„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Merjünk hinni az Odaföntvalókban!

Április 20. – Húsvétvasárnap
Olvasmányok: ApCsel 10,34a.37-43 / Kol 3,1-4 vagy 1Kor 5,6b-8 
Evangélium: Jn 20,1-9 vagy Lk 24,13-35  

A galamb, néhány nappal azután, hogy Isten megteremtette, odajárult a Teremtő elé és siránkozva panaszkodni kezdett. „Jaj, mindenség Ura! Olyan szörnyen félek! Apró és vékony lábakat alkottál nekem ehhez az esetlen, kövér testhez. Állandóan a nyomomban ólálkodik egy macska. Szúrós tekintettel követ engem, és biztos vagyok benne, hogy felfalna, ha sikerülne elkapnia. Én azonban ezeken a kicsi és idétlen lábakon nem tudok elmenekülni előle. Kérlek, segíts rajtam.” Isten erre szárnyakat teremtett a galambnak. A galamb azonban a következő reggelen ismét ott állt a Teremtő előtt, és még panaszosabban siránkozott. „Uram, ugyan mi értelme volt, hogy rám teremtetted ezeket a furcsa tartozékokat! Olyan nehezek, alig bírom cipelni őket a hátamon! Ráadásul mindenbe bele is akadnak, ahogy futni próbálok a macska elől! Most még nehezebben tudok menekülni, biztos, hogy előbb-utóbb el fog kapni!” Isten erre fölnevetett: „Te szegény, oktondi kis galamb! Nem azért adtam a szárnyaidat, hogy cipeld őket a hátadon, hanem hogy kiterjeszd őket, fölemelkedj velük a levegőbe, és magad alatt hagyhasd ezt veszélyes földi világot.” 

Vajon miért olyan nehéz az embernek elhinnie, hogy létezik feltámadás a halálból? Hogy Jézus feltámadt, és ma is él, valamint hogy nekünk is örök, boldog életet adhat? Talán azért, mert maga a hit okoz problémát, az elfogadása valaminek, amit korábban még nem tapasztaltunk meg?

Nem, nem erről van szó. Az emberek nagyon is hiszékenyek! Néhány évvel ezelőtt a bűnbocsánat szentségével, a gyónással kapcsolatban olvastam valahol, hogy noha sokan magát a gyónás szentségét rendkívül elhanyagolják, vagyis Isten felszentelt szolgáinak nem vallják meg bűneiket, azonban ettől függetlenül úton-útfélen gyónnak. Panaszkodnak, vádaskodnak, saját hibáikat, botlásaikat is kitárják, de nem ott és azoknak, akiknek kellene, s főleg nem úgy, ahogyan kellene. Így nem is nyernek belőle semmit. Nem kapják meg a bocsánatot bűneikre és a hasznos, előremutató tanácsokat azok elkerülésére. Ugyanez igaz a hittel kapcsolatban is. Mindenféle dologban hisznek az emberek, de a hitük földhözragadt, és földhöz ragasztja őket is.

Nem hisznek az Istentől adott gyógyulásban vagy a szenvedés megváltó erejében, de hisznek mindenféle energiákban, ezoterikus hókusz-pókuszokban. Nem hisznek az Oltáriszentség életet adó erejében, de hisznek mindenféle táplálék-kiegészítőkben, kristályokban. Nem hisznek az Evangélium ígéreteiben, de hisznek jóslatokban, horoszkópokban, emberi sarlatánságokban. Nem hisznek a mennyei, boldog, örök életben, de hisznek a szerelem vagy párkapcsolat adta boldogságban, a pénzen megvehető jólétben stb. stb. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy a felsorolt dolgok közül bizonyosaknak ne lenne meg a helye és szerepe az ember életében, azonban semmiképpen nem szabad tőlük olyasmit várni, amit nem tudnak megadni.

Ahogyan a barátnőnek vagy ivócimborának való panaszkodás, kitárulkozás nem hoz bűnbocsánatot, úgy a szerelem vagy a pénz sem ad igazi boldogságot, a gyógyszerek és természetgyógyász eljárások sem adnak gondtalan, szenvedésmentes életet.  

