Azon szerencsés gyerekek közé tartoztam, akiknek a tanulás nem okozott nehézséget. Amikor anya lettem, magától értetődőnek gondoltam, hogy ha kitartóan felolvasok a gyerekeimnek, játékosan tanulok velük, akkor majd a nyomdokaimba lépnek. Ugyanolyan gyorsan fognak tanulni, ugyanolyan könnyen megjegyeznek dolgokat, és ugyanúgy csupa kitűnő osztályzatot kapnak majd, mint én.

A nagyobbik gyerekem, Amanda meg is valósította elképzelésemet. Gyorsan tanult és jó jegyeket kapott. A kisebbik gyerekemmel, Erikkel azonban hiába alkalmaztam ugyanazt a módszert. Hamar rá kellett jönnöm, hogy az élet nagy kihívásokat tartogat nekem, a tanárainak és Eriknek magának is.

Minden tőlem telhetőt megtettem ezért a drága, aranyos kisfiúért, akivel soha semmi magatartásbeli probléma nem volt. Naponta ellenőriztem a házi feladatait, rendszeres kapcsolatot tartottam a tanáraival, az iskola összes lehetséges tanulást segítő tanfolyamára beírattam. Akármennyire küzdöttünk is azonban, az ellenőrzője mégis tele volt gyenge osztályzatokkal, ez pedig kudarcélményeket és könnyeket eredményezett. Láttam, hogy egyre kevesebb az önbizalma, és attól féltem, végleg elveszíti az érdeklődését a tanulás iránt. Hamarosan kételkedni kezdtem önmagamban.

Mit rontottam el a fiammal? – tűnődtem. Miért nem tudom őt sikerre ösztönözni? Úgy éreztem, ha nem tud kimagasló teljesítményt nyújtani az iskolában, nem lesz képes önálló életet élni és eltartani magát — és talán valaha a családját.

Erik tizenhat éves, szőke fiatalember volt, amikor kinyílt a szemem. A nappaliban ültünk, és egyszer csak megszólalt a telefon. Üzenetet kaptunk, hogy hetvenkilenc éves apám szívrohamban meghalt.

A „Papa”, ahogyan Erik hívta, nagyon fontos szerepet töltött be a fiam életében az első öt évben. Mivel a férjem éjjel dolgozott és nappal aludt, a Papa hordta Eriket fodrászhoz, fagyizni, és ő baseballozott vele annak idején. A Papa volt a fiam legjobb cimborája.

Amikor apám visszaköltözött a városba, ifjúsága színhelyére, Erik teljesen elveszettnek érezte magát nélküle. Szerencsére a sebek idővel begyógyultak. Lassacskán megértette, hogy a nagyapjának szüksége van a régi barátaira és a gyökereire. Erik megszokta, hogy apám rendszeresen felhívja telefonon és meglátogatja őt. A Papa sosem feledkezett meg róla.

Beléptünk a ravatalozóba. Megálltam az ajtóban, és ránéztem mozdulatlan apámra, aki egyáltalán nem hasonlított ahhoz az emberhez, akit ismertem. A gyerekeim a két oldalamon álltak, és éreztem, hogy Erik a kezemet nyúl, amint közelebb mentünk a nagyapjához. Néhány pillanatig magunk voltunk vele, azután elfoglaltuk a helyünket a terem szélén, és beözönlöttek a barátok. Mindenki kifejezte együttérzését. Néhányan megosztották velünk apámhoz fűződő emlékeiket. Mások csak megérintették a kezemet, és továbbmentek.

Egyszer csak észrevettem, hogy Erik eltűnt mellőlem. Körülnéztem, és az ajtónál láttam meg. Az időseket segítette fel a bejárathoz vezető lépcsőkön. Sok-sok idegen öregember jött, egyesek járókerettel, mások bottal, és voltak, akik a karjára támaszkodtak, úgy kísérte őket Erik a ravatalhoz, hogy leróhassák végső tiszteletüket a nagyapja előtt.

Később a temetés szervezője megemlítette, hogy szükség lenne még valakire, aki vinné a koporsót. Eric azonnal ajánlkozott:

— Kérem, uram, segíthetek?

A szervező szabadozott, mondván, hogy Erik biztosan jobban érezné magát a testvéreivel és velem. Erik megrázta a fejét.

— A Papa mindig ölben vitt engem, amikor kicsi voltam. Most rajtam a sor, hogy vigyem őt — mondta.

Megríkattak a szavai. Úgy éreztem, nem bírom abbahagyni a sírást.

Attól a perctől fogva tudtam, hogy soha többé nem szidom meg a fiamat, ha rossz jegyeket hoz az iskolából. Soha többé nem várom el, hogy olyan legyen, amilyennek én elképzeltem, mert a bennem élő ábrándkép messze elmarad amögött a csodálatos személyiség mögött, akivé a fiam serdült. Isten megáldotta őt a könyörülettesség, az odaadó gondoskodás és a szeretet képességével. Ezeket a tulajdonságokat egyetlen könyvből sem tanulhatta volna meg. Egyetlen bekeretezett diploma sem hirdethetné a világnak Erik képességeit.

Most húszéves, és továbbra is kedvességgel, humorral, együttérzéssel fordul embertársai felé, akármerre jár. Én pedig azt kérdem magamtól: „Mit számítanak a tudományok és a matematika-osztályzat? Ha egy fiatalember a tőle telhető maximumot nyújtja, mindenkitől ötöst érdemel az arany szívéért.”

Kathleen Beaulieu