Inspiráló gondolatok
Legyél hídépítő!
Az evangélium öröme arra hív bennünket, hogy minden nap újjászülessünk a hitben, és Jézus Krisztus közelségében éljünk – ez a közvetlen kapcsolat a keresztény élet legnagyobb kincse. Az Egyház küldetése ma is az, hogy hirdesse az örömhírt, de mindig nyitott szívvel kell keresnünk, hogyan érhetjük el a világot, amely folyamatosan változik, és holnap más lesz, mint ma.
A Szentlélek vezetése nélkülözhetetlen: meg kell látnunk, milyen Egyházat akar tőlünk ma és holnap az Úr, hiszen a hagyomány nem a hamu megőrzése, hanem a tűz továbbadása. Különösen fontos, hogy közel legyünk a szenvedőkhöz, a szegényekhez, a kitaszítottakhoz, mert egy szegény Egyház, amely együtt jár a szegényekkel, az evangélium hiteles tanúja lehet a világban.
Ferenc pápa példája arra tanít, hogy mindig meg kell újulnunk, és soha nem szabad megállnunk a megkezdett úton. A jelen pillanatban, amikor veszteséget és szomorúságot élünk át, csendben és hálával kell elmélkednünk arról, mit hagyott ránk az elődök tanítása, és hogyan vihetjük tovább ezt az örökséget. Ez a nagyszombat csendje: a remény és a feltámadás előtti elmélyülés ideje, amikor a szenvedés mélyén felfedezzük a megváltás titkait.
Minden keresztény feladata, hogy hídépítő legyen, párbeszédet folytasson, és a szeretet útján járjon – így válhatunk valóban missziós Egyházzá, amely mindenkihez elér, akár a perui Chiclayo hegyeiben, akár a modern városok útjain. Az evangélium nem egy ideológia, hanem egy személy: Jézus Krisztus, aki mindenkit szeretettel hív, hogy kövesse Őt a béke és igazságosság országába.
XIV. Leó pápa gondolataiból
Élethelyzetek – sorozat
A biztatás életre kelt
A történelem leghíresebb sikersztorijainak némelyike egyetlen biztató szóval vagy egy szeretett lény, bizalmas barát buzdító gesztusával kezdődik. Ha nincs Sophia,
a hűséges hitves, ma talán nem tarthatnánk számon az amerikai irodalom nagyjai között Nathaniel Hawthorne-t. Amikor Nathaniel a végsőkig elkeseredve állított haza, hogy elpanaszolja a feleségének, milyen szerencsétlen flótás, mivel elveszítette állását a vámhivatalban, az asszony üdvrivalgással fogadta a hírt.
– Most legalább megírhatod a könyvedet! – ujjongott.
– Jó, jó – bólógatott a csüggedt férfi –, de miből élünk addig?
Legnagyobb elképedésére, a neje kihúzta a fiókot, és jelentős összegű készpénzt dugott az orra alá.
– Ezt meg hol a csudában szerezted? – kiáltott fel a meglepett férj.
– Mindig tudtam, hogy lángészhez mentem feleségül, aki egy szer remekművet alkot. Így aztán minden héten lecsíptem egy kicsit a konyhapénzből. Annyit gyűjtöttem össze, ami kitart egy egész esztendeig.
Férjébe vetett hitéből született az egyik legremekebb amerikai regény, „A skarlát betű”.
A következő hónapokban Nathaniel valóban leült írni. Minden reggel, miután megitta szerény reggelijét és megcsókolta Sophiát, visszavonult dolgozószobájába. Az írás eleinte nehezen ment – a bizonytalanság, a jövőtől való félelem még ott bujkált benne –, de Sophia minden nap erőt öntött belé egy kedves szóval, egy bátorító pillantással vagy egy csésze gőzölgő teával. A kézirat lassan formát öltött. A férfi megküzdött minden mondattal, minden fejezettel, de egyre inkább érezte: most valóban azt írja, amit írnia kell.
Sophia esténként felolvasást kért. Nathaniel eleinte vonakodott, de a nő ragaszkodott hozzá. Ahogy haladt előre a történet, a feleség szeme időnként könnybe lábadt, máskor izgatottan kérdezett vissza, vagy csöndesen bólintott. Így lett ő nemcsak múzsa és támogató, hanem az első, legőszintébb olvasó is.
Amikor végre elkészült „A skarlát betű” kézirata, Nathaniel még mindig kételkedett: „Vajon lesz ennek olvasója?” Sophia azonban határozott volt: „Nemcsak olvasója lesz, hanem helye az irodalom nagyjai között.”
A könyv megjelent, és rövid időn belül hatalmas sikert aratott. Kritikák dicsérték, olvasók rajongtak érte, és az amerikai irodalom egyik alapműveként tartották számon. De ami a legfontosabb volt: a szerző végre hitt magában. Hitte, hogy érdemes írnia. Hitte, hogy van mondanivalója a világnak.
Talán ez a legszebb minden sikertörténetben: amikor valaki előbb csak egy másik ember szemében látja meg önmaga értékét – és azután maga is képes elhinni, hogy több van benne, mint amit addig gondolt.
Nido Qubein
GONDOLAT:
„Sosem késő azzá válni, aki lehetett volna belőled!” – George Eliot.
Mindannyian megtapasztalhattuk már, hogy néhány biztató szó, cselekedet szárnyakat képes adni annak, aki kapja! Ne fukarkodjunk a dicsérettel, a biztatással! Vizsga előtt: „sikerülni fog, hiszen sokat tanultál!” „Ne félj, hamarosan meg fogsz gyógyulni!” …
Ezen a héten tudatosan figyelj arra, hogy biztasd a környezetedben azt, akinek úgy látod, szüksége van rá!
***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!