Oldal kiválasztása

Hétindító – május 12 – 2025

Szerző: | 2025.máj.szo | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

Legyél hídépítő!

Az evangélium öröme arra hív bennünket, hogy minden nap újjászülessünk a hitben, és Jézus Krisztus közelségében éljünk – ez a közvetlen kapcsolat a keresztény élet legnagyobb kincse. Az Egyház küldetése ma is az, hogy hirdesse az örömhírt, de mindig nyitott szívvel kell keresnünk, hogyan érhetjük el a világot, amely folyamatosan változik, és holnap más lesz, mint ma.

A Szentlélek vezetése nélkülözhetetlen: meg kell látnunk, milyen Egyházat akar tőlünk ma és holnap az Úr, hiszen a hagyomány nem a hamu megőrzése, hanem a tűz továbbadása. Különösen fontos, hogy közel legyünk a szenvedőkhöz, a szegényekhez, a kitaszítottakhoz, mert egy szegény Egyház, amely együtt jár a szegényekkel, az evangélium hiteles tanúja lehet a világban.

Ferenc pápa példája arra tanít, hogy mindig meg kell újulnunk, és soha nem szabad megállnunk a megkezdett úton. A jelen pillanatban, amikor veszteséget és szomorúságot élünk át, csendben és hálával kell elmélkednünk arról, mit hagyott ránk az elődök tanítása, és hogyan vihetjük tovább ezt az örökséget. Ez a nagyszombat csendje: a remény és a feltámadás előtti elmélyülés ideje, amikor a szenvedés mélyén felfedezzük a megváltás titkait.

Minden keresztény feladata, hogy hídépítő legyen, párbeszédet folytasson, és a szeretet útján járjon – így válhatunk valóban missziós Egyházzá, amely mindenkihez elér, akár a perui Chiclayo hegyeiben, akár a modern városok útjain. Az evangélium nem egy ideológia, hanem egy személy: Jézus Krisztus, aki mindenkit szeretettel hív, hogy kövesse Őt a béke és igazságosság országába.

XIV. Leó pápa gondolataiból

 

Élethelyzetek – sorozat

 

A biztatás életre kelt

A történelem leghíresebb sikersztorijainak némelyike egyetlen biztató szóval vagy egy szeretett lény, bizalmas barát buzdító gesztusával kezdődik. Ha nincs Sophia,
a hűséges hitves, ma talán nem tarthatnánk számon az ameri­kai irodalom nagyjai között Nathaniel Hawthorne-t. Amikor Nathaniel a végsőkig elkeseredve állított haza, hogy elpanaszolja a feleségének, milyen szerencsétlen flótás, mivel elveszítette állá­sát a vámhivatalban, az asszony üdvrivalgással fogadta a hírt.
– Most legalább megírhatod a könyvedet! – ujjongott.
– Jó, jó – bólógatott a csüggedt férfi –, de miből élünk addig?
Legnagyobb elképedésére, a neje kihúzta a fiókot, és jelentős összegű készpénzt dugott az orra alá.
– Ezt meg hol a csudában szerezted? – kiáltott fel a meglepett férj.
– Mindig tudtam, hogy lángészhez mentem feleségül, aki egy­ szer remekművet alkot. Így aztán minden héten lecsíptem egy kicsit a konyhapénzből. Annyit gyűjtöttem össze, ami kitart egy egész esztendeig.
Férjébe vetett hitéből született az egyik legremekebb amerikai regény, „A skarlát betű”.

A következő hónapokban Nathaniel valóban leült írni. Minden reggel, miután megitta szerény reggelijét és megcsókolta Sophiát, visszavonult dolgozószobájába. Az írás eleinte nehezen ment – a bizonytalanság, a jövőtől való félelem még ott bujkált benne –, de Sophia minden nap erőt öntött belé egy kedves szóval, egy bátorító pillantással vagy egy csésze gőzölgő teával. A kézirat lassan formát öltött. A férfi megküzdött minden mondattal, minden fejezettel, de egyre inkább érezte: most valóban azt írja, amit írnia kell.

Sophia esténként felolvasást kért. Nathaniel eleinte vonakodott, de a nő ragaszkodott hozzá. Ahogy haladt előre a történet, a feleség szeme időnként könnybe lábadt, máskor izgatottan kérdezett vissza, vagy csöndesen bólintott. Így lett ő nemcsak múzsa és támogató, hanem az első, legőszintébb olvasó is.

Amikor végre elkészült „A skarlát betű” kézirata, Nathaniel még mindig kételkedett: „Vajon lesz ennek olvasója?” Sophia azonban határozott volt: „Nemcsak olvasója lesz, hanem helye az irodalom nagyjai között.”

A könyv megjelent, és rövid időn belül hatalmas sikert aratott. Kritikák dicsérték, olvasók rajongtak érte, és az amerikai irodalom egyik alapműveként tartották számon. De ami a legfontosabb volt: a szerző végre hitt magában. Hitte, hogy érdemes írnia. Hitte, hogy van mondanivalója a világnak.

Talán ez a legszebb minden sikertörténetben: amikor valaki előbb csak egy másik ember szemében látja meg önmaga értékét – és azután maga is képes elhinni, hogy több van benne, mint amit addig gondolt.

Nido Qubein

 

GONDOLAT:

„Sosem késő azzá válni, aki lehetett volna belőled!” – George Eliot.
Mindannyian megtapasztalhattuk már, hogy néhány biztató szó, cselekedet szárnyakat képes adni annak, aki kapja! Ne fukarkodjunk a dicsérettel, a biztatással! Vizsga előtt: „sikerülni fog, hiszen sokat tanultál!” „Ne félj, hamarosan meg fogsz gyógyulni!” …
Ezen a héten tudatosan figyelj arra, hogy biztasd a környezetedben azt, akinek úgy látod, szüksége van rá!

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Hétindító – május 5 – 2025

Szerző: | 2025.máj.vas | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

Az önmagunkkal való kiengesztelődés

A legnehezebb megbékélés gyakran nem másokkal, hanem önmagunkkal történik.

Mielőtt mások felé szeretettel fordulhatnánk, először saját lelkünket kell elfogadnunk, gyengeségeinket, hibáinkat is beleértve.

Isten soha nem kér tőlünk tökéletességet, csak őszinteséget és alázatos nyitottságot. Amikor nem tudjuk elfogadni magunkat, akkor épp azt az embert utasítjuk el, akit Isten végtelenül szeret.

Engedd meg magadnak, hogy sebezhető legyél, hogy hibákat kövess el, mert ezek által tanulhatod meg igazán, hogy mit jelent Isten irgalma.

Az önmagaddal való kiengesztelődés által lehetőséget kapsz, hogy szabadon szeress másokat. Mert az, aki elfogadta önmagát, képes szeretetteljes elfogadással fordulni mások felé is. Engedd el a túlzott elvárásokat, és bízd magad Isten irgalmas szeretetére, amely felszabadít és békével tölti meg szívedet. Ha képes vagy önmagaddal megbékélni, akkor másokat is meg tudsz békéltetni Istennel és önmagukkal.

Thomas Merton

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Ha ezt megtanulják a gyerekek, akkor felnőttként teljes életet élnek

Ha a gyerekek megtanulják, hogy a boldogság nem abban rejlik, hogy kicsodák, hanem abban, hogy milyen a hozzáállásuk az élethez;

  • ha megtanulják, hogy jobb adni és megbocsátani, mint elvenni és bosszút állni;
  • ha megtanulják, hogy az önsajnálat nem enyhíti a szenvedést, hogy azon csak belső elszánással és lelki erővel lehet túljutni;
  • ha megtanulják, hogy nem uralkodhatnak a körülöttük lévő világon, de saját lelkükön igen;
  • ha megtanulják, hogy akkor lesznek jó emberi kapcsolataik, ha többre értékelik a barátságot a saját önző énjüknél, a kiegyezést a büszkeségnél, az odafigyelést a tanácsosztogatásnál;
  • ha megtanulják, hogy ne gyűlöljenek valakit azért, mert félnek a másságától, de féljenek az effajta gyűlölettől;
  • ha megtanulják, hogy az igazi erő abban rejlik, ha felemelünk másokat, ha ellenben elnyomjuk őket, az csak látszaterő;
  • ha megtanulják, hogy a kívülről jövő dicséret hízelgő, de értelmetlen, ha nem párosul önbecsüléssel;
  • ha megtanulják, hogy egy élet értelmét nem az anyagi javak felhalmozásának éveivel kell mérni, hanem azokkal a pillanatokkal, amikor önmagunkból adtunk másoknak – adtunk bölcsességet, reményt, vigaszt és szeretetet;
  • ha megtanulják, hogy az emberek szépségét nem a szemünkkel, hanem a szívünkkel látjuk; és bár az idő vasfoga vagy a sors nehézségei megrongálják a külső burkot, ugyanakkor megedzik a jellemet és új perspektívákat nyitnak;
  • ha megtanulják, hogy ne ítélkezzenek mások felett, mert mindenkinek vannak jó és rossz tulajdonságai; és hogy melyik nyilvánul meg, az sokszor a kívülről jövő segítségtől vagy bátorítástól függ;
  • ha megtanulják, hogy mindenkinek megadatott az egyediség ajándéka, és az élet célja pedig az, hogy ennek az adottságnak a gazdagságát megosszuk a világgal.

