Téma: Miért kell nekünk „pusztai” időszakokat megélnünk?

Az első szakasz 4 napja (része) a puszta két arcát mutatja be neked.

A cél, hogy résztvevőként felismerd, a pusztai időszakok életed elkerülhetetlen részei, és megértsd, hogy ezek egyszerre hordozzák a nehézségeket és a lehetőségeket is.
Isten áldását kívánom a lelki edzőtáborodon!

ITT TALÁLOD AZ ANYAGOKAT:

Kattints a megfelelő fülekre!

Olvasd el a Szentírásból

Ezekiel 16,4, továbbá a MTörv 8,2-6;14-18

Amikor a Szentírásban szó esik a pusztáról, valójában nem a homoksivatagot kell rajta érteni, a megfelelő héber szó inkább elhagyatottságot, magányt, kietlenséget jelent. A puszta az a hely, ahol az ember nem élvezi azt a védettséget és meghittséget, amelyet a közösség nyújt, hanem ki van szolgáltatva a természet erőinek és a különféle veszedelmeknek. Ezért képzelte úgy az ószövetségi ember, hogy a pusztát démonok és ártó szellemek népesítik be.

A puszta az a hely, ahol az ember a maga kicsiségére és tehetetlenségére van utalva. A pusztát a gonosz lakja meg a halál. S földrajzi értelemben véve a puszta még ma is ilyen hely. Mindenütt föllelhetők a halál nyomai. Tevék, bárányok és kecskék kifehéredett csontjai, a tömérdek autóroncs, amely bizonyság arra, hogy sokaknak félbe kellett az útjukat szakítani, nem jutottak el oda, ahova igyekeztek. De épp ezért lehet a puszta, mint a gonosz és a halál birodalma, létünk azon dimenziójának kifejezője, amelyben magunkra maradunk, elhagyatottak vagyunk és védtelenek, ki vagyunk téve mindenféle veszedelemnek. Így a puszta egyszersmind „ikon” is – mutatja, hogy vannak az életünkben pillanatok és helyzetek, amikor ránk nehezedik semmiségünk tudata, s magát a halált ízlelgetjük.

De paradoxon módon a Szentírás tanúsága szerint éppen a puszta, éppen a kietlenségnek, a kiszolgáltatottságnak, az elhagyatottságnak, a magánynak és a halálnak a földje az a hely, ahol a választott népnek meg kellett születnie. A pusztában – amikor Egyiptom rabszolgaságot jelentő húsos fazekait elhagyta és az Ígéret Földje felé tartott – lett Izrael Isten népévé. A pusztában kezdődik tehát az új élet, a halál árnyékában, de ez az új élet az Istentől van. Mert a maga erejéből nem tud Izrael életre találni, és arra sem képes, hogy a pusztulás és a halál földjén az életet megőrizze. Nincs esélye a fennmaradásra. A pusztában az élet csak adomány lehet és ajándék.

Ezt különösen Ezekiel próféta írta le nagyon érzékletesen, abban a részben, amelyben Izrael „születésének” történetét használta föl hasonlatul: „Születésedkor, azon a napon, amikor a világra jöttél, nem vágták el a köldökzsinórodat, nem mostak meg vízzel és nem tisztítottak meg, sóval sem dörzsöltek be, és nem takartak pólyába. Senki sem hajolt föléd gyöngéden, hogy irántad való szánalomból ezek közül valamit is megtegyen veled. Már születésed napján utáltak, és kitettek a nyílt mezőre. Elmentem melletted, és láttam, hogy véredben vergődsz. Ezt mondtam neked, amikor véredben voltál: Maradj életben, és növekedj, mint a mezők virága! S fejlődésnek indultál, felnőttél, és eljutottál az érettség koráig. Kebled kifejlődött, és hajzatod dús lett. De teljesen ruhátlan voltál. Akkor elmentem melletted, és megláttalak. Elérkezett az idő, a szerelem ideje. Rád terítettem köntösömet, és befödtem mezítelenségedet. Megesküdtem, és szövetséget kötöttem veled – mondja az Úr, az Isten, és az enyém lettél… Hírnevet szereztél a népek körében szépségeddel, mert tökéletes voltál amiatt a pompa miatt, amibe öltöztettelek – mondja az Úr, az Isten” (Ez 16,4).

Tehát épp a pusztában támaszt az Isten életet, az elhagyatottságban hoz létre közösséget, és a magányosság földjén köti meg népével a szeretet szövetségét. Ozeás próféta szerint is: azért vezette Isten a pusztába a népét, hogy ott zavartalanul szeresse. A pusztában az ember mindent, de mindent Istentől kap; és Isten jelenti a biztonságot és a meghittséget is. Így a puszta az Istennel való találkozás színhelyévé lesz, ahol bizalom támad, és remény ébred. Ezért van az, hogy a zsoltáros a veszedelem idején, ellenségtől körülvéve is így tud imádkozni:

„Félelem és aggódás kerít hatalmába, és borzalom tölt el.
Így szólok: «Bárcsak szárnyam volna, mint a galambnak, akkor elrepülnék, és megnyugodnék.»
Igen, szeretnék elfutni messze innét,
kedvem szerint a pusztában laknék.
Sietve kerestem a vihartól, széltől védett menedéket.” (Zsolt 55,6)

Tehát a „félelmetes puszta” menedék lett. Az Isten nyújtotta védettségnek és meghittségnek, az Istennel való közösségnek a helye, ahol a halálból új, igazi élet támad. A puszta: Janus-arc.
Csakhogy Izrael nem nőtt még eléggé föl ahhoz, hogy a pusztában az élő és éltető Istennel való találkozás színhelyét lássa. Mert az Istennel való találkozás az ember szabadon kimondott igenjét föltételezi, hitet és engedelmességet, viszontszeretetet és odaadást kíván. Így a puszta a döntés és a próbatétel helyévé válik. Az embernek épp itt a pusztában kell elhatároznia, hogy válaszol Istennek, és hagyja, hogy „nevelje” és vezesse. Ezért figyelmeztet a Második Törvénykönyv: „Gondolj az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven éven át vezetett a pusztában, hogy megalázzon, próbára tegyen, megvizsgálja a szívedet, vajon megtartod-e majd parancsait vagy sem. Megalázott, és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél, és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, sokkal inkább azzal, ami az Úr szájából jön. Negyven esztendeig nem kopott le rólad a ruha, és nem dagadt meg a lábad. Ismerd el szívedben, hogy az Úr, a te Istened úgy nevelt, ahogy az ember a fiát neveli. Tartsd meg tehát az Úrnak, a te Istenednek a parancsait: járj az ő útjain, és féld… Ne felejtsd el az Urat, a te Istenedet, aki kihozott Egyiptom földjéről, a szolgaság házából; átvezetett a mérges kígyók és skorpiók lakta nagy és félelmetes pusztán, meg a víztelen sivatagon, aki a kősziklából vizet fakasztott neked, a pusztában pedig mannával táplált, amelyet atyáid sem ismertek, hogy így megalázzon, és próbára tegyen, végül azonban jóra fordíthassa sorod. Nehogy azt gondold akkor magadban: saját erőmből s kezem munkájával teremtettem meg ezt a jólétet. Gondolj az Úrra, a te Istenedre, arra, hogy ő adta az erőt a jólét megteremtéséhez” (MTörv 8,2-6;14-18).

Az embernek tehát ki kell a pusztában állnia a próbát, s el kell döntenie: elfogadja-e, hogy mindenben és mindenestül Istentől függ. Vagy saját magát is beleértve mindent önmagának, a saját erejének akar-e tulajdonítani. Maga akar-e az életéről gondoskodni, vagy Istenre bízza-e magát, hogy nevelje és vezesse? Ha megtapasztalja életében a „pusztát”, akkor maga akar-e vele megbirkózni, vagy hajlandó-e épp ebben a helyzetben találkozni az élő Istennel? Így a puszta megtapasztalásakor mindent megkérdőjelezünk. Itt dönteni, választani kell!

(Forrás: Gisbert Greshake: Helytállás a pusztában)

Víz után kiált

A kiaszott, fölrepedezett puszta víz után kiált. Csak egy kis elnyomorodott bokor szeretné az izzó nap hevét kiállni a szárazságban. Alig látszik, tüskékkel védekezik, s kevéssel beéri. Ha vízhez jut, kivirul, ahogy körülötte a puszta is életre kel: növényzete fölébred a kiaszottság álmából. Addig ki kell tartani. „Utánad szomjazik a lelkem, érted sóvárog a testem, mint száraz, tikkadt, kiaszott föld” (Zsolt 63,3). Egyetlen fa a sziklás, kietlen vidék végtelenjében. Legalább 25 km-es körzetben ez az egyetlen nagyobb növény. Hogy került ide, s hogy tudott ezen az egyébként teljesen terméketlen, kopár vidéken életben maradni? Szembe kell szállnia a széllel és a homokkal, a hőséggel és a szárazsággal. A léte valóságos csoda – az élet csodája, amely mindennek ellenére élni akar. S az Isten az, aki a pusztában is, sőt épp a pusztában mondja: „Maradj életben!” (Ez 16,6kk.)

Ha a pusztában két szerzetes találkozik, nem azt kérdezik egymástól, hogy „hol laksz?”, hanem „hol harcolsz?”. Pusztában élni annyit jelent, mint harcolni. Ebben a harcban Istent megtalálni és mellette kitartani. „Nem engedlek el, míg meg nem áldasz!” (Ter 32,27).

Reggeli elmélkedés

Miért szükségesek életünkben a pusztai időszakok?

A pusztaságot senki sem választaná önként. Mégis, életünk legértékesebb tanításait gyakran ezekben a sivatagos időszakokban kapjuk. Ahogy a természetben a sivatagi növények különleges képességeket fejlesztenek ki a túléléshez, úgy bennünk is különleges erények születnek a szárazság idején.

Gondoljunk csak a borkészítésre. A legkiválóbb borok gyakran olyan szőlőből készülnek, melyek mostoha körülmények között nőttek. A vízhiány, a kőzetgazdag talaj arra kényszeríti a szőlőtőkét, hogy gyökereit mélyebbre bocsássa, küzdjön az életben maradásért. Éppen ez a küzdelem adja a szőlőszemeknek azt a koncentrált ízt, amit később a palackban csodálunk. Mi emberek is hasonlóan működünk – a kényelem ritkán késztet minket arra, hogy mélyebbre ássunk, akár magunkban, akár Istenben.

A pusztaság kiüresít. Elveszi azt, amire támaszkodtunk, kihúzza lábunk alól a megszokott talajt.

Amikor elveszítjük biztonságérzetünket, egészségünket, kapcsolatainkat vagy bizonyosságunkat, mintha a lélek összes bútorozása eltűnne egy nagy költöztetés során. Marad az üres szoba. De az üresség sohasem pusztán hiány – egyúttal hely is, ami megtelhet valami újjal.

Amikor az életünket sújtó viharok letépik rólunk a díszeket és az álarcokat, akkor kerülünk szembe önmagunk igazi arcával. Eltűnnek a szerepek, amiket játszunk, szertefoszlanak az illúziók, melyekbe burkolóztunk. A pusztaság kíméletlen őszintesége felszínre hozza mindazt, ami igaz, mindazt, ami hamis bennünk.

A sivatagi vándorlás alatt Izrael népe szembesült félelmeivel, hitetlenségével és lázadásával, de ugyanígy Isten hűségével is. Nem véletlen, hogy a Biblia legnagyobb alakjai – Mózes, Illés, Keresztelő János, sőt maga Jézus is – átmentek a pusztai tapasztalaton. Egyikük sem ugyanaz az emberként tért vissza, mint aki bement.

A pusztaság megtanít a lényeg megkülönböztetésére.

Ahogy a sivatagban vándorló számára egyértelművé válik, mi nélkülözhetetlen a túléléshez és mi csupán fölösleges teher, úgy a lelki pusztaság is ráébreszti az embert, mi az, ami valóban számít. A pusztaságban lehull minden fölösleg és marad a tiszta, nyers valóság.

A csend és a magány, amit gyakran a pusztában tapasztalunk meg, alkalmat ad arra, hogy meghallhassuk Isten halk és szelíd hangját, ami a mindennapi élet zajában elveszne. Mint amikor az éjszakai égbolton csillagok millióit láthatjuk, melyeket a városi fények mellett soha nem vehetnénk észre.

Gyermekkorunkban a nehézségek ellen lázadtunk, felnőttként azonban megértjük, hogy az izmaink csak ellenállással szemben erősödnek. A lelki pusztaságban megtanuljuk a kitartás, a türelem és a remény erényeit, melyek nem fejlődhetnek ki a kényelem és biztonság időszakaiban.

A pusztai időszakok előkészítenek valamire, ami még csak ezután jön.

Isten gyakran a pusztában készíti fel szolgáit a küldetésükre. Józseftől kezdve, aki börtönben töltötte felkészülését, Dávidig, aki a pusztában tanulta az uralkodást, a megüresedés helye mindig a felkészítés helye is.

Végül, a pusztaság megtanít arra, hogy bár magunk erejéből nem találunk kiutat, Isten mindig utat készít.

Mint ahogy a sivatagban nem tehetünk mást, mint hogy követjük a csillagokat vagy a felhőoszlopot, a lelki sivatagban is megtanuljuk teljesen Istenre bízni magunkat. Így válnak legkeserűbb próbatételeink legnagyobb áldásainkká, mert éppen ezeken keresztül mélyül el istenkapcsolatunk olyan szintre, amelyet másképpen soha nem érhetnénk el.

Reggeli gyakorlat

Reggeli „pusztai csendesség”: Kezdd a napot 5 perc teljes csenddel – se zene, se telefon, se beszéd. Engedd meg magadnak, hogy csak legyél, különösebb elvárások nélkül.

Urunk, köszönjük, hogy hívtál minket a csend pusztájába. Segíts ma félretenni a mindennapok zaját és rohanását, hogy lelkünk meghallhassa a Te hangodat. Oltalmazz minket a csüggedéstől, és add, hogy lelkünk szomját egyedül Te olthasd – ahogyan a szomjazó vándor is forrásra talál a sivatagban. Ámen.

Beleborzongtam a csendbe

Sziffer Péter, a „parpar” kézműves termékek gyártója, hányatott gyermekkort tudhat maga mögött. Fiatalon seftelt, hogy megéljen. Bejárta Izraelt, Amerikát, Indiát, Egyiptomot, Japánt és Ázsia több országát. Sokszor pillanatról pillanatra élt. Egy alkalommal a Sínai-hegyen járt, amikor egyszerre érezte a megsemmisülést és az újjászületést. Így vall erről:

“A Sínai-hegyen megrendítő élményben részesültem. Igen mély élményeket szereztem itt. Ma már nem, de akkoriban igen érintetlen közeg volt a maga kősivatagával, az ott élő beduinokkal az a vidék. Ez már adott egyfajta alaprezgést az egész környéknek. A Sínai-félszigetről terveztem eljutni Kairóba. Mindenképpen meg akartam nézni azt a helyet, ahonnan Mózes lehozta a kőtáblákat. Elutaztam busszal egy kis településre, és ott kérdeztem az embereket, hol van konkrétan ez a hely. Mutatták a hegyet és az utat is, amin fel lehetett menni.

Elindultam egymagam, miközben már ment le a nap. Amikor felértem, összegyűjtöttem a talált fadarabokat és tüzet gyújtottam. Körülöttem csend volt. A naplementével, a besötétedéssel a csend olyan szinten rám ült, hogy szinte beleborzongtam. Soha életemben, sehol nem tapasztaltam meg ezt a csendet, csak itt. Megszűnt minden körülöttem. Ráébredtem, hogy vagyok is, meg nem is. Ebből az állapotból az billentett ki, amikor megmozdultam.”

Elmélkedés

Nem vagy egyedül az úton!

Talán ismerős érzés számodra is, amikor a lelked száraznak és üresnek tűnik, mintha egyedül bolyonganál a végtelen homokdűnék között. Ilyenkor imádságaid erőtlenek, Isten közelségét pedig alig érzed. Minden hívő ember életében előfordulnak ilyen időszakok – ezeket nevezzük lelki pusztának. Lehet, hogy egy nehéz élethelyzet, veszteség vagy épp a megszokott rutinok kiüresedése vezet ide. Bármilyen okból is kerülj a pusztába, fontos tudnod: nem véletlenül vagy ott. Isten engedélyével és tervével történik mindez, még ha jelenleg nehéz is ezt elfogadnod. A puszta csendje nem az Isten távollétének a jele, hanem egy különleges meghívás arra, hogy közelebb kerülj hozzá, mint eddig bármikor.

A Biblia tele van „pusztai történetekkel”. Gondoljunk csak Izráel népére: miután Isten csodálatos módon kiszabadította őket Egyiptomból, nem azonnal a tejjel-mézzel folyó Kánaánba jutottak, hanem először negyven évig a pusztában vándoroltak. Ez nem volt könnyű időszak – gyakran szenvedtek szomjúságtól és éhségtől, és sokszor zúgolódtak is. Mégis, a pusztában kapta meg a nép a Tízparancsolatot, ott tanulta meg napról napra, hogy mannán éljen, és ott tapasztalta meg Isten folyamatos jelenlétét a felhő- és tűzoszlop formájában. Isten a pusztában formálta őket népévé. Ugyanígy van ez velünk is: a lelki szárazság idején Isten a szívünket készíti fel valamire. Lehetőséget ad, hogy felismerjük, mi van a szívünkben – mennyire bízunk benne, és mi az, ami még akadályoz a vele való kapcsolatban.

