebb értelmére tanít. Rávezet arra, hogy a csendet, a kikapcsolódást a munkából, életünk sokféle szétszórtságát és ellentmondását, ne csupán énközpontban nézzük és önmagunkra vonatkoztassuk. Istennel hozzuk kapcsolatba életünket és mindazt, aminek helyt adtunk benne.

Így a valóságnak egy egészen más szemlélete tárul föl előttünk.

Isten felől nézve ráébredek, hogy az embert és világát a lét legmélyén és végső fokán nem a munka, a teljesítmény és az egyéni tudás valósítja meg.

Ha Istenre nézek, ráébredek arra is, hogy teremtmény vagyok, tehát nincs semmim, amit magamtól birtokolok, hanem üres és mezítelen vagyok. Mindent csak Istentől kaphatok. Olyan vagyok, mint egy üres edény, amely csak arra vár, hogy megtöltsék.

Sőt mi több, ráébredek, hogy bűnös vagyok, olyan valaki, aki az élet alapvető igazságával folyton szembe fordul, csakhogy Istenre utaltságát ne kelljen tudomásul vennie és elfogadnia. A hit egy radikálisabb és mélyebb összeszedettségre és kontemplációra szólít föl, ez utóbbin ismét a valóság dolgainak „együttlátását” értve. Arra hív bennünket, hogy csendben és a magunk tevékenységéről lemondva azt szemléljük, hogy kik is vagyunk Isten előtt: teremtmények és bűnösök, de mégis arra meghívottak, hogy kinyújtsuk felé üres kezünket, és szeretetet kapjunk tőle.

Így a hit fényénél végzett kontemplációban lejátszódik életünk nagy igazsága, az, hogy szegények és tehetetlenek vagyunk, és valójában nem a magunk munkája, képességei és törekvései révén boldogulunk, hanem csakis úgy, ha teljes nyitottsággal készen állunk arra, hogy mindent Istentől várjunk és kapjunk.

Reggeli elmélkedés

Nincs semmi más, csak te és Ő

A lelki puszta nem csak a próbák és csend ideje, hanem egyben találkozási pont Istennel. Lehet, hogy eleinte úgy érezzük, Isten távol van – hiszen nem tapasztaljuk úgy a jelenlétét, mint korábban –, de a Szentírás és a tapasztalatunk is arra tanít, hogy gyakran éppen a legnagyobb szárazság közepette szól hozzánk a leghangosabban Isten szeretete.

Hogyan találhatjuk meg Istent a pusztában? Először is, kereső szívvel. Aki vágyakozik utána, azt Isten nem hagyja cserben. Jézus ígérete szerint: „Keressetek és találtok” – ez a pusztában is igaz. Isten jelenlétének megtapasztalása azonban lehet, hogy más formában jön, mint várnánk: talán nem látványos csodák vagy euforikus érzések kísérik, hanem egy halk békesség, egy igeszakasz új megértése, vagy egy apró „manna-pillanat” a nap folyamán, amikor ráébredsz, hogy Ő ott van veled.

A pusztában való Istennel való találkozás gyakran személyesebb és mélyebb, mert nincs semmi más, csak te és Ő.

Reggeli gyakorlat

#1: Olvasd el imádságos lélekkel az ajánlott igerészt (1Kir 19,4-13 Illés történetéről). Utána csukd be a szemed, és képzeld magad elé a jelenetet. Képzeld el, hogy te magad is ott vagy Illés mellett a barlangban. Milyen érzés a nagy csend és üresség közepette lenni? Mit váltanak ki belőled a természeti erők (szél, földrengés, tűz) és utána a mély csend? Képzeld el, hogy ebben a csendben Isten hozzád is szól. Mit mondana neked most?

#2: Ha megteheted, menj ki a szabadba ma akár rövid időre (egy kertbe, parkba vagy erkélyre). Figyeld meg a természet egy részletét – a felhők mozgását, a szél susogását a fák között, vagy éjjel a csillagokat. Emlékeztesd magad: ugyanaz a Teremtő Isten van veled, aki mindezt alkotta. Lélegezz mélyeket, és minden sóhajjal mondd: „Istenem, itt vagy velem.” Ez egy egyszerű meditáció, ami segít ráhangolódni Isten teremtett világán keresztül az Ő jelenlétére.

Ó, Isten, te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad szomjazik lelkem, utánad sóvárog testem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld.” (Zsolt 63,2) – Uram, Te látod szívem szomját. Kérlek, mutasd meg magadat nekem a mai napon is – akár a csendben, akár Igédben, akár bármi apró jelben –, hogy lelkem felüdüljön Benned. Ámen.

Biagio így talált rá az igazi szabadságra

Biagio Conte 1963-ban született Palermóban, jómódú családban, ahol kényelemben, gondtalanul élt. Palermo városában ugyanakkor pokoli állapotok uralkodtak: az utcákat az emberek maffia által kiontott vére áztatta, az erőszak mindenhová begyűrűzött. A nap mint nap tapasztalható igazságtalanságok, az egzisztenciális üresség, az értékek hiánya egyre súlyosabb lelkiismereti válságba sodorta Biagiót: magába zárkózott, napjait a szobájában töltötte.

Elkezdte keresni az igazságot, az igazi szabadságot és az igazi békét és az életösztön végül felülkerekedett. 26 éves korában úgy döntött, hogy elszakad az anyagias világtól: „Belefáradtam a hétköznapi életembe – mesélte később –, a szívemben éreztem, hogy mindent és mindenkit el kell hagynom. Elhagytam apám házát azzal a szándékkal, hogy soha többé nem térek vissza Palermoba, mert ez a város és annak társadalma annyi fájdalmat és csalódást okozott.” Mindenét elajándékozta és a természetbe menekült. Több mint egy évig vándorolt Szicília erdeiben és hegyei között, remeteként élt, bogyókkal és növényekkel táplálkozott. Így talált rá a szabadságra, az anyagi szükségletektől mentesen. Megtanulta, hogy az élet lényege nem a gazdagság birtoklása, nem a javak felhalmozása és fogyasztása, hanem a természettel való harmónia, ami egyben kemény küzdelem a túlélésért. Aztán egy nap találkozott egy pásztorral, aki rábízta a nyáját és adott neki egy kutyát. A juhok legeltetésével magányosan töltött hosszú napokon és a csillagos éjszakákon Biagio megtanult felnézni az égre és megtanulta keresni Istent. „Egyre inkább kezdtem érezni, hogy Jézus, az igaz ember, aki az életét adta értünk, magával visz egy olyan tapasztalat útjára, amely később az egész életemet a feje tetejére állítja. A csendben és a meditációban egyre szabadabbnak és békésebbnek éreztem magam, semmim nem volt, mégis olyan volt, mintha mindenem meglenne.” Egy nap a hegyekben, a hóban eltévedve majdnem halálra fagyott. A pásztor sietett a segítségére és elvitte a corleonei Szent Bernát-remetelakba. Itt találkozott Paolo testvérrel, aki mesélt neki Szent Ferencről és arról, mi késztette arra, hogy szegénységben, alázatosan és imádságban éljen.

Elhatározta, hogy gyalogosan megy el Assisibe, és útközben találkozott csavargókkal, cigányokkal, szabadult rabokkal és mindenféle kirekesztett emberrel. A szenvedő emberekkel való találkozás közelebb hozta hozzá Szent Ferenc alakját: „Apránként kezdtem megérteni a missziót: életemet a szegények közül is a legszegényebbeknek szentelni”. Assisi szegénykéjének sírjánál arra gondolt, nem Afrikába vagy Indiába kell mennie, hanem vissza abba a városba, ahová már nem akart visszatérni: „Jézus azt akarta, hogy a misszió éppen Palermo utcáin szülessen meg.”

Három évvel távozása után visszatért városába, ott maradt a vasútállomáson, a hajléktalanok között. Velük élt, segített nekik, mosdatta őket, koldult nekik kenyeret és meleg ételt. Egyre több volt a csavargó. Így született meg 1993-ban a Remény és Szeretet Missziója, „Isten mindent felforgató terve”, ahogyan Biagio testvér nevezte.

Biagio testvér, a világi misszionáriusa január 12-én hunyt el 59 éves korában.

GONDOLAT: Biagio megtanult a ragaszkodásaitól szabad maradni! Milyenek az én ragaszkodásaim: anyagi javakhoz, pozícióhoz, életszínvonalhoz, elért eredményekhez, szokásokhoz…? Érdemes ezen a héten felülvizsgálni a ragaszkodásaidat! Minél inkább szabaddá válunk a saját ragaszkodásainktól, annál inkább nyitottá leszünk Isten vezetésére, ahogyan Biagio életében is történt.

Elmélkedés

Találkozhatsz az Istennel!

A puszta mélyén, ahol a lelkünk szinte kiált az élő víz után, Isten kész a találkozásra velünk. Az Ószövetségben csodálatos példa erre Illés próféta története. Illés életveszély elől menekülve egyedül bolyongott a pusztában, annyira kimerülten és kétségbeesve, hogy azt mondta: „Elég! Most, Uram, vedd el az életemet…” (1Kir 19,4). Isten azonban nem hagyta magára szolgáját. Először is egy angyal által enni-inni adott neki, hogy fizikailag megerősödjön az úthoz. Majd amikor Illés a Hóreb hegyére ért, Isten megszólította. Nem akármilyen módon tette ezt: hatalmas szélvihar, földrengés és tűz vonult el a hegyen – de egyikben sem volt ott az Úr. Végül „halk és szelíd hang” hallatszott, abban szólította meg Isten Illést (1Kir 19,12-13). Ebben a csendes pillanatban Illés találkozott Istennel, választ kapott kiégett szívének kérdéseire, és új küldetést is kapott az Úrtól. Ez a történet gyönyörűen mutatja, hogy a pusztában nem mindig drámai módon tapasztaljuk meg Istent. Sokszor a legnagyobb csend rejti a legmélyebb jelenlétet.

Gondoljunk Mózesre: negyven évig élt Midián pusztájában pásztorként, mielőtt az Úr egy égő csipkebokor lángjában megjelent neki (2Móz 3). Mózes talán azt hitte, hogy Isten elfeledkezett róla azokban az években – de kiderült, hogy Isten végig ott volt, és a megfelelő pillanatban lángra lobbantotta jelenlétének jelét. Lehet, hogy a te életed pusztájában is van egy-egy „csipkebokor-pillanat”, amikor Isten váratlanul, mégis nyilvánvalóan jelzi: „Itt vagyok veled!” Ez lehet egy imameghallgatás, egy váratlan béke a szívedben egy ima után, egy bibliai ige, ami pontosan betalál a helyzetedbe, vagy akár egy emlékezetes álom vagy látomás. Isten szuverén és kreatív – a pusztában sokféleképpen megmutathatja magát.

Azonban a leggyakoribb módja annak, hogy Istennel találkozzunk a lelki szárazságban, az a mindennapi csenden át történik.

Ahogy Illésnél is: a lármás események után a csendben hallatszott Isten hangja. Számunkra ez azt jelentheti, hogy az imában, csöndes elmélkedésben egyszer csak megjelenik a békesség, vagy Isten Lelke emlékeztet egy ígéretére, és ez erőt ad. Lehet, hogy a puszta elején még csak a saját gondolataink visszhangját halljuk, de ha kitartunk, szépen lassan elhalkul a belső zaj is, és meghallhatjuk Isten suttogását. Ez a suttogás néha nem is szavak formájában jön, hanem egy mély belső bizonyosságként vagy vigasztalásként: egy érzés, hogy „Isten kezében vagyok, minden rendben lesz”. Olykor pedig felismerjük, hogy bármi is történik kívül, Isten bennünk munkálkodik – és ez a felismerés maga a találkozás Vele.

Van egy híres keresztény költemény, a „Lábnyomok”, amely azt üzeni: amikor a legnehezebb időket éljük, és utólag visszatekintünk, kiderül, hogy Isten akkor hordozott minket a karjaiban. A lelki pusztában Isten ölelése talán nem mindig érződik azonnal, de hidd el, ott van veled minden lépésnél. Ő maga ígérte: „Én veletek vagyok mindenkor” (Mt 28,20). Ez egy olyan ígéret, amely a száraz időszakokra is vonatkozik. Sőt, Jézus maga is megtapasztalta a legmélyebb istenélményt a legnagyobb szenvedés közepette: a kereszten a „Miért hagytál el?” kiáltás után végül az Atya kezébe tette le lelkét – és harmadnapra a feltámadás dicsőségében találkozott újra teljesen az Atyával. Ezzel azt is megmutatta, hogy a „puszta” után mindig jön a húsvét hajnalának találkozása.

Ma Isten arra hív, hogy a pusztádat ne csak túlélni akard, hanem éld meg találkozásként Vele. Talán nem érzed minden percben a jelenlétét, de nyisd ki a szemed és a szíved a nap apró jeleire. Lehet, hogy éppen egy emberi szó vagy gesztus által érint meg (egy barátod felhív és pont bátorít valamivel, amire szükséged volt), vagy a természet szépségén keresztül (egy gyönyörű napfelkelte, ami emlékeztet, hogy új napot kezd veled az Úr).

Kérd minden reggel: „Uram, mutasd meg magad ma nekem valamilyen módon!” – és este visszatekintve keresd meg, hol volt jelen. Biztos lehetsz benne, hogy nem maradsz Istentelenül a pusztában, mert Ő maga a forrás, aki ott fakaszt vizet, ahol emberileg nincs. „Patakok fakadnak a pusztában” – ígéri Izajás (Iz 43,19). Isten meg tud és meg is fog jelenni a te pusztaságodban is az Ő életet adó jelenlétével.

Esti gyakorlat(ok)

Vedd sorra a napod eseményeit! Vizsgáld meg, hogyan volt jelen az Isten ezekben az eseményekben!

Konklúzió

Amikor lehetőséged adódik, legyél csendben, és kifejezetten Isten jelenlétére figyelj! „Csendesedjetek el, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt 46,11). Maradj csöndben! Ne agyalj túlságosan, csak fordítsd a szíved figyelmét Istenre! Lehet, hogy gondolatok jönnek-mennek; ha elterelődsz, finoman tereld vissza a figyelmedet arra, hogy Isten veled van. A végén jegyezz fel egy mondatot arról, hogyan élted meg ezt az időt. Volt-e benne akár egy pillanat, amikor kicsit megérezted Isten békéjét vagy közelségét?

Aranyat a kohóban

A második napon azt vizsgáljuk meg, hogy miért engedi meg Isten, hogy néha a lelki életünk kietlen pusztasággá váljon. Vajon nem szeret minket, amikor hagyja, hogy nehézségeken menjünk keresztül? Dehogynem! Éppen mivel szeret, törődik azzal, hogy hitünk erősödjön és szívünk megtisztuljon mindattól, ami árt nekünk.

A próbatétel sosem könnyű, de Isten kezében mindig a javunkat szolgálja. Ahogy a tűz megtisztítja az aranyat a salaktól, úgy tisztítja meg a hitünket egy-egy pusztai időszak. Isten nem kívülről nézi közönyösen a küzdelmeinket, hanem mint gondos kovács formál minket a körülmények által, vagy mint szerető apa, aki időnként megfegyelmezi gyermekét, hogy később annál erősebb és érettebb legyen (vö. Zsid 12,6). A pusztai próba tehát Isten műhelye: fájhat a vele járó izzadság és hő, de közben valami értékes születik bennünk.

Reggeli elmélkedés

Amikor minden külső támaszunk meginog

Csak szemléld a fotót egy-két percig imádságos lélekkel. Kérd Istent, hogy tisztítsa meg a te szívedet is a pusztai idő által.

Ahogy az arany tisztításakor a salak leválik, úgy ezekben a pusztai tapasztalatokban lelkünk is megszabadul a felszínességtől, a hamis biztonságérzettől, önzésünktől és felesleges aggodalmainktól. Hirtelen felfedezzük, hogy hitünk nem csupán elméleti meggyőződés, hanem életet adó erő, amely megtart bennünket. A puszta tanítása, hogy a valódi hit mindig Istenre irányul, és nem pusztán a körülményeinktől függ.

Amikor minden külső támaszunk meginog, kénytelenek vagyunk belső erőforrásainkat keresni, amelyeket maga Isten helyezett belénk. A pusztai tapasztalat megtanít minket imádkozni, hinni és remélni – akkor is, amikor látszólag semmi okunk nincs rá. Ebben a megtisztító folyamatban ébredünk rá, hogy Isten jelenléte a legnagyobb kincsünk.

A puszta végül az életünk fordulópontja lesz, amely után már semmi sem lesz ugyanaz. A tisztulás után hitünk ragyogóbb, őszintébb és mélyebb, mint valaha. Megtanuljuk értékelni a csendet, amelyben Isten szól hozzánk, és megtapasztaljuk, hogy a legnagyobb áldásaink gyakran éppen azokból a helyzetekből születnek, amelyekből leginkább menekültünk volna. Így válik minden pusztai időszak életünkben a hit újjászületésének és valódi szabadságának lehetőségévé.

Reggeli gyakorlat

Vizsgáld meg a szívedet és kérdezd meg Istentől a csendben: „Uram, mit szeretnél megtisztítani az életemben a mostani helyzetemen keresztül?”

Várj türelemmel, és ami gondolat vagy indíttatás felbukkan, azt írd le, amellett kötelezd el magad! Lehet, hogy eszedbe jut egy negatív hozzáállás, egy rossz szokás vagy bármi, amitől itt az ideje megszabadulni. Mondd el Istennek, hogy szeretnél ettől megtisztulni! Kérd, hogy bocsásson meg neked (ha bűnről van szó), és adjon erőt a változáshoz ezen a napon! Képzeletben tedd le ezt a dolgot Isten „oltárára” – jelképesen, és engedd el!

De ő tudja, milyen úton járok: ha megvizsgál, kiderül, hogy arany vagyok*.***” (Jób 23,10) – Istenem, segíts ma úgy tekintenem a nehézségekre, mint amelyek által arannyá formálsz engem. Add, hogy a próbatételekben ne elforduljak Tőled, hanem engedjem, hogy megtisztítsd a szívemet. Ámen.

A tragédiák ellenére Daniella vallja: az élet gyönyörű

Daniella 16 évesen agyvérzést kapott, mindent újra kellett tanulnia. Miért kaphat valaki ilyen fiatalon agyvérzést? Hogyan éli meg kamaszként azt, hogy elölről kell kezdenie az életét? Miért kezd bele egy olyan mesterségbe, amire nem igazán alkalmas? A Képmás oldalán olvastam Danielláról, és családjáról. Pár éve, egy szombat éjszakán, Daniella összeesett. Az orvosok azt hitték, hogy drogozott, ezért gyorsan beadtak neki egy narkotikumok semlegesítésére szolgáló ellenszérumot, és úgy gondolták, hogy a rohamnak hamarosan vége lesz. Azonban nem lett vége, ezért az anya addig erősködött, amíg egy CT-t nem készítettek lánya koponyájáról. Akkor derült ki, hogy aneurizma következtében agyvérzést kapott.

Ez a verőértágulat egy fejlődési rendellenesség, amely gyakorlatilag időzített bombaként ketyeg a beteg testében. Danielláék sem tudtak erről semmit. Előjele sem volt, noha időnként fájt a feje, de szülei azt gondolták, hogy ennek oka a sok tanulás lehet. Sajnos, nem a tanulás volt a hibás. Bár igen apró volt a lyuk az éren, mégis komoly agyvérzéssel adott magáról hírt az aneurizma, amelynek következtében a lány teljes bal agyféltekéje bevérzett, és három hónapra kómába esett.

Az édesanya biztos volt abban, hogy lánya nem fog meghalni, noha az orvosok lemondtak már róla. A várakozás azonban egyáltalán nem volt könnyű, hiszen közben körülöttük az intenzív osztályon csupa félelmetes eset vette őket körbe, sorban haltak meg a betegek. Rengetegen imádkoztak akkor a lányért, akik hittek az ima erejében. Három hónap után kezdett Daniella magához térni, és ahogy ő mondja: „Az egész addigi életem a kukában kötött ki.”

A lánynak apránként kellett rájönnie arra, hogy ezt követően már semmi sem lesz olyan, mint régen. Öntudata visszatérte után gyakorlatilag mindent elölről kellett kezdenie. Csak a memóriája maradt meg. A teljes bénaságból hosszú-hosszú idő után jutott el oda, hogy képes volt először segítséggel, majd önállóan enni, végtagjaiba az élet fokozatosan tért csak vissza. Bár jobbkezes, még most sem tudja azt a karját sok mindenre használni, így kénytelen volt bal kézzel megtanulni írni és kerámiázni is. A beszédet, a számolást és az olvasást is újra el kellett sajátítania, és a mai napig vannak szavak, amelyeket nem ért. „Olyan vagyok, mint egy külföldi, aki magyarul tanul” – magyarázza. Mindezt persze mosolyogva. Arra a kérdésre, hogy hogyan tudta ezt végig csinálni, csak annyit felel: „Kitartó vagyok, és jó a monotonitástűrő képességem.”

A kamaszkor természetesen a rehabilitációban lévő Daniellát sem kerülte el, noha az ő lázadása nem a szülei vagy épp a tanárai ellen irányult, hanem egy láthatatlan akarat ellen. „Miért pont velem történt mindez? Miért nem haltam inkább meg?” – fogalmazódott meg benne. Ma már azonban másként gondolkozik. Azt vallja, hogy nem mindenki tudná ezt a betegséget így túlélni, ezért, ha újra dönthetne arról, hogy elvállalja-e ezt a keresztet, igent mondana, mert úgy érzi, hogy mások helyett is tudja ezt a nehéz terhet hordani. Hite mindig is erős volt, de tény, hogy a felépülés során edződött meg igazán. „Megtanultam minden kis dolognak örülni. Hiszek a csodákban, hiszek abban, hogy Isten jó, és segít engem ezen az úton. Lehet, hogy egy, lehet, hogy száz év múlva, de meg fogom csinálni azt, amit elterveztem. A jövőben ugyanis szeretnék motivációs előadásokat tartani arról, hogy az élet gyönyörű, és mindenki megtalálhatja azt, ami őt boldoggá teszi.”

Szorgalma és kitartása pedig valóban nem ismert akadályokat. Sikeresen leérettségizett. A vállalkozása közben olyan sikeres lett, hogy valószínűleg inkább ezzel fog csak foglalkozni a jövőben. Annyi megrendelése van, hogy alig bírja, de szerencsére a megrendelők türelmesek, hiszen mindannyian tudják, hogy Daniella egy kézzel dolgozik. A kerámiázás ötlete az édesanyától származik. A család vállalkozása a rehabilitációval eltöltött évek alatt csődbe ment. Ezért gondolt arra, hogy ha már úgyis egész nap otthon van a lányával, megtanul egy új szakmát, amelyből talán fedezni tudják a jövőbeni rehabilitációt. Kerámiázást tanulni azonban nem olyan könnyű, nem igazán vannak iskolai keretei, ezért az anya saját magát képezte ki különféle tanfolyamokon és internetes fórumokon. Daniellát is érdekelni kezdte a dolog, és ő is egyre többet kutatott különféle technikák és stílusok után.

Vállalkozásuk rövid időn belül valóban igazi sikertörténetté vált. A legnépszerűbb darab a gránátalma formájú tál lett, a vállalkozás logóján is ez a gyümölcs szerepel. Talán az sem véletlen, hogy pont ezzel a nagy erejű szimbólummal kezd összeforrni Daniella neve. A gránátalma ugyanis az ókorban a szeretet, a termékenység és a halhatatlanság szimbóluma volt, a keresztény művészetben pedig elsősorban Krisztus szimbólumává vált.

Elmélkedés

Egy percig sem tart tovább, mint szükséges

Egy mélyen hívő ember egyszer így fogalmazott: „Isten a hitünket próbákkal vizsgáztatja, de nem azért, hogy kudarcot valljunk, hanem hogy erősebbé váljunk.” A lelki puszta gyakran ilyen vizsgaterem. Amikor Isten megengedi az életünkben a nehézségeket vagy a lelki szárazságot, azzal esélyt ad arra, hogy hitünk bizonyítson – elsősorban számunkra, hogy mi magunk lássuk, mennyire bízunk Benne. Gondoljunk például Jézusra: a Jordánban történt megkeresztelkedése után a Szentlélek a pusztába vitte, ahol a sátán háromszor is megkísértette (Mt 4,1-11). Ezek a kísértések valójában próbatételek voltak. Jézus mindháromszor Isten Igéjével válaszolt és ellenállt a csábításnak. Nem azért, mintha kétséges lett volna az Ő tökéletessége, hanem példát adott nekünk, hogyan állhatunk meg a próbatétekben: Istenbe kapaszkodva, az Ő szavába vetett hittel.

A mi életünkben a pusztai próbatételek sokféle formát ölthetnek. Lehet, hogy egy fájdalmas veszteség, egy betegség, a magány érzése vagy éppen az Istenélmény hiánya jelent kihívást. Ilyenkor természetes, hogy megkérdezzük: „Miért történik ez velem, Istenem?” A válasz sokszor csak később lesz világos, de a Szentírásból megtanulhatjuk az alapelvet: Isten a javunkra forgatja ezeket. „Hitetek megpróbált volta értékesebb a veszendő, tűzben tisztított aranynál” – írja Péter apostol (1Pét 1,7). Vagyis Isten a hitünket még az aranynál is értékesebbnek tartja, és a próbákat arra használja, hogy ezt az értékes hitet megtisztítsa, megerősítse. A türelem, az alázat, az Istenbe vetett bizalom olyan erények, amelyek többnyire nem a gondtalan időkben növekednek, hanem éppen a nehézségek közt gyökereznek mélyre.

A pusztai időszak megtisztulás is. Amikor minden külső támasz kicsúszik alólunk, felszínre kerülhetnek a rejtett bálványaink és bűneink.

Az izraeliták a pusztában szembesültek szívük hitetlenségével – emlékezzünk, hogyan imádták az aranyborjút, amikor Mózes késlekedett a hegyről visszatérni (2Móz 32). Isten nem hagyta ezt figyelmen kívül: megfegyelmezte a népet, de ugyanakkor megtisztította őket e bálványimádás bűnétől, mielőtt bevitte volna az Ígéret Földjére. Hasonlóképpen, a mi életünk pusztai szakaszaiban Isten rámutathat olyan dolgokra a szívünkben, amelyek akadályozzák a vele való mélyebb kapcsolatot. Lehet ez túlzott ragaszkodás valamihez vagy valakihez, büszkeség, hitetlenség, megbocsátatlanság vagy bármi más. A magány és nehézség tűzében ezek a salakok felforrósodnak és Isten kiolvasztja őket, ha engedjük Neki. Bár fájdalmas szembesülni hibáinkkal, gondolj arra, hogy mindez azért történik, hogy utána szabadabb és tisztább legyen a szíved.

Isten soha nem örül a szenvedésünknek önmagáért. Ő nem kínzó, hanem edző. A lelki edzőtábor – aminek keretében ezt a kurzust is végzed – arról szól, hogy Isten formál téged.

Mint egy jó edző, néha keményebb gyakorlatokat ad, hogy fejlődjünk. Lehet, hogy ma még csak fáradtságot és izomlázt (lelkileg: kimerültséget, zavartságot) érzünk, de holnapra erősebbek leszünk. A próbák idején Isten hűsége változatlan. Bár lehet, hogy a pusztában nem érzed olyan erőteljesen az Úr jelenlétét, bízhatsz az Ő ígéretében: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled” (Zsid 13,5). Képzeld el, hogy Isten ott áll melletted a forró kemence mellett, és figyeli életed izzását – Ő pontosan tudja, meddig kell tartania a próbának. Egy percig sem tart tovább, mint szükséges**,** viszont egy perccel sem rövidebb ideig, különben nem lenne teljes a mű. Mikor az értékes fém már tiszta, a Mester kiveszi a tűzből és gyönyörködik benne.

Ha visszatekintesz eddigi életedre, bizonyára találni fogsz olyan pusztai időszakot, amiről utólag derült ki, mit munkált benned. Talán egy régi nehézség által váltál együttérzőbbé mások iránt, vagy épp egy kudarc alázatra tanított, netán egy várakozási időszak türelmet növelt benned.

Ezek mind a puszta gyümölcsei. Ma adj hálát Istennek azért, hogy a próbákon keresztül a javadat munkálja! Lehet, hogy most még nem látod a jelenlegi küzdelmed értelmét, de bízz benne: „aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjáig” (Fil 1,6). Isten nem hagy félbe téged formálatlanul. A puszta után tisztábban ragyog majd a hited, és készen állsz arra a következő áldásra vagy szolgálatra, amit Ő készített el számodra.

Esti gyakorlat

Idézz fel egy korábbi nehéz időszakot az életedben, amit már magad mögött hagytál. Gondold át, milyen jót hozott ki belőle Isten – mit tanultál abból a helyzetből, hogyan formálódott a jellemed? Írd le néhány mondatban ezt az emléket és a tanulságot. Adj hálát Istennek imában ezért a fejlődésért.

Konklúzió

• A puszta az a hely, ahol az ember rádöbben saját határaira, és csak Istenre támaszkodhat.
• A pusztában tapasztaljuk meg legjobban Isten jelenlétét – amikor semmi másra nem számíthatunk.

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet.
Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Nem lehet más reményünk, csak a kívülről jövő fény

 Március 16. Nagyböjt 2. vasárnap
Olv.:  Ter 15,5-12.17-18   Zsolt 26 Fil 3,17–4,1    
Evangélium: Lk 9,28b-36 

A gazdasági válság begyűrűzött a mi családunkba is – mesélte egy fiatal fiú az osztályfőnökének. Apám egyik napról a másikra elveszítette a munkáját. Amúgy is elég szűkösen éltünk, de azért biztonságosak voltak a mindennapjaink. Annyi mindig volt, amennyi elégnek tűnt. Most azonban ez a gyenge lábakon álló biztonság szertefoszlott. Teltek a hetek, és apa nem kapott semmilyen munkát. Anyu a kistestvéreimmel otthon volt még, így neki sem volt munkahelye. Vékony kis tartalékainkat gyorsan feléltük. A munkanélküli segély távolról sem bizonyult elegendőnek. Egyre több dologra mondták a szüleink, hogy „nem”, amit pedig korábban mindig megkaphattunk. Napok óta másról sem volt szó, csak hogy min és hogyan lehetne még spórolni. Egyik este vacsora mellett ültünk: bizony nem volt se sok, se finom …. ráadásul a kedvünk se volt éppen rózsás. Senki sem szólt a másikhoz, hangtalanul, szemlesütve rágcsáltuk a szegényes falatokat. Végül édesanyám hirtelen lecsapta a kést és a villát az asztalra és felkiáltott: „Ez nem mehet így tovább! Ne legyünk már ennyire elkeseredettek! Gyertek ki velem a kertbe!” Azzal karon fogott és kirángatott bennünket a ház mögötti kis kertecskébe. „Nézzetek föl az égre!” – vezényelte. Mi kelletlenül felbámultunk a sötét égboltra, de attól, amit láttunk földbe gyökerezett a lábunk. Az égen csillagok milliói szikráztak és sziporkáztak. A ház mögé nem szűrődött be a városi közvilágítás fénye, így a csillagok ragyogóan látszottak. Fényük vigasztaló és simogató volt. Olyan volt ez a csodálatos, apró kis fényekkel tarkított kupola, mint a remény élő emlékműve. A szívünk felderült. Valahogy már nem éreztük olyan sötétnek és reménytelennek a jövőt. Édesanyánk egyszerűen csak ennyit mondott: „A csillagok éjjel látszanak!” 
 

Az álom, az alvás furcsa állapot az ember életében. Velünk történik, de nincs az irányításunk alatt. Mi vagyunk a főszereplői az alvásnak is, mégis mintha „kívülről” élnénk meg az egészet. Nem tudunk „beleszólni”, nem tudunk odahatni, hogy mi történjen, vagy mi ne történjen. Nem vagyunk urai az életünknek, amikor alszunk, nem tudjuk befolyásolni az eseményeket! Egy elkerülhetetlen állapot, amikor úgymond teljesen kiszolgáltatottak vagyunk. Sötétség, ami nem csak a szemeinkre, de az egész életünkre rátelepül. A szentírási olvasmányokban kétszer is találkozunk álommal, elalvással. Az ószövetségi olvasmányban Ábrahám, aki ígéreteket kapott Istentől, de ezekből az ígéretekből még semmi nem valósult meg, előkészíti az áldozatot az Istennel való szövetségkötésre. Feldarabolja az áldozati állatokat, aztán pedig csak vár … vár. Nem történik semmi egészen késő éjszakáig. Végül fáradtságában elalszik, és ahogyan olvastuk, „félelmetes sötétség szállott rá.” Ez a sötétség több, mint az éjszaka sötétje. Több, mint a fáradtság leple. Ez bizony a súlyos kétségek, a lassan előkúszó reménytelenség, a tehetetlenség sötétje.  

Ábrahám elhagyta mindenét az Úr szavára, és kivonult biztonságot nyújtó otthonából. Most otthontalanul, kóbor kutyaként vándorol idegen földön, állandó veszélyek között, holott azt az ígéretet kapta, hogy tejjel mézzel folyó ország lesz az övé és utódaié. Ráadásul milyen utódaié? Nincs gyermeke … Isten ugyan megígérte, hogy nemzetsége oly számos lesz, mint a tengerpart homokja, de mindezidáig még csak egyetlen fia sem született. Az idő telik, ő és felesége egyre öregebbek lesznek. Bizony, az Ábrahámra szálló sötétség valóban „félelmetes”, mert ez a lélek éjszakája: az ember gyöngeségének, tehetetlenségének, kiszolgáltatottságának alvó állapota. Azonban ez a félelmetes sötétség csak az Isten tüzének, lobogó, fényes lángjának előszobája. A legmélyebb álom, a legszörnyűbb tehetetlenség kellős közepén fénylő tűz lobban: Isten jelenlétének, szeretetének tüze. Végigvonul az áldozatra szánt húsdarabok között, felemészti azokat, s ezzel létrejön és megerősödik a szövetség Isten és választottja, Ábrahám között. Az éjszakát felváltja a fény, a reménytelenséget felváltja a remény, a kétségbeesést az öröm, a magányt az Isten közelléte.     

Hasonló jelenetre kerül sor a színeváltozás hegyén is. Jézus a szenvedésére, megváltó kereszthalálára készül. Beszél is erről apostolainak, akik nem értik, elszomorodnak, kétségek között vergődnek. Fönn a hegyen Péter, Jakab és János mély álomba merülnek. Amikor azonban felébrednek, látják Jézust földöntúli fényben ragyogni. Isteni dicsőség veszi körül, és az Ószövetség nagyjaival beszélget. Az álom sötétjét itt is Isten dicsőségének ragyogása váltja fel. A szenvedéstől, a haláltól való félelmet a feltámadás és az örök élet biztonsága, bátorsága.  

Hányszor és hányszor kerülünk mi is életünk során ilyen „alvásszerű”, sötét lelkiállapotba. Tehetetlennek érezzük magunkat, szinte mozdulatlanul vagyunk kénytelenek tűrni a rosszat, ami tombol körülöttünk.
Amikor pl. valaki súlyos, gyógyíthatatlan betegségbe esik. Amikor önhibáján kívül elveszíti munkahelyét, anyagi biztonságát. Amikor valamilyen természeti katasztrófa egyik pillanatról a másikra életünk munkájának összes gyümölcsét felemészti. Amikor egy hűséges férj vagy feleség összeomlani látja családi életét egy „kéretlen harmadik” közbeavatkozása folytán. Amikor egy szülő szinte tehetetlenül kénytelen látni, hogy gyermeke élete hogyan csúszik valami szakadék felé. Amikor „elszabadulnak” körülöttünk a bűn következményei, akár a magunké, akár a másoké!  

Nem ezt akartuk … nem így akartuk …. de a rossz történései átléptek a fejünk felett, nem tudjuk már befolyásolni a lavinát, amit elindítottunk vagy mások elindítottak. Igen, ezekben a rettegéssel, reménytelenséggel teli órákban nincs, nem lehet más reményünk, csakis a kívülről jövő fény. Isten hatalmas, győztes világossága. Nagyböjt II. vasárnapján azzal a reménnyel biztat bennünket az egyház, hogy a sötétség csak a világosság előszobája. Ahol mi tehetetlenek vagyunk, ott Istennek még van ereje. Ahol számunkra már nincs remény, ott Isten szeretete még mindig hűségesen mellettünk áll. Épp a sötétség emeli ki a világosság ragyogását. Éppen a bűn gyötrelme indítja útjára a megváltás művét. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa