„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Kedves Útitársunk!

Május 1-től a pénteki anyagunk címe: „A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA” – Vedd észre, fedezd fel az életet mindabban, ami körülvesz!
Ez egy speciális képmeditációs sorozat lesz

• Egy alkalommal egy különleges fotó
• Hozzá tanulságos gondolatok
• Rövid gyakorlat, ami segíti az életedet jobbá tenni.

KATTINTS IDE, HOGY TOVÁBBRA IS ÚTITÁRSUNK MARADHASS »

A szív békéje a húsvét igazi ajándéka

Április 27. – Húsvét 2. vasárnapja – Isteni Irgalmasság vasárnapja
Olvasmányok: ApCsel 5,12-16  / Jel 1,9-11a.12-13.17-19
Evangélium Jn 20,19-31   

Az éjszaka közepén egy emeletes ház második emeletén tűz ütött ki. A lakók félálomban menekültek ki az utcára, majd rémüldözve figyelték, hogyan terjed a tűz viharos gyorsasággal lakásról-lakásra, emeletről emeletre. Mire a tűzoltók megérkeztek, a második emelet minden lakása égett, így a föntebbi emeleteket már nem lehetett megközelíteni. Egyszer csak szívettépő sikoly borzolta fel méginkább az idegeket. Egy fiatalasszony akkor vette észre, hogy ötéves kisfia nem jött le velük. A gyermek félelmében nem a kijárat, hanem a felsőbb emeletek felé futott. Hamarosan fel is bukkant a kisfiú egy harmadik emeleti ablakban, amit még nem nyaldostak a lángok, de a füst onnan is gomolygott kifelé. A gyermek édesapja odaállt az ablak alá, s biztatni kezdte a kisfiút: „Ugorj le! Ugorj le gyorsan! Ne félj, itt vagyok és elkaplak!” A kisfiú félelemtől sírós hangon kiáltott vissza: „Nem merek! Nem látlak! Akkora a füst, hogy nem látok semmit!” „Ne aggódj, én jól látlak, és ez elég!” – válaszolta az apja. A kisfiú összeszedte minden bátorságát, s leugrott. Egy pillanat múlva édesapja erős karjaiban landolt és az ijedtségen kívül semmi baja sem lett. 

„Békesség nektek!” – köszönti Jézus apostolait és tanítványait minden alkalommal, amikor feltámadása után megjelenik nekik. Noha nem idegen Jézustól, mégis új köszöntés ez. A kereszthalál előtti működése idején nemigen halljuk Tőle az evangéliumban. Úgy tűnik, hogy ez a béke, amit a feltámadott Úr kíván övéinek, valamiképpen szorosan összefügg a kereszthalállal és feltámadással, ez a béke a Húsvét ajándéka. Miért? Miféle béke az, amit Jézus ajándékozhat nekünk? Az a béke, amely a bennünket teremtő és ránk gondot viselő Isten szeretetébe, irgalmába, valamint minden rosszat legyőzni tudó erejébe vetett határtalan bizalomból fakad.  

Az ember vagy az emberi társadalom békétlenségének oka többféle lehet. Mindenekelőtt félelem a fenyegetettségtől, a bajtól, a szenvedéstől. Ha azonban még a halál is legyőzhető, ha a halálból is van visszatérés, akkor nincs olyan rossz, nincs olyan szenvedés, ami véglegesen el tudná taposni az embert. Ha a halált örök, boldog életre szóló feltámadás követheti, akkor nem taszít bennünket kétségbeesésbe és reménytelenségbe. Micsoda gyökeres változás ment végbe az apostolok magatartásában a feltámadt Krisztussal való találkozások után: nyoma sincs bennük a korábbi félelemnek, bezárkózó rettegésnek, tagadásra is kész gyávaságnak. Minden körülmények között bátran meg merik vallani Jézusba vetett hitüket. Nem veszítik el nyugalmukat a Főtanács fenyegetéseinek hatására, lelkesen énekelnek, imádkoznak, sőt térítenek a börtönökben, a vértanúságra is készek. Pedig nem szűnt meg a külső fenyegetettség, sőt sokszorozódtak a zaklatások, bántalmak, szenvedések. Ők azonban képesek túllátni, felülemelkedni ezeken. Nem a szemükkel, hanem a hitükkel „látják”, vagyis bizalommal elfogadják, hogy a szenvedést megdicsőülés, a halált feltámadás és boldog örök élet követi. Ha az ember olyan békére vár, ami a teljes nyugalomból, minden fenyegető bajtól való mentességből, minden szenvedés megszűnéséből fakad, akkor itt a Földön hiába vár. Azonban ha a hozzáállásunk megváltozik, ha hisszük, hogy nem csak ez a gondterhes földi élet létezik számunkra, akkor megőrizhetjük szívünk békéjét a bajok, törődések közepette is.  