A puszta nemcsak próbatétel, hanem találkozás helye is. A csend és visszavonultság felszínre hozza legmélyebb vágyainkat és félelmeinket. Isten ebben a csendben szólni akar hozzánk.

Emlékezz: Illés próféta is egy pusztai barlangban hallotta meg az Úr hangját szelíd suttogás formájában, miután a hatalmas szél, földrengés és tűz elvonult (1Kir 19,11-13). Sokszor mi is ilyen szelíd, belső hang formájában találkozhatunk Istennel, amikor minden más zaj elcsendesül körülöttünk. Ehhez azonban szükség van arra, hogy hajlandóak legyünk időzni a pusztában. A mai rohanó világban tudatos döntést kell hoznunk a csend és magányos imaidő mellett. Nem könnyű szembenézni önmagunkkal a csendben, de éppen ott vár ránk Isten gyógyító és megerősítő jelenléte.

Képzeld el, hogy ez a 13 napos edzőtábor egy utazás, egy lelki expedíció. Te, mint egy zarándok, elindulsz a belső pusztaságba. Lehet, hogy már most is érzed a por szomjúságát vagy a nappal perzselő hőségét – jelképesen értve, talán türelmetlenség, félelem vagy üresség formájában.

De tudd, hogy nem vagy egyedül ezen az úton: Isten végig veled tart, még ha néha rejtőzködve is. Sőt, maga Jézus Krisztus járt előtted ezen az ösvényen – emlékezz, hogy nyilvános szolgálata előtt negyven napot töltött a pusztában.

Ha a saját Megváltónk is fontosnak tartotta a pusztai időszakot, nekünk sem kell félnünk tőle. Ő ismer minden kísértést és nehézséget, amivel szembenézel, és együtt érez veled.

Ma, a kurzus első napjának végén bátorítást kapsz: a puszta nem tart örökké, de a benne szerzett tapasztalatok örökre szólhatnak.

Gondolj a Ozeás könyvében olvasható ígéretre: Isten maga mondja, hogy kicsalogatja népét a pusztába, hogy szívükre beszéljen, és ott „az Ákór völgyét a reménység kapujává teszi” (Oz 2,17). Az Ákór völgye a baj és nyomorúság helye volt Izrael történetében, mégis a remény kapujává válhat Isten jelenlétében. Így lehet a te mostani nehéz időszakodból is a reménység forrása.

Engedd meg Istennek, hogy a lelked pusztájában új életet sarjasszon! Ahogy a sivatag is kivirágzik az eső nyomán, úgy fog a te lelked is megújulni, ha kitartasz és figyelsz az Úrra a csendben.

Esti gyakorlat(ok)

#1: Szánj időt rá, hogy átgondold és leírd egy naplóba vagy füzetbe, mit érzel most a lelki életedben. Van-e olyan területe az életednek, ami pusztaságnak tűnik – ahol szárazságot, ürességet tapasztalsz? Ne értékeld, csak figyeld meg őszintén ezeket az érzéseket és gondolatokat.

#2: Lapozz a Bibliádban Ozeás 2,14-17 szakaszhoz, és olvasd el lassan, elmélkedve. Képzeld el, hogy Isten személyesen neked mondja: „elvezetlek a pusztába, és szívedre beszélek”. Mit jelenthet ez számodra konkrétan? Írj le egy mondatot vagy imát válaszként Istennek.

#3: Zenés meditáció: Hallgasd meg az egyik csendes, Istenre hangoló éneket, mint például a „Mint szarvas hűs vízforrásra” kezdetű dicséret (Zsolt 42 inspirációjával), amely arról szól, mennyire vágyakozik a lelkünk Isten után. Hagyd, hogy a zene és a szöveg imádságként hasson a szívedre!

Konklúzió:

A puszta rákényszerít, hogy szembenézzünk önmagunkkal.
Megfoszt a fölöslegtől, hogy meglássuk, mi az igazán fontos.
Egyszerre lehet helye a szenvedésnek és az Istennel való mély találkozásnak.

Mikor élted meg úgy az életedet, mint egy pusztát?

Milyen érzések törtek rád ebben az időszakban?

1. A puszta értelme