Ha a gyerekek mindezeket az elveket megtanulják, és alkalmazni is tudják a gyakorlati életben, akkor nem lesznek gyerekek többé – akkor áldássá válnak ismerőseik és kimagasló példaképekké az egész világ számára.

David L. Weatherford
 

GONDOLAT:

Ezek ugyanúgy érvényesek a felnőttekre is! Téged melyik gondolat érintett meg legjobban?
Azzal van igazán dolgod.

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Iránytű – május 8 – 2025

Szerző: | 2025.ápr.hét | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

” SZÍV BÁTORSÁGA”

Élethelyzetek, ahol nagy szükségünk van a bátorságra


A félelem arcai. Mit kezdhetünk velük?

 

A félelem sokféle arcot tud ölteni. Néha egészen ártatlannak tűnik – egy kis szorongás, egy apró bizonytalanság. Máskor viszont úgy áll elénk, mint egy óriás, aki megdermeszt. Van, hogy halkan suttog, máskor kiabál. De mindig ugyanaz a célja: hogy megállítson.

A félelem nem önmagában rossz. Valójában egy alapérzelem, ami figyelmeztet – hogy van valami, ami veszélyes lehet számunkra. Csakhogy az emberi lélek nem csak a testi veszélyekre reagál. Félünk a visszautasítástól. Attól, hogy nem vagyunk elég jók. Attól, hogy egyedül maradunk. Hogy elrontjuk. Hogy nem tudjuk, mi lesz.

A legnagyobb félelmeink nem kívül, hanem belül vannak.

Ezek a belső félelmek sokszor teljesen megbénítanak: inkább nem mondok semmit, nehogy nevetségessé váljak. Inkább nem próbálom meg, nehogy kudarcot valljak. Inkább nem engedek közel senkit, nehogy újra megsérüljek.

De van egy jó hír: a félelem érzése nem bűn, és nem is kudarc.

A kérdés nem az, hogy van-e bennem félelem – hanem az, hogy mit kezdek vele. Kihez fordulok vele. Hagynom kell-e, hogy ő irányítson, vagy megengedhetem magamnak, hogy a félelmeimmel együtt is lépjek egyet előre.

Jézus is átélt félelmet. A Getszemáni-kert csendjeiben küzdött vele. „A lelkem halálosan szomorú” – mondta a tanítványainak, de mégis ment tovább. Nem azért, mert nem félt, hanem mert bízott.

A félelem akkor kezd veszélyessé válni, amikor elszigetel. Amikor meggyőz arról, hogy egyedül vagyok, hogy nincs kiút, hogy nincs megoldás. De nem vagyunk egyedül. És ha valaki mellettem van – egy ember vagy maga Isten –, akkor már nem ugyanaz a félelem, amit hordozok.

 

🧵 Történet – A festő és a vászon

Egyszer egy fiatal festő tanácsot kért egy idős mestertől.
„Tele vagyok félelemmel – mondta. – Félek, hogy nem vagyok elég tehetséges. Hogy kinevetnek. Hogy amit alkotok, semmit sem ér.”

Az öreg csak ennyit kérdezett: „És mit csinálsz, amikor ezek a félelmek jönnek?”
„Magam alá kerülök… és nem tudok festeni, csak gondolkodom. Próbálok magamba erőt önteni.”

A mester elmosolyodott: „A félelem nem arra való, hogy uralkodjon. Hanem hogy figyelmeztessen: valami fontos következik. Amikor félsz, az azt jelenti, hogy épp a lényeghez közeledsz.”

A fiatal festő másnap egy üres vászon elé állt. Reszketett a keze, de fogott egy ecsetet és húzott egy első vonalat. Ez volt a legbátrabb ecsetvonás az életében.

 

🔎 Reflexiós kérdések, gyakorlat

  1. Vizsgáld meg az elmúlt hetedet: mikor és miben jelent meg a félelem? Milyen „hangon” beszélt hozzád?
  2. Mit nem tettem meg, vagy mit halogatok épp most, csak azért, mert félek?
  3. Ha Jézus most leülne mellém, és látná bennem a félelmet, vajon mit mondana nekem?

 

Gyakorlat – „Beszélgetés a félelemmel”

Írj egy levelet a félelmednek. Szólítsd meg: „Kedves Félelem…”
Írd le, mit érzel, amikor megjelenik, hogyan hat rád, és mit szeretnél tőle! A végén pedig írd le azt is, hogy nem fogod hagyni, hogy ő vezessen.
Majd írj egy választ is – mintha Isten szólna hozzád.

 

🙏 Ima / zárógondolat

Uram, ismered a félelmeimet. Te tudod, hol remeg meg a hangom, hol bénít meg a bizonytalanság. Segíts, hogy ne a félelem határozza meg a döntéseimet, hanem a bizalom Benned. Add, hogy merjek élni. Merjek szeretni. Merjek lépni, még akkor is, ha nem látok mindent előre, mert hiszem, hogy Te látod az egészet. És elég, ha Te fogod a kezem. Ámen.

„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Kitartás, belső stabilitás és odafigyelés

Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

A képen két zerge látható (Mihály Andor fotója), amint meredek, sziklás hegyoldalon haladnak rendíthetetlen nyugalommal és biztos léptekkel. A sziklafal ijesztően meredek és szinte járhatatlannak tűnik, mégis ezek az állatok magabiztosan mozognak rajta. Nem a könnyű utat választották, hanem a magasságot, a kihívást – és mégis élnek benne, otthonosan.

A természet tanúja itt az ember számára is szól: vannak utak, amelyek első ránézésre lehetetlennek tűnnek, de ha megvan a bizalom, a belső egyensúly és a tapasztalat, végig lehet menni rajtuk.

A kép azt üzeni, hogy a magasság – akár lelki, akár élethelyzeti – küzdelemmel jár, de nem elérhetetlen. A sziklák közötti haladás az élet nehézségeire emlékeztet: néha csak lépésről-lépésre lehet haladni, nagy koncentrációval. De van ösvény, és mindig van tovább. A kitartás, a belső stabilitás és az odafigyelés vihetnek át a legmeredekebb szakaszokon is.

 

RÖVID GYAKORLAT:

Elcsendesedés (1–2 perc)
Helyezkedj el kényelmesen. Hunyd le a szemed. Engedd, hogy a külvilág zajai távolodjanak. Csak te vagy most itt… és a lelked útja. Vegyél néhány mély, lassú lélegzetet… belégzés… és kilégzés. Hagyd, hogy a lélegzeted lelassítson, megnyugtasson. Mintha egy belső ösvényre lépnél épp.

Képzeld bele magad! (2–3 perc)
Képzeld el, hogy egy hegyoldalon állsz. Meredek, sziklás, keskeny az ösvény, amin haladni lehet. Mögötted mélység, alattad semmi biztos. De a lábad alatt mégis van egy keskeny perem, egy szilárd pont. Ahogy körbenézel, észreveszed: te nem vagy itt idegenként. Mint a zergék, akik otthonosan mozognak ezen a terepen, te is tudod, merre kell lépned – ha figyelsz, ha jelen vagy.

Elmélkedés (2–3 perc)
Most engedd meg magadnak a kérdést: hol érzed az életedben azt, hogy „sziklás peremen” jársz? Van-e olyan terület, ahol minden lépés bizonytalannak tűnik? Egy döntés, egy kapcsolat, egy változás? Képzeld el, hogy Isten veled van ezen az ösvényen – nem tol előre, nem húz vissza, csak ott van. A jelenlétében megkérdezheted:
– Mi a következő biztos lépés?
– Mi segít megőrizni az egyensúlyt?
– Mi az, amit el kell engednem, hogy könnyebb legyen haladni?

