17. Legyél őszinte magadhoz és másokhoz!
Miért fontos érték az őszinteség? A morális-etikai szempontok mellett érdemes a lélektan szemüvegén keresztül is megvizsgálnunk a témakört. A mismásolásokon, apró füllentéseken, vagy akár egészen nagy hazugságokon alapuló „könnyebbik út” és az igazmondás közötti választás nem csupán pillanatnyi döntések – hosszú távon ugyanis egészen más élethez vezethetnek. Nézzük meg, miért fontos az őszinteség!
Mersz őszinte lenni önmagadhoz?
Félelem vagy bátorság? Őszinteség vagy hazugság? Ha elméletben választanunk kell, nem kérdés, hogy melyik mellett tesszük le a voksunkat. De vajon mi a helyzet a gyakorlatban? Miért olyan nehéz őszintének lenni másokhoz, és mi akadályoz minket abban, hogy nyíltan és egyenesen, ha úgy tetszik, bátran felvállaljuk azt, amit gondolunk? Milyen következményekkel jár az őszintétlenségbe taszított gyerekkor, és milyen sebeket ejtünk magunkon és másokon, ha elhazudjuk az érzelmeinket?
Ahogy az életben általában, úgy a klienseim körében is gyakran előkerül ez a téma, és ha felbukkan, akkor az néha egészen izgalmas formában történik. Egyszer például egy kliensem így fogalmazott. „Még senkinek sem mertem ezt őszintén elmondani, tudod, Imre, talán még magamnak sem.” A szívembe zártam ezt a mondatot. Végre egy igazi önreflexió! Ritka manapság.
Az őszinteség semmiképp nem hoz magával bátorságot, ellenben, aki bátor, hamarabb lehet őszinte, ami azonban egy lehetőség, tehát nem törvényszerűség. Gondoljunk csak bele, mennyi gátlástalan – ha úgy tetszik bátor, kegyetlen –, embert ismerünk, akik lehetnének őszinték, mégsem teszik. Azt se feledjük el, nem mindegy, hogy az őszinteség a másokkal folytatott kommunikációra vonatkozik csupán, vagy saját magunkra is? Emberek milliói élnek úgy, hogy önmagukkal sem mernek őszinték lenni.
Miben vagyok őszinte? Mikor tudok őszinte lenni? Kivel, kikkel szemben tudom igazán kimondani például az érzéseimet? Ha ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre válaszolunk, akkor egy mintázatot kapunk, amivel könnyebben juthatunk előbbre. Mi lehet az oka, ha valaki nem őszinte magához, vagy másokhoz? Hogyan lehet ezen változtatni?
Mindannyiunk életében vannak nagy játékosok. A szülők mindig ilyenek. Amikor megszületünk, – egy hasonlattal élve – mindannyian egy kis törpeállamként jövünk a világra, ahol két szuperhatalom őrködik felettünk. Mindenben függünk tőlük. De a helyzet még ennél is bonyolultabb, hiszen a nagyszülők generációja is olyan hatalom, akiknek a családi mintában betöltött „geopolitikai” státusza még mindig meghatározó. Tehát két szuperhatalom és négy nagy- vagy középhatalom árnyékéban növünk fel, hogy a testvérekről ne is beszéljünk. A gyerek pedig alkalmazkodik, nincs más választása, ez kényszerhelyzet. Igazából ezen a ponton érthető meg a legjobban az őszinteség problematikája: ha ugyanis a mindennapi „túlélést” a nem őszinte utak jelentik, arra nagyon könnyű rátanulni.
Ez a probléma gyakran „csak” 15-20 évvel később, jellemzően párkapcsolati konfliktusok formájában tetőzik. Ezeknek a vitáknak a melegágya legtöbbször az, hogy annak idején bizonyos autentikus érzések egyszerűen el lettek hazudva. Mintha az érzelmek őszinte kifejezésétől mentes állapot az egyik csatatérből a másikba vezetne.
Egy-egy uralkodó despota nagyszülő, szülő még ennél is sokkal keményebb hangot üt meg, természetesen „csak a szeretet és a jó szándék jegyében”.
Az őszinteséggel kapcsolatban mindig ajánlok egy könyvet klienseimnek: „Susan Forward: Mérgező szülők”. Képzeljük csak el a jelenetet, hogy egy huszonéves poszt serdülő állapotban lévő kamasz még otthon él a szüleivel és egyszer csak ezt a könyvet lapozza. „Fiam, mit olvasol?” Sok helyen megállna ilyenkor a levegő, sőt, a könyv valószínűleg inkább titkon kerülne csak elő a fiatal „felnőtt” szobájának magányában.
Egyszer egy kliensem a következőképp nyitotta a beszélgetésünket: „Az édesanyám azt üzeni, adjon nekem önbizalmat.” Elképzeltem, ahogy csodatevőként kiáll a pszichológus egy forgalmas térre és csuporral öntögeti az önbizalmat az arra tévedőknek. Ilyen nincs. Önbizalmat sok-sok belső munkával, csak magunknak tudunk építeni.
Milyen „tünetei” vannak annak, ha valaki folyamatosan áltatja magát?
Az önfelmentő mondatok nagyon tipikusak. „Nem tehetek róla. Nem az én hibám Nem volt mit tenni.” Ha újra és újra az életünk csak történik, és egyszerűen nem tudjuk alakítani, akkor őszintén kérdezzük meg: mi ebben a mi részünk? Mivel járultunk mi megint hozzá? Ne mutogassunk másra, hanem okoljuk egy kicsit magunkat is aktuális élethelyzetünk miatt. Elsősorban mi vagyunk a felelősek. Elsősorban vagyis nem kizárólagosan. A felnőttség valahol itt kezdődne.
Ha valaki nem nő fel ahhoz, hogy őszinte legyen magához, akkor marad az önáltatás, amivel simán le lehet élni egy egész életet. A környezetben persze nem kis kárt okozunk majd közben, ha pedig vállalunk gyereket, nem kis pakkot adunk neki 18 éves korára. A gordiuszi csomó inkább a minőséget jelenti. Milyen élet lesz az, ahol csak maszkok, álarcok, maszatolások közepette éldegélünk!? Az életet szerintem megélni kell és nem leélni. Őszintétlenül viszont csak a leélés marad. Ez a tét.
Miért jó és miben segíthet, ha őszinték vagyunk magunkhoz?
Abban hiszek, mindig van másik út, mindig tehetünk mást, mint eddig tettünk. Épp ezért mindig opció, hogy őszinte leszek-e vagy sem. Használjuk azonban a keményebb szót, és merjük megkérdezni magunktól: mikor hazudunk önmagunknak és miben?
Limpár Imre, tanácsadó szakpszichológus
Az őszinteség szabaddá tesz a valódi, őszinte, hiteles életre
Mikor gyermekként nagyon érdekelt az igazság és hazugság kérdése, nagymamám egy addig ismeretlen fogalommal ismertetett meg. Ez a kegyes hazugság. Nem értettem, miért kell valakinek hazudni, ha az igazat is mondhatja. Miért kell megjátszania magát a többi felnőtt előtt. Pláne, hogy nekem gyerekként mindig igazat kellett mondanom. Ha füllentettem, jött a szigor, büntetés, szülői ráhatás és végül kinyögtem az igazságot.
Lehet-e a felnőttek világában kegyetlenül őszintének lenni? Nem szegünk-e meg ezzel rengeteg játékszabályt? Vezet egyáltalán valamire az őszinteség, vagy csak konfliktusok forrása lehet? Jól ismerjük a hazug ember esetét a sánta kutyával. Mégis hazudunk. Vagy ha nem hazudunk, akkor elferdítjük az igazságot, füllentünk, csúsztatunk, más színben tüntetjük fel a dolgokat. Mi is felnőttünk és profin játszunk a felnőttek játékszabályai szerint. De ez a játék nagyon kényes és érzékeny. Amint valaki igazat mond, őszinte a másikkal, máris felborul az egyensúly, amit sokan nem mernek bevállalni.
A hazugságok, füllentések, csúsztatások, elhallgatott igazságok világában nehéz őszintének, igazmondónak lenni. A hazugságokra épített életek, játszmák, kapcsolatok mindig az igazságot akarják leplezni, eltakarni. Mást mutatnak, mint ami a realitás. E mögött pedig félelmek, szorongások, elhallgatott vágyak húzódnak meg. Félünk szembenézni az igazsággal, mert lelepleződhetünk.
Kiderülhet, nem vagyunk többek, szebbek, jobbak, mint bárki más, vagy éppen mások számára elfogadhatatlan vágyak és célok vezetnek minket. Szorongunk, mit fognak a többiek szólni, ha megmutatom, ki is vagyok valójában, mit gondolok, mit érzek. Félünk a valódi érzéseinktől, gondolatainktól, ezért inkább magunknak is hazudunk.
Ha tudunk igazat mondani, ha megküzdünk a hazugságok világában az igazságért, nem leszünk túl népszerűek. Sőt, sokakat megsérthetünk, megbánthatunk, elidegeníthetünk magunktól. Mikor Jézus az igazmondásra tanít, nem azt kéri, hogy kegyetlenül, kíméletlenül őszinték legyünk. Csak azt kéri, legyünk szavahihetőek. Azt nem tiltja, hogy mindezt tapintatosan tegyük.
Egyáltalán nem mindegy, hogy az igazságot hogyan mondom.
A másik arcába vágva, összetörve őt, vagy kellő figyelmességgel, hogy meg is értse, amit mondok, de ne sértődjön meg. Az igazság az egyik legfontosabb dolog az életünkben. Jézus nem hiába mondja, hogy az igazság szabaddá tesz minket. Nem a magunk igaza, ami akár hazugság is lehet, hanem Isten igazsága. És hozzátehetjük, az igazmondás szabaddá tesz bennünket. Szabaddá a félelmektől, szorongásoktól, játszmáktól, hantázástól. Szabaddá tesz a valódi, őszinte, hiteles életre.
Parokia.hu
Hová tűnik a gyermeki őszinteségünk?
Tudattalanul ugyan, de az emberek, ha problémáik vannak, mindig igyekeznek hárítani, amikor beszélgetnek valakivel. Nem a saját problémájával foglalkozik, hanem a másikban keres kivetnivalót. Éppen ezért a kulcs abban van, hogy ezt visszafordítsuk és újra elkezdjünk nyíltan és őszintén beszélni a másikkal, na meg persze saját magunkkal.
Felnőttkorban elrejtjük azt a kendőzetlen őszinteséget magunkkal és másokkal szemben egyaránt, ami kiskorunkban még meg volt. Ez pedig hatalmas baj, hiszen sokkal könnyebben működnének a társas kapcsolatok, ha mindenki annak adna hangot, ahogy érez, amit akar és amit gondol. A konfliktusok 99 százaléka abból adódik, hogy különböző általunk vélt megoldásokat másokra akarunk kényszeríteni és sokszor nem tudunk hallgatni és mérlegelni.
Éppen ezért, ha jól szeretnénk kommunikálni és kellemes társas kapcsolatokban részt venni, akkor hallgassunk, figyeljünk, gondolkodjunk és végül ezt követően szólaljunk csak meg, de akkor őszintén és nyíltan!
Vízi Beáta pedagógus, mentálhigiénés szakember
A gazda és a pék
Élt egyszer egy gazda, aki saját kis gazdaságának termékeit árulta a környékbelieknek. Nem volt gazdag, de családjának mindene megvolt, amire szükségük volt. Egy napon a falubéli pék, aki már egy ideje rendszeresen vett tőle vajat, úgy döntött, hogy megméri, vajon tényleg pontosan fél kilót kapott-e a gazdától. Gyanúja hamar be is igazolódott: valóban nem volt meg a fél kiló, ezért a pék olyan dühös lett, hogy azonnal fel is jelentette a gazdát csalásért. Eljött a tárgyalás napja, és a bíró az érintettek meghallgatása után megkérdezte a gazdától, hogy megmérte-e pontosan a péknek eladott vaj súlyát.
„Tiszteletre méltó uram, én csak egy egyszerű ember vagyok, nem tudok grammra pontosan mérni, de van egy egyszerű kétkarú mérlegem.” – felelte a gazda.
„És hogyan méri le a vajat, amit adni szokott a péknek?” – kérdezte tovább a bíró.
„Régóta vagyok már a pék vásárlója,” – kezdte el magyarázni a gazda – „és mindig úgy csinálom, hogy felteszem a mérleg egyik serpenyőjébe a tőle vett fél kiló kenyeret, a másik serpenyőbe pedig kimérem neki a vajat. Pontosan ugyanolyan súlyú vajat kap tőlem, mint amilyen súlyú kenyeret ad nekem.”
Ha hosszútávra tervezel egy emberi kapcsolatot, akkor érdemes az őszinteség stratégiáját választanod. Anélkül ugyanis egyetlen tartalmas kapcsolat sem marad működőképes, és csak idő kérdése, hogy a hazugságok következményei felszínre kerüljenek.
Gondolj csak logikusan bele! A hazug ember által vetített kép ugyanis egyre összeegyeztethetetlenebbé válik a valósággal, mígnem a csaló saját csapdájának áldozatává válik. Pontosan úgy, ahogy a pék az iménti történetben.
De az egyszeri, vagy rövidtávú kapcsolatokban is csak látszólag kifizetődő a hazugság, mert az önmagunkra gyakorolt hosszútávú következményekkel ott is számolnunk kell. Akit az erkölcsi érvek nem győznek meg, azt meggyőzheti saját ego-ja. Van ugyanis az őszinteségnek egy másik nagy előnye is: jelentősen hozzájárul a lelki békéd megőrzéséhez. Mert ahogy George Bernard Shaw nagyszerűen megfogalmazta: „A hazug ember büntetése nem az, hogy nem hisznek neki, hanem az, hogy ő sem tud hinni senki másnak.”
Már csak ezért is jó, ha őszinték vagyunk másokkal és önmagunkkal. Lehet úgy is nyerni, hogy a másik is nyerjen ezáltal.
Hasznaldfel.hu