 Oka lehet a békétlenségnek a helytelen értékrend, az ember birtoklási vágya is, amely kielégíthetetlenné torzulhat. Milyen sok férfi és nő, sőt gyermek, egész családok nyugalmát dúlja föl az állandó hajsza a még többért, a félelem az anyagi javak elvesztésétől, a kényelem, a megszokott jólét csökkenésétől. A feltámadás hite, az örök élet létezéséről való megbizonyosodás ezt is gyógyítja. Ha nem ezen a világon „kell mindenáron minden boldogságot megszereznünk és kiélveznünk”, ha tudunk hinni nagyobb, teljesebb boldogságban, mint amit az anyagi javak adhatnak, akkor nem is félünk annyira azok elveszítésétől vagy nem rokkanunk bele testileg-lelkileg azok hajszolásába.  

 Sokszor válik a békétlenség okává az ember és ember, csoport és csoport közötti feszültség, a megbocsátani nem tudás. Annak is nyugtalan a szíve, a lelkiismerete, aki a sérelmet okozta, de az is tele van fájdalommal, keserű haraggal, aki azt elszenvedte. A feszültséggel teli súrlódások, a bosszúállás vágya, illetve a bosszútól való félelem megbénítja az embert. A feltámadt Jézus ebből is kiutat mutat. Visszatérve a sírból ugyanolyan szeretettel, bizalommal ajándékozza meg apostolait, mint amiről halála előtt tett bizonyságot. Nem hányja apostolai szemére hitetlenségüket, gyávaságukat, kétségeiket. Nem adja ki az útjukat, holott teljes joggal tehetné, hiszen nem tartottak ki mellette szenvedésében és halálában, félreértették messiási küldetését. Ő azonban megbocsát nekik, sőt felhatalmazást ad nekik arra, hogy az Ő nevében mindenki felé kinyilvánítsák a bűnbocsánat lehetőségét. „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.” Milyen megnyugtató lehetett ez a tanítványoknak, akik tele lehettek lelkiismeret-furdalással és zavarodottsággal az élő Jézussal találkozva! Ma, az Isteni Irgalmasság vasárnapján érdemes hálával gondolnunk arra, hogy Jézus éppen azért vállalta föl a megváltó kereszthalált, hogy mindenkinek megbocsáthasson. Az bocsáthat meg valakinek, aki bosszúállás nélkül elszenved minden rosszat, ami mások bűne miatt reá hárul. Jézus ezt tette a kereszten. Ha nem támadt volna fel, akkor nem lett volna kitől irgalmat kérni. Akkor csak áldozatává lett volna a gonoszságnak, mint annyian mások, de nem tudott volna megbocsátani. Jézus azonban feltámadt és örökké él, s így minden ember bármikor bocsánatot kérhet és kaphat Tőle. Ez az isteni irgalmasság nagy ajándéka! Ha Isten ennyire kész mindig minden bűnünket megbocsátani, akkor nekünk is hasonlóképpen kell tennünk. Az emberi irgalmasság sok nyugtalan, feszült lelket békített már meg és békíthet meg ma is.  

