Oldal kiválasztása

Hétindító 25.08.04

Szerző: | 2025.aug.vas | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

A belső iránytű

C.S. Lewis azt írta: „Nem az a bátorság, ha valaki nem fél, hanem ha tudja, miért érdemes félve is előrelépni.” A mai világ tele van hangokkal, véleményekkel, elvárásokkal. Könnyű elveszíteni az irányt, és nehéz tisztán látni, mi a helyes.

Az emberek gyakran azt mondják: „hallgass a szívedre”, de a szív is csaponghat, ha nincs mélyebben gyökerezve. Lewis szerint az igazi iránytű a lelkiismeret, amely Isten ajándéka – nem a félelem hangja, hanem a világosságé. Ez a belső iránytű segít különbséget tenni a jó és a rossz között, még akkor is, ha a világ összekeveri azokat.

Ez a belső hang nem harsány, de kitartó. Figyelj rá. A lelked tudja, hogy mi a helyes. És bár lehet, hogy az igazság nem mindig kényelmes, mégis szabadító. Aki engedi, hogy ez a belső iránytű vezesse, nem sodródik az árral. Néha ki kell állnod olyasmi mellett, amit mások nem értenek. Néha nemet kell mondanod, hogy hű maradj önmagadhoz és Istenhez.

De ez a bátorság ajtókat nyit a hitelességre, a belső békére. Ma kérdezd meg magadtól: mi az a döntés, amit szívből hoznál meg, ha nem félnél mások véleményétől? Talán pont ott kezdődik a szabadságod.

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Amire a fiam megtanított

Azon szerencsés gyerekek közé tartoztam, akiknek a tanulás nem okozott nehézséget. Amikor anya lettem, magától értetődőnek gondoltam, hogy ha kitartóan felolvasok a gyerekeimnek, játékosan tanulok velük, akkor majd a nyomdokaimba lépnek. Ugyanolyan gyorsan fognak tanulni, ugyanolyan könnyen megjegyeznek dolgokat, és ugyanúgy csupa kitűnő osztályzatot kapnak majd, mint én.

A nagyobbik gyerekem, Amanda meg is valósította elképzelésemet. Gyorsan tanult és jó jegyeket kapott. A kisebbik gyerekemmel, Erikkel azonban hiába alkalmaztam ugyanazt a módszert. Hamar rá kellett jönnöm, hogy az élet nagy kihívásokat tartogat nekem, a tanárainak és Eriknek magának is.

Minden tőlem telhetőt megtettem ezért a drága, aranyos kisfiúért, akivel soha semmi magatartásbeli probléma nem volt. Naponta ellenőriztem a házi feladatait, rendszeres kapcsolatot tartottam a tanáraival, az iskola összes lehetséges tanulást segítő tanfolyamára beírattam. Akármennyire küzdöttünk is azonban, az ellenőrzője mégis tele volt gyenge osztályzatokkal, ez pedig kudarcélményeket és könnyeket eredményezett. Láttam, hogy egyre kevesebb az önbizalma, és attól féltem, végleg elveszíti az érdeklődését a tanulás iránt. Hamarosan kételkedni kezdtem önmagamban.

Mit rontottam el a fiammal? – tűnődtem. Miért nem tudom őt sikerre ösztönözni? Úgy éreztem, ha nem tud kimagasló teljesítményt nyújtani az iskolában, nem lesz képes önálló életet élni és eltartani magát — és talán valaha a családját.

Erik tizenhat éves, szőke fiatalember volt, amikor kinyílt a szemem. A nappaliban ültünk, és egyszer csak megszólalt a telefon. Üzenetet kaptunk, hogy hetvenkilenc éves apám szívrohamban meghalt.

A „Papa”, ahogyan Erik hívta, nagyon fontos szerepet töltött be a fiam életében az első öt évben. Mivel a férjem éjjel dolgozott és nappal aludt, a Papa hordta Eriket fodrászhoz, fagyizni, és ő baseballozott vele annak idején. A Papa volt a fiam legjobb cimborája.

Amikor apám visszaköltözött a városba, ifjúsága színhelyére, Erik teljesen elveszettnek érezte magát nélküle. Szerencsére a sebek idővel begyógyultak. Lassacskán megértette, hogy a nagyapjának szüksége van a régi barátaira és a gyökereire. Erik megszokta, hogy apám rendszeresen felhívja telefonon és meglátogatja őt. A Papa sosem feledkezett meg róla.

Beléptünk a ravatalozóba. Megálltam az ajtóban, és ránéztem mozdulatlan apámra, aki egyáltalán nem hasonlított ahhoz az emberhez, akit ismertem. A gyerekeim a két oldalamon álltak, és éreztem, hogy Erik a kezemet nyúl, amint közelebb mentünk a nagyapjához. Néhány pillanatig magunk voltunk vele, azután elfoglaltuk a helyünket a terem szélén, és beözönlöttek a barátok. Mindenki kifejezte együttérzését. Néhányan megosztották velünk apámhoz fűződő emlékeiket. Mások csak megérintették a kezemet, és továbbmentek.

Egyszer csak észrevettem, hogy Erik eltűnt mellőlem. Körülnéztem, és az ajtónál láttam meg. Az időseket segítette fel a bejárathoz vezető lépcsőkön. Sok-sok idegen öregember jött, egyesek járókerettel, mások bottal, és voltak, akik a karjára támaszkodtak, úgy kísérte őket Erik a ravatalhoz, hogy leróhassák végső tiszteletüket a nagyapja előtt.

Később a temetés szervezője megemlítette, hogy szükség lenne még valakire, aki vinné a koporsót. Eric azonnal ajánlkozott:

— Kérem, uram, segíthetek?

A szervező szabadozott, mondván, hogy Erik biztosan jobban érezné magát a testvéreivel és velem. Erik megrázta a fejét.

— A Papa mindig ölben vitt engem, amikor kicsi voltam. Most rajtam a sor, hogy vigyem őt — mondta.

Megríkattak a szavai. Úgy éreztem, nem bírom abbahagyni a sírást.

Attól a perctől fogva tudtam, hogy soha többé nem szidom meg a fiamat, ha rossz jegyeket hoz az iskolából. Soha többé nem várom el, hogy olyan legyen, amilyennek én elképzeltem, mert a bennem élő ábrándkép messze elmarad amögött a csodálatos személyiség mögött, akivé a fiam serdült. Isten megáldotta őt a könyörülettesség, az odaadó gondoskodás és a szeretet képességével. Ezeket a tulajdonságokat egyetlen könyvből sem tanulhatta volna meg. Egyetlen bekeretezett diploma sem hirdethetné a világnak Erik képességeit.

Most húszéves, és továbbra is kedvességgel, humorral, együttérzéssel fordul embertársai felé, akármerre jár. Én pedig azt kérdem magamtól: „Mit számítanak a tudományok és a matematika-osztályzat? Ha egy fiatalember a tőle telhető maximumot nyújtja, mindenkitől ötöst érdemel az arany szívéért.”

Kathleen Beaulieu

GONDOLAT:

A mai világban központi szerepet játszik a teljesítmény. Hajlamosak vagyunk, akár a szeretteinket is eszerint „mérni”, Gyakran saját elvárásaink és a felszínes dolgok alapján ítéljük meg az embereket, miközben figyelmen kívül hagyjuk valódi értékeiket. Tanuljunk meg más szemmel nézni egymásra: ne azt kérdezzük, „miben nem felelt meg”, hanem fedezzük fel, „milyen csodát hordoz magában”.

Forduljunk ezen a héten több elfogadással, türelemmel és hálával egymás felé, különösen azok felé, akik más utat járnak, mint amit mi elképzeltünk vagy jónak tartunk!

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Iránytű – július 31 – 2025

Szerző: | 2025.júl.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

” SZÍV BÁTORSÁGA”

Élethelyzetek, ahol nagy szükségünk van a bátorságra


Az elindulás bátorsága – a bátor szív cselekszik 

 

Elindulni sokszor nehezebb, mint megérkezni, mert az első lépés mindig bizonytalan. Még nincs mögötte tapasztalat, nincs benne biztonság, csak egy sejtés – és egy szív, ami már nem tud mozdulatlan maradni.
Elindulni annyi, mint választ adni. Nem a tökéletes körülményekre – hanem egy belső hívásra. Annyi, mint elhinni: nem kell mindent tudnom ahhoz, hogy megtörténhessen valami új. Annyi, mint vállalni, hogy nem vagyok még minden tekintetben készen, mégis elindulok, mégis megteszem az első lépést.

Sokan megvárják, amíg a félelem elmúlik, az idő tökéletessé válik, az irány teljesen világossá lesz, és csak akkor akarnak elindulni. Csakhogy az élet ritkán ad garanciát. A bátorság pedig nem a félelem hiánya, hanem a mozdulat a félelem ellenére.

A bátor szív cselekszik. Nem azért, mert biztos minden lépésében, hanem mert hisz a növekedés lehetőségében. Tudja, hogy minden tett – még a legkisebb is – képes hozzájárulni, hogy az élet jobbá váljon!

Egy ilyen kis tett például az is, hogy folytatod ÚTITÁRSKÉNT vagy éppen elindulsz ÚTITÁRSKÉNT a következő három hónapban. Kis lépés, mégis nagy hatást képes elérni az életedben, ha hagyod. Csatlakozz itt »

Egy szó. Egy mosoly. Egy kérdés. Egy nemet mondás. Egy igen a jövőre. A szív, amely megtanult hallgatni, kérdezni, bízni, megbocsátani, határt húzni, újrakezdeni – az a szív készen áll az elindulásra. Nem tökéletes, de él, lüktet, figyel. Tudja: az Isten, aki eddig is vele volt, most is mellette lép.

Elindulni néha nem látványos. Néha csak annyi, hogy nem hallgatsz többé. Hogy nem maradsz benne abban, ami mérgez. Hogy reggel nem csak kinyitod a szemed – hanem kinyitod a szíved is. Jézus sokszor mondta: „Kelj fel és járj.” Ez nemcsak a lábaknak szólt – hanem a léleknek.

Van, amikor egyetlen bátor lépés elég, hogy más is merjen elindulni. Mert a bátorság ragadós. Mint a fény. Nem kérdez – csak világít. Utat mutat ott is, ahol eddig sötét volt.

Történet

Egy fiatal fiú évekig várt arra, hogy megtalálja az élete értelmét. Beszélt róla, gondolkodott, imádkozott, olvasott – de valahogy mindig csak körbejárta a dolgot. Egy idős barátja egyszer csak ennyit mondott neki: „Talán az értelmet nem találni kell – hanem elindulni érte. Útközben derül ki, hogy hol van és mi az.”

Másnap a fiú nem tett semmi különöset. Csak meglátogatott egy beteg szomszédot. Aztán másnap is. Aztán önkénteskedni kezdett. Egyszer csak azt vette észre: már nem keres, mert él, mert ad.

 

Reflexiós kérdések, gyakorlat

  1. Mi az a konkrét lépés, amit már régóta halogatok, pedig tudom, hogy el kellene indulnom benne?
  2. Mi lenne az a kicsi tett, amihez ma csak egy kevés bátorság kellene – de máris változtatna valamit?
  3. Milyen érzés lenne most kimondani: „Készen állok – nem a tökéletességre, hanem az első lépésre”?

 

Zárógondolat

Eljutottál a végéhez. Vagy talán – a kezdetéhez. Mert aki végigjárta „A szív bátorsága” útját, az nemcsak elméleti ismeretekkel lett gazdagabb. Hanem megtapasztalt valamit a saját szívéből: a mélységeit, a sebezhetőségét, az erejét, a lehetőségeit.

Ez az út nem a félelem legyőzéséről szólt, hanem arról, hogy a félelem ellenére is lehet élni, szeretni, hinni, elindulni. Most itt vagy – nem tökéletesen, de úton. Nem minden kérdésedre kaptál választ, de talán a legfontosabb kérdéseid mélyebbé váltak.
Legyen ez az út áldott, amelyen jársz! Legyen a szíved nyitott! Legyen a lépteid mögött bizalom! Legyen az emlékeidben irgalom! És legyen előtted mindig Valaki, aki hív.

Áldás kísérjen az utadon!

„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percet időzz el a képet szemlélve!
Engedd, hogy hasson rád!

A képen a Pilis szívében álló Boldogasszony-kápolna látható, melyet két kőből épült torony ural, a fejük felett pedig az éjszakai égbolt örvénylő csillagköre ragyog. A hosszú expozíciós technikával készült fotó különleges módon rögzíti az idő múlását – mintha az ég táncra perdülne a föld fölött. A kápolna szilárdan áll, mintha ősidők óta őrizné a hely szellemét, középpontként a forgó világegyetem alatt. A kő egyszerre idéz ősi hitet, emberi törekvést és örökkévalóságot: valamit, ami túlmutat az emberen, mégis általa születik.

A csillagok mozgása körkörös, de nem véletlenszerű – a középpontban ott van a sarkcsillag, az állandóság jelképe. Ugyanígy, ha az élet eseményei körülöttünk zaklatottan keringenek is, kell, hogy legyen bennünk egy belső pont, egy biztos alap, amelyhez igazodni tudunk – és ez a belső pont lehet Isten jelenléte. A kápolna szimbolikája ezt üzeni: az ember akkor talál békét, ha megtalálja azt a fényt, amely télen is felragyog – ahogy a napfordulón a nap sugarai megvilágítják a Boldogasszony-szobrot. 

Hogy minél inkább életed középpontjára tudj fókuszálni, ebben segít az ÚTITÁRS 90! Tarts velünk »

 

GYAKORLAT

Időtartam: kb. 15 perc
Ajánlott időpont: este, csendes környezetben
Eszközök: mécses vagy kis lámpa, jegyzetfüzet

Keress egy nyugodt helyet, ahol le tudsz ülni. Kapcsolj ki minden zavaró zajt.
Gyújts meg egy mécsest, és helyezd magad elé. Képzeld el, hogy ez a láng a te belső sarkcsillagod – Isten jelenlétének szimbóluma.
Vizsgáld meg gondolatban a napodat, az elmúlt hetedet: mi az, ami forgott, zaklatott, kavargott körülötted?
Most lélekben keresd meg azt a pontot, ami nem változik: Isten szeretete. Írd le egy mondatban, hogy hol érzed ezt az állandóságot.
Mondd el ezt az egyszerű fohászt:
„Uram, Te vagy az én középpontom. Amikor minden forog, Te vagy a biztos. Taníts meg Benned megnyugodni.”

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Minden hiábavalóság?

Augusztus 3. – Évközi 18. vasárnap
Olvasmányok: Préd 1,2;2,21-23  / Kol 3,1-5.9-11
Evangélium: Lk 12,13-21 

Egy utazó a Távol-Kelet egyik országában érdekes látványra lett figyelmes. Egy láthatóan nagyon-nagyon idős férfi nehézkesen, de fáradságot nem kímélve hajladozott egy aprócska kertben: gödröt ásott, trágyát hordott bele. Az utazó szánakozva nézte a nyögdécselő öregembert, s megkérdezte tőle: „Mit csinál maga, bátyám? Nem volna szabad már ilyen korban ennyire nehéz munkát végeznie, hiszen megszakad bele! Mi az, ami ennyire fontos?” „Mandarinfát ültetek.” – válaszolta az öreg. „Mandarinfát? Hiszen az még hosszú évek múlva fordul termőre! Becsülöm, hogy ennyire bízik az egészségében, de megmondom őszintén, nehezen tudom elképzelni, hogy maga még enni fog abból a mandarinból, amit ez a fa terem!” Az idős férfi leeresztette az ásót, és kissé furán nézett az utazóra: „Tudja, én egész életemben olyan mandarint ettem, ami mások által ültetett fákról származott. Kötelességemnek érzem, hogy én is hagyjak magam után valamit, amit az eljövendő nemzedékek fiai élvezhetnek!” 

       „Hiábavalóság – mondja a prédikátor. Minden hiábavalóság!” Micsoda lehangoló kifejezés … Valóságos hideg zuhany! Értelmetlenséget jelent …. el nem érését valami célnak, rádöbbenést arra, hogy komoly fáradozásokon mentünk keresztül, komoly áldozatokat hoztunk anélkül, hogy elértük volna azt, amit igazán szeretnénk. Nehezen elviselhető tapasztalat ez … pedig mindegyikünknek kijut belőle. Minél több ilyen keserves érzést él át az ember, annál szkeptikusabb lesz, annál nehezebben lelkesedik bármiért, annál inkább erőt vesz rajta a depresszió. Milyen érdekes, hogy modern korunkban sokkal több ilyen lehangolt, semmiért sem lelkesedő emberrel találkozhatunk, mint évszázadokkal ezelőtt. Pedig ma sokkal több érték vonzza a tekintetet és a szívet, sokkal több cél, több lehetőség lebeghet a szemünk előtt, amelyek után szabadabban indulhatunk, mint az előző korok embere. Ráadásul, nem csak az idő, hanem a tér viszonylatában is érdekes a helyzet: a szegényebb, elmaradottabb országok lakói között sokkal kevesebb az életunt, depressziós, befordult ember, mint a gazdagabb társadalmak tagjai között. Pedig nekik sokkal több nehézséggel kell megküzdeniük, sokkal szerényebb mértékben jut ki nekik az élet élvezeteiből. 

     Miért van hát, hogy annyian együtt sóhajtoznak ma a prédikátorral: „Minden csupa hiábavalóság!”? Valószínűleg azért, mert helytelen, vagy legalábbis elégtelen a cél, amit kitűznek maguk elé!