Imádság (1–2 perc)
Mondd ki csendesen, vagy ismételd magadban:
„Uram, néha úgy érzem, egy sziklaperemen járok. Adj belső biztos lépteket! Segíts, hogy ne a félelem vezessen, hanem a Te békéd. Légy velem minden lépésemben.”

Befejezés (1–2 perc)
Vegyél még egy mély levegőt. Képzeld el, ahogy újra elindulsz a hegyoldalon. Lassan, megfontoltan, de már nem egyedül. Vidd magaddal a békét, a csendet, és a tudást: a meredek út is út – és ha figyelsz, lépni mindig lehet.

Nyisd ki a szemed… és lépj vissza a jelenbe – erősebben, mint egy perccel ezelőtt.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Járj a nyomában!

Május 10. – Húsvét IV. vasárnapja
Olvasmányok.: ApCsel 13,14.43-52 / Jel 7,9.14b-17     
Evangélium: Jn 10,27-30  

Michael Ende „Momo” című felnőtt meséjének főszereplője egy rongyos, csavargó kislány, aki szegénysége, egyszerűsége ellenére is óriási hatással lesz a városka életére, amelynek határában letelepedik. Egyik nagyszerű tulajdonsága abban áll, hogy csodálatos, izgalmas játékokat talál ki gyerektársai számára. Játékokat, amikhez nem kellenek különösebb eszközök, főleg nem drága játékszerek, csak képzelőerő, aktivitás és közösségi érzés. Ezekben a játékokban mindenkinek van szerepe, mindenkire szükség van, mindenki fontosnak érezheti magát.

A gyerekek minden nap örömmel keresték fel Momót, s órákig játszottak önfeledten. Azonban a szürke urak, akik a másoktól ellopott időből éltek, felismerték, mekkora veszély a számukra Momó, és mindaz, amit a gyerekekkel és a felnőttekkel csinál. Hiszen aki csak kapcsolatba került Momóval, az mind leállt egy kicsit a rohanással. Nem hajtotta állandóan a pénzt, kilépett egy-egy kis időre az őrült hajszából, hogy beszélgessen, másokon segítsen, játsszon és nevessen. A szürke urak felkeresték Momót és a többi gyereket is, hogy drága, csillogó-villogó játékszerekkel árasszák el őket. Babákkal, akik tudtak mondani néhány mondatot – mindig csak ugyanazt! – és volt néhány cserélhető ruhájuk. Villogó, szirénázó autókkal, melyek önműködően gurultak előre-hátra. A cél az volt, hogy a gyerekek ezekkel a játékokkal játsszanak, otthon, egyedül. Ne keressék egymás társaságát, ne fecséreljék az időt közös fickándozásra!

Momót persze nem nyűgözték le ezek a drága csecsebecsék. Ő gyorsan átlátott a szitán. Kis társai azonban, akik többnyire szintén a szegény gyerekek közül kerültek ki, eleinte lelkendezve fogadták a soha nem látott, drága és szép játékszereket. Valóban otthon maradtak, széles mosollyal próbálták ki az új babákat, autókat, egyéb szerkentyűket. Azonban igen hamar észrevették, hogy valami gond van. Ezeket a dolgokat csak arra lehetett használni, amire gyártották őket. Csak azt tudták mondani, ami beléjük volt programozva. Csak addig gurultak, amíg az elem ki nem fogyott. A gyerekek rövid időn belül félelmetesen unatkozni kezdtek. Pár nap múlva sarokba hajították az új játékszereket, és szomorúan üldögéltek. Valami nagyon, de nagyon hiányzott nekik. 

„Juhaim hallgatnak szavamra … követnek engem, és én örök életet adok nekik.” Az emberiség fejlődése során még nem következett el olyan idő, amikor az emberek többségére ne lett volna jellemző a nyáj-szellem, vagyis az, hogy sokakat egy irányba lehessen vezetni. Mivel ez egy állandó jellemzőnek tűnik, nem is biztos, hogy önmagában tragédia lenne. Az ember közösségi beállítottsága inkább pozitív, mint negatív tulajdonság. Inkább az a nagyon nem mindegy, hogy akik a vezetők, a pásztorok szerepét töltik be, azok milyen irányba vezetik a tömegeket? Milyen kínálmányokkal vonzzák őket, milyen értékeket ajánlanak?

Jézus is a követésére hív meg minden embert. Pásztornak, jó pásztornak nevezi magát, és őszintén szeretné, ha mind többen járnának a nyomában. Azonban amit Ő tud ajándékozni, arra valóban nem képes senki más! Jézus nem valami csillogó-villogó, tetszetős, de értéktelen bóvlit húzgál el az orrunk előtt, ami vonzónak tűnik ugyan első látásra, de nem ad hozzá semmit a boldogságunkhoz. Ő örök életet ajándékoz nekünk. Az örök élet elnyerése persze nem egy gyorsan végbemenő, kényelmes folyamat, ami szinte semmi erőfeszítést nem követel tőlünk. Bizony, ha Jézus nyomába szegődünk, sok mindenre nemet kell mondanunk. Rögös és szűk ösvényre lépünk, amelyen nem mindig könnyű a járás. Áldozatokat kell hoznunk, amelyeket az Isten és az emberek iránti szeretet követel tőlünk. A Jelenések Könyvéből vett szentlecke is úgy mutatja be az Isten Országába jutott szenteket, mint „akik a nagy szorongattatásból jöttek”. Vagyis földi életük során meg kellett tapasztalniuk az üldözést, a meg nem értést, sokszor a szenvedést és a vértanúságot is. Most azonban, amikor végre elérték a céljukat, „nem éheznek és nem szomjaznak többé”, vagyis semmiféle hiányban nem szenvednek. Vágyaik tökéletesen beteljesültek.  

Voltak időszakok, nem is egyszer és nem is ritkán, amikor a keresztény hitet, Jézus meggyőződéses követését erőszakkal próbálták akadályozni. Amikor hatalmi eszközökkel igyekeztek elérni, hogy Jézus nyájához ne csatlakozzon szinte senki. Azonban nem ezek voltak feltétlenül a legveszélyesebb idők a kereszténységre nézve. Az egyház történelme azt bizonyítja, hogy nagyobb gondok származtak abból, amikor a kereszténység gyakorlása szabad volt ugyan, de sok más pásztor teljesen ellenkező irányokba is vezetni igyekezett az embereket. Amikor mindenféle hamis értékek, olcsó bóvlik kikiáltói sokkal hangosabban kínálgatták a maguk, Jézus útjától eltérítő boldogság-pótlékait. Igen, amikor az örök élet igazi boldogsága helyett a tömegek a földi élet rövid lejáratú örömeinek nyomába szegődtek …. az ilyen időszakok számítottak mindig a legnehezebbnek a Krisztusban hívők számára. Legyünk őszinték, bizony most is ilyen helyzetet élünk meg, legalábbis az európai „civilizáció” országaiban! Amikor a plázák vasárnap is „szentebb helynek” számítanak a többség szemében a templomoknál, amikor az üres idejükben szinte kivétel nélkül telefonjaikat nyomogató fiatalokat úgy próbálják védeni a túlterheltségtől, hogy a nagy nehezen kiharcolt hittan vagy etika órát akarják mindenekelőtt újra eltörölni, akkor valóban nem lehet kétségünk afelől, hogy a tömeg Jézus útján jár-e vagy sem! 

 Azonban afelől sem lehet kétségünk, hogy a bóvliról előbb-utóbb kiderül, hogy bóvli. Ami nem tudja betölteni az ember örök boldogság utáni vágyát, az előbb-utóbb a sarokba kerül. Ha nem is azok vannak a legtöbben, akik Jézust, a Jó Pásztort követik, mégis fontos, hogy ők mutatják a jó irányt! Ők járnak a tényleg célhoz vezető úton. Fontos, hogy kitartsanak, mert ha valaki végképp belefárad a sok-sok hiábavalóság hajszolásába, végképp értelmetlennek érzi sokat csalódott életét, talán lesz kikre föltekintenie. Talán lesz még olyan hiteles értékekre törekvő közösség, amely képes új reményt, igazi életcélt adni neki.  

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Olvasd el a Bibliából a következő szentírási részt: ApCsel 13,14.43-52

Ez a rész Pál és Barnabás antióchiai missziójának egyik epizódját meséli el. A zsinagógai igehirdetésük után sokan követik őket, és biztatják őket, hogy a következő szombaton is beszéljenek. Amikor újra megszólalnak, majdnem az egész város összegyűlik, de a zsidó vallási vezetők féltékenységből szembefordulnak velük. Pál ekkor nyíltan kijelenti: ha a zsidók elutasítják az evangéliumot, akkor a pogányokhoz fordulnak, mert Isten őket is meghívta. A pogányok örvendeznek, sokan hisznek, és az ige terjed. A zsidó vezetők viszont fellázítják a város előkelőit, Pált és Barnabást elüldözik – ők pedig „lerázzák a port lábukról”, és továbbmennek.

Ez a jelenet az első missziós út során történik, a Pál vezette térítői munka kezdeti szakaszában. Az antióchiai zsinagógában Pál először a zsidókhoz és a prozelitákhoz szól, Isten történetének beteljesedéséről beszél Jézusban. Kezdetben nagy az érdeklődés, de amikor világossá válik, hogy az evangélium nem csak a választott népé, hanem a pogányoké is, megjelenik az elutasítás, sőt az ellenségeskedés. Ez a rész egy fordulópont is: a misszió fókusza ettől kezdve egyre inkább a pogányok felé tolódik.

✨ Üzenet:

Ez a szakasz arra emlékeztet, hogy az evangélium üzenete nem mindenki számára lesz azonnal elfogadható – de mindenkihez szól. Pál és Barnabás bátorsága és szabadsága példát mutat: nem az elutasításon keseregnek, hanem új utak felé fordulnak.

A mai ember is megtapasztalhatja a visszautasítást, ha hitéről, meggyőződéséről tanúságot tesz – de ez nem ok a csüggedésre. Isten Igéje ott is utat talál, ahol nem is számítunk rá. Nem lehet bezárni egyetlen vallási vagy kulturális keretbe – az evangélium határtalan. A Lélek ma is olyan embereket keres, akik bátran viszik tovább az örömhírt, akkor is, ha nem mindig ünneplés fogadja őket. A „por lerázása” nem harag, hanem belső szabadság jele: nem erőltetjük a jót, hanem megőrizzük a szívünket a keserűségtől.

Isten néha ott nyit ajtót, ahol mások csak falat látnak. A pogányok öröme mutatja: aki nyitott szívvel hallgat, annak az evangélium életet ad. A mai világban is szükség van ilyen nyitottságra – és ilyen hűséges tanúságtevőkre.

Iránytű – május 1 – 2025

Szerző: | 2025.ápr.hét | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

” SZÍV BÁTORSÁGA”

Élethelyzetek, ahol nagy szükségünk van a bátorságra


1. A szív ereje nem az izom! 

 

Bátornak lenni – elsőre talán valami nagy, látványos dolognak tűnik. Olyasminek, ami a filmekbe illik: kiállni tömegek elé, belépni az ismeretlenbe, megmenteni valakit, áldozatot hozni. De ha jobban belegondolunk, a bátorság legtöbbször sokkal csendesebb. Sokkal személyesebb. Sokkal szívből jövőbb.

Számodra mit jelent ez a szó, hogy „bátorság”?

Bátornak lenni azt is jelentheti, hogy egyáltalán nem tudom, mi lesz, és mégis lépek.
Hogy remeg a hangom, és mégis kimondom.
Hogy nem érzem magam elégnek, de mégis megpróbálom.
Hogy beismerem: félek, és mégsem futok el.

A bátorság nem a félelem hiánya, hanem a szeretet jelenléte. A bátorság gyökere nem az izomban van, hanem a szív mélyén. Ott, ahol a bizalom, a hit és a vágyakozás él. Az a hely, ahol Isten is lakozik bennünk.

Szerintem, nyugodtan mondhatjuk, hogy Jézus is bátor volt. Sosem volt harsány, nem hősködött, hanem csak egyszerűen jelen volt abban a pillanatban, amelyben élt. Ott találjuk a viharban, a bűnösök között, a kereszten is. És még ott is szeret. Még ott is hű marad önmagához és az Atyához.

Talán azt gondolod, hogy neked nincsen elég bátorságod. De lehet, hogy csak rossz helyen keresed. A bátorság nem olyan, amit elő kell ásni magadból, hanem olyan, amit felfedezhetsz – amikor elkezdesz jelen lenni önmagad számára. Amikor odafigyelsz a lelked rejtett mozdulásaira. Amikor őszinte vagy, legalább magadhoz. Amikor nem tökéletes vagy, hanem igaz.

A bátorság néha annyi, hogy reggel felkelsz, pedig tegnap úgy feküdtél le, hogy azt hitted, másnap nem lesz erőd.
Vagy hogy kimondasz valamit, amit már régóta hordozol.
Vagy hogy nem mondasz semmit, hanem csak ott maradsz valaki mellett csendben, együttérzően.

A szív bátorsága mindig kapcsolatból születik. Kapcsolatból önmagammal, Istennel és a másik emberrel.
Nem erőszakos. Nem akar bizonyítani. Nem akar győzni. Csak hű akar lenni.

.

📖 Történet – A nagymama és a karosszék

Egy barátnőm mesélte egyszer, hogy a nagymamája éveken át egyedül élt egy kis faluban. A férjét fiatalon elvesztette, a gyerekei elköltöztek. Volt egy karosszéke, ami mellett minden este gyertyát gyújtott, és leült imádkozni.
„Tudod, mindig ugyanabban az időben gyújtotta meg a gyertyát” – mondta a barátnőm –, „mintha csak várt volna valakit.”

Egyszer megkérdezték tőle, nem fél-e egyedül az estéken. A nagymama csak annyit mondott:
„Nem vagyok egyedül. A félelem az ajtó előtt toporog, de én minden este behívom inkább Istent.”

És gyújtotta a gyertyát. Nem volt látványos. Nem volt hősies. De minden este egy cseppnyi bátorság született a szívében, mert jelen volt. Nem hagyta, hogy a félelem határozza meg a nap végét.

.

🤲 Reflexiós kérdések önmagamhoz, gyakorlat:

  1. Mikor éreztem utoljára azt, hogy bátor voltam, még ha kicsiben is? Mi történt? Mit éltem meg közben?
  2. Mi az a terület az életemben, ahol most bátorságra lenne szükségem – de a félelem visszatart?
  3. Képzeld el, hogy a szíved közepén ott él valaki, aki tudja, mire vagy képes. Mit mondana neked most?

Kis gyakorlat – „Gyertyagyújtás a szívemben”:

Ma este gyújts meg egy gyertyát, vagy ha nincs rá lehetőséged, csak ülj le néhány percre csendben. Képzeld el, hogy a gyertya fénye benned is világít: ott, ahol a félelmeid vannak, de ott is, ahol a remény. Kérd Istent, hogy mutassa meg, hol van most a leginkább szükséged bátorságra!

.

🙏 Ima / inspiráló zárógondolat

Uram, sokszor gyengének érzem magam. Néha félek, néha bizonytalan vagyok. De Te látod, mi van a szívem mélyén. Kérlek, segíts, hogy ne a félelmeim vezessenek, hanem a Te jelenléted. Add meg nekem a csendes bátorságot – hogy jelen tudjak lenni, hogy hű tudjak lenni, hogy merjek szeretni akkor is, amikor nehéz. Köszönöm, hogy Veled a szívem erősebb, mint gondolnám. Ámen.

„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percig időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

A képen gyönyörű hegyvidéki tájat látunk, a naplemente meleg, arany színű fényében fürödve. A képen a Magas-Tátra vonulata látható naplementekor, a fotó a Kojsói-havasokban készült Szlovákiában. (Fotó: Litványi József) .

Előtérben lágyan hullámzó, erdővel borított dombok terülnek el, mögöttük pedig messze magasodnak a hófödte, éles csúcsok. A völgyekben még látható némi hó, a fák ágain pedig aranyló fény csillan meg.

Számomra az egész látvány csendet, nyugalmat és ugyanakkor fenséges erőt sugároz. A kép üzenete az is lehet, hogy a szépség, a nagyság és a béke sokszor akkor tárul fel, amikor türelemmel megvárjuk a megfelelő pillanatot.
A naplemente fénye arra emlékeztet, hogy minden életciklus – még a lezárás, a valamitől vagy valakitől való búcsúzás is – magában hordozhat mélységet és ragyogást. Gondolj csak arra, milyen megható és felemelő pillanatok voltak egy szomorú eseményen, Ferenc pápa temetésén is!

A hegyek szilárdsága pedig arra hív, hogy életünk nehézségei között is kapaszkodjunk meg az örök értékekben, magában az Istenben! A természet csendes tanítása: maradj hű önmagadhoz, és ne félj az átalakulás, a változás, a megújulás, az újrakezdés idejétől.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból? Számodra mit üzen a kép?
Nyugodtan oszd meg velünk a hozzászólásoknál!

RÖVID GYAKORLAT:

Bevezetés (1 perc):
Ülj le kényelmesen, hunyd be a szemed. Vegyél egy mély levegőt… és lassan fújd ki. Képzeld el, hogy egy hegytetőn állsz, körülötted csend és béke, a horizonton pedig a nap már az alkonyat meleg fényében fürdik.

Légzés és jelenlét (1 perc):
Figyeld meg a lassú, nyugodt légzésed. Érezd, ahogy minden egyes kilégzéssel egy kicsit több feszültséget engedsz el. Lélegezd be a nyugalmat, lélegezd ki a feszültséget.

Képmeditáció (3 perc):
Képzeld el, hogy a naplemente fényében állsz, és visszatekintesz egy közelmúltbeli eseményre az életedben, amikor valami lezárult, befejeződött. 
Engedd, hogy megjelenjenek az emlékek, de ne ragadj bele – csak figyeld őket, mint a felhőket az égen.
Most kérdezd meg magadtól:
– Mit kaptam ebből az időszakból?
– Miért lehetek hálás még a fájdalomban is?
Ahogy a nap lassan eltűnik a látóhatár mögött, képzeld el, hogy a fény mégis megmarad benned – tapasztalatként, bölcsességként, erőként.

Imádság (1 perc):
Mondd ki csendben, akár suttogva:
„Köszönöm, Uram, hogy velem voltál a kezdésben és a befejezésben is.
Segíts meglátni a Te fényedet minden változásban.”

Lezárás (1 perc):
Vegyél még egy mély levegőt, mosolyogj enyhén, és térj vissza a jelenbe. Érezd, hogy belül egy kicsit könnyebb lettél – mint egy hegy, amely átölelte az estét is.

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Kanyarodjunk vissza!

Május 4. – Húsvét 3. vasárnapja
Olvasmányok: ApCsel 5,27b-32.40b-41 / Jel 5,11-14
Evangélium: Jn 21,1-19  

Néhány fiatal túrázni indult a hegyekbe. Egyikük elvileg jól ismerte a túraösvényt, amelyet végig akartak járni, hiszen már többször végigment rajta. Azonban egy félnapnyi gyalogolás után hirtelen elbizonytalanodott. „Nem, erre soha nem jártam. Ez nem az az út. Eltévedtünk.” – gondolta. Szégyenkezve vallotta be társainak, hogy bizony talán már órák óta rossz irányba tartanak. „Mit tegyünk most? Mi lesz velünk?” – kérdezte egy ijedősebb társuk. „Ugyan, semmi!” – válaszolta egy határozottabb fiú. „Biztosan ismerős volt egy darabig az út, ugye?” – kérdezte botcsinálta vezetőjüket. „Igen, persze! A patakig és a mellette lévő turistapihenőig biztosan jó irányt követtünk. Onnan nem messze volt egy útelágazás, ott fordulhattunk rossz irányba.” „Jó, akkor menjünk vissza oda, ahol még biztosan tudtad az utat, ahol még biztosan nem fordultunk téves irányba! Ez a legjobb, amit tehetünk.” – javasolta a higgadt fiú. Így is tettek. Időt veszítettek ugyan, de megtalálták a helyes ösvényt, s odaértek kitűzött céljukhoz. 

Noha az ember életútja persze nem egészen olyan, mint egy túraösvény, nem lehet mindent visszacsinálni és újrakezdeni, azért mégis van lehetőség – és sokszor szükség is – arra, hogy bizonyos dolgokban visszakanyarodjunk egy előbbi állapothoz. Megpróbáljunk felidézni, mintegy „újraélni” egyes emlékeket, felvenni már-már elveszett kapcsolatok szálait, visszatérni egy-egy helyszínre, ahol nagyon fontos dolgok történtek velünk, emberek közé, akik pótolhatatlan szerepet töltöttek be életünkben. Néha esélyt kapunk rá, hogy bizonyos mértékben előássuk a múltból egy korábbi énünket, amikor még jobban önmagunk voltunk. Amikor még nem fordultunk téves irányba, nem rontottunk el annyi mindent. Ezeket a lehetőségeket meg kell ragadni, mert nem minden élethelyzetben adódnak ilyenek.  

 A hitünk újra megtalálásának, újra felerősödésének is ez az egyik legbiztosabb módja.

A hit ugyanis nem egy állandó állapot az ember életében: nem igaz, hogy ha egyszer már birtokomban van, akkor soha nem veszíthetem el. A hit ugyanis nem elméleti ismeretek, megtanult tételek összessége elsősorban. A hit azonban, ahogyan XVI. Benedek pápa fogalmaz, elsősorban találkozás, személyes kapcsolat.

Egy személyes kapcsolat mélyebben érinti az embert, mint valami elméleti tudás, de sajnos ez is elgyengülhet, leépülhet, ha nem ápoljuk a közösséget, ahogyan azt szintén mindnyájan tapasztaljuk. A hitet a legtöbb ember nem úgy veszíti el, hogy egyszer csak komoly kétségei támadnak Isten létével vagy a vallás tanaival kapcsolatban, vagy hogy komoly érvek alapján meggyőződik az eddig általa követett vallásosság hamisságáról. Nem! Egyszerűen csak „elhagyja”, lassanként elkopik az életéből, mert nem járja azt az utat, amelyre Isten meghívta, amelyen biztosítva lenne számára a rendszeres személyes találkozás.

Még csak azt sem lehet állítani, hogy „akkor az ilyen ember soha nem is hitt igazán, nem volt valós a hite”! Természetesen nem válik az ember hite tökéletessé ezen a földön, hiszen ismét mondom, személyes kapcsolatról van szó, aminek mindig épülnie, mélyülnie kell. Azonban az se igaz, hogy ne lett volna valós hit az, amivel az illető szakított, amit maga mögött hagyott.

Sokan igenis eljutnak a személyes istenkapcsolatra az imádságban, elkezdődik kiformálódni bennük a keresztény szeretetből táplálkozó számos erény, értékes tagjaivá válnak egy-egy hívő közösségnek – és mégis képesek eltávolodni a hittől, mert valahol, valamikor rossz irányba indultak tovább.

Elhagytak olyan alapokat, amelyek nélkül nem egészen maradnak azonosak korábbi önmagukkal. A leggyakrabban azzal kezdődik a hit ellanyhulása, hogy az ember elhanyagolja a keresztény közösséget. Nem tartja már elsődlegesen fontosnak a hívő emberek társaságát, a közös imádságot, az élet dolgairól közösségi beszélgetések segítségével kialakuló keresztény látásmódot. Aztán persze más látásmóddal, más értékek mentén élő emberekkel könnyen találkozunk a mai világban, s könnyen hatást is gyakorolnak ránk.  

A közösségi kapcsolatok leépülése után lassanként elmarad a templomba járás, a szentségek gyakorlása. Innentől aztán legtöbbször egyenes az út a vallásosság szinte teljes elhalványulásához. Elmaradnak az egyéni imák, feladunk értékeket, amelyeket korábban fontosnak tartottunk, döntéseinket nem a keresztény értékrend, hanem a minket épp aktuálisan leginkább befolyásoló erők, vélemények alakítják. Isten persze továbbra is figyel ránk, szólítgat minket. Azonban nem várhatjuk, hogy Ő is a mi utunkra térjen, egyetértsen velünk abban, ami nem egyezik akaratával. A szentségek, a legalapvetőbb isteni parancsok, a keresztény közösség építése Jézus tanításának lényegi részét képezik. Ezek azok az utak, amelyeken „Isten jár”, amelyeken találkozhatunk Vele. Ha letérünk ezekről az utakról, ne csodálkozzunk, hogy elmarad mellőlünk! 

Jézus azonban, ahogyan a mai evangéliumban is látjuk, megadja a lehetőségét annak, hogy vissza-visszakanyarodjunk, hogy felismerjünk egy-egy értéket, élményt a Vele közös múltból. Ez történik az apostolok és Jézus kapcsolatában a feltámadás után. A Mester nemcsak feltámadt testében marad azonos önmagával, nem csak arcvonásairól ismerik fel övéi. Azonos marad korábbi önmagával tetteiben, az apostolokkal való kapcsolatában is. Ugyanazt teszi közöttük, velük és értük, ugyanarra hívja meg és küldi őket, mint korábban.

