„A RÁCSODÁLKOZÁS ISKOLÁJA”

Vedd észre, fedezd fel az életet, Isten működését mindabban, ami körülvesz!

Egy-két percet időzz el a képet szemlélve!
Engedd, hogy hasson rád!

A képen a Pilis szívében álló Boldogasszony-kápolna látható, melyet két kőből épült torony ural, a fejük felett pedig az éjszakai égbolt örvénylő csillagköre ragyog. A hosszú expozíciós technikával készült fotó különleges módon rögzíti az idő múlását – mintha az ég táncra perdülne a föld fölött. A kápolna szilárdan áll, mintha ősidők óta őrizné a hely szellemét, középpontként a forgó világegyetem alatt. A kő egyszerre idéz ősi hitet, emberi törekvést és örökkévalóságot: valamit, ami túlmutat az emberen, mégis általa születik.

A csillagok mozgása körkörös, de nem véletlenszerű – a középpontban ott van a sarkcsillag, az állandóság jelképe. Ugyanígy, ha az élet eseményei körülöttünk zaklatottan keringenek is, kell, hogy legyen bennünk egy belső pont, egy biztos alap, amelyhez igazodni tudunk – és ez a belső pont lehet Isten jelenléte. A kápolna szimbolikája ezt üzeni: az ember akkor talál békét, ha megtalálja azt a fényt, amely télen is felragyog – ahogy a napfordulón a nap sugarai megvilágítják a Boldogasszony-szobrot. 

Hogy minél inkább életed középpontjára tudj fókuszálni, ebben segít az ÚTITÁRS 90! Tarts velünk »

GYAKORLAT

Időtartam: kb. 15 perc
Ajánlott időpont: este, csendes környezetben
Eszközök: mécses vagy kis lámpa, jegyzetfüzet

Keress egy nyugodt helyet, ahol le tudsz ülni. Kapcsolj ki minden zavaró zajt.
Gyújts meg egy mécsest, és helyezd magad elé. Képzeld el, hogy ez a láng a te belső sarkcsillagod – Isten jelenlétének szimbóluma.
Vizsgáld meg gondolatban a napodat, az elmúlt hetedet: mi az, ami forgott, zaklatott, kavargott körülötted?
Most lélekben keresd meg azt a pontot, ami nem változik: Isten szeretete. Írd le egy mondatban, hogy hol érzed ezt az állandóságot.
Mondd el ezt az egyszerű fohászt:
„Uram, Te vagy az én középpontom. Amikor minden forog, Te vagy a biztos. Taníts meg Benned megnyugodni.”

Mi az, ami megérintett az elhangzottakból?
Milyen elhatározás született meg Benned?

dr. FINTA JÓZSEF ATYA ELMÉLKEDÉSE

Minden hiábavalóság?

Augusztus 3. – Évközi 18. vasárnap
Olvasmányok: Préd 1,2;2,21-23  / Kol 3,1-5.9-11
Evangélium: Lk 12,13-21 

Egy utazó a Távol-Kelet egyik országában érdekes látványra lett figyelmes. Egy láthatóan nagyon-nagyon idős férfi nehézkesen, de fáradságot nem kímélve hajladozott egy aprócska kertben: gödröt ásott, trágyát hordott bele. Az utazó szánakozva nézte a nyögdécselő öregembert, s megkérdezte tőle: „Mit csinál maga, bátyám? Nem volna szabad már ilyen korban ennyire nehéz munkát végeznie, hiszen megszakad bele! Mi az, ami ennyire fontos?” „Mandarinfát ültetek.” – válaszolta az öreg. „Mandarinfát? Hiszen az még hosszú évek múlva fordul termőre! Becsülöm, hogy ennyire bízik az egészségében, de megmondom őszintén, nehezen tudom elképzelni, hogy maga még enni fog abból a mandarinból, amit ez a fa terem!” Az idős férfi leeresztette az ásót, és kissé furán nézett az utazóra: „Tudja, én egész életemben olyan mandarint ettem, ami mások által ültetett fákról származott. Kötelességemnek érzem, hogy én is hagyjak magam után valamit, amit az eljövendő nemzedékek fiai élvezhetnek!” 

       „Hiábavalóság – mondja a prédikátor. Minden hiábavalóság!” Micsoda lehangoló kifejezés … Valóságos hideg zuhany! Értelmetlenséget jelent …. el nem érését valami célnak, rádöbbenést arra, hogy komoly fáradozásokon mentünk keresztül, komoly áldozatokat hoztunk anélkül, hogy elértük volna azt, amit igazán szeretnénk. Nehezen elviselhető tapasztalat ez … pedig mindegyikünknek kijut belőle. Minél több ilyen keserves érzést él át az ember, annál szkeptikusabb lesz, annál nehezebben lelkesedik bármiért, annál inkább erőt vesz rajta a depresszió. Milyen érdekes, hogy modern korunkban sokkal több ilyen lehangolt, semmiért sem lelkesedő emberrel találkozhatunk, mint évszázadokkal ezelőtt. Pedig ma sokkal több érték vonzza a tekintetet és a szívet, sokkal több cél, több lehetőség lebeghet a szemünk előtt, amelyek után szabadabban indulhatunk, mint az előző korok embere. Ráadásul, nem csak az idő, hanem a tér viszonylatában is érdekes a helyzet: a szegényebb, elmaradottabb országok lakói között sokkal kevesebb az életunt, depressziós, befordult ember, mint a gazdagabb társadalmak tagjai között. Pedig nekik sokkal több nehézséggel kell megküzdeniük, sokkal szerényebb mértékben jut ki nekik az élet élvezeteiből. 

     Miért van hát, hogy annyian együtt sóhajtoznak ma a prédikátorral: „Minden csupa hiábavalóság!”? Valószínűleg azért, mert helytelen, vagy legalábbis elégtelen a cél, amit kitűznek maguk elé!

Ha az ember mindent csak a saját evilági hasznára, saját élvezetére, saját földi vágyainak kielégítésére cselekszik, akkor óhatatlanul megtapasztalja az elégtelenség érzését. És nem csak akkor, amikor nem éri el ezeket a céljait, hanem akkor is, amikor eléri! Ugyanis a földi javak, miután elfogyasztódnak, valamilyen igényt persze kielégítenek, de nem elégítik ki az emberi lélek legmélyéről felfakadó igényt, amelyet ma sokan tagadnak, de elnyomni soha nem bírnak: az örök élet és az emberi személy teljes, tökéletes boldogsága iránti igényt.

Ha azonban az ember mindenekelőtt ezeket a célokat tűzi ki maga elé és minden tettében elsősorban ezekért fáradozik, akkor nem fogja hiábavalónak érezni küzdelmeit. Bizony, cselekedeteinknek lehet nagyobb, mélyebb értelme is, mint az öncélú haszonszerzés és élvezetkergetés!  

     Már azzal is több értelmet adunk evilági küszködéseinknek, ha mások javát, esetleg a jövő nemzedékek javát keressük, ahogyan azt a példában láttuk. Sokan még a nem istenhívő emberek közül is magasztosabb célt tudtak, tudnak adni ez által a törekvés által a tetteiknek, egész életüknek. A mások iránti szeretet megélése ugyanis hiteles és fontos részét képezi az örök boldogság építésének. Sajnos azt látjuk, hogy manapság már ez is egyre kevésbé kap hangsúlyt az emberek között. Míg a múltban épültek olyan épületek, amelyeket évszázadokon, esetleg évezredeken át történő fennállásra terveztek, alkottak olyan műveket, amelyek csak a jövőben nyerték el igazi értelmüket, sajnos ilyet ma ritkán látunk, hiszen nem „célszerű, nem hasznos, nem kifizetődő” – legalábbis a saját kis életünk szűk korlátai között.  

     Még inkább elkerülhető a hiábavalóság érzése, keserű tapasztalata akkor, ha az ember az örök élet és örök boldogság távlatában gondolkodik. Ugyanis az az érzés, hogy „majd az unokámnak jobb lesz, ha én most belepusztulok is, hogy majd a jövő emberisége megőrzi nagy tetteim emlékét” nem ad kielégítő választ saját múlandóságunk fájdalmára. Nem érzem igazán emberhez méltónak azt a meggyőződést, hogy a „művei túlélik a személyt, aki azt megalkotta”. Evilági tetteink az örök élet és a végtelen boldogság keresésének fényében nyerik el igazi értelmüket. Ha tetteinkkel, munkánk hűséges, becsületes végzésével embertársaink javának szolgálatán túl Istent is meg akarjuk dicsőíteni, az Ő szeretetét közvetítjük mások felé, akkor nem lesz hiábavaló semmilyen cselekedetünk. Még akkor sem, ha nem a mi közvetlen hasznunkat, földi jólétünket szolgálja, vagy akkor sem, ha azt mások nem a kellő mértékben (vagy egyáltalán nem) lájkolják, vagyis nem kapunk értük megfelelő emberi elismerést. 

Dr. Finta József atya,
kecskeméti főplébánia plébánosa

* * * * *

GONDOLATOK MÁS SZENTÍRÁSI SZAKASZOKHOZ

Olvasd el a bibliából a következő szakaszt: Kol 3,1-5.9-11.

Krisztussal együtt ti is feltámadtatok. Keressétek tehát azt, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve. Amikor azonban Krisztus, a mi életünk, újra megjelenik, vele együtt ti is megjelentek a dicsőségben. Fojtsátok el tehát tagjaitokban, ami földies: a paráznaságot, a tisztátalanságot, az érzéki vágyakat, a bűnös kívánságokat és a kapzsiságot, ami nem más, mint bálványimádás. Ne hazudjatok egymásnak. Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek föl az újat, aki állandóan megújul Teremtőjének képmására a teljes megismerésig. Itt már nincs görög vagy zsidó, körülmetélt vagy körülmetéletlen, barbár vagy szittya, szolga vagy szabad, hanem Krisztus a minden, és ő van mindenben.

Ez a rész Pál apostol leveléből való, és a keresztény ember új identitásáról szól. Aki Krisztussal feltámadt, annak élete többé nem a földi vágyak és bűnös szokások szerint alakul, hanem az „égi dolgokra” irányul. A hívő ember meghalt a régi életének, és most Krisztusban van elrejtve, új emberként él. Ez az új ember folyamatosan megújul Isten képmására, faji, társadalmi vagy vallási különbségek nélkül – Krisztus mindent betölt.

A Kolosszei levél fő témája: Krisztus központi szerepe a teremtésben, az Egyházban és az emberi életben. Pál olyan közösséghez ír, amelyet tévtanítások fenyegettek – valószínűleg olyan tanítások, amelyek elhomályosították Krisztus teljes üdvösségét. Ezért hangsúlyozza: Krisztusban minden megvan, amire az embernek szüksége van. A harmadik fejezet arra tanít, hogy az új élet – amely a keresztségben kezdődik – erkölcsi és gyakorlati változást is jelent.

ÜZENET:

Ez a szakasz emlékeztet bennünket, hogy nem a világ elvárásai, hanem Krisztus élete határozza meg igazi önazonosságunkat. A mai ember hajlamos külső címkék – nemzetiség, társadalmi státusz, siker – szerint értelmezni önmagát, de Pál azt mondja: Krisztus a minden, és ő van mindenben. A keresztségben kapott új élet nem elméleti, hanem konkrét: meg kell szabadulnunk a régi, önző mintáktól, és fel kell öltenünk a szeretet, tisztaság, igazság ruháját. Nem elég hinni – élni kell azt, amit hiszünk.

A „régi ember” mindig újra visszatérne, de a Lélek segít, hogy nap mint nap megújuljunk. Az új ember nem tökéletes, hanem alakuló – Isten képére formálódik, mint agyag a fazekas kezében. Ebben a megújulásban minden ember egyenlő, és minden megkülönböztetés értelmét veszti Krisztus fényében. Az igazi keresztény ember olyan életet él, amely tükrözi, hogy már most a mennyhez tartozik. Ma is döntenünk kell: a felszínt nézzük, vagy a mélyben rejlő isteni képmást. Mert „Krisztus a minden” – és ha Ő van a középpontban, minden a helyére kerül.