„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percig időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

A képen gyönyörű hegyvidéki tájat látunk, a naplemente meleg, arany színű fényében fürödve. A képen a Magas-Tátra vonulata látható naplementekor, a fotó a Kojsói-havasokban készült Szlovákiában. (Fotó: Litványi József) .

Előtérben lágyan hullámzó, erdővel borított dombok terülnek el, mögöttük pedig messze magasodnak a hófödte, éles csúcsok. A völgyekben még látható némi hó, a fák ágain pedig aranyló fény csillan meg.

Számomra az egész látvány csendet, nyugalmat és ugyanakkor fenséges erőt sugároz. A kép üzenete az is lehet, hogy a szépség, a nagyság és a béke sokszor akkor tárul fel, amikor türelemmel megvárjuk a megfelelő pillanatot.
A naplemente fénye arra emlékeztet, hogy minden életciklus – még a lezárás, a valamitől vagy valakitől való búcsúzás is – magában hordozhat mélységet és ragyogást. Gondolj csak arra, milyen megható és felemelő pillanatok voltak egy szomorú eseményen, Ferenc pápa temetésén is!

A hegyek szilárdsága pedig arra hív, hogy életünk nehézségei között is kapaszkodjunk meg az örök értékekben, magában az Istenben! A természet csendes tanítása: maradj hű önmagadhoz, és ne félj az átalakulás, a változás, a megújulás, az újrakezdés idejétől.

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból? Számodra mit üzen a kép?
Nyugodtan oszd meg velünk a hozzászólásoknál!

RÖVID GYAKORLAT:

Bevezetés (1 perc):
Ülj le kényelmesen, hunyd be a szemed. Vegyél egy mély levegőt… és lassan fújd ki. Képzeld el, hogy egy hegytetőn állsz, körülötted csend és béke, a horizonton pedig a nap már az alkonyat meleg fényében fürdik.

Légzés és jelenlét (1 perc):
Figyeld meg a lassú, nyugodt légzésed. Érezd, ahogy minden egyes kilégzéssel egy kicsit több feszültséget engedsz el. Lélegezd be a nyugalmat, lélegezd ki a feszültséget.

Képmeditáció (3 perc):
Képzeld el, hogy a naplemente fényében állsz, és visszatekintesz egy közelmúltbeli eseményre az életedben, amikor valami lezárult, befejeződött. 
Engedd, hogy megjelenjenek az emlékek, de ne ragadj bele – csak figyeld őket, mint a felhőket az égen.
Most kérdezd meg magadtól:
– Mit kaptam ebből az időszakból?
– Miért lehetek hálás még a fájdalomban is?
Ahogy a nap lassan eltűnik a látóhatár mögött, képzeld el, hogy a fény mégis megmarad benned – tapasztalatként, bölcsességként, erőként.

Imádság (1 perc):
Mondd ki csendben, akár suttogva:
„Köszönöm, Uram, hogy velem voltál a kezdésben és a befejezésben is.
Segíts meglátni a Te fényedet minden változásban.”

Lezárás (1 perc):
Vegyél még egy mély levegőt, mosolyogj enyhén, és térj vissza a jelenbe. Érezd, hogy belül egy kicsit könnyebb lettél – mint egy hegy, amely átölelte az estét is.

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Kanyarodjunk vissza!

Május 4. – Húsvét 3. vasárnapja
Olvasmányok: ApCsel 5,27b-32.40b-41 / Jel 5,11-14
Evangélium: Jn 21,1-19  

Néhány fiatal túrázni indult a hegyekbe. Egyikük elvileg jól ismerte a túraösvényt, amelyet végig akartak járni, hiszen már többször végigment rajta. Azonban egy félnapnyi gyalogolás után hirtelen elbizonytalanodott. „Nem, erre soha nem jártam. Ez nem az az út. Eltévedtünk.” – gondolta. Szégyenkezve vallotta be társainak, hogy bizony talán már órák óta rossz irányba tartanak. „Mit tegyünk most? Mi lesz velünk?” – kérdezte egy ijedősebb társuk. „Ugyan, semmi!” – válaszolta egy határozottabb fiú. „Biztosan ismerős volt egy darabig az út, ugye?” – kérdezte botcsinálta vezetőjüket. „Igen, persze! A patakig és a mellette lévő turistapihenőig biztosan jó irányt követtünk. Onnan nem messze volt egy útelágazás, ott fordulhattunk rossz irányba.” „Jó, akkor menjünk vissza oda, ahol még biztosan tudtad az utat, ahol még biztosan nem fordultunk téves irányba! Ez a legjobb, amit tehetünk.” – javasolta a higgadt fiú. Így is tettek. Időt veszítettek ugyan, de megtalálták a helyes ösvényt, s odaértek kitűzött céljukhoz. 