„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” – mondja Jézus Tamásnak. Az apostolok látták a feltámadt Krisztust, s ez megadta szívükbe, életükbe azt a békét, amelyet korábban nem ismertek. A történelem során azonban sok keresztény hívő tett tanúbizonyságot ugyanerről a csak Istentől kapható békéről, holott nem látták testi szemeikkel az élő Krisztust. Hitük azonban mégis képes volt meglátni a múló evilági dolgok, kínlódások füstje mögött az örök életre meghívó, üdvösséget adó Krisztust.

Minket is körülvesznek bajok, szenvedések, anyagi bizonytalanság, emberi bűnök, sérelmek okozta feszültségek. Ez a láng és füst bizony már vele jár ezzel a megrontott világgal. Tudunk-e beleugrani bátran ebbe a füstbe, tudva, hogy a „másik oldalon” az élő Krisztus és az örök haza boldogsága vár minket? Ha igen, akkor nem veszítjük el szívünk békéjét ott sem, ahol mások már kétségbeesnek és rettegnek. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Május 1-től ennek a résznek a címe: SOKSZÍNŰ BIBLIA

Abban akarunk segíteni, hogy te is megtapasztald Isten Szavának gazdagságát. Éppen ezért, a következő 3 hónapban dr. Finta József atyának, a kecskeméti főplébánia plébánosának tanulságos, motiváló történetei, elmélkedései mellett az első keresztények életébe is jobban bepillantunk, és megnézzük, hogy az ő tapasztalataikból, küzdelmeikből milyen tanulságokat tudunk levonni!

Továbbá ószövetségi szakaszokról is elmélkedünk, azokat is próbáljuk közelebb hozni a saját életünkhöz.

KATTINTS, ÉS KÉRD TOVÁBBRA IS A SPECIÁLIS BIBLIAISKOLÁNKAT »

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Merjünk hinni az Odaföntvalókban!

Április 20. – Húsvétvasárnap
Olvasmányok: ApCsel 10,34a.37-43 / Kol 3,1-4 vagy 1Kor 5,6b-8 
Evangélium: Jn 20,1-9 vagy Lk 24,13-35  

A galamb, néhány nappal azután, hogy Isten megteremtette, odajárult a Teremtő elé és siránkozva panaszkodni kezdett. „Jaj, mindenség Ura! Olyan szörnyen félek! Apró és vékony lábakat alkottál nekem ehhez az esetlen, kövér testhez. Állandóan a nyomomban ólálkodik egy macska. Szúrós tekintettel követ engem, és biztos vagyok benne, hogy felfalna, ha sikerülne elkapnia. Én azonban ezeken a kicsi és idétlen lábakon nem tudok elmenekülni előle. Kérlek, segíts rajtam.” Isten erre szárnyakat teremtett a galambnak. A galamb azonban a következő reggelen ismét ott állt a Teremtő előtt, és még panaszosabban siránkozott. „Uram, ugyan mi értelme volt, hogy rám teremtetted ezeket a furcsa tartozékokat! Olyan nehezek, alig bírom cipelni őket a hátamon! Ráadásul mindenbe bele is akadnak, ahogy futni próbálok a macska elől! Most még nehezebben tudok menekülni, biztos, hogy előbb-utóbb el fog kapni!” Isten erre fölnevetett: „Te szegény, oktondi kis galamb! Nem azért adtam a szárnyaidat, hogy cipeld őket a hátadon, hanem hogy kiterjeszd őket, fölemelkedj velük a levegőbe, és magad alatt hagyhasd ezt veszélyes földi világot.” 

Vajon miért olyan nehéz az embernek elhinnie, hogy létezik feltámadás a halálból? Hogy Jézus feltámadt, és ma is él, valamint hogy nekünk is örök, boldog életet adhat? Talán azért, mert maga a hit okoz problémát, az elfogadása valaminek, amit korábban még nem tapasztaltunk meg?

Nem, nem erről van szó. Az emberek nagyon is hiszékenyek! Néhány évvel ezelőtt a bűnbocsánat szentségével, a gyónással kapcsolatban olvastam valahol, hogy noha sokan magát a gyónás szentségét rendkívül elhanyagolják, vagyis Isten felszentelt szolgáinak nem vallják meg bűneiket, azonban ettől függetlenül úton-útfélen gyónnak. Panaszkodnak, vádaskodnak, saját hibáikat, botlásaikat is kitárják, de nem ott és azoknak, akiknek kellene, s főleg nem úgy, ahogyan kellene. Így nem is nyernek belőle semmit. Nem kapják meg a bocsánatot bűneikre és a hasznos, előremutató tanácsokat azok elkerülésére. Ugyanez igaz a hittel kapcsolatban is. Mindenféle dologban hisznek az emberek, de a hitük földhözragadt, és földhöz ragasztja őket is.

Nem hisznek az Istentől adott gyógyulásban vagy a szenvedés megváltó erejében, de hisznek mindenféle energiákban, ezoterikus hókusz-pókuszokban. Nem hisznek az Oltáriszentség életet adó erejében, de hisznek mindenféle táplálék-kiegészítőkben, kristályokban. Nem hisznek az Evangélium ígéreteiben, de hisznek jóslatokban, horoszkópokban, emberi sarlatánságokban. Nem hisznek a mennyei, boldog, örök életben, de hisznek a szerelem vagy párkapcsolat adta boldogságban, a pénzen megvehető jólétben stb. stb. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy a felsorolt dolgok közül bizonyosaknak ne lenne meg a helye és szerepe az ember életében, azonban semmiképpen nem szabad tőlük olyasmit várni, amit nem tudnak megadni.

Ahogyan a barátnőnek vagy ivócimborának való panaszkodás, kitárulkozás nem hoz bűnbocsánatot, úgy a szerelem vagy a pénz sem ad igazi boldogságot, a gyógyszerek és természetgyógyász eljárások sem adnak gondtalan, szenvedésmentes életet.  

Most a feltámadás nagy ünnepén érdemes elgondolkodni azon, mi a baj hát valójában az emberek hitével? Nem maga a hit aktusa van válságban, hiszen az emberek többsége nagyon is könnyen elhiszi azt, amit hinni akar, még akkor is, ha nem túl sok valós tapasztalata van arról, amiben hinni akar! Figyeljük csak meg, a tinédzserek mennyi mindent várnak a szerelemtől, holott általában kiüresedett, tönkrement, nehezen élhető párkapcsolatok veszik körül őket a valóságban. De majd az övék más lesz – reménykednek újra és újra. És nem is baj! A baj inkább az, hogy az emberek a hit szárnyaival nem emelkednek föl az evilági lét korlátai fölé! Csak a földi élettel szemben vannak már-már irreális elvárásaik, de hogy ennél az így is-úgy is elmúló életnél valami jobb, több, boldogabb is várhatja őket, azt nem remélik. Nem véletlenül hangzik el Szent Pál felszólítása: „Ami odafönt van, arra irányuljon a tekintetetek, ne a földiekre!”  

Aki hisz a feltámadásban, a halálon túli, boldog, örök életben, és abban az Istenben, Aki mindennek forrása és Ajándékozója, az képes lesz itt a Földön is jobb világot, emberibb, élhetőbb társadalmat teremteni. A húsvéti hit ugyanis a világ fölé emel, de nem szakít el ettől a világtól. Ahogyan a feltámadt Jézus is visszatért az Atya Országába, de ugyanakkor velünk is maradt a világ végezetéig.

Ha hiszünk az igazi, szeretetből fakadó boldogságban és abban, hogy a rossz nem uralkodhat fölöttünk örökké, az erőt ad nekünk a földi életben is a szeretet építésére és a rossz elleni küzdelemre. Ez az a remény, amiről Ferenc pápa azt mondja nekünk, hogy ne hagyjuk elvenni tőlünk. Így szólt hozzánk virágvasárnapi elmélkedésében: „Ne hagyjátok, hogy elvegyék tőletek a reményeteket!” Akik elvenni törekednek tőlünk ezt a reményt, azok azt akarják, hogy csak földi értékekben bízzunk, azoktól várjuk a boldogságot, megelégedettséget: azoktól a földi értékektől, amelyeket ők kínálnak nekünk, amelyeket tőlük vásárolhatunk meg. Ha pedig esetleg azt tapasztaljuk, hogy még sem vagyunk kellőképpen elégedettek és boldogok, akkor hazudjuk azt magunknak, hogy még biztosan nem szereztünk belőlük eleget! Még több kell! Vagy másik kell! Még több pénz, még több, vagy másik autó, ház, másik nő vagy férfi, jobban fizető munkahely stb. stb. Ne higgyük el, mert nem is valóság, hogy ezek valóban megadják életünk maradéktalan elégedettségét!

Merjük használni a szárnyainkat! Merjünk hinni az Odaföntvalókban, a földi lét korlátait túlszárnyaló boldogságban, az elmúlás nélküli szeretetben!

Ha így teszünk, akkor nem keseredünk bele a mindennapok kudarcaiba, tökéletlenségeibe, a „még nem teljes élet” hiányosságaiba, s lesz erőnk küzdeni a rossz ellen, mert tudjuk, hogy a rossz, a szenvedés és a halál már legyőzetett. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Mekkora érték van a kezünkben!

Április 13. – Virágvasárnap
Olvasmányok: Iz 50,4-7 /  Fil 2,6-11     
Evangélium: Lk 22,14-23,56 

Keserű arcú férfi kereste föl cellájában a bölcs remetét, hogy tanácsot kérjen tőle. „Segíts nekem, bölcs remete! Hosszú évekkel ezelőtt összevesztem a húgommal. Nagyon megbántott, és azóta egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nem tudok megbocsátani neki, bárhogy is próbálkozom, nem megy és nem megy!! Mit tegyek?” A remete rövid hallgatás után így válaszolt: „Gondolj arra, hogy neki is és neked is már csak egy fél órátok van hátra a földi életből. Menj, keresd fel a húgodat, és viselkedj úgy vele, mintha biztosan tudnád, hogy 30 perc múlva mindkettőtöknek meg kell halnia!” 

A szenvedés, a haldoklás óráit, perceit az ember hajlamos értéktelennek, értelmetlennek tartani. Olyan időszaknak, ami valójában nem tartozik igazán az emberi élethez. Amit, ha lehetséges lenne, legjobb lenne kihagyni, meg nem történtté tenni. Vannak, akik már az öregség gyengülő, betegségekkel teli időszakára is kiterjesztik ezt az értelmetlenséget, értéktelenséget. Tény és való, hogy korunk sikerorientált, versenyre épülő, az erőt és a szépséget, az élvezeteket bálványozó társadalma nagyon nehezen tud mit kezdeni a betegséggel, a szenvedéssel, az idős, tehetetlen korral, és főként a halállal. Szociális Otthonok és kórházak falai mögé száműzi a betegséget és az öregséget, elfüggönyözött, magányos eseménnyé teszi a halált.  

    Ezzel szemben Jézus szenvedésében és halálában egyáltalán nem azt látjuk, hogy ne történne semmi értékes és értelmes dolog. Egyáltalán nem tehetetlennek látjuk a felfeszített, mozdulatlan Krisztust! Élete legfontosabb, legértékesebb tettét hajtja most végre: a megváltás nagy művére teszi rá a koronát szenvedésével, ártatlan halálával. Szavai még most is üdvösséget hoznak, meggyőznek, átalakítanak. Ennek lesz a tanújává a római százados, aki Jézus halálát látva így nyilatkozik: „Ez az ember valóban igaz volt!” Vagy másik evangélium leírása szerint: „Ez valóban Isten Fia volt.” Nagyon elgondolkodtató, hogy a százados, aki nyilvánvalóan mér évek óta tagja a római megszálló seregnek, már évek óta állomásozik Judeában, éppen a haldokló Jézust látva teszi ezt a hitvallást. Miért nem akkor, amikor Jézus emberileg nézve a sikerei csúcsán áll? Amikor a csodáit teszi, sok-sok ember bámulatát kiváltva ezzel? Amikor tömegeket tanít, akik szájtátva követik? Amikor jóllakatja kenyérrel emberek ezreit, akik erre királlyá akarják tenni? Nem, a százados nem ezeknek az eseményeknek hatására tartja Isten Fiának Jézust, pedig nagy valószínűséggel hallhatott róluk, szembesülhetett velük! Ő mégis a kereszten szenvedő, legyőzött, összetört, látszólag tehetetlen ember halálát látva vallja meg, hogy Isten Fiának, igaz embernek tartja azt, aki épp az imént lehelte ki a lelkét. Őt Jézus szenvedése és haldoklása győzi meg! Méghozzá azért, mert Jézus gyötrődése és halála korántsem értelmetlen eseménysor: nagyon is értékes dolgok történnek.