Az emmauszi tanítványok a kenyértörésben ismerik fel. Péter és Zebedeus fiai újra átélik a csodálatos halfogás eseményét a mai evangéliumban, úgy, mint első találkozásukkor, amikor emberhalászok lettek. Jézus húsvét után is ugyanúgy küldi Pétert, hogy legyen nyájának pásztora, mint amikor korábban kősziklának nevezte el. A feltámadás ténye önmagában örömmel tölthette el, de össze is zavarhatta a tanítványokat. „Mi szükség lenne itt még ránk? Mi dolgunk lehet még itt nekünk, a hatalmas Isten ilyen erőmegnyilvánulása után? Ha Jézus feltámadt a halálból, akkor mindenre képes egyedül is. Mihez kellenénk mi?” És lám, Jézus újra megerősíti küldetésüket. Noha mikor az apostolok partot érnek, már ott parázslik a hal a tűzön, mellette a kenyér, mégis azt kéri tőlük: „Hozzatok a halból, amelyet az imént fogtatok!” Ezzel valójában ezt üzeni: „Továbbra is szükség van rátok, arra, ami a tiétek, csakúgy, mint annak idején a csodálatos kenyérszaporításnál.”  

Az apostolok hite a Feltámadottal való találkozások során nem csak abban erősödik meg, hogy Jézus valóban él, valóban visszatért a sírból, tehát Ő a Messiás, az élő Isten fia, hanem abban is, hogy ez a tény nekik küldetést, életprogramot ad. Valamiképpen önmagukban is újra hinni kezdenek: abban a valakiben, akivé Jézus tette őket, abban a célban, amely vonzani kezdte őket, a küldetésben, amit Tőle kaptak! Ha mi is úgy érezzük, ellaposodott a hitünk, talán már el is veszítjük lassan, ideje kissé visszakanyarodnunk! Nem Isten szűnt meg létezni vagy hagyott el minket, még csak nem is az egyház vált alkalmatlanná az Ő megjelenítésére: valószínűbb, hogy mi tértünk el más irányba arról az útról, amelyen még együtt jártunk Vele! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

📖 ApCsel 5,27b–32.40b–41 – Olvasd el ez a bibliai szakasz!

A történet az első jeruzsálemi üldöztetések idején játszódik. A főpapok és a farizeusok féltékenyek a növekvő keresztény közösségre és annak tanítására. Ez a részlet az apostolok kihallgatásáról szól, miután engedetlenül tovább hirdették Jézust a főtanács tiltása ellenére. Péter és a többi apostol bátran kijelentik: „Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek.” A főtanács megvereti őket, majd elbocsátja – ők azonban örömmel távoznak, mert „méltónak találtattak arra, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek.”

✨ Üzenet:

Ez a szakasz arra tanít, hogy a hit nem mindig kényelmes – néha bátorságot kíván az igazság melletti kiálláshoz.

A mai ember gyakran próbál megfelelni mások elvárásainak, fél a konfliktusoktól, a „kilógástól.” De a krisztusi tanúságtétel nem a többségi véleményt követi, hanem az isteni igazságot.

„Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek” – ez nem lázadás, hanem hűség. A keresztény ember ma is sokszor kerül olyan helyzetbe, amikor választania kell kényelem és hit, népszerűség és igazság között. Az apostolok példája bátorít: még a szenvedést is örömmel vállalták, mert tudták, hogy Jézusért történik. A mai világban is szükség van ilyen tanúságtevőkre – akik csendben, szeretettel, de rendíthetetlenül képviselik az evangéliumot. Nem mindig harsányan, de következetesen.

A hit nemcsak templomi élmény, hanem életformáló valóság. Amikor hűségesek maradunk hozzá, akkor a szenvedés is értelmet nyer – és öröm forrásává válhat.

Hétindító 25.04.28.

Szerző: | 2025.ápr.vas | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

A gyengédség ereje

Ne félj a gyengédségtől, hiszen az nem gyengeség, hanem éppen ellenkezőleg, valódi erő. Egy kedves tekintet, egy szívből jövő szó vagy érintés hatalmas változásokat indíthat el azokban, akik körülötted élnek.

Gyakran azt hisszük, a világot nagy dolgok változtatják meg, pedig valójában azok a kis tettek formálják leginkább, melyeket szeretettel hajtunk végre. Egy gyengéd gesztusban Krisztus szeretetének jelenléte van. A mindennapok kihívásaiban könnyű durvává, érzéketlenné válni, de ne engedjük, hogy szívünk megkeményedjen. A gyengédség megnyitja a másik ember lelkét, és lehetővé teszi, hogy Isten fénye átragyogjon rajta.

Próbáld ki, hogy otthonodban, munkahelyeden, találkozásaidban gyengédséget viszel kapcsolataidba, és látni fogod, hogy falak omlanak le, sebek gyógyulnak be, és új élettel telnek meg kapcsolataid.

A gyengédségben rejlik Isten egyik legnagyobb ajándéka az emberiség számára. Használd bátran és hittel, mert minden egyes alkalommal, amikor gyengédséget gyakorolsz, közelebb kerülsz az evangélium szívéhez.

Ferenc pápa

Ha szeretnél továbbra is ilyen inspiráló gondolatokat kapni hétről-hétre, kattints ide és maradj útitársunk a követező 3 hónapban is »

 

Élethelyzetek – sorozat

 

A szeretet nagymestere

Úgy nőttem fel, hogy tudtam, más vagyok, mint a többiek, és ezt gyűlöltem.
Nyúlszájjal születtem, és amikor iskolába mentem, az osztálytársaim – akik állandóan gúnyoltak – nem hagytak bennem kétséget afelől, milyennek látnak mások: egy felhasított ajkú kislány, görbe orral, egyenetlen fogsorral, melyről jövő, némileg artikulátlan beszéddel.

Még egy léggömböt sem tudtam felfújni anélkül, hogy be nem fognám az orromat, és ha lehajoltam a kút fölé, hogy igyak, a víz az orromon csurgott kifelé.

Ha az osztálytársaim megkérdezték: „Mi történt a szádal?”, azt mondtam nekik, hogy kisbabakoromban elvágta egy törött üveg. Valahogy elfogadhatóbbnak tűnt balesetre hivatkozni, mint bevallani, hogy másnak születtem. Hétéves koromra szilárd meggyőződésemmé vált, hogy a családomon kívül soha senki nem lesz képes szeretni, vagy akár csak kedvelni.

Második osztályban Mrs. Leonard lett az osztályfőnököm. Azóta sem tudom, mi volt a keresztneve – csak Mrs. Leonardnak ismertem. Töltött galamb típusú, csinos asszony volt, mindig jó illatú, puha karokkal, csillogó, barna hajjal és meleg, sötét szemekkel, melyek még azon ritka alkalmakkor is mosolyogtak, amikor a szája nem.

Mindenki imádta. Egyszer azonban történt valami, és attól fogva én a többieknél is sokkal jobban rajongtam érte.

Elérkezett a rendes évi „hallásvizsgálat” ideje az iskolában. Az egyik fülemre alig hallottam, de ezt gondosan titkoltam, nehogy kiderüljön, hogy még ebben is különbözöm másoktól. Ezért aztán csaltam.

Megtanultam, hogy a csoportos tesztelésekkor akkor tegyem fel a kezemet, amikor a többiek. A „suttogóteszten” azonban más módszert kellett bevetnem. A feladat az volt, hogy a tanár egyenként előrehívta a diákokat, azok a tanár ajtajához mentek, ő valamit suttogva mondott nekik, amit meg kellett ismételni.

Azt figyeltem meg, hogy senki nem ellenőrzi, mennyire erősen fogja be a vizsgálati személy a távolabbi fülét, ezért színleltem.

Mint általában, most is utolsóként kerültem sorra, de a vizsgálat alatt végig azon gondolkodtam, vajon mit fog nekem súgni Mrs. Leonard. Az előző évből emlékeztem rá, hogy a tanárnő olyasmiket mondott, mint:
– Kék az ég.
– Van új cipőd?

Én következtem. A rossz fülemet fordítottam felé. A másikat először erősen befogtam az ujjammal, azután finomítottam a szorításon, hogy halljak.

Vártam, és egyszerre csak meghallottam azt az öt szót, amelyet bizonyára Isten adott Mrs. Leonard szájába, és amely mindörökre megváltoztatta az életemet:

„Bárcsak az én kislányom lennél.”

Mary Ann Bird

 

GONDOLAT:

Isten azzal mutatta meg szeretetét irántunk, hogy meghalt és feltámadt értünk, hogy örökké éljünk!
Mi is számtalan élethelyzetben megmutathatjuk szeretetünket! Ez a történet inspiráljon, hogy tegyük is meg, amikor lehetőségünk adódik rá!

HA SZERETNÉL A JÖVŐBEN EHHEZ HASONLÓ TÖRTÉNETEKET, 
kattints ide és folytasd Útitársként »

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Iránytű – 25.04.24.

Szerző: | 2025.ápr.ked | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Meghoztam a csütörtöki IRÁNYTŰ-t számodra, melynek az a feladata, hogy a heti küzdelmek közepette is a helyes úton tartson, és ne lankadj az Isten-keresésben!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

„MEGPRÓBÁLTATÁSAIM IDEJÉN”

– iránymutatás a nehéz élethelyzetekhez Mustó Péter jezsuita atya gondolataival


Áldássá válhat 

Minden megpróbáltatás, küzdelem áldássá válhat számunkra, ha megfelelőképpen állunk hozzá! Ebben segít most néhány gondolattal Mustó atya.

Minden döntéseddel veszítesz is valamit. Ez lépésed következ­ménye.

Nagyobb kihívás elé állít Isten, amikor elveszi vagy meg sem adja, amit nélkülözhetetlennek tartasz az élethez. Miért vonja meg tőled azt, amit másnak megad? Neked miért nem sikerül, ami társadnak oly könnyen megy? Érthetetlen és igazságtalan. Rád szakad betegség, ahogy Jóbra, elveszíted a munkád, tönkreteszi az árvíz a házadat, a jégeső elveri vetésedet, alkoholista apától születtél, nem tudsz férjhez menni, elhagy a feleséged, meghal az, aki az életedben számodra a legfontosabb. Pedig ezt nem vállaltad önként, nem tettél rá fogadalmat. Nem magad választottad. Az élet hozta. Az a talaj, amelyet biztonságosnak véltél, kicsúszik a lábad alól. Nem szükséges nagy tragédia sem ahhoz, hogy elveszítsd egyensúlyod.

Születésed első percétől reménnyel tekintesz az életre. Mint te, minden világra jött lény várakozással teli. S elvárásaid nem irreálisak: ne halj meg fiatalon, ne légy idő előtt beteg (de „idő után” se!), legyenek jó kapcsolataid, tudj szeretni és szeretetet elfogadni, hasznos munkát végezhess, jó ember lehess. De a valóság olykor mást hoz. Terveid meghiúsulnak, önképed összetörik. Csalódsz elképzelésedben a biztonságról, védettségről, szeretettségről. Azzal szembesülsz, hogy mások csalódnak benned. Az életbe vetett felhőtlen bizalmad csorbul.

Ugye, előfordultak már ilyen gondolataid, ilyen küzdelmeid, megpróbáltatásaid?

A tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot, amelyet ilyenkor átélsz soha nem keresed. Viszont könnyen sajnálod magad, észre sem veszed, hogy árad belőled a panasz. Mást vádolsz, mást teszel felelőssé. Vagy lázadsz Isten ellen. Elkeseredsz. Csak azt látod, hogy „így nem lehet élni”. Minden energiád arra összpontosul, hogy változtass, menekülj, szabadulj meg, légy túl rajta, felejtsd el.

Ez valóban szerencsétlenné tesz. Ilyenkor válik sok élet keserűvé, bizalmatlanná, sötétté.

Megáll a lelki fejlődés, ha itt megrekedsz.

Erre hívja fel a figyelmet a gyerekkorában megvakult Jacques Lusseyran. Ez az ember, aki átszenvedte a buchenwaldi koncentrációs tábort, visszaemlékezéseiben meghökkentő kijelentést tesz: „Senkit nem láttam, akit a fogyatékossága vagy balesete tett szerencsétlenné. Hanem azért volt szerencsétlen, mert nem tudta elfogadni a fogyatékosságát.

Nem az tesz tönkre, ami történt, hanem ahogyan viszonyulsz hozzá.”

Olyan helyzetben, amikor látszólag nincs semmi beleszólásod sorsod alakulásába, mégis dönthetsz valamiről. Arról, hogyan viszonyulsz mindehhez, hogyan reagálsz erre. Keresheted, miként tudsz úgy élni, hogy ne légy magad terhére. S akkor más terhére sem leszel.

Placid atya, aki 10 évet töltött szibériai munkatáborban, arról számol be, hogy sorstársai közül hamarabb meghaltak azok, akik jelen helyzetükből csak elvágyódtak, szüntelenül csak a szen­vedésüket látták, s csak a szabadulásuk gondolata körül forogtak. Placid atya pedig azt tudatosította magában: „Most ez a munkatábor a te életed.” Hitt abban, hogy élete még embertelen körülmények között is fontos. Ez most az ő élete, ezért nem mindegy, hogyan éli.

Ha csak arra figyelsz, ami hiányzik, arra, hogy mi nincs, ami pedig lehetne, akkor nem látod annak értelmét, ami van.

Pánik, üresség, menekülhetnék fog el. Félelem, hogy elszalasztod az életed. Amikor figyelmed arra fókuszál, hogy mi az, amit nem kapsz meg, amit elveszítettél, az megfoszt attól, hogy ott tudj lenni, ahol vagy. Persze, épp ott nem akarsz lenni! De ha nem vagy ott, ahol vagy, akkor elveszíted a kapcsolatot önmagaddal. Nem vagy kapcsolatban a saját életeddel. Nem érzed, hogy élsz. Nem érzed, hogy az életnek íze van, legyen az keserű, üres, félelmetes. Eltűnik az életkedv. Az élni akarás.

Ha csak a veszteségre nézel, nem veszed észre, milyen lehetőség van ott, ahonnan csak menekülnél. Mi nyílhat meg számodra. Milyen ajtó.

Dönthetsz úgy is, hogy esélyt adsz arra, hogy valami születhessen ott, ahol most még csak félelemre, értelmetlenségre, ürességre számítasz. Nem zárod ki eleve, hogy kaphat értelmet. Hogy élet jöhet onnan is, ahonnan nem várod. Lehet, hogy nem úgy, ahogy te akarod.

Abból nem születik élet, amire nem nézel rá. Ha rá tudsz nézni arra, ami van, akkor az újra talajt ad a lábad alá, visszatalálsz önmagadhoz. Ha rá mersz nézni arra, hogy tényleg ez az életed most, az nem nyugtat meg azonnal. Először megriaszt, elborzaszt, fájdalmat okoz.

Lehet benned öröm annak ellenére, hogy valami fáj. Lehet örülni az életnek akkor is, ha valami nehéz!

(A Mustó atya gondolatainak forrása: az „Ahol ott vagy”, illetve „Megszereted, ami a tiéd” című könyvei).

Kedves Útitársam!
Bízom benne, hogy Mustó atya ezen gondolatai erőt adnak neked a megpróbáltatások idején. Ezt szívből kívánom neked!

Tarts velünk május 1-től, mert a következő alkalommal már a „A SZÍV BÁTORSÁGÁRÓL” lesz szó. Górcső alá vesszük azokat az élethelyzeteket, ahol nagy szükségünk van a bátorságra. Hihetetlenül izgalmas anyagokat fogsz kapni.

KATTINTS IDE, HOGY MEGKAPHASD A KÖVETKEZŐ CSÜTÖRTÖK ANYAGAIT IS »
(Ha már jelentkeztél, köszönjük!)

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Kedves Útitársunk!

Május 1-től a pénteki anyagunk címe: „A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA” – Vedd észre, fedezd fel az életet mindabban, ami körülvesz!
Ez egy speciális képmeditációs sorozat lesz

  • Egy alkalommal egy különleges fotó
  • Hozzá tanulságos gondolatok
  • Rövid gyakorlat, ami segíti az életedet jobbá tenni.

KATTINTS IDE, HOGY TOVÁBBRA IS ÚTITÁRSUNK MARADHASS »

A szív békéje a húsvét igazi ajándéka

Április 27. – Húsvét 2. vasárnapja – Isteni Irgalmasság vasárnapja
Olvasmányok: ApCsel 5,12-16  / Jel 1,9-11a.12-13.17-19
Evangélium Jn 20,19-31   

Az éjszaka közepén egy emeletes ház második emeletén tűz ütött ki. A lakók félálomban menekültek ki az utcára, majd rémüldözve figyelték, hogyan terjed a tűz viharos gyorsasággal lakásról-lakásra, emeletről emeletre. Mire a tűzoltók megérkeztek, a második emelet minden lakása égett, így a föntebbi emeleteket már nem lehetett megközelíteni. Egyszer csak szívettépő sikoly borzolta fel méginkább az idegeket. Egy fiatalasszony akkor vette észre, hogy ötéves kisfia nem jött le velük. A gyermek félelmében nem a kijárat, hanem a felsőbb emeletek felé futott. Hamarosan fel is bukkant a kisfiú egy harmadik emeleti ablakban, amit még nem nyaldostak a lángok, de a füst onnan is gomolygott kifelé. A gyermek édesapja odaállt az ablak alá, s biztatni kezdte a kisfiút: „Ugorj le! Ugorj le gyorsan! Ne félj, itt vagyok és elkaplak!” A kisfiú félelemtől sírós hangon kiáltott vissza: „Nem merek! Nem látlak! Akkora a füst, hogy nem látok semmit!” „Ne aggódj, én jól látlak, és ez elég!” – válaszolta az apja. A kisfiú összeszedte minden bátorságát, s leugrott. Egy pillanat múlva édesapja erős karjaiban landolt és az ijedtségen kívül semmi baja sem lett. 

„Békesség nektek!” – köszönti Jézus apostolait és tanítványait minden alkalommal, amikor feltámadása után megjelenik nekik. Noha nem idegen Jézustól, mégis új köszöntés ez. A kereszthalál előtti működése idején nemigen halljuk Tőle az evangéliumban. Úgy tűnik, hogy ez a béke, amit a feltámadott Úr kíván övéinek, valamiképpen szorosan összefügg a kereszthalállal és feltámadással, ez a béke a Húsvét ajándéka. Miért? Miféle béke az, amit Jézus ajándékozhat nekünk? Az a béke, amely a bennünket teremtő és ránk gondot viselő Isten szeretetébe, irgalmába, valamint minden rosszat legyőzni tudó erejébe vetett határtalan bizalomból fakad.  

Az ember vagy az emberi társadalom békétlenségének oka többféle lehet. Mindenekelőtt félelem a fenyegetettségtől, a bajtól, a szenvedéstől. Ha azonban még a halál is legyőzhető, ha a halálból is van visszatérés, akkor nincs olyan rossz, nincs olyan szenvedés, ami véglegesen el tudná taposni az embert. Ha a halált örök, boldog életre szóló feltámadás követheti, akkor nem taszít bennünket kétségbeesésbe és reménytelenségbe. Micsoda gyökeres változás ment végbe az apostolok magatartásában a feltámadt Krisztussal való találkozások után: nyoma sincs bennük a korábbi félelemnek, bezárkózó rettegésnek, tagadásra is kész gyávaságnak. Minden körülmények között bátran meg merik vallani Jézusba vetett hitüket. Nem veszítik el nyugalmukat a Főtanács fenyegetéseinek hatására, lelkesen énekelnek, imádkoznak, sőt térítenek a börtönökben, a vértanúságra is készek. Pedig nem szűnt meg a külső fenyegetettség, sőt sokszorozódtak a zaklatások, bántalmak, szenvedések. Ők azonban képesek túllátni, felülemelkedni ezeken. Nem a szemükkel, hanem a hitükkel „látják”, vagyis bizalommal elfogadják, hogy a szenvedést megdicsőülés, a halált feltámadás és boldog örök élet követi. Ha az ember olyan békére vár, ami a teljes nyugalomból, minden fenyegető bajtól való mentességből, minden szenvedés megszűnéséből fakad, akkor itt a Földön hiába vár. Azonban ha a hozzáállásunk megváltozik, ha hisszük, hogy nem csak ez a gondterhes földi élet létezik számunkra, akkor megőrizhetjük szívünk békéjét a bajok, törődések közepette is.  

 Oka lehet a békétlenségnek a helytelen értékrend, az ember birtoklási vágya is, amely kielégíthetetlenné torzulhat. Milyen sok férfi és nő, sőt gyermek, egész családok nyugalmát dúlja föl az állandó hajsza a még többért, a félelem az anyagi javak elvesztésétől, a kényelem, a megszokott jólét csökkenésétől. A feltámadás hite, az örök élet létezéséről való megbizonyosodás ezt is gyógyítja. Ha nem ezen a világon „kell mindenáron minden boldogságot megszereznünk és kiélveznünk”, ha tudunk hinni nagyobb, teljesebb boldogságban, mint amit az anyagi javak adhatnak, akkor nem is félünk annyira azok elveszítésétől vagy nem rokkanunk bele testileg-lelkileg azok hajszolásába.  

 Sokszor válik a békétlenség okává az ember és ember, csoport és csoport közötti feszültség, a megbocsátani nem tudás. Annak is nyugtalan a szíve, a lelkiismerete, aki a sérelmet okozta, de az is tele van fájdalommal, keserű haraggal, aki azt elszenvedte. A feszültséggel teli súrlódások, a bosszúállás vágya, illetve a bosszútól való félelem megbénítja az embert. A feltámadt Jézus ebből is kiutat mutat. Visszatérve a sírból ugyanolyan szeretettel, bizalommal ajándékozza meg apostolait, mint amiről halála előtt tett bizonyságot. Nem hányja apostolai szemére hitetlenségüket, gyávaságukat, kétségeiket. Nem adja ki az útjukat, holott teljes joggal tehetné, hiszen nem tartottak ki mellette szenvedésében és halálában, félreértették messiási küldetését. Ő azonban megbocsát nekik, sőt felhatalmazást ad nekik arra, hogy az Ő nevében mindenki felé kinyilvánítsák a bűnbocsánat lehetőségét. „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.” Milyen megnyugtató lehetett ez a tanítványoknak, akik tele lehettek lelkiismeret-furdalással és zavarodottsággal az élő Jézussal találkozva! Ma, az Isteni Irgalmasság vasárnapján érdemes hálával gondolnunk arra, hogy Jézus éppen azért vállalta föl a megváltó kereszthalált, hogy mindenkinek megbocsáthasson. Az bocsáthat meg valakinek, aki bosszúállás nélkül elszenved minden rosszat, ami mások bűne miatt reá hárul. Jézus ezt tette a kereszten. Ha nem támadt volna fel, akkor nem lett volna kitől irgalmat kérni. Akkor csak áldozatává lett volna a gonoszságnak, mint annyian mások, de nem tudott volna megbocsátani. Jézus azonban feltámadt és örökké él, s így minden ember bármikor bocsánatot kérhet és kaphat Tőle. Ez az isteni irgalmasság nagy ajándéka! Ha Isten ennyire kész mindig minden bűnünket megbocsátani, akkor nekünk is hasonlóképpen kell tennünk. Az emberi irgalmasság sok nyugtalan, feszült lelket békített már meg és békíthet meg ma is.  

„Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” – mondja Jézus Tamásnak. Az apostolok látták a feltámadt Krisztust, s ez megadta szívükbe, életükbe azt a békét, amelyet korábban nem ismertek. A történelem során azonban sok keresztény hívő tett tanúbizonyságot ugyanerről a csak Istentől kapható békéről, holott nem látták testi szemeikkel az élő Krisztust. Hitük azonban mégis képes volt meglátni a múló evilági dolgok, kínlódások füstje mögött az örök életre meghívó, üdvösséget adó Krisztust.

Minket is körülvesznek bajok, szenvedések, anyagi bizonytalanság, emberi bűnök, sérelmek okozta feszültségek. Ez a láng és füst bizony már vele jár ezzel a megrontott világgal. Tudunk-e beleugrani bátran ebbe a füstbe, tudva, hogy a „másik oldalon” az élő Krisztus és az örök haza boldogsága vár minket? Ha igen, akkor nem veszítjük el szívünk békéjét ott sem, ahol mások már kétségbeesnek és rettegnek. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

Május 1-től ennek a résznek a címe: SOKSZÍNŰ BIBLIA

Abban akarunk segíteni, hogy te is megtapasztald Isten Szavának gazdagságát. Éppen ezért, a következő 3 hónapban dr. Finta József atyának, a kecskeméti főplébánia plébánosának tanulságos, motiváló történetei, elmélkedései mellett az első keresztények életébe is jobban bepillantunk, és megnézzük, hogy az ő tapasztalataikból, küzdelmeikből milyen tanulságokat tudunk levonni!

Továbbá ószövetségi szakaszokról is elmélkedünk, azokat is próbáljuk közelebb hozni a saját életünkhöz.

KATTINTS, ÉS KÉRD TOVÁBBRA IS A SPECIÁLIS BIBLIAISKOLÁNKAT »