Noha az ember életútja persze nem egészen olyan, mint egy túraösvény, nem lehet mindent visszacsinálni és újrakezdeni, azért mégis van lehetőség – és sokszor szükség is – arra, hogy bizonyos dolgokban visszakanyarodjunk egy előbbi állapothoz. Megpróbáljunk felidézni, mintegy „újraélni” egyes emlékeket, felvenni már-már elveszett kapcsolatok szálait, visszatérni egy-egy helyszínre, ahol nagyon fontos dolgok történtek velünk, emberek közé, akik pótolhatatlan szerepet töltöttek be életünkben. Néha esélyt kapunk rá, hogy bizonyos mértékben előássuk a múltból egy korábbi énünket, amikor még jobban önmagunk voltunk. Amikor még nem fordultunk téves irányba, nem rontottunk el annyi mindent. Ezeket a lehetőségeket meg kell ragadni, mert nem minden élethelyzetben adódnak ilyenek.  

 A hitünk újra megtalálásának, újra felerősödésének is ez az egyik legbiztosabb módja.

A hit ugyanis nem egy állandó állapot az ember életében: nem igaz, hogy ha egyszer már birtokomban van, akkor soha nem veszíthetem el. A hit ugyanis nem elméleti ismeretek, megtanult tételek összessége elsősorban. A hit azonban, ahogyan XVI. Benedek pápa fogalmaz, elsősorban találkozás, személyes kapcsolat.

Egy személyes kapcsolat mélyebben érinti az embert, mint valami elméleti tudás, de sajnos ez is elgyengülhet, leépülhet, ha nem ápoljuk a közösséget, ahogyan azt szintén mindnyájan tapasztaljuk. A hitet a legtöbb ember nem úgy veszíti el, hogy egyszer csak komoly kétségei támadnak Isten létével vagy a vallás tanaival kapcsolatban, vagy hogy komoly érvek alapján meggyőződik az eddig általa követett vallásosság hamisságáról. Nem! Egyszerűen csak „elhagyja”, lassanként elkopik az életéből, mert nem járja azt az utat, amelyre Isten meghívta, amelyen biztosítva lenne számára a rendszeres személyes találkozás.

Még csak azt sem lehet állítani, hogy „akkor az ilyen ember soha nem is hitt igazán, nem volt valós a hite”! Természetesen nem válik az ember hite tökéletessé ezen a földön, hiszen ismét mondom, személyes kapcsolatról van szó, aminek mindig épülnie, mélyülnie kell. Azonban az se igaz, hogy ne lett volna valós hit az, amivel az illető szakított, amit maga mögött hagyott.

Sokan igenis eljutnak a személyes istenkapcsolatra az imádságban, elkezdődik kiformálódni bennük a keresztény szeretetből táplálkozó számos erény, értékes tagjaivá válnak egy-egy hívő közösségnek – és mégis képesek eltávolodni a hittől, mert valahol, valamikor rossz irányba indultak tovább.

Elhagytak olyan alapokat, amelyek nélkül nem egészen maradnak azonosak korábbi önmagukkal. A leggyakrabban azzal kezdődik a hit ellanyhulása, hogy az ember elhanyagolja a keresztény közösséget. Nem tartja már elsődlegesen fontosnak a hívő emberek társaságát, a közös imádságot, az élet dolgairól közösségi beszélgetések segítségével kialakuló keresztény látásmódot. Aztán persze más látásmóddal, más értékek mentén élő emberekkel könnyen találkozunk a mai világban, s könnyen hatást is gyakorolnak ránk.  

A közösségi kapcsolatok leépülése után lassanként elmarad a templomba járás, a szentségek gyakorlása. Innentől aztán legtöbbször egyenes az út a vallásosság szinte teljes elhalványulásához. Elmaradnak az egyéni imák, feladunk értékeket, amelyeket korábban fontosnak tartottunk, döntéseinket nem a keresztény értékrend, hanem a minket épp aktuálisan leginkább befolyásoló erők, vélemények alakítják. Isten persze továbbra is figyel ránk, szólítgat minket. Azonban nem várhatjuk, hogy Ő is a mi utunkra térjen, egyetértsen velünk abban, ami nem egyezik akaratával. A szentségek, a legalapvetőbb isteni parancsok, a keresztény közösség építése Jézus tanításának lényegi részét képezik. Ezek azok az utak, amelyeken „Isten jár”, amelyeken találkozhatunk Vele. Ha letérünk ezekről az utakról, ne csodálkozzunk, hogy elmarad mellőlünk! 

Jézus azonban, ahogyan a mai evangéliumban is látjuk, megadja a lehetőségét annak, hogy vissza-visszakanyarodjunk, hogy felismerjünk egy-egy értéket, élményt a Vele közös múltból. Ez történik az apostolok és Jézus kapcsolatában a feltámadás után. A Mester nemcsak feltámadt testében marad azonos önmagával, nem csak arcvonásairól ismerik fel övéi. Azonos marad korábbi önmagával tetteiben, az apostolokkal való kapcsolatában is. Ugyanazt teszi közöttük, velük és értük, ugyanarra hívja meg és küldi őket, mint korábban.

Az emmauszi tanítványok a kenyértörésben ismerik fel. Péter és Zebedeus fiai újra átélik a csodálatos halfogás eseményét a mai evangéliumban, úgy, mint első találkozásukkor, amikor emberhalászok lettek. Jézus húsvét után is ugyanúgy küldi Pétert, hogy legyen nyájának pásztora, mint amikor korábban kősziklának nevezte el. A feltámadás ténye önmagában örömmel tölthette el, de össze is zavarhatta a tanítványokat. „Mi szükség lenne itt még ránk? Mi dolgunk lehet még itt nekünk, a hatalmas Isten ilyen erőmegnyilvánulása után? Ha Jézus feltámadt a halálból, akkor mindenre képes egyedül is. Mihez kellenénk mi?” És lám, Jézus újra megerősíti küldetésüket. Noha mikor az apostolok partot érnek, már ott parázslik a hal a tűzön, mellette a kenyér, mégis azt kéri tőlük: „Hozzatok a halból, amelyet az imént fogtatok!” Ezzel valójában ezt üzeni: „Továbbra is szükség van rátok, arra, ami a tiétek, csakúgy, mint annak idején a csodálatos kenyérszaporításnál.”  

Az apostolok hite a Feltámadottal való találkozások során nem csak abban erősödik meg, hogy Jézus valóban él, valóban visszatért a sírból, tehát Ő a Messiás, az élő Isten fia, hanem abban is, hogy ez a tény nekik küldetést, életprogramot ad. Valamiképpen önmagukban is újra hinni kezdenek: abban a valakiben, akivé Jézus tette őket, abban a célban, amely vonzani kezdte őket, a küldetésben, amit Tőle kaptak! Ha mi is úgy érezzük, ellaposodott a hitünk, talán már el is veszítjük lassan, ideje kissé visszakanyarodnunk! Nem Isten szűnt meg létezni vagy hagyott el minket, még csak nem is az egyház vált alkalmatlanná az Ő megjelenítésére: valószínűbb, hogy mi tértünk el más irányba arról az útról, amelyen még együtt jártunk Vele! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

📖 ApCsel 5,27b–32.40b–41 – Olvasd el ez a bibliai szakasz!

A történet az első jeruzsálemi üldöztetések idején játszódik. A főpapok és a farizeusok féltékenyek a növekvő keresztény közösségre és annak tanítására. Ez a részlet az apostolok kihallgatásáról szól, miután engedetlenül tovább hirdették Jézust a főtanács tiltása ellenére. Péter és a többi apostol bátran kijelentik: „Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek.” A főtanács megvereti őket, majd elbocsátja – ők azonban örömmel távoznak, mert „méltónak találtattak arra, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek.”

✨ Üzenet:

Ez a szakasz arra tanít, hogy a hit nem mindig kényelmes – néha bátorságot kíván az igazság melletti kiálláshoz.

A mai ember gyakran próbál megfelelni mások elvárásainak, fél a konfliktusoktól, a „kilógástól.” De a krisztusi tanúságtétel nem a többségi véleményt követi, hanem az isteni igazságot.

„Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek” – ez nem lázadás, hanem hűség. A keresztény ember ma is sokszor kerül olyan helyzetbe, amikor választania kell kényelem és hit, népszerűség és igazság között. Az apostolok példája bátorít: még a szenvedést is örömmel vállalták, mert tudták, hogy Jézusért történik. A mai világban is szükség van ilyen tanúságtevőkre – akik csendben, szeretettel, de rendíthetetlenül képviselik az evangéliumot. Nem mindig harsányan, de következetesen.

A hit nemcsak templomi élmény, hanem életformáló valóság. Amikor hűségesek maradunk hozzá, akkor a szenvedés is értelmet nyer – és öröm forrásává válhat.