Jézus megbocsát az őt keresztre feszítő, kivégző katonáknak: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Nem szidalmazza az őt gúnyoló tömeget, a főpapokat és farizeusokat. Nem fenyegetőzik, nem kér számon senkit. Nem fordul el kínjai közepette az Istentől, vádolva Őt, hanem utolsó szavaival is az Isten kezébe ajánlja a lelkét. Mennyországot ígér a bűnbánó jobb latornak. Vagyis mindenkivel megbékélve, mindenkinek megbocsátva, élete utolsó perceiben is másokkal törődve, másokat szeretve, és az Atya iránti töretlen bizalommal a szívében lép át a halál kapuján. Ez döbbenti meg és kényszeríti térdre a római századost, aki bizonyára sok halált látott már, de ilyet még nem! 

    A végső szenvedés és haldoklás az életünk megkoronázása lehet. Ilyenkor hozzuk meg – vagy nem hozzuk meg – a végső, legfontosabb döntéseinket, mondjuk ki legnagyobb, immár visszavonhatatlan igenjeinket és nemeinket. Ekkor van lehetőségünk utoljára dönteni emberek mellett vagy ellen, Isten mellett vagy ellen! Ilyenkor rendbe hozhatunk sok mindent, de örökre el is ronthatunk mindent. A két lator kétféle magatartásmódjában látunk is példát mindkettőre. A bal lator élete utolsó perceiben is tíz körömmel a földi életbe kapaszkodik. Csatlakozik a Jézust gúnyolókhoz, és a többiekkel együtt arra biztatja Őt, hogy szabadítsa meg magát a kereszttől! Ne csak önmagát, hanem őket, a latrokat is! Ha valóban Messiásnak gondolná Jézust, akkor sem várna tőle többet, mint lehetőséget nyomorult, bűnökkel teli földi életének folytatására. Csak még pár évet … csak néhány hónapot itt ebben a világban! Reményei földhözragadtak, nem tud többet, jobbat elképzelni ennél a világnál. Nem akarja elfogadni az őt igazságosan sújtó ítéletet, lázadozik, másokat hibáztat még ekkor is. Jézus feléje sem fordul. Nincs válasza erre a kérésre. Nincs mondanivalója ennek az embernek.

Ellenben a jobb lator egészen másképpen viszonyul földi élete utolsó perceihez. Ő elismeri bűnösségét, az ítélet jogosságát. Ő nem rövidke egérutat kér az úgyis kérlelhetetlenül lecsapó halál elől. Nem, ő sokkal többet, nagyobbat kér. Ő hisz a Jézus által meghirdetett isteni Országban. Ő az örök, boldog életet kéri ebben az Országban, noha ugyanúgy nem érdemelte azt ki, mint a társa. És lám, Jézusnak van mondanivalója, evangéliuma ennek az embernek a számára! Örömhíre, még a halál pillanatában is. „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a Mennyben.”

Erre a reményre, erre a kérésre válaszol az Úr! Mert ez a remény nem földhözragadt: túlszárnyalja a földi élet határait! Jézus a többet akarja megadni, nem a kevesebbet! Ezért a többért, ezért a „mindenért” hal meg a kereszten. Ezt a többet, ezt a mindent nyerhetjük el mi is, ha Isten fiainak, igaz embernek bizonyulunk földi életünkben, de legalább a halálunkban.  

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa