Hétindító – július 14 – 2025
Inspiráló gondolatok
A csend a jelenlét tere
Henri Nouwen azt írta:
„A csend nem az üresség, hanem a jelenlét tere.” A modern világ egyik legnagyobb hiánycikke nem az információ, hanem a csend. A zaj mindenütt jelen van – nemcsak kívül, hanem belül is.
A gondolataink versenyeznek egymással, a figyelmünk szétszórt, a lelkünk nyugtalan. De Isten a csendben szólal meg. Nem a viharon át, nem a tömegek zajában, hanem a belső szobában, ahová csak mi léphetünk be.
A csend nem könnyű. Először kényelmetlen, mert a saját belső hangjaidat hallod meg. De ahogy kitartasz benne, lassan elcsitul a vihar. És megszületik a tér a valódi jelenlétnek. A csend gyógyít. A csend teremt. A csend újra összeköt önmagaddal és Istennel.
A legmélyebb válaszok nem a hangos vitákban, hanem a csendben születnek. Az imádság sem mindig szavakból áll – gyakran inkább hallgatásból, figyelemből, nyitottságból. A csendben nem vagy egyedül. Isten már ott vár rád.
Ma próbálj meg öt percre leülni – zene, telefon, feladatok nélkül. Csak lélegezz. Csak létezz. És engedd, hogy a Lélek megszólaljon a lelked mélyén. A csend nem távolít Istentől – ellenkezőleg: hazavezet hozzá.
Élethelyzetek – sorozat
A legjobb barátnő
Amikor elbúcsúztam a legjobb barátnőmtől, Opaltól, mindketten fogadkoztunk, hogy írunk egymásnak és, hogy újra találkozunk. Tizennégy éves korunkban úgy éreztük, hatalmas lehetőségek állnak előttünk annak ellenére, hogy el kell válnunk. 1957 júniusa volt, és két és fél nagyon boldog évet töltöttünk el Japánban, a Chitose-i légierős támaszponton. Az ő családját most Angliába vezényelték, az enyémet Floridába. Azért fájt annyira az elválás, mert nemcsak az első, de a legeslegjobb barátom is volt.
Mivel apám katona volt, gyakran költözködtünk. A Hokkaido északi szigetén lévő kéttantermes iskolaépület a kilencedik iskolám volt, és még csak hatodikos voltam, amikor elkezdtem oda járni. Opalnek az enyémhez hasonlóan kalandos gyermekkora volt, azzal a különbséggel, hogy én iszonyatosan, rettenetesen, fájdalmasan félénk voltam. Mindig utáltam, hogy én voltam az „új lány”. Egyszer-kétszer sikerült összebarátkoznom valakivel, de mielőtt jobban megismerhettük volna egymást, elköltöztünk, és másik iskolába kezdtem járni.
Azután 1955-ben egy januári napon, amikor háromméteres hóakadályok voltak az utcán és a szél hangosan süvöltött a kályhánk kéményében, ott álltam a legújabb osztályterem ajtajában. A gyomrom most is fájt az idegességtől, és a félelem úgy szúrt belém időről-időre megborzongatva tagjaimat, mint megannyi apró nyílvessző. Reméltem, hogy senki nem veszi észre, milyen kínosan igyekszem visszatartani a könnyeimet. Húsz gyerek némán rám szegezte tekintetét, és én a fejem tetejétől a lábam ujjáig elpirultam. Lesütött szemmel álltam, csak lopva mertem felsandítani a különös arcokra. Aztán egyszer csak megláttam egy sugárzó arcú lányt. Mosolya, mint a melengető napfény áradt szét reszkető lelkemben. Úgy tűnt, ő igazán örül nekem. Amikor a tanár Opal mellé ültetett, fájós rémületem lassanként kezdett felengedni.
— Szia, Opal vagyok.
Közép-nyugati hanghordozással beszélt, kerek volt az arca, vastag szemüvege mögül lágy tekintettel pislogott kifelé, és hosszú, barna haja a vállára omlott. Hamarosan azt is megtudtam, hogy a szíve huszonnégy karátos aranyból van.
Az első napon, az órarendben egymás után következő történelem-, matematika- majd angolóra előtt megmutatta, hol tartanak a könyvben és mesélt a többi gyerekről. Úgy tűnt, mind csodálatos személyiségek, még az osztály bajkeverői is. „Ne törődj vele! Szeret ugratni másokat, de tud nagyon jópofa is lenni.” Vagy: „Néha egy kicsit felvág, de amúgy igazán kedves lány.”
Mivel egyazon osztályteremben negyedikesek, ötödikesek és hatodikosok is ültek, a tanár kénytelen volt külön-külön foglalkozni az egyes csoportokkal, miközben a többiek csendben dolgoztak magukban. Kicsit olyan volt az egész, mint a „Tamás bátya kunyhója”. Mindössze öten voltunk hatodikosok, így aztán igazán az isteni szerencsének köszönhettem, hogy Opal köztük volt.
Az első nap végére hallgatólagosan máris szövetséget kötöttünk egymással. Opal és én mindketten tudtuk, hogy megtaláltuk életünk első legjobb barátnőjét. A következő hónapokban egyre több gyerek érkezett a támaszpontra, és Opal mindenkit szeretettel fogadott. Jó példájával arra tanított, hogy én is ugyanezt tegyem. A vörös hajú Maureen nagyon közeli barátunkká vált, de a többiekkel is rendszeresen együtt jártunk labdázni, síelni vagy hógolyózni a házunk mögé, felfedezni az erdőket, ahonnan hivatalosan ki voltunk tiltva, úszni a hideg vizű medencébe, mikor a rövid nyár megérkezett, táborozni a hegyre, melyet kialudt vulkánnak gondoltunk, valamint a japán virág- és hófesztiválokra.
A nagy csoporton belül Opal és én elválaszthatatlanok voltunk, amolyan Stan és Pan-szerű páros. Ő magas volt és vékony, én alacsony és duci; ő jó volt matematikából, én az olvasást szerettem, ő nem volt sportos alkat, de az én unszolásomra örömmel beszállt minden játékba és sportba. Az apja alhadnagy volt (a tüzérek parancsnoka! Milyen romantikus!), az enyém alezredes. Ő csodált engem tűzrófplattantságomért, én csodáltam őt azért, mert olyan jól tud bánni a kisgyerekekkel, mert olyan odaadó, mert képes meglátni a legapróbb rózsát a tövisrengetegben. Jól kiegészítettük egymást, sohasem vesztünk össze.
A két év elszállt — csodálatos évek, tele vidámsággal, fejlődéssel és felfedezésekkel. Azután szárnyra kapott a hír, hogy a támaszpont megszűnik, és a nyáron mindannyiunkat visszaköltöztetnek az Államokba, mindenki más-más megbízást kap több ezer mérföldes távolságokra egymástól.
Opal és én ígéretünkhöz híven alkalmanként leveleztünk (a katonai fizetések mellett a távírás szóba sem jöhetett) egészen tizenhat éves korunkig. Utolsó levelét a kollégiumban kaptam meg. Beleszeretett egy idősebb, tizenkilenc éves fiúba, aki pilóta volt. Hozzáment feleségül, és Angliából, a családjától az Egyesült Államokba költözött. Éppen akkoriban született meg gyönyörű kislánya.
Azonnal válaszoltam neki, de ő nem írt újra. Tudtam, hogy Opal utál levelet írni, ezért egyre újabb leveleket küldtem neki. Végül a leveleim visszajöttek a „címzett ismeretlen” felirattal. Rettenetesen aggódtam Opalért! Már csak azért is, hogy tizenhat évesen férjhez ment és gyereket szült. Nagyon jól ismertem, tudtam, hogy csodálatos anya lesz, de azt is tudtam, hogy túl fiatal még a házassághoz.
Leérettségiztem, elvégeztem az egyetemet, majd férjhez mentem, szültem három gyereket, elváltam és újra házasodtam. A gyerekeim felnőttek, egyetemre mentek, és már a lányom is anya lett.
Még mindig sokat gondoltam Opalre, hogy vajon merre járhat, mi lehet vele, boldog-e. Sokat beszéltem együtt töltött, örömteli éveinkről, és a családom szinte mindent tudott a legjobb barátnőmről.
1991-ben, egy forró, augusztusi napon megszólalt a telefonom.
— Te vagy az, Louise?
— Igen.
— Louise Ladd?
— Igen.
— Louise Ladd Japánból?
— Ki beszél? — kiabáltam bele a kagylóba.
— Opal vagyok.
Felsikoltottam. A verandán álltam, úgy, hogy valószínűleg az egész város hallotta. Tánclépésben szökdécseltem fel-alá, és világgá kiáltottam örömömet.
Harmincnégy évvel az elválásunk után megtalált. Egy költöződés után rakosgatott a holmijai között, és rábukkant egy régi „papírok” feliratú dobozra. Az én leveleim voltak benne 1959-től. Azonnal felhívott minden Ladd nevű embert a telefonkönyvből, akik egykori, marylandi címünk közelében laktak. Azután telefonált a kollégiumba is, ahol középiskolás koromban laktam. Végül, hosszas könyörgésre (azt állítja, szabályszerűen térden állva kellett kérnie), a volt növendékeket nyilvántartó iroda nagy nehezen megadta a telefonszámomat.
Az elkövetkezendő karácsonykor Opal a második férjével Nebraskából, omahai otthonukból ellátogatott hozzánk néhány napra Connecticutba. Semmit nem változott — sem a külleme, sem a személyisége. Ugyanazt a melegséget és szeretetet sugározta, melyet olyan jól ismertem. Ugyanúgy hiányoztam neki, ahogyan ő nekem. Nehéz időkön ment keresztül, de, mint mindig, megtalálta az élet jó oldalát. A huszonnégy karátos arany nem fakul meg.
Most újra együtt vagyunk, a legjobb barátnők, örökkön örökké.
Louise Ladd
GONDOLAT:
Az igaz barátság időn és távolságon is túlél. Még ha az élet külön utakra is sodor minket, a szív mélyén megmaradó szeretet és emlékek újra össze tudnak kapcsolni bennünket. A gyermekkori kötelékek rendkívül erősek, és életünk során végigkísérhetnek bennünket. Érdemes ápolni és keresni a kapcsolatot azokkal, akik egykor fontosak voltak számunkra,
Ki az, akivel újra felvehetnéd a kapcsolatot? Ki az, akinek megbocsáthatnál?
***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!
Ez a levél egy anyaggyűjtemény, mely a hét hátralévő részéhez (csütörtök, péntek, szombat) ad olyan impulzusokat, amelyek segítenek töltekezni, és megtartani Isten jelenlétében és szeretetében!
