Január 07. – Urunk megkeresztelkedése 
Olv.: Iz 55,1-11; Zs 12; 1Jn 5,1-9; 
Evangélium: Mk 1,6b-11 

A szél és a víz versenyre keltek egymással, melyikük az erősebb.    
– Próbáljuk ki az erőnket ezen a nagy kövön itt – mondta a szél, a völgykatlant elzáró hatalmas sziklára mutatva.   
– Legyen – mondta a víz.  
A szél nekiveselkedett, összeszedte minden erejét, s hatalmas fuvallattal próbálta odébb gördíteni a sziklát. Azonban csak a port tudta lefújni a tetejéről: maga a szikla meg sem mozdult. A víz ekkor apró kis patakocska képében kezdett folyni a szikla körül, s lassan körülnyaldosta. A szél hangos kacagásban tört ki. – Na hiszen! Ha én minden erőmmel sem voltam képes megmoccantani ezt a nagy követ, nemhogy eltűntetni az útból, akkor majd épp ennek a jelentéktelen kis vízerecskének sikerülne! – A patak azonban nem törődött a gúnyolódásával, továbbra is játékosan körülcsobogta a sziklát. Teltek az évek, évtizedek, majd évszázadok. A szikla mind kisebbre és kisebbre kopott: a végén már csak apró kavics maradt belőle, melyet a patak játszva tudott hátára venni és tovarepíteni.  

Az emberiség nagy „igazságtevőiről” általában milyen kép él bennünk? Harsogó, nagyhangú valakik, akik erővel viszik keresztül akaratukat. Lehengerlik az ellenállókat, „rendet tesznek” maguk körül és az egész társadalomban. Nem tűrnek ellentmondást, gyorsan megtisztítják a világ kisebb-nagyobb szegletét a rossznak, az igazságtalanságnak minden csírájától is. Az ilyen „igazságtétel” persze többnyire sok rombolással, pusztítással, erőszakkal jár – de hát „úgy kell nekik! Miért tették vagy teszik a rosszat? Miért állnak a rossz oldalon? Ezt érdemlik!” Igen, legtöbben így képzeljük el az igazságosztókat és az általunk vélt helyes világrend megteremtését. Főként, amikor szenvedünk az igazságtalanságoktól, a velünk történt rossz dolgoktól, méltánytalanságoktól. Szeretnénk egyik pillanatról a másikra megszabadulni a terhektől, s ugyanakkor elégtételt venni is! „Valaki csináljon már rendet, de gyorsan! Tapossa már el a gonoszt, de hirtelen!” Azonban, ha jól belegondolunk és figyelmesen vizsgálgatjuk az emberi történelmet, az ilyesféle nagyhangú törtetők, erőszakos rendcsinálók ritkán tudtak valóban igazságos viszonyokat teremteni a Földön. És valljuk meg őszintén, ritkán is akartak. Lehet, hogy eleinte valóban jogos felháborodással igyekeztek fellépni ténylegesen gonosz tettek vagy rendszerek ellen, de aztán ők maguk még több szenvedést okoztak és még gonoszabb, igazságtalanabb állapotokat teremtettek. Erről szól legtöbbször az erőszak és viszont-erőszak, háború és bosszúállás állandó körforgása is.   

Az eljövendő Messiásról azonban, aki majd Isten nevében jön, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek, egészen más szavakkal, képekkel beszél a Próféta. „Nem kiált majd, nem emeli föl a hangját, szava sem hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.” Vagyis nem lesz erőszakos és zsarnokoskodó. Nem akar senkit és semmit eltaposni, megsemmisíteni. A rendcsinálás alatt nem a rