Hétindító – július 28 – 2025

Mindig imádtam futni. Tizenöt éven keresztül hetente négyszer jártam futni, és alkalmanként öt mérföldet futottam. Nagyon sikeres üzletet építettem ki mint üzletkötő, és a munkám miatt sokat utaztam. Az Ontario-tó mellett laktam, és bejártam New Yorkot, Pennsylvania nyugati részét és Ohio keleti vidékeit. Évente átlagosan 35 000 mérföldet vezettem, hogy találkozzam az ügyfeleimmel. Sosem pihentem, folyton úton voltam.

Néhány évvel ezelőtt enyhe fájdalmat éreztem a bal szememben. Hónapok teltek el, mire elmentem orvoshoz. A röntgenfelvételek egy kis daganatot mutattak ki a szemem mögött. Nem tűnt rákosnak, de az orvosok azt javasolták, hogy minél előbb műttessem meg.

Mivel karácsony környékén kevesebbet kellett utaznom, december 19-ére tettem a műtétet. Nem lelkesedtem az operációért, de úgy gondoltam, amíg lábadozom, legalább otthon maradhatok, és több időt tölthetek a feleségemmel, Barbarával meg három gyermekünkkel.

Amikor magamhoz tértem a műtét után, minden homályosnak tűnt. Emlékszem, hogy rövid, álomszerű helyzetek sorozatának éltem meg a körülöttem zajló történéseket. Úgy éreztem magamat, mint aki elveszett a kórházban, és senki sem tud segíteni rajta. Ébredj fel, Jerry, mondtam magamnak. Ez az álom félelmetes! Valójában azonban egyáltalán nem álmodtam.

A műtét alatt megsérült egy, az agyból vért szállító ér. A beavatkozás ugyan rutinműtétnek számított, mégis kétségbeejtő következményekkel járt. Az agyszövet dagadni kezdett. Másnap szélütés érte a bal első temporális agylebenyemet, ami a beszédközpontot érinti. Nem tudtam többé kommunikálni, és az arcomra kiülő rémület rádöbbentette a lányomat, miféle félelmekkel küzdhetek.

Az agyam tovább dagadt, és este újabb szélütés ért, ezúttal a látóközpontot érintette. Egyik szememmel sem láttam jobb oldalra. Száguldottak velem a műtőbe. Az orvosoknak egyetlen lehetőségük maradt: eltávolítani az agyamnak azt a kis részét, melyet már úgyis megkárosított a szélütés, hogy helyet csináljanak a további duzzanatnak. Amikor végeztek az operációval, azt mondták a feleségemnek:

– Mindent megtettünk, ami orvosilag lehetséges, a többi már Istenen múlik.

Elmagyarázták Barbarának, hogy lehet, hogy megbénulok, megvakulok és nem fogok tudni beszélni.

Három hónapot töltöttem el a New York államban lévő rochesteri St. Mary Agysebészeti és Rehabilitációs Klinikán. Ez idő alatt újra bemutatták nekem a feleségemet és a gyerekeimet, de fogalmam sem volt róla, kik ők. Amikor egy rövid látogatás erejéig hazaengedtek, reszketve álltam a lakásban, és azt kérdeztem a feleségemtől, hol vagyunk. Semmire sem emlékeztem. A szó szoros értelmében mindennel újra meg kellett ismertetni.

Miután elhagyhattam a St. Mary kórházat, járóbetegként rehabilitációs programban vettem részt egy éven át. A terapeuták, az orvosok, a családom és a barátaim fantasztikus támogatásának köszönhetően lassanként újra megtanultam a hétköznapi élet alapfeladatait. Ebben az időszakban gyakran láttam egy hosszú hajú, szakállas férfit piros-fehér ruhában. Kinyújtott karokkal állt, és a mellkasa közepén világított a szíve. Szerettem nézni ezt a csodálatos tüneményt. Akkoriban nem tudtam, hogy ez a férfi a látóteremnek azon a részén jelent meg, melyen állítólag nem láttam.

A rehabilitációs foglalkozások szüneteiben a futógépet használtam. A testem lassan ismét igényelte a futást. Mivel azonban csaknem teljesen vak voltam, az orvosaim nem javasolták, hogy fussak. Egyik nap imádkozás közben elsírtam magam arra a gondolatra, hogy soha többé nem futhatok. Hirtelen egy meleg érintést éreztem az egyik lábamon, és egy hang azt mondta: „Futhatsz újra.”

Csak vonakodva hittem a hangnak, de elkezdtem edzeni a futógépen. Ez 1996 februárjában volt. Egyre növeltem az adagot, és márciusban kimentem futni a szabadba. A családom szemmel tartott, így nem üthettem meg magam, és nem is tévedhettem el. Már több mint egy éve nem futottam szabadban, de a testem szépen alkalmazkodott. Ismét eljutottam odáig, hogy húsz mérföldet futottam egy héten. Úgy éreztem, visszatér belém az élet.

A következő lépés az autóvezetés volt. 50 százalékban vak voltam, de megtanultam újra vezetni. Amikor letettem a vezetési vizsgát, az anyósomtól ajándékot kaptam — egy vallásos témájú, kocsiba kiragasztható matricát. A kép hosszú hajú, szakállas, piros-fehér ruhás férfit ábrázolt. A mellkasán ragyogott a szíve. Ugyanaz a férfi volt, akit oly sokszor láttam a lábadozásom ideje alatt.

Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt a véletlen egybeesést. De ismerem a hit óriási erejét. Ha elérhető általa, hogy egy vak ember fut, igazi csodákat varázsolhat az életünkbe.

Jerry Sullivan