Inspiráló gondolatok
Ne veszítsd el magad, mert válasz vagy valakiknek
A titok, a csoda benned van! A nagyböjt szent idejében még inkább mint máskor. Felszínes csapongások, üres lötyögések helyett, magadba kell mélyedned, hogy felfedezd lelkedben rejlő értékeket. Merülj alá a csendben! Csodálatos érzés ott bent meghallani a verset, meglátni a festményt, a képletet, a megoldást, és szépen vázlatokat készítve, lassan világra szülni azt. Egy gondolat, mely nemcsak neked fontos, ott lent, belsődben kezd körvonalazódni, még csak dereng, de Te érzed, hogy belőled kikívánkozik. S mint a bányász a mély üregben, sötétben egyedül, dolgozol, megfogod, megfogalmazod, felszínre hozod, hogy megajándékozd vele a világot. Csodálatos érzés szülőanyja lenni egy igazi értéknek, egy szellemi kincsnek, melyben az emberek meghallgatott imáikra adott választ találnak.
Persze a gonosz szeretné elhitetni, hogy Te értéktelen vagy, meddő föld, üres puszta. Azt hazudja, hogy benned nincsenek igazgyöngyök, kár is lemerülnöd a hullámok alá, úgysem találsz ott önmagadban semmit. Azt mondja: szórakozz, légy vidám, élj a mának, magadnak, neked sem ad senki semmit ingyen! Ne hidd el neki, hazudik: Te Isten gyermeke vagy, felbontatlan levél, melyre a Teremtő az ő gyermekei iránti végtelen szeretetét írta, fogalmazta meg csodálatosan. Általad akarja tovább teremteni a világot az Isten, választ küldeni a sokakat gyötrő kérdésekre. Ne veszítsd el magad, mert válasz vagy valakiknek, sokaknak! Kicsinységed ne aggasszon, piciny ceruza heggyel írtak remekműveket!
Böjte Csaba testvér
Élethelyzetek – sorozat
Jobban bánik veled az élet, ha te is jobban bánsz vele…
Fél tíz volt. Biztos voltam benne, hogy lekésem a vonatomat, pedig aznap már nem indult több. Már a pályaudvarig is kínkeservesen jutottam ki, és még át kellett verekednem magamat a tömött Los Angeles-i Union pályaudvar kényelmesen slattyogó utasai között, akiknek bőven volt idejük a vonatuk indulásáig, így aztán ráértek. Amikor a vágány felé, a célegyenesbe kanyarodtam, újabb akadállyal találtam szemben magam. A lépcsőn egy férfi vánszorgott fölfelé annyi csomaggal, ami még egészséges embernek is sok egyszerre, nem hogy egy mozgássérültnek, merthogy az illető az volt. A bal karja élettelenül csüngött lefelé az oldalán, és a jobbat sem tudta tökéletesen használni. Az egyik lába befelé csavarodott. Egyenként rakta feljebb a csomagokat egy-egy lépcsőfokkal, és amikor eggyel végzett, mindig visszatért a következőért. Mire sikerült az összes táskát feljuttatni egyazon lépcsőfokra, kezdte elölről az egészet. Az ötödik lépcsőfoknál tartott a körülbelül húszból.
Rámordult egy hordárra, aki felajánlotta neki a szolgálatait, majd letorkolt egy utast is, aki segíteni akart neki. Láttam, hogy én is fölöslegesen próbálkoznék. Tiszteltem az önállóságra való törekvéséért, de eszem ágában sem volt miatta lekésni a vonatomat. Különösen nehéz hetet tudhattam a hátam mögött, és mindennél fontosabb volt számomra, hogy hazautazhassak. Kivártam hát a megfelelő pillanatot, keresztülléptem a csomagjain, felsiettem a lépcsőn és beszálltam a vonatba.
Azt terveztem, kényelmesen elnyújtózom és pihengetek. Két fiatal lány ült velem szemben. Rendkívül izgatottak, nagyon cserfesek és rettenetesen hangosak voltak. Elég volt egyetlen pillantást vetnem kimerült édesapjukra. Helyette egész úton a lányok csacsogását és nevetgélését hallgathatom majd. Azt hittem, ennél rosszabbra már nem számíthatok, de tévedtem. A lépcsőn látott férfi bebicegett a vagonba, mogorván odébb utasított, majd lehuppant a mellettem levő ülésre.
Miután közelebbről megnéztem, észrevettem, hogy nemcsak a végtagjai sérültek, hanem az arca is torz; mogorva grimaszba merevedett. Jellegzetesen olyan külseje volt, ami a kisgyerekeket nevetésre készteti vagy megijeszti. A lányokhoz kevesebb türelme volt, mint nekem. Két perc után rájuk mordult: „Vegyétek vissza a hangerőt!”
Új útitársam semminek sem tudott örülni. Minden alkalmat megragadott, hogy panaszkodjék a hőmérsékletre, a világításra, a lassú kiszolgálásra a jegypénztárnál, a zajos lánykákra (akik egyetlen szót sem szóltak, amióta letolta őket), az avas mogyoróra, amit a restiben vásárolt és a túl kicsi papírpoharakra, melyekbe nem fér elég víz ahhoz, hogy be tudja venni a gyógyszerét. Mindezek már elhangzottak, pedig még csak mintegy tizenöt perce indultunk el az állomásról.
Általában jó modorú ember vagyok, de ezúttal minden kedvesség kiveszett belőlem. Csak arra tudtam gondolni, milyen borzasztó, hogy éppen e mellé az ember mellé kényszerített a sors, akinek nemcsak a teste torz, de a lelke is. Miközben ott ültem és sajnáltam magamat, váratlanul megszólalt a lelkiismeretem. Talán ha szólnék hozzá pár kedves szót, ő is megváltoztatná a modorát, még az is lehet, hogy az egész élete átalakulna, gondoltam magamban. Fáradt voltam, ingerlékeny, és semmi kedvem nem volt hozzá, hogy kibújjak a némaság és az önsajnálat kényelmes csigaházából. Ezért aztán elnyomtam magamban a belső hangot, mely arra biztatott, hogy cselekedjek helyesen, barátkozzam az idegennel, és segítsek a bajba jutotton. Minél inkább igyekeztem azonban elnyomni magamban, annál hangosabban noszogatott. Bár korábban sosem láttam ezt az embert, mégis tudtam, hogy fájdalmai vannak, és beszélgetni szeretne valakivel. Mialatt én a dilemmámon töprengtem, valaki, aki kevesebbet foglalkozott önmagával, megelőzött.
Egy kedves, hamisítatlanul ártatlan hangot hallottam.
– Mondja, uram, mi baja van?
Az egyik szemközti kislány lépett fel úgy, ahogyan én nem tudtam. A férfinek nyilván nem először tették fel ezt a kérdést, és feltehetően mindenkinek ugyanúgy válaszolt. Elmondta, hogy van egy betegsége, melynek következtében az izmai nem működnek rendesen.
– Nem erre gondoltam, hanem, hogy miért olyan dühös mindenkire?
Az ember néhány pillanatig hallgatott, azután fojtott hangon felelt:
– Azt hiszem, az életre vagyok dühös. Rosszul bánt velem.
A kislány arcára értetlenség ült ki.
– Lehet, hogy jobban bánna magával az élet, ha maga is jobban bánna vele. Úgy értem, tudom, hogy beteg, de biztos vagyok benne, hogy azért így is sok mindennek örülhetne.
A férfi a kislány felé fordult. Így nem láttam az arcát, mégis tudtam, hogy harag nélkül nézett rá.
– Te még rettenetesen fiatal vagy ahhoz, hogy azt hidd, olyan sokat tudsz az életről.
Most a kislányon volt a sor, hogy elgondolkozzék. Némi szünet után azt felelte:
– Azt hiszem, sok mindent megtanultam róla, amikor a mamám felment a mennybe.
Ennél többet nem akart mondani. Elég volt ennyi. Megfelelt a férfinak.
Az utazás hátralevő része csendben telt, mivel a kislány elszunyókált, a férfi pedig abbahagyta a panaszkodást. Sosem fogom megtudni, milyen hatást tett rá a beszélgetés hosszú távon, de én úgy meghatódtam, hogy sokáig nem fogom elfelejteni. Az utóbbi időben kevésbé látom tragikusnak a problémáimat, sokkal többet mosolygok az emberekre, és értékelem a sok ajándékot, ami osztályrészemül jut. És tudják mi történt? Az élet mintha napról napra egy kicsivel jobban bánna velem.
David Murcott
GONDOLAT:
Gyakran hajlamosak vagyunk az önsajnálatra, a panaszkodásra, de egy kis kedvesség vagy őszinte érdeklődés mások iránt, képes megváltoztatni a légkört – nemcsak a környezetünkben, hanem bennünk is. A kislány tiszta és egyszerű bölcsessége rámutat arra, hogy ha nyitott szívvel fordulunk az élet felé, az is másként viszonozza majd ezt.
A saját boldogságunk kulcsa gyakran abban rejlik, hogy megtanuljuk észrevenni a jót még a nehézségek közepette is. Ha mi jobban bánunk az élettel, talán az élet is jobban fog bánni velünk.
Ezt fogjuk gyakorolni A PUSZTÁBAN című lelki edzőtáborban, melyre most itt jelentkezhetsz »
***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!