Ha az ember mindent csak a saját evilági hasznára, saját élvezetére, saját földi vágyainak kielégítésére cselekszik, akkor óhatatlanul megtapasztalja az elégtelenség érzését. És nem csak akkor, amikor nem éri el ezeket a céljait, hanem akkor is, amikor eléri! Ugyanis a földi javak, miután elfogyasztódnak, valamilyen igényt persze kielégítenek, de nem elégítik ki az emberi lélek legmélyéről felfakadó igényt, amelyet ma sokan tagadnak, de elnyomni soha nem bírnak: az örök élet és az emberi személy teljes, tökéletes boldogsága iránti igényt.

Ha azonban az ember mindenekelőtt ezeket a célokat tűzi ki maga elé és minden tettében elsősorban ezekért fáradozik, akkor nem fogja hiábavalónak érezni küzdelmeit. Bizony, cselekedeteinknek lehet nagyobb, mélyebb értelme is, mint az öncélú haszonszerzés és élvezetkergetés!  

     Már azzal is több értelmet adunk evilági küszködéseinknek, ha mások javát, esetleg a jövő nemzedékek javát keressük, ahogyan azt a példában láttuk. Sokan még a nem istenhívő emberek közül is magasztosabb célt tudtak, tudnak adni ez által a törekvés által a tetteiknek, egész életüknek. A mások iránti szeretet megélése ugyanis hiteles és fontos részét képezi az örök boldogság építésének. Sajnos azt látjuk, hogy manapság már ez is egyre kevésbé kap hangsúlyt az emberek között. Míg a múltban épültek olyan épületek, amelyeket évszázadokon, esetleg évezredeken át történő fennállásra terveztek, alkottak olyan műveket, amelyek csak a jövőben nyerték el igazi értelmüket, sajnos ilyet ma ritkán látunk, hiszen nem „célszerű, nem hasznos, nem kifizetődő” – legalábbis a saját kis életünk szűk korlátai között.  

     Még inkább elkerülhető a hiábavalóság érzése, keserű tapasztalata akkor, ha az ember az örök élet és örök boldogság távlatában gondolkodik. Ugyanis az az érzés, hogy „majd az unokámnak jobb lesz, ha én most belepusztulok is, hogy majd a jövő emberisége megőrzi nagy tetteim emlékét” nem ad kielégítő választ saját múlandóságunk fájdalmára. Nem érzem igazán emberhez méltónak azt a meggyőződést, hogy a „művei túlélik a személyt, aki azt megalkotta”. Evilági tetteink az örök élet és a végtelen boldogság keresésének fényében nyerik el igazi értelmüket. Ha tetteinkkel, munkánk hűséges, becsületes végzésével embertársaink javának szolgálatán túl Istent is meg akarjuk dicsőíteni, az Ő szeretetét közvetítjük mások felé, akkor nem lesz hiábavaló semmilyen cselekedetünk. Még akkor sem, ha nem a mi közvetlen hasznunkat, földi jólétünket szolgálja, vagy akkor sem, ha azt mások nem a kellő mértékben (vagy egyáltalán nem) lájkolják, vagyis nem kapunk értük megfelelő emberi elismerést. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Olvasd el a bibliából a következő szakaszt: Kol 3,1-5.9-11.

Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve. Amikor azonban Krisztus, a mi életünk, újra megjelenik, vele együtt ti is megjelentek a dicsőségben. Fojtsátok el tehát tagjaitokban, ami földies: a paráznaságot, a tisztátalanságot, az érzéki vágyakat, a bűnös kívánságokat és a kapzsiságot, ami nem más, mint bálványimádás. Ne hazudjatok egymásnak. Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki állandóan megújul Teremtőjének képmására a teljes megismerésig. Itt már nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus a minden, és ő van mindenben.

Ez a rész Pál apostol leveléből való, és a keresztény ember új identitásáról szól. Aki Krisztussal feltámadt, annak élete többé nem a földi vágyak és bűnös szokások szerint alakul, hanem az „égi dolgokra” irányul. A hívő ember meghalt a régi életének, és most Krisztusban van elrejtve, új emberként él. Ez az új ember folyamatosan megújul Isten képmására, faji, társadalmi vagy vallási különbségek nélkül – Krisztus mindent betölt.

A Kolosszei levél fő témája: Krisztus központi szerepe a teremtésben, az Egyházban és az emberi életben. Pál olyan közösséghez ír, amelyet tévtanítások fenyegettek – valószínűleg olyan tanítások, amelyek elhomályosították Krisztus teljes üdvösségét. Ezért hangsúlyozza: Krisztusban minden megvan, amire az embernek szüksége van. A harmadik fejezet arra tanít, hogy az új élet – amely a keresztségben kezdődik – erkölcsi és gyakorlati változást is jelent.

ÜZENET:

Ez a szakasz emlékeztet bennünket, hogy nem a világ elvárásai, hanem Krisztus élete határozza meg igazi önazonosságunkat. A mai ember hajlamos külső címkék – nemzetiség, társadalmi státusz, siker – szerint értelmezni önmagát, de Pál azt mondja: Krisztus a minden, és ő van mindenben. A keresztségben kapott új élet nem elméleti, hanem konkrét: meg kell szabadulnunk a régi, önző mintáktól, és fel kell öltenünk a szeretet, tisztaság, igazság ruháját. Nem elég hinni – élni kell azt, amit hiszünk.

A „régi ember” mindig újra visszatérne, de a Lélek segít, hogy nap mint nap megújuljunk. Az új ember nem tökéletes, hanem alakuló – Isten képére formálódik, mint agyag a fazekas kezében. Ebben a megújulásban minden ember egyenlő, és minden megkülönböztetés értelmét veszti Krisztus fényében. Az igazi keresztény ember olyan életet él, amely tükrözi, hogy már most a mennyhez tartozik. Ma is döntenünk kell: a felszínt nézzük, vagy a mélyben rejlő isteni képmást. Mert „Krisztus a minden” – és ha Ő van a középpontban, minden a helyére kerül.

Hétindító – július 28 – 2025

Szerző: | 2025.júl.vas | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

A szent pillanatok

„Nem az számít, mennyit teszünk, hanem hogy mennyi szeretettel tesszük.” – mondta Kalkuttai Teréz anya.

Egy olyan korban, ahol az eredmény és a láthatóság vált mércévé, különösen fontos újra felfedezni a rejtett szolgálat értékét.

A világ talán nem tapsol meg egy kedves szóért, egy figyelmes gesztusért, egy mosolyért. De Isten igen. Mert Neki a szív számít. A legnagyobb szeretet gyakran a legkisebb dolgokban nyilvánul meg. Egy betegágy melletti virrasztás, egy gyermek türelmes meghallgatása, egy idegen megértő pillantása – mind-mind lehetnek szent pillanatok.

Teréz anya életének üzenete: ne keressünk nagy dolgokat. Keressük a szeretetet a kicsiben. Az igazi nagyság abban rejlik, hogy jelen vagyunk, teljes szívvel, figyelemmel, alázattal.

A szolgálat nem alárendeltség, hanem méltóság. A szolgálat nem kényszer, hanem kiváltság. Minden nap egy új lehetőség, hogy valakinek jobbá tegyük a napját. Ma is ott a lehetőség előtted. Ne becsüld le az apró jótetteket – lehet, hogy valaki számára épp ez lesz az imádság válasza.

Teréz anya nyomán

GONDOLAT:

Hogyan tudnád ezen a héten valakinek a napját jobbá tenni?

Ha szereted ezeket az inspiráló gondolatokat, tarts velünk továbbra is, az ÚTITÁRS 90-nel itt »

 

Élethelyzetek – sorozat

 

Csodák apró lépésekben

Mindig imádtam futni. Tizenöt éven keresztül hetente négyszer jártam futni, és alkalmanként öt mérföldet futottam. Nagyon sikeres üzletet építettem ki mint üzletkötő, és a munkám miatt sokat utaztam. Az Ontario-tó mellett laktam, és bejártam New Yorkot, Pennsylvania nyugati részét és Ohio keleti vidékeit. Évente átlagosan 35 000 mérföldet vezettem, hogy találkozzam az ügyfeleimmel. Sosem pihentem, folyton úton voltam.

Néhány évvel ezelőtt enyhe fájdalmat éreztem a bal szememben. Hónapok teltek el, mire elmentem orvoshoz. A röntgenfelvételek egy kis daganatot mutattak ki a szemem mögött. Nem tűnt rákosnak, de az orvosok azt javasolták, hogy minél előbb műttessem meg.

Mivel karácsony környékén kevesebbet kellett utaznom, december 19-ére tettem a műtétet. Nem lelkesedtem az operációért, de úgy gondoltam, amíg lábadozom, legalább otthon maradhatok, és több időt tölthetek a feleségemmel, Barbarával meg három gyermekünkkel.

Amikor magamhoz tértem a műtét után, minden homályosnak tűnt. Emlékszem, hogy rövid, álomszerű helyzetek sorozatának éltem meg a körülöttem zajló történéseket. Úgy éreztem magamat, mint aki elveszett a kórházban, és senki sem tud segíteni rajta. Ébredj fel, Jerry, mondtam magamnak. Ez az álom félelmetes! Valójában azonban egyáltalán nem álmodtam.

A műtét alatt megsérült egy, az agyból vért szállító ér. A beavatkozás ugyan rutinműtétnek számított, mégis kétségbeejtő következményekkel járt. Az agyszövet dagadni kezdett. Másnap szélütés érte a bal első temporális agylebenyemet, ami a beszédközpontot érinti. Nem tudtam többé kommunikálni, és az arcomra kiülő rémület rádöbbentette a lányomat, miféle félelmekkel küzdhetek.

Az agyam tovább dagadt, és este újabb szélütés ért, ezúttal a látóközpontot érintette. Egyik szememmel sem láttam jobb oldalra. Száguldottak velem a műtőbe. Az orvosoknak egyetlen lehetőségük maradt: eltávolítani az agyamnak azt a kis részét, melyet már úgyis megkárosított a szélütés, hogy helyet csináljanak a további duzzanatnak. Amikor végeztek az operációval, azt mondták a feleségemnek:

– Mindent megtettünk, ami orvosilag lehetséges, a többi már Istenen múlik.

Elmagyarázták Barbarának, hogy lehet, hogy megbénulok, megvakulok és nem fogok tudni beszélni.

Három hónapot töltöttem el a New York államban lévő rochesteri St. Mary Agysebészeti és Rehabilitációs Klinikán. Ez idő alatt újra bemutatták nekem a feleségemet és a gyerekeimet, de fogalmam sem volt róla, kik ők. Amikor egy rövid látogatás erejéig hazaengedtek, reszketve álltam a lakásban, és azt kérdeztem a feleségemtől, hol vagyunk. Semmire sem emlékeztem. A szó szoros értelmében mindennel újra meg kellett ismertetni.

Miután elhagyhattam a St. Mary kórházat, járóbetegként rehabilitációs programban vettem részt egy éven át. A terapeuták, az orvosok, a családom és a barátaim fantasztikus támogatásának köszönhetően lassanként újra megtanultam a hétköznapi élet alapfeladatait. Ebben az időszakban gyakran láttam egy hosszú hajú, szakállas férfit piros-fehér ruhában. Kinyújtott karokkal állt, és a mellkasa közepén világított a szíve. Szerettem nézni ezt a csodálatos tüneményt. Akkoriban nem tudtam, hogy ez a férfi a látóteremnek azon a részén jelent meg, melyen állítólag nem láttam.

A rehabilitációs foglalkozások szüneteiben a futógépet használtam. A testem lassan ismét igényelte a futást. Mivel azonban csaknem teljesen vak voltam, az orvosaim nem javasolták, hogy fussak. Egyik nap imádkozás közben elsírtam magam arra a gondolatra, hogy soha többé nem futhatok. Hirtelen egy meleg érintést éreztem az egyik lábamon, és egy hang azt mondta: „Futhatsz újra.”

Csak vonakodva hittem a hangnak, de elkezdtem edzeni a futógépen. Ez 1996 februárjában volt. Egyre növeltem az adagot, és márciusban kimentem futni a szabadba. A családom szemmel tartott, így nem üthettem meg magam, és nem is tévedhettem el. Már több mint egy éve nem futottam szabadban, de a testem szépen alkalmazkodott. Ismét eljutottam odáig, hogy húsz mérföldet futottam egy héten. Úgy éreztem, visszatér belém az élet.

A következő lépés az autóvezetés volt. 50 százalékban vak voltam, de megtanultam újra vezetni. Amikor letettem a vezetési vizsgát, az anyósomtól ajándékot kaptam — egy vallásos témájú, kocsiba kiragasztható matricát. A kép hosszú hajú, szakállas, piros-fehér ruhás férfit ábrázolt. A mellkasán ragyogott a szíve. Ugyanaz a férfi volt, akit oly sokszor láttam a lábadozásom ideje alatt.

Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt a véletlen egybeesést. De ismerem a hit óriási erejét. Ha elérhető általa, hogy egy vak ember fut, igazi csodákat varázsolhat az életünkbe.

Jerry Sullivan

 

GONDOLAT:

Bármilyen tragédia is ér, bármilyen kilátástalan helyzetbe kerülsz, ne lefedd: Az Úr veled van és gondoskodik rólad! Csak figyelj rá, egyre jobban Rá figyelj és Ő nem rejti el előled az Arcát!

Szeretnél továbbra is ilyen történetekkel kezdeni a hetedet?
Akkor ne késlekedj, tarts velünk – az ÚTITÁRS 90-nel – augusztus 1-től is itt »

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

 

Hétindító – július 21 – 2025

Szerző: | 2025.júl.vas | Egyéb kategória

Inspiráló gondolatok

 

A sebezhetőség ereje

A sebezhetőség a kapcsolódás kulcsa. Brené Brown kutatásai kimutatták: azok az emberek, akik képesek őszintén vállalni önmagukat – hibáikkal, félelmeikkel, tökéletlenségeikkel együtt –, mélyebb és hitelesebb kapcsolatokat élnek meg.

A mai kultúra azt sulykolja: légy tökéletes, erős, magabiztos. De ez a tökéletesség mítosza gyakran elszigetel. A valódi intimitás ott kezdődik, ahol merjük levenni a maszkokat. A sebezhetőség nem azt jelenti, hogy gyengék vagyunk – hanem hogy bátrak vagyunk. Mert bátorság kell ahhoz, hogy megmutassuk, kik vagyunk valójában.

Isten nem a tökéletes énünket szereti, hanem az igazit. A sebezhetőség szabaddá tesz. Felszabadít az örökös megfelelés terhe alól. Amikor megengedem magamnak, hogy esendő legyek, akkor tudok valódi közösségbe lépni másokkal is.

Jézus is sebezhető volt. Nem félt sírni, szenvedni, csalódni. A kereszt maga a sebezhetőség legnagyobb jele – és mégis ebből született a megváltás.

Merj sebezhető lenni! Ne kelljen mindig mindent kontrollálnod! Ne félj attól, hogy mások mit gondolnak. Az igazi erő ott születik, ahol elfogadod: nem kell tökéletesnek lenned ahhoz, hogy szerethető legyél. Mert már most is az vagy.

Ha szeretnéd, hogy élet fakadjon onnan, ahonnan nem várod, áldássá váljon az is, amire nem is gondoltál, akkor KATTINTS IDE »

 

Élethelyzetek – sorozat

 

A gaz olyan virág, amit nem szeretnek

David tízéves volt, amikor a nyári táboromba érkezett, és sok „teherrel” jött. Egy alkoholista, dühkitörésekre hajlamos, brutális apa mellett nőtt fel, számtalanszor végignézte, amint az apja megveri az anyját. Davidnek volt egy tizenhét éves nővére, aki nagyon csöndes gyerek volt, és jól értett hozzá, hogy észrevétlenné tegye magát, ahogy sok más gyerek is, ha ilyen környezetben kell élnie. David ezzel szemben vörös posztó volt a szülei szemében. Minden dühüket rajta töltötték ki. Sokat szidalmazták és verték. A pszichiáterek különféle címkékkel látták el, úgy mint koncentrációs zavarok, tanulási zavar, viselkedészavar és antiszociális magatartás. Rendszeresen verekedésekbe keveredett az iskolában, noha fél tucat különféle gyógyszert kapott. Amikor a táborba érkezett, olyan fiúnak láttuk, aki nem tud az emberek szemébe nézni, görnyedt a tartása, mindig sápadt és mérges.

Nem volt meglepő, hogy mindjárt az első napon, a megnyitó beszélgetésen verekedésbe keveredett. A tíz másodperces ütésváltásban ő húzta a rövidebbet: feldagadt ajkakkal került ki belőle. Megint megverték, megint kívülálló lett, nem csoda, hiszen belül is így érezte magát. Az első napokban megközelíthetetlennek bizonyult — ellenállt, kivonta magát, még a többi gyerek sem tudott vele kapcsolatot létesíteni. Lassanként azonban bízni kezdett bennünk.

A harmadik napi csoportülésen megtört a jég. David más szemmel kezdett nézni a saját helyzetére: beszélt az apjáról. Arról, hogyan bántalmazta őt. Beszélt a félelmeiről, a haragjáról és a szomorúságáról. Sírva fakadt, és a sírás egy idő után heves zokogásba csapott át, amint kiadta magából éveken át elfojtott, mély fájdalma és bánata egy részét. Ezután az ülés után David megváltozott. Arcára visszatért a szín. Mosolygott, szemkontaktust létesített a többiekkel, és többet is játszott velük. Megengedte a felnőtt tanácsadóknak, hogy vele „kószáljanak”. Egyszerűen életre kelt. Hihetetlen élmény volt látni, ahogy leveti magáról védőburkát, és önmaga lesz.

Az utolsó nap délutánján, amikor a gyerekekért érkező szülőket vártuk, David verekedésbe keveredett. Az első nap óta nem viselkedett így. Megkértem Davidet, hogy tegyen velem egy sétát. Útközben elmondtam neki, milyen büszke vagyok rá mindazért, amit az elmúlt egy hét alatt elért; hogy milyen nyílttá és érzékennyé vált; bizalmat tanúsított irántunk, és közel engedett minket magához; hogy mennyit változott.

Ekkor színpompás pillangó röppent elénk, és letelepedett az ösvényen a lábaink előtt. Megálltunk egy pillanatra, hogy megcsodáljuk. Elmondtam Davidnek, hogy a pillangó a legjobbkor érkezett, mert az indián folklórban (amivel a táborban foglalkoztunk) a pillangó azt jelenti, hogy az ember, aki előtt elrepül, hatalmas változáson fog keresztülmenni (mint amikor a hernyó pillangóvá alakul). Azért volt nagyszerű, hogy éppen odaszállt, mert megerősítette, amit éppen mondtam neki az elmúlt hét alatt végbemenő változásairól. David régi, bizonytalan arckifejezésével nézett fel rám, és azt felelte:

– És mi van, ha a pillangó nem miattam jött? Mi van, ha maga miatt jött?

Hűha! Hirtelen nagyon meglepődtem, és lázasan kutattam az agyamban valami frappánsan megnyugtató válasz után. Mielőtt rátaláltam volna, szerencsére segítségemre sietett a természet, mint általában. A pillangó felröppent, szálldosott egy kicsit, majd David ingére szállt, éppen a szíve fölé. Egyikünk sem szólt; már nem volt szükség szavakra. Sosem fogom elfelejteni, amit David szemében láttam abban a csodás pillanatban. Felhőtlen boldogság és remény sugárzott a tekintetéből — remény, hogy megváltozhat, hogy az élete és a jövője más lehet, mint eddig.

Olyan volt, mintha abban a pillanatban hirtelen mélyen átélte volna mindazt, amit az egy hét alatt megtanult. Olyasmiket, mint hogy: érdemes bízni az emberekben; nem történik baj, ha közel engedek másokat; vannak, akik törődnek velem, szeretnek és olyannak fogadnak el, amilyen vagyok.

Tim Jordan, orvos

 

GONDOLAT:

A belső átalakulás csendes csodája – akár egy pillangó szárnycsapása. Ezt hozza számodra és családtagjaid számára az ÚTITÁRS 90 következő évada.

A legmélyebb változások gyakran csendesen, mégis csodálatos módon történnek. Az ÚTITÁRS 90 is ilyen finom, mégis életre szóló változások lehetőségét kínálja – nem harsányan, hanem szeretettel és jelenléttel – hétről-hétre.x
Gyere, tarts velünk augusztus 1-től itt »

Iránytű – július 24 – 2025

Szerző: | 2025.júl.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

LEGYÉL RÉSZESE AZ ORSZÁG EGYETLEN, RENDSZERES, ONLINE LELKI PROGRAMJÁNAK,

A MEGÚJULÓ ÚTITÁRS 90-NEK!

Ne hagyd az utolsó pillanatra az ÚTITÁRS 90 meghosszabbítását! Jelentkezz most »

 

 

 

 

IRÁNYTŰ:

” SZÍV BÁTORSÁGA”

Élethelyzetek, ahol nagy szükségünk van a bátorságra


A jövő felé fordulás bátorsága – remélni minden körülmény között!

 

Remélni sokak szerint azt jelenti, hogy „minden rendben lesz.” Hogy egyszer csak minden jóra fordul. Hogy ami most fáj, az elmúlik, és jön valami szebb, jobb, könnyebb.De az igazi remény nem az, hogy „minden jól alakul” – hanem az, hogy akárhogy is alakul, nem vagyok egyedül, az Isten velem van, és Ő gondoskodik.

A remény nem illúzió. Nem rózsaszín szemüveg, nem álomvilág. A remény bátor bizalom a jövő felé, még akkor is, ha a jelen fáj.

Még akkor is, ha tegnap elveszítettél valamit.
Még akkor is, ha ma semmi nem ad rá okot.

Mert a remény nem az eseményekre épül – hanem Istenre, aki a történetünk fölött is jelen van.

A remény a lélek egyik legnagyobb bátorságpróbája. A remény ott kezdődik, ahol elfogytak a biztosítékok. Ahol nem látom a megoldást. Ahol minden hang azt suttogja: „Nincs tovább.” Én mégis kimondom: „Lesz tovább. Mert az Isten, aki eddig is velem volt, ezután is velem lesz.”

A remény döntés. Nem érzés. Nem hangulat.

Döntés, hogy nem a sötétségbe nézek bele, hanem a fény felé fordulok. Nem tudom, mikor ér el – de az irány számít. A jövő felé nézek, még ha ma nem is látom tisztán.

Jézus tudta, hogy mi vár rá, mégis szeretett, mégis tanított, mégis megbocsátott. Mert tudta: a sötétség nem a vég. A sír nem az utolsó szó. A szeretet győz – csendesen, lassan, de biztosan.

A remény olyan, mint egy kis mécses a viharban. Nem világít be mindent. De elegendő fényt ad ahhoz, hogy a következő lépést megtegyem.

Ez a legnagyobb bátorság: nem látni a teljes utat, de elindulni. A jövő felé fordulás nem azt jelenti, hogy elfelejtem a múltat. De azt igen, hogy nem ott maradok, ahol fáj. Elindulok, akár könnyezve is, akár félve is – mert hiszem, hogy Isten még mindig írja a történetemet.

Ha előfordult már veled, hogy elbizonytalanodtál a jövőjüket illetően, reménytelennek láttál dolgokat, akkor az Útitárs 90 segít abban, hogyan reagálj a kilátástalannak tűnő dolgokra, és hogyan válhat abból is élet számodra. Ezért is érdemes folytatnod az Útitárs 90-et itt »

 

Történet

Egy tanár a következőt mutatta a diákjainak: Egy darázs egy üres pohárban vergődött, fejjel mindig a pohár alja felé ütődve. A nyitott tetejét nem vette észre.
„Nézzétek – mondta a tanár. – Néha mi is így vagyunk. Csak lefelé nézünk, csak a falakat látjuk. De ha egyszer felnéznénk – meglátnánk, hogy nyitva van az ég.”

A remény az a pillanat, amikor egy kis részt mégis meglátok a nyitott térből. És azt mondom: „Lehet, hogy van kiút.” Már ez a gondolat is elég lehet az első lépéshez.

 

Reflexiós kérdések, gyakorlat

  1. Melyik élethelyzetemben érzem most, hogy nehéz remélni? Mit súg a félelem – és mit súgna a hit?
  2. Mi tart vissza attól, hogy a jövő felé nézzek? Mi az, amit Isten talán újra írni akar bennem?
  3. Volt-e olyan élményem, amikor utólag láttam meg: érdemes volt bízni, még ha akkor nem láttam értelmét?

Gyakorlat:

Ma este ülj le csendben, és képzeld el a saját életed egy hosszú útként. Hol vagy most ezen az úton? Nézz vissza: honnan jöttél?
Most nézz előre – nem a részleteket kell látnod, csak azt, hogy ott Valaki vár.
Mondd ki csendben: „Nem tudom, hova vezet, de hiszem, hogy jó felé tartok. Mert nem vagyok egyedül.”

 

Zárógondolat:

Uram, Te látod, hol fáradt el bennem a remény. Tudod, hányszor fordultam már vissza, mert túl sötétnek tűnt az út. De most kérlek: fordítsd a tekintetemet újra a jövő felé. Ne a félelem vezessen, hanem a bizalom. Segíts hinnem abban, hogy Te nem felejtettél el. És hogy a történetemnek nincs vége – mert Te még írsz tovább. Adj bátorságot remélni. Akkor is, amikor nincs rá ok. Mert a remény nem a világban kezdődik – hanem Benned. Ámen.

„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

A képen két kucsmagomba áll egymás mellett, szinte társakként, mintha beszélgetnének az erdei félhomályban. A természet különleges művészi alkotásai ők: szabálytalan, mégis tökéletes formájukkal azt hirdetik, hogy az élet szépsége gyakran a rendhagyóban, az egyediben rejlik. Egymás mellett állva a kapcsolat, a közösség erejéről is tanúskodnak – nem versenyeznek, nem takarják el egymást, egyszerűen csak együtt léteznek. A háttér homálya kiemeli őket, mintha Isten rájuk világítana, ezzel is jelezve: a rejtett dolgok is értékesek.

A kucsmagomba nem tolakodó, nem hivalkodó, mégis nagy kincs – akár a lélek csendes gazdagsága. Erdő mélyén nő, de csak a figyelmes szem veszi észre. Talán így tudjuk felfedezni a valódi értékeket az életünkben, ha megállunk, „lehajolunk” és figyelünk. A párban álló gombák emlékeztetnek arra, hogy az életben fontos a társ, a közösség. Együtt könnyebb növekedni, és együtt szépségesebb is a világ.

 

GYAKORLAT:

Időtartam: 10–15 perc
Helyszín: lehetőleg természetben, vagy egy csendes sarokban
Eszköz: jegyzetfüzet vagy belső csend

Képzeld el, hogy egy erdőben sétálsz, és rátalálsz két kucsmagombára. Hajolj le hozzájuk lélekben – mit mondanak neked?

Gondold végig:
– Ki az, aki „melletted nő”?
– Ki az, akinek a jelenléte segíti a lelki fejlődésedet?
– És te kinek vagy ilyen „csendes társ”?

Írd le egy mondatban: mit jelent neked a kapcsolat, az együtt növekedés?

Imádkozz röviden:
„Uram, köszönöm azokat, akiket mellém adtál. Taníts meg megbecsülni őket, és növekedni általuk, Veled együtt.”

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Merjünk szembeúszni az árral!

Július 27. – Évközi 17. vasárnap
Olvasmány.: Ter 18,20-32  /  Kol 2,12-14
Evangélium: Lk 11,1-13

Két veréb gubbasztott egy fán a sűrű, dermesztő hóesésben. Szemlélték a kavargó, hulló hópelyheket. Egyikük töprengve megszólalt: „Vajon milyen súlya lehet egy hópehelynek?” A másik gúnyosan odavetette: „Ugyan! Kevesebb a semminél!” Jobb dolguk nem lévén, unalmukban számolgatták a hópelyheket, amelyek egy vastag, kemény faágra hullottak. Amikor az egymillió-ötszáznyolcezerezer-hétszázhetnvenkettedik „kevesebb a semminél” is ráhullott, a hatalmas, vastag ág nagyot reccsenve letört és a földre esett.  

   „Szodoma és Gomorra bűne már az égbe kiált, és igen súlyossá lett.” Könnyen azt gondolhatnánk, hogy az égbe kiáltó bűn valami rendkívüli, egészen kivételesen súlyos, látványos, pillanatok alatt hatalmas rombolást végbevivő cselekedet lehet csak. Pedig ha kissé utánagondolunk, akkor ez egyáltalán nem így van. Nem akarom tagadni az egyes borzasztó, elrettentő bűnök súlyosságát sem, de ha őszintén utánagondolunk, többnyire nem ezek okozzák egy-egy közösség vagy a társadalom életében a legnagyobb rombolást. Sokkal inkább a szinte semmibe vett, kicsinek vagy jelentéktelennek tűnő rossz tettek, amelyeket épp ezért egyre többször, egyre többen, egyre bátrabban követnek el, lassan megölve vele szemben a lelkiismeret ellenállását. Így tudja valamilyen csekélyebbnek látszó bűn belerágni magát egy-egy egész korszak életébe, szétrothasztva az akkori társadalom egészségét.

A II. Világháború borzalmainak mintegy hétszázezer magyar áldozata volt. Borzasztó! Azonban az azóta eltelt évtizedekben végrehajtott abortuszoknak mintegy hatmillió! A fogyasztói társadalomban teljesen természetesnek tartott, sőt megkívántnak tekintett jólétnek és pazarlásnak áldozatai megszámlálhatatlanok szinte évről-évre! Az igazán égbekiáltó bűnök hangja eleinte halk, alig hallható. De aztán egyre erősödik, mígnem elviselhetetlenül erős és fülsiketítő üvöltéssé lesz. Szodoma és Gomorra bűne a Biblia és a hagyomány szerint elsősorban a homoszexualitás volt. Érdemes egy picit utána elmélkedni annak, hogy mennyire átalakulóban van a társadalom közgondolkodása ezen a téren. Persze, felülről történő nyomásra és manipulálásra is történik ez, de tény, hogy az európai társadalom lelkiismerete egyre inkább napirendre tér a homoszexuális cselekedetek fölött. Ami valóban riasztó, az pedig az, hogy ez a folyamat messze túlterjed az egyes homoszexuális emberek és az ő egyes tetteik körén. A tét immár a természetadta nemiség kétségbe vonása és persze vele a házasság, a család, a gyermeknemzés és az egészséges nevelés rombolása társadalmi szinten. 

Igen, nagyon óvakodni kell az ilyen „kevesebb a semminél” rossz tettektől, mert összehalmozódva a rombolásuk felmérhetetlen.  

     Amiről azonban beszélni szeretnék, az nem annyira a rossz, sokkal inkább a másik oldal, az apró és jelentéktelennek tűnő jó cselekedetek súlya és értéke! A rossz mindig látványosabb, erősebbnek, komolyabb hatásúnak látszik. Azonban a mai olvasmány és evangélium mégis arra tanít bennünket, hogy a jónak sokkal mélyebb, hosszabb távú és jelentősebb hatása van. Sokszor olyan csüggedő, bátortalan az emberek hozzáállása a kicsinek látszó jó tettekkel, jó döntésekkel szemben: úgysem érünk el vele semmit! Úgyis kevés! Úgysem tudunk változtatni semmin! … stb. stb. Azonban ne gondoljuk, hogy ez tényleg így van! Mivel a jó a „természetes”, ezért nem is látványos, nem igazán észrevehető! Éppen a hiánya mutatja meg igazán az értékét, a nagyságát! Ami a leginkább vigasztaló lehet számunkra, az az, hogy Isten szemében is micsoda nagy értéke van a kevéske jónak is.

Ábrahám alkudozásában ez az igazán megdöbbentő! Nemhogy ötven, de negyven, harminc, húsz, sőt tíz igaz ember kedvéért is megkegyelmezne az Úr Szodomának és Gomorrának. Célja nem a pusztulás! Tudjuk, hogy nem is Isten az, aki a rosszat tevőlegesen végrehajtja, okozza – ez teljesen idegen Tőle. A rossz a maga természete szerint viszi végbe a pusztítást. Azonban Isten kegyelméből milyen apró, szinte láthatatlan emberi döntések, jó cselekedetek is elegendők ahhoz, hogy hatalmas katasztrófákat megelőzzenek, vagy súlyosan elromlott társadalmi folyamatokat lassanként megfordítsanak, orvosoljanak!

Merjünk hinni ebben, még ha ezt a hatást nem is olyan könnyű érzékelni, mint a rosszat! Merjünk szembeúszni az árral, ha csak egyedül, vagy kevesen vagyunk is! Tegyük meg azt a keveset, ami rajtunk múlik, Istenre bízva a többit! Ne adjuk fel a reményt a társadalmi életben megmutatkozó számtalan negatív irányultság hatására! Ki tudja, hány súlyos bajtól menekült már meg az emberiség, vagy annak kisebb-nagyobb töredéke, mert igenis akadt tíz igaz?! Mindig is ez volt és ez marad a szentségre törekvő emberek életének, küzdelmeinek igazi értéke és értelme! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Olvasd el a Szentírásból a következő szakaszt – Lk 11,1-13:

Történt egyszer, hogy Jézus éppen befejezte imádságát: Ekkor egyik tanítványa arra kérte: „Uram, taníts meg minket imádkozni, mint ahogy János is tanította imádkozni tanítványait.” Jézus erre így szólt hozzájuk: „Amikor imádkoztok, ezt mondjátok: Atyánk! Szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőnek. És ne vígy minket kísértésbe.” Azután így folytatta: „Tegyük fel, hogy valamelyiteknek van egy barátja, aki éjfélkor bekopog hozzá és ezt mondja: »Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret! Útról érkezett egy vendégem, s nincs mivel megkínálnom.« De az kiszól: »Ne zavarj engem! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni, hogy adjak neked.« Mondom nektek: Ha nem is kelne fel, hogy adjon neki barátságból, erőszakossága miatt mégis fölkel, és ad neki annyit, amennyire szüksége van. Mondom tehát nektek: Kérjetek és adnak nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Van-e köztetek olyan apa, aki követ ad fiának, mikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót nyújt neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.”

Ez a szakasz Jézus imádságáról és tanításáról szól. A tanítványok kérésére Jézus megtanítja nekik a Miatyánkot, az imádság mintáját. Ezután két példabeszédet mond az imádság kitartásáról és Isten jóságáról: az éjszaka kenyeret kérő barátról és a jó apa példájáról. A szakasz zárásában Jézus megerősíti: ha mi, esendő emberek is tudunk jót adni, mennyivel inkább ad a mennyei Atya Szentlelket azoknak, akik kérik.

Lukács evangéliuma különösen nagy hangsúlyt fektet Jézus imádságos életére. A tanítványok látták, hogy Jézus imádkozik, és vágytak arra, hogy ők is ilyen kapcsolatba kerüljenek Istennel. A „Miatyánk” Lukácsnál rövidebb változatban szerepel, mint Máténál, de ugyanazt az alapvető istenkapcsolati irányt mutatja: bizalom, függés, megbocsátás, és Isten uralmának várása. A példabeszédek hangsúlyozzák az ima állhatatosságát és Isten jóindulatát.

ÜZENET:

Ez a szakasz arra hív, hogy merjünk egyszerűen, bizalommal és kitartóan imádkozni.

Jézus nem tanult formulákat ad, hanem egy meghitt kapcsolat kulcsát: szólítsuk Istent Atyánknak. A Miatyánk nem kéréslista, hanem egy életforma vázlata: Isten uralmát, a mindennapi szükségleteket, a megbocsátást és a lelki erőt kéri. A történet az éjszaka zörgető barátról arra emlékeztet: Isten nem bosszankodik kérésünkön, hanem örül, ha keresük Őt.

Az igazi ima nem azonnali válaszokat hajszol, hanem bizalmat mélyít. Sokszor úgy érezzük, hogy zárva az ajtó – de Jézus szerint minden zörgetés meghallgatásra talál. Isten nem ad kígyót kenyér helyett – még ha a válasz másképp jön is, mint várjuk.

A legnagyobb ajándék, amit kérhetünk: a Szentlélek, aki erőt, világosságot és szeretetet ad. A mai ember is szomjazik erre a benső kapcsolatra, csak gyakran elfelejti zörgetni az ajtót. Jézus pedig ma is mondja: „Kérjetek, és adnak nektek!” – mert Isten mindig válaszol a nyitott szívre.

Iránytű – július 17 – 2025

Szerző: | 2025.júl.sze | Egyéb kategória

Köszöntelek szeretettel, Kedves Útitársam!

Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!

Saját imaszándékodat az oldal aljára írhatod! 
Lehetőleg konkrét szándékot fogalmazz meg, és legalább a keresztnevedet add meg!

 

 

 

IRÁNYTŰ:

” SZÍV BÁTORSÁGA”

Élethelyzetek, ahol nagy szükségünk van a bátorságra


Az önvédelem bátorsága – így húzz határokat

 

A határhúzás szó sokak számára kellemetlen. Úgy hangzik, mintha elutasítanánk valakit. Mintha elfordulnánk, falat húznánk, bezárkóznánk. Pedig a valódi határok nem elválasztanak, hanem megtartanak. Nem az elutasítás terepei, hanem az önazonosság és a szeretet határai.

Aki sosem mond nemet, az előbb-utóbb elveszíti önmagát. Aki minden kérésre igent mond, az valójában nem mindig a másik javát szolgálja, hanem a saját félelmeit – a szeretet elvesztésétől vagy a konfliktustól. De a bátorság ott kezdődik, amikor felismerem: a lelkem nem határtalan tér. Vannak érzéseim, szükségleteim, terhelhetőségem, időm, méltóságom. Ha ezeket védeni merem, az nem önzés, hanem felelősség.

A határ olyan, mint a kert kerítése. Nem azért van, hogy senki ne jöhessen be, hanem hogy aki bejön, az tisztelje a rendet, a növekedést, a törődést. A kerítés nem a kapcsolat végét jelenti – hanem azt, hogy megtanulunk jól kapcsolódni.

Sokan azért nem mernek határt húzni, mert attól félnek: akkor nem fogják őket szeretni, vagy csalódást okoznak, vagy „nem lesznek elég jók”.

A valódi szeretet nem azon múlik, hogy mindig elérhető, elviselhető, odaadó… vagyok, hanem hogy önazonos tudok lenni, és mégis kapcsolódni.

Jézus maga is húzott határokat. Időt szánt az elvonulásra. Nem teljesített minden elvárást. Néha csendre vágyott, és elment egyedül imádkozni. Volt, amikor megálljt parancsolt. Volt, amikor nem válaszolt. Mindezt szeretetből tette – nem elutasításból.

A határhúzásban tehát ott a bátorság:

  • hogy kimondjam, „eddig tudok jönni, de most pihennem kell”
  • hogy megvalljam, „ez a hangnem nem jó nekem”
  • hogy megálljak, „mert már nem tudok adni, amíg újra nem töltődöm.”

Aki nem húz határt, előbb-utóbb kiég. Elkopik. Elveszíti az örömöt, a derűt, a kedvességet. Aki viszont bátor a szeretetteljes önvédelemre, az megtartja a kapcsolatait – hosszú távon is.

Történet:

Egy fiatal nő évekig mindenkinek segített. Mindig lehetett rá számítani – de egyre fáradtabb, ingerültebb lett. Egy lelkigyakorlaton kapott egy fonott kosarat. A vezető csak ennyit mondott: „Ez a te belső világod. Mit raksz bele, mit engedsz be, és hol van a széle?”

A nő napokon át nézegette a kosarat. Majd csendben kijelölte benne a határokat: „Ennyi fér bele a napjaimba. Ennyit tudok figyelemből adni. Itt van a határ, amit most meg kell húznom.”
Nem lett tőle keményebb. Sőt, szelídebb, tisztább, derűsebb lett, mert már nem a megfelelésből élt, hanem a jelenlétből.

Reflexiós kérdések, gyakorlat:

  1. Melyik területen érzem most, hogy túlléptem a saját határaimat – és elfáradtam benne?
  2. Mitől félek leginkább, ha határt húzok? Elutasítástól? Haragtól? Bűntudattól?
  3. Van-e olyan helyzet, ahol épp a határ kimondása lenne a legnagyobb szeretet a másik felé is?

Gyakorlat:

Rajzolj egy egyszerű kört, ami téged jelképez. Képzeld el, hogy ez a kör a belső világod. Írd köré (vagy bele), hogy kik, mik kerülnek túl közel. Milyen helyzetek, szokások, emberek viszik el az energiád. Majd írd le egy mondatban, milyen határt szeretnél megfogalmazni. Például: „Kedvesen, de világosan jelzem, ha valami túl sok.” Ez a mondat legyen a gyakorlati lépésed a héten.

Zárógondolat:

Uram, sokszor azt hiszem, szeretni csak úgy lehet, ha mindig mindenre igent mondok. De Te nem ilyen szeretetre hívtál. Te látod, hol fáradtam el, hol veszítettem el a határaimat. Kérlek, adj bátorságot kimondani azt, ami igaz – szelíden, tisztán, szeretettel. Taníts meg védeni azt, amit Te is értékesnek látsz bennem. Segíts, hogy a határaim ne elválasszanak, hanem erősítsenek – a szeretetben. Ámen.

„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percet időzz el a képet figyelve!
Engedd, hogy hasson rád!

A nap már alacsonyan jár, melege mégis átölel. A tenger sima felszíne aranyban fürdik, mintha az ég leereszkedett volna a földre. Egy ember áll egy eveződeszkán, mozdulatai lassúak, ritmikusak. Nincs rohanás, nincs zaj, csak a víz halk csobbanása és a lelkét átjáró nyugalom. Ez a pillanat maga a nyár esszenciája: feltöltődés, lelassulás, csendes öröm.

A természet itt nem háttér, hanem része a megtapasztalásnak – a test, a lélek és az ég harmóniája. A vízen lebegni egyszerre jelent szabadságot és biztonságot: nincs mitől menekülni, nincs hová sietni. A nyári pihenés nemcsak a test regenerálódása, hanem a lélek újrahangolása is. Ilyenkor tanulunk meg újra jelen lenni – nem a múltba révedni vagy a jövőt szorongva fürkészni, hanem egyszerűen létezni. Ez a nyár ajándéka: a fény, a nyugalom, a kikapcsolódás, a töltődés ideje – és benne az Isten jelenléte, aki örömmel nézi, amikor végre megpihenünk az Ő világában.

 

GYAKORLAT

Időtartam: 10–15 perc
Eszközök: kényelmes ülőhely, csend, vagy halk tengerhangok

  1. Hunyd be a szemed, és képzeld el, hogy ott állsz ezen a horvát tengerparton, vagy a Balaton partján. Érzed a meleg levegőt, a nap sugarait, hallod a tenger morajlását.

  2. Képzeld el, hogy minden feszültség kiszáll belőled, mintha a tenger elsimítaná a benned lévő hullámokat is.

  3. Tedd fel magadnak a kérdést:
    – Mikor engedtem meg magamnak utoljára a valódi pihenést?
    – Mi az, ami most nyomaszt, amit le kellene tennem?
    – Mire lenne szüksége a lelkemnek ezen a nyáron?

  4. Majd egyszerűen maradj a csendben – ne akard megoldani, csak engedd, hogy „átsüssön” rajtad a nap és Isten szeretete.

  5. Zárásként imádkozd el szívből:
    „Uram, taníts meg pihenni, taníts meg örülni, taníts meg újra élvezni az életet, amit Te adtál nekem!”

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Hová sietsz?

Július 20. – Évközi 16. vasárnap
Olvasmány.: Ter 18,1-10a /  Kol 1,24-28
Evangélium: Lk 10,38-42  

Egy szorgalmas, sokat dolgozó, éjjel-nappal a családjáért hajtó fiatalember észrevette, hogy fokozatosan romlik a házassága. A felesége szinte teljesen közömbössé vált iránta, amikor szólt hozzá, ingerülten válaszolt, ha egyáltalán válaszolt. Ráadásul, a gyerekei sem nagyon álltak szóba vele. Nem tudta mire vélni a dolgot, elment hát a város kolostorába egy bölcs szerzeteshez, és elpanaszolta a családi élete hanyatlását. A szerzetes végighallgatta, majd kérdéseket tett fel, és a válaszokon hosszan eltöprengett. Végül azt mondta a férfinak: „Tudod mit? Menj haza, és ahelyett, hogy utasításokat adnál a feleségednek, kérdezd meg tőle, hogy hogy van! Milyen volt a napja? Ne szólj bele, hagyd beszélni! És mindennap tegyél így az elkövetkező egy hónapban! Hallgasd meg a feleségedet, figyelj oda rá, ahelyett, hogy a magad dolgait, terveit sorolgatnád neki állandóan! Egy hónap múlva gyere vissza, és mondd el, mire jutottatok!” A férfi megfogadta a szerzetes tanácsát, majd egy hónap múlva már kisimultabb arccal jelent meg. „Működik a dolog!” – újságolta. „Már sokkal kedvesebb hozzám a feleségem. Mióta mindennap meghallgatom, mi bántja, minek örül, mit szeretne igazán, azóta jobb a kapcsolatunk. Nem mondom, hogy nincs hová fejlődni, de azért alakulunk!” A szerzetes elmosolyodott és így szólt. „Rendben van. Akkor a következő hónapban próbáld meghallani azt is, amit a feleséged nem mond ki! Hidd el, akkor még közelebb fogtok kerülni egymáshoz!” 

Mária és Márta története rendkívül aktuális korunk társadalma számára. Gary Chapman szeretetnyelvekről szóló írása szépen kielemzi, hogy az emberek más és más módon mutatják ki a szeretetüket, illetve más és más dolgokban, magatartásokban ismerik fel az irántuk gyakorolt szeretetet. Vannak, akik a cselekedetekben, a másokért végzett munkában, hozzátartozóikért vállalt áldozatokban mutatják meg szeretetüket. Mások inkább az együtt töltött minőségi időt értékelik. Hiteles és fontos lehet mind a kettő, azonban nem szabad teljesen elhanyagolni egyiket a másik rovására! Nagy kísértése napjaink emberének, hogy a lázas tevékenység tengerébe belevesszen! Persze, a felgyorsult életritmus, a túl sok és túl sokféle elvárás is jócskán ebbe az irányba tereli a mindennapokat. Tenni, rohanni, vészes gyorsasággal termelni, azután szintén gyorsan és meggondolatlanul fogyasztani, élvezni … ez jellemzi az emberek többségének életét. Tagadhatatlan, hogy van szeretet a másokért tenni akarás, az anyagi javak megtermelése, ajándékozása mögött, azonban ha a szeretetnek csak ez a megnyilvánulási formája kerül túlhangsúlyozásra, akkor a lényeg, a személyesség könnyen kiveszik belőle.  

Az Istennel való kapcsolatot is meghamisítja, vagy legalábbis eléggé felszínessé, üressé teszi a felfokozott tevékenység, az emberek által tervezett, szervezett, lebonyolított programok túlzásba vitele. Jézus nyilván nem rosszallja Márta sürgés-forgását, de amikor az elégedetlenkedik, azt mondja Máriára: „A jobbik részt választotta … nem is veszíti el soha!” Micsoda ez a „jobbik rész”? Mária ott ül Jézus lábainál, és nagy figyelemmel hallgatja az Ő tanítását. Fontosabbnak tartja ezt, mint a testi igények kielégítését. Ő többet értett meg Jézusból, valamiképpen teljesebben szerette a Mestert, mint a nővére.

Ha valaki Isten iránti szeretetét szinte csak az egyházban való sürgés-forgásban éli meg, könnyen elkövetheti azt a hibát, hogy olyasmin dolgozik, ami nem is Isten akarata, vagy legalábbis kevésbé lényeges Isten szándékai szerint. Saját terveit, elképzeléseit hajszolhatja, azokat gondolva Isten terveinek. Az elmélyült imádság, az Istennel való beszélgetés hiánya megtévesztheti őt. Másrészt a fáradtságban, az óhatatlanul előforduló kudarcokban nem lesz lelkiereje a kitartáshoz, a vigasztalódáshoz. Keserű és türelmetlen lesz, mint Márta. Azonban a Jézus szeretetét élvező, abban elmerülő ember türelmesebb marad a megpróbáltatások közepette. 

Az emberi kapcsolatokban is mindenképp káros a minél több együtt töltött idő, az elmélyült meghallgatás, odafigyelés, beszélgetés hiánya. Milyen sok házasságot épít le a megfelelő kommunikáció nélküliség?! Milyen sok szülő konstatálja csodálkozva, hogy a gyermeke hűvös hozzá, közömbös iránta, pedig hát ő „mindent megad neki”?! Mindent? Ó nem … anyagi javakat talán túl sokat is! De önmagából keveset, vagy szinte semmit nem ad! Tanuljunk Máriától, aki nem vész bele a rohanásba, a sürgés-forgásba, hanem tudja, hogy a szeretet legalább annyira igényli a személyes meghallgatást, megismerést, odafigyelést, mint az áldozatkész tetteket! 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Olvasd el a Bibliából a következő szakaszt – Ter 18,1-10a:
Egy alkalommal az Úr megjelent Ábrahámnak Mamre terebintjénél, amikor az a déli forróság idején sátra bejáratánál ült. Ábrahám fölemelte szemét, és íme, három férfi állt előtte. Mihelyt meglátta őket, a sátor bejáratától eléjük sietett, földig meghajolt, és így szólt: „Uram, ha kegyelmet találtam színed előtt, ne kerüld el szolgádat. Mindjárt hoznak egy kis vizet. Mossátok meg lábatokat, és telepedjetek le a fa alatt. Én pedig hozok egy falat kenyeret, hogy felüdítsétek magatokat, aztán tovább mehettek. Hiszen ezért ejtettétek útba szolgátokat.” Azok így válaszoltak: „Tedd, amit mondtál.” Ábrahám besietett a sátrába Sárához, és így szólt: „Végy gyorsan három adag lisztet, keleszd meg, és süss lepényt!” Azután kiment Ábrahám az állatokhoz, kiválasztott egy fiatal és erős borjút, és odaadta a szolgának, hogy sietve készítse el. Majd tejet és vajat hozott, meghozta az elkészített borjút is, és eléjük tette. Míg ettek, ő ott állt mellettük a fa alatt. Azok megkérdezték: „Hol van a feleséged, Sára?” Ezt válaszolta: „Itt a sátorban.” Akkor az Úr így szólt: „A jövő évben ez idő tájt visszajövök, feleségednek, Sárának addigra már fia lesz.”

Ábrahámhoz három titokzatos látogató érkezik a déli forróságban. Ábrahám készségesen és bőkezűen fogadja őket: vizet, ételt, pihenőt kínál. A vendégek közül egyikük bejelenti a nagy ígéretet: Sárának, az idős asszonynak, egy éven belül fia születik. A történet az isteni ígéret beteljesüléséről szól. Ábrahám és Sára ugyanis már hosszú ideje várták a gyermekáldást, Isten pedig korábban már többször ígéretet tett utódról. Most, amikor az ígéret beteljesülni látszik, minden természetes körülmény – kor, meddőség – lehetetlennek tűnő helyzetet mutat. A három látogató egyúttal Isten jelenlétét és áldását is hordozza.

ÜZENET:

Ez a szakasz arra tanít, hogy Isten gyakran a legváratlanabb helyeken és helyzetekben látogat meg minket. Ábrahám nem kérdez, nem kételkedik – csak szolgál, vendégül lát, figyelmes és nagylelkű. Ábrahámban megvan a nyitottság, a figyelem és a befogadás lelkülete. Nem tudhatjuk, mikor találkozunk „angyalokkal” – olyan emberekkel vagy pillanatokkal, akik által Isten szól hozzánk.
A csoda nem mindig látványos. Isten gyakran a mindennapi cselekedeteink hűségében, szeretetben végzett apró gesztusaiban lép be az életünkbe. A reménytelennek látszó helyzetek is megfordulhatnak – Sára története a remény diadala. A hit azt jelenti: akkor is kész vagyok bízni, amikor még nem látom, mit hoz az ígéret. Ábrahám nemcsak vendéget látott – Isten arcát ismerte fel. Ma is ezt kérdezi tőlünk az Úr: felismered-e, ha meglátogatlak?