Most a feltámadás nagy ünnepén érdemes elgondolkodni azon, mi a baj hát valójában az emberek hitével? Nem maga a hit aktusa van válságban, hiszen az emberek többsége nagyon is könnyen elhiszi azt, amit hinni akar, még akkor is, ha nem túl sok valós tapasztalata van arról, amiben hinni akar! Figyeljük csak meg, a tinédzserek mennyi mindent várnak a szerelemtől, holott általában kiüresedett, tönkrement, nehezen élhető párkapcsolatok veszik körül őket a valóságban. De majd az övék más lesz – reménykednek újra és újra. És nem is baj! A baj inkább az, hogy az emberek a hit szárnyaival nem emelkednek föl az evilági lét korlátai fölé! Csak a földi élettel szemben vannak már-már irreális elvárásaik, de hogy ennél az így is-úgy is elmúló életnél valami jobb, több, boldogabb is várhatja őket, azt nem remélik. Nem véletlenül hangzik el Szent Pál felszólítása: „Ami odafönt van, arra irányuljon a tekintetetek, ne a földiekre!”  

Aki hisz a feltámadásban, a halálon túli, boldog, örök életben, és abban az Istenben, Aki mindennek forrása és Ajándékozója, az képes lesz itt a Földön is jobb világot, emberibb, élhetőbb társadalmat teremteni. A húsvéti hit ugyanis a világ fölé emel, de nem szakít el ettől a világtól. Ahogyan a feltámadt Jézus is visszatért az Atya Országába, de ugyanakkor velünk is maradt a világ végezetéig.

Ha hiszünk az igazi, szeretetből fakadó boldogságban és abban, hogy a rossz nem uralkodhat fölöttünk örökké, az erőt ad nekünk a földi életben is a szeretet építésére és a rossz elleni küzdelemre. Ez az a remény, amiről Ferenc pápa azt mondja nekünk, hogy ne hagyjuk elvenni tőlünk. Így szólt hozzánk virágvasárnapi elmélkedésében: „Ne hagyjátok, hogy elvegyék tőletek a reményeteket!” Akik elvenni törekednek tőlünk ezt a reményt, azok azt akarják, hogy csak földi értékekben bízzunk, azoktól várjuk a boldogságot, megelégedettséget: azoktól a földi értékektől, amelyeket ők kínálnak nekünk, amelyeket tőlük vásárolhatunk meg. Ha pedig esetleg azt tapasztaljuk, hogy még sem vagyunk kellőképpen elégedettek és boldogok, akkor hazudjuk azt magunknak, hogy még biztosan nem szereztünk belőlük eleget! Még több kell! Vagy másik kell! Még több pénz, még több, vagy másik autó, ház, másik nő vagy férfi, jobban fizető munkahely stb. stb. Ne higgyük el, mert nem is valóság, hogy ezek valóban megadják életünk maradéktalan elégedettségét!

Merjük használni a szárnyainkat! Merjünk hinni az Odaföntvalókban, a földi lét korlátait túlszárnyaló boldogságban, az elmúlás nélküli szeretetben!

Ha így teszünk, akkor nem keseredünk bele a mindennapok kudarcaiba, tökéletlenségeibe, a „még nem teljes élet” hiányosságaiba, s lesz erőnk küzdeni a rossz ellen, mert tudjuk, hogy a rossz, a szenvedés és a halál már legyőzetett. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Mekkora érték van a kezünkben!

Április 13. – Virágvasárnap
Olvasmányok: Iz 50,4-7 /  Fil 2,6-11     
Evangélium: Lk 22,14-23,56 

Keserű arcú férfi kereste föl cellájában a bölcs remetét, hogy tanácsot kérjen tőle. „Segíts nekem, bölcs remete! Hosszú évekkel ezelőtt összevesztem a húgommal. Nagyon megbántott, és azóta egy szót sem szóltunk egymáshoz. Nem tudok megbocsátani neki, bárhogy is próbálkozom, nem megy és nem megy!! Mit tegyek?” A remete rövid hallgatás után így válaszolt: „Gondolj arra, hogy neki is és neked is már csak egy fél órátok van hátra a földi életből. Menj, keresd fel a húgodat, és viselkedj úgy vele, mintha biztosan tudnád, hogy 30 perc múlva mindkettőtöknek meg kell halnia!” 

A szenvedés, a haldoklás óráit, perceit az ember hajlamos értéktelennek, értelmetlennek tartani. Olyan időszaknak, ami valójában nem tartozik igazán az emberi élethez. Amit, ha lehetséges lenne, legjobb lenne kihagyni, meg nem történtté tenni. Vannak, akik már az öregség gyengülő, betegségekkel teli időszakára is kiterjesztik ezt az értelmetlenséget, értéktelenséget. Tény és való, hogy korunk sikerorientált, versenyre épülő, az erőt és a szépséget, az élvezeteket bálványozó társadalma nagyon nehezen tud mit kezdeni a betegséggel, a szenvedéssel, az idős, tehetetlen korral, és főként a halállal. Szociális Otthonok és kórházak falai mögé száműzi a betegséget és az öregséget, elfüggönyözött, magányos eseménnyé teszi a halált.  

    Ezzel szemben Jézus szenvedésében és halálában egyáltalán nem azt látjuk, hogy ne történne semmi értékes és értelmes dolog. Egyáltalán nem tehetetlennek látjuk a felfeszített, mozdulatlan Krisztust! Élete legfontosabb, legértékesebb tettét hajtja most végre: a megváltás nagy művére teszi rá a koronát szenvedésével, ártatlan halálával. Szavai még most is üdvösséget hoznak, meggyőznek, átalakítanak. Ennek lesz a tanújává a római százados, aki Jézus halálát látva így nyilatkozik: „Ez az ember valóban igaz volt!” Vagy másik evangélium leírása szerint: „Ez valóban Isten Fia volt.” Nagyon elgondolkodtató, hogy a százados, aki nyilvánvalóan mér évek óta tagja a római megszálló seregnek, már évek óta állomásozik Judeában, éppen a haldokló Jézust látva teszi ezt a hitvallást. Miért nem akkor, amikor Jézus emberileg nézve a sikerei csúcsán áll? Amikor a csodáit teszi, sok-sok ember bámulatát kiváltva ezzel? Amikor tömegeket tanít, akik szájtátva követik? Amikor jóllakatja kenyérrel emberek ezreit, akik erre királlyá akarják tenni? Nem, a százados nem ezeknek az eseményeknek hatására tartja Isten Fiának Jézust, pedig nagy valószínűséggel hallhatott róluk, szembesülhetett velük! Ő mégis a kereszten szenvedő, legyőzött, összetört, látszólag tehetetlen ember halálát látva vallja meg, hogy Isten Fiának, igaz embernek tartja azt, aki épp az imént lehelte ki a lelkét. Őt Jézus szenvedése és haldoklása győzi meg! Méghozzá azért, mert Jézus gyötrődése és halála korántsem értelmetlen eseménysor: nagyon is értékes dolgok történnek.

Jézus megbocsát az őt keresztre feszítő, kivégző katonáknak: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Nem szidalmazza az őt gúnyoló tömeget, a főpapokat és farizeusokat. Nem fenyegetőzik, nem kér számon senkit. Nem fordul el kínjai közepette az Istentől, vádolva Őt, hanem utolsó szavaival is az Isten kezébe ajánlja a lelkét. Mennyországot ígér a bűnbánó jobb latornak. Vagyis mindenkivel megbékélve, mindenkinek megbocsátva, élete utolsó perceiben is másokkal törődve, másokat szeretve, és az Atya iránti töretlen bizalommal a szívében lép át a halál kapuján. Ez döbbenti meg és kényszeríti térdre a római századost, aki bizonyára sok halált látott már, de ilyet még nem! 

    A végső szenvedés és haldoklás az életünk megkoronázása lehet. Ilyenkor hozzuk meg – vagy nem hozzuk meg – a végső, legfontosabb döntéseinket, mondjuk ki legnagyobb, immár visszavonhatatlan igenjeinket és nemeinket. Ekkor van lehetőségünk utoljára dönteni emberek mellett vagy ellen, Isten mellett vagy ellen! Ilyenkor rendbe hozhatunk sok mindent, de örökre el is ronthatunk mindent. A két lator kétféle magatartásmódjában látunk is példát mindkettőre. A bal lator élete utolsó perceiben is tíz körömmel a földi életbe kapaszkodik. Csatlakozik a Jézust gúnyolókhoz, és a többiekkel együtt arra biztatja Őt, hogy szabadítsa meg magát a kereszttől! Ne csak önmagát, hanem őket, a latrokat is! Ha valóban Messiásnak gondolná Jézust, akkor sem várna tőle többet, mint lehetőséget nyomorult, bűnökkel teli földi életének folytatására. Csak még pár évet … csak néhány hónapot itt ebben a világban! Reményei földhözragadtak, nem tud többet, jobbat elképzelni ennél a világnál. Nem akarja elfogadni az őt igazságosan sújtó ítéletet, lázadozik, másokat hibáztat még ekkor is. Jézus feléje sem fordul. Nincs válasza erre a kérésre. Nincs mondanivalója ennek az embernek.

Ellenben a jobb lator egészen másképpen viszonyul földi élete utolsó perceihez. Ő elismeri bűnösségét, az ítélet jogosságát. Ő nem rövidke egérutat kér az úgyis kérlelhetetlenül lecsapó halál elől. Nem, ő sokkal többet, nagyobbat kér. Ő hisz a Jézus által meghirdetett isteni Országban. Ő az örök, boldog életet kéri ebben az Országban, noha ugyanúgy nem érdemelte azt ki, mint a társa. És lám, Jézusnak van mondanivalója, evangéliuma ennek az embernek a számára! Örömhíre, még a halál pillanatában is. „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a Mennyben.”

Erre a reményre, erre a kérésre válaszol az Úr! Mert ez a remény nem földhözragadt: túlszárnyalja a földi élet határait! Jézus a többet akarja megadni, nem a kevesebbet! Ezért a többért, ezért a „mindenért” hal meg a kereszten. Ezt a többet, ezt a mindent nyerhetjük el mi is, ha Isten fiainak, igaz embernek bizonyulunk földi életünkben, de legalább a halálunkban.  

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

„TÖRHETETLEN LÉLEK”
– Videó-sorozat a belső erőforrásaid felfedezéséhez Tapolyai Emőke klinikai szakpszichológus közreműködésével

A lelki ellenálló képesség az emberi alkalmazkodóképesség egyik alapvető jellemzője, amely lehetővé teszi, hogy stresszes helyzetekben is megőrizd lelki egyensúlyodat és hatékonyan reagálj a változásokra. Általa könnyebben küzdheted le az akadályokat, és pozitív irányba terelheted az életedet. Ebben segít az alábbi videó:

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

Nem látod? Valami újat viszek végbe!

Április 6. Nagyböjt 5. vasárnap 
Olvasmányok: Iz 43,16-21 /  Fil 3,8-14     
Evangélium:  Jn 8,1-11 

Egy férfi minden este ugyanannál az asztalnál ült a vendéglőben, egy sötét sarokban, lehetőleg háttal mindenki másnak. Sietősen bekapta a vacsoráját, majd kalapját mélyen a szemébe húzva gyorsan távozott is. Akik értenek az ilyesmihez, azt mondták róla: „Ez az ember biztosan nem szívesen találkozna a rendőrséggel! Úgy viselkedik, mintha bujkálna!” A férfi magatartása feltűnt a törzsvendégeknek. Megsajnálták magányossága, elszigeteltsége miatt. Egyik évben, a karácsony napja előtti estén, amikor a vendéglőben apró kis ajándékok cseréltek gazdát, a pincérek úgy gondolták, talán ez a névtelen idegen is örülne egy kis kedvességnek. Vettek hát neki valami apróságot, és nagy hirtelen egy hátul, a raktárban talált ósdi újságpapírba csomagolták be. A férfi vonakodva vette át az ajándékot. Megpróbálkozott valami mosolyfélével, de kétkedő pillantása meghazudtolta mosolyát. Remegő ujjait végigfuttatta a csomagoláson, ahogy óvatosan lefejtette róla. Aztán hirtelen tágra nyílt a szeme, s közel hajolt a régi, megsárgult újságpapírhoz. Beletemetkezett a lapba, s elkezdett olvasni egy cikket: szinte falta a betűket. Aztán ragyogó szemmel, felderült arccal felnézett: „Itt azt írják … az van ebben az újságban, hogy …. igen, hogy felderítették az egész ügyet! És hogy a tanúk azt vallották, hogy nekem semmi, de semmi közöm az egészhez! Hát rájöttek, és már sok-sok éve! Jaj, és én mennyit bujkáltam, mennyit rettegtem hiába!” Azzal elkezdett hangosan kacagni. A pincérek és a vendégek pedig megértették, hogy ez a férfi ott, abban a pillanatban tudta meg, hogy már réges-rég rehabilitálták valami távoli bűnügyben, hogy a rendőrség nem keresi, mert már legalább tíz évvel ezelőtt felmentették a téves vádak alól. Mindenki együtt kacagott hát vele, s csodálkozva látták, ahogyan a férfi szinte a szemük láttára születik újjá. Micsoda felismerés volt! Nincs elítélve! Egyik pillanatról a másikra ismét mert az emberek szemébe nézni.  

 „Most már ne arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgaira figyeljetek! Nézzétek, én valami újat viszek végbe! Már sarjadóban is van: hát nem látjátok?!” Milyen fájdalmasan elégtelen, ha valaki számára a vallás csak a tűnőben lévő múltnak egy bármilyen szép emléke … Ha Isten csak egy „múltból üzengető” távoli valaki, aki a jelenben már nem létezik, vagy legalábbis semmi köze hozzánk. Valamikor régen eljött az emberek közé, meghatározta, hogyan kell élniük, nagy tetteket hajtott végre az egykori nemzedékek körében és érdekében, de azután újra visszahúzódott az elérhetetlenségbe. A mai ember vallásossága pedig nem lehet más, mint az évezredekkel ezelőtt meghatározott isteni törvények gépies követése, valamint esetleg jóleső nosztalgiázás valamikor élt emberek beszámolóin, hogy ők akkor és ott milyen mélyen, intenzíven átélték az Istennel való találkozás élményeit. 

 Nem, a hit nem csak ez, nem csak ennyi! Nem csak egy szép, de távoli és érthetetlen örökség. A hit táplálkozik ugyan az évezredeken át megőrzött örökségből, arra épít, de ugyanakkor minden kor minden emberének valós, személyesen megélt istentapasztalata is kell, hogy legyen.

Isten tevékenykedik minden kor és minden ember életében! Mindig valami újat visz végbe!

Persze nem ellentmondva önmagának, nem lerombolva azt, amit az előző nemzedékek körében felépített, hanem ugyanarról az isteni szeretetről, irgalmasságról tanúságot téve új és személyesen nekünk szóló cselekedetei által. Ezt élik meg Izrael fiai a babiloni fogság idején, amikor Izaiás vigasztaló igéit hallják.

Isten nemcsak régen volt képes arra, hogy szabad utat készítsen a tengeren át az egyiptomi rabságból kivonuló népének, hanem ma is képes arra, hogy utat készítsen a pusztában a babiloni fogságból hazavonulóknak. Most és itt is szabadító Istenként nyilvánul meg.

Pál apostol is az Istennel való személyes találkozás élményéről számol be lelkes, örömteli hangon, amikor egész eddigi életét és vallásosságát szinte szemétnek tekinti a Krisztussal való újszerű kapcsolathoz képest. Konkrétan főként az ószövetségi törvények ismeretét és megtartását – amire korábbi farizeusi vallásossága épült – hagyja maga mögött a Krisztusba vetett hit tettekre váltása érdekében. Nem mintha semmibe venné Isten múltban adott törvényeit: továbbra is betartja, sőt túl is teljesíti azokat. Azonban már nem egy emlékhez, egy írott hagyományhoz ragaszkodva, hanem azt az Istent szeretve és követve, Akivel személyesen is találkozott! 

Az evangéliumban is valami újat visz végbe az Isten a házasságtörő asszony életében Jézus megbocsátó irgalma által. A „régi” istentapasztalat azt mondja, hogy „az ilyet meg kell kövezni”! Ezt írja elő a Törvény, ami Istentől származik. Valóban, a bűn ezt is érdemelné! Azonban Isten megbocsáthat és meg is akar bocsátani. Adhat új lehetőséget a megváltozásra anélkül, hogy a múltban elkövetett bűn súlyosságát kétségbe vonná. Milyen kár, hogy csak az asszony él ezzel az újjáteremtő lehetőséggel: a bűnbocsánat elfogadásával! A többiek is megtehetnék, akik az imént még a köveket markolták. A lehetőség a megbocsátó Istennel való személyes találkozásra, újszerű kapcsolatra nekik is adott – de nem ismerik azt fel. Addig eljutnak, hogy beismerik: ők sem kevésbé bűnösök, mint ez az asszony. Csak azért, mert ők talán nem buktak le nyilvánosan a bűneikkel, nem különbek nála. A Törvény őket is jogosan ítélné el. Ezért ejtik le a köveket. Azonban megmaradnak a Törvény elítélő betűjénél: a házasságtörő asszony továbbra is bűnös marad a szemükben, és bűnösök maradnak saját maguk is. Pedig Jézus nekik is szívesen mondaná ugyanazt: „Benneteket sem ítéllek el. Menjetek, de többé ne vétkezzetek!”  

 Vajon a mi hitünk mennyire eleven? Mennyire nyitott az élő Istennel való személyes találkozásra? A napjainkban is jelen lévő, nekünk is szóló istenélményekre?

Ha például csak a múltból ismert, örökségként megkapott, megtanult, megszokott egyházképet ismerjük, akkor talán nehezebben tudunk majd mit kezdeni a most megválasztott pápa, Ferenc személyével is. Ő ugyanis mindössze néhány nap alatt több újszerű, szokatlan dolgot tett, ami azonban egyáltalán nem ellenkezik Jézus életével és tanításával, sőt nagyon is belesimul abba. A pápaválasztás és az új Szentatya személyiségének napról-napra feltáruló vonásai itt és most is igazolják Isten jelenlétét, velünk-létét: „Én valami újat viszek végbe! Már sarjadóban is van: nem látjátok?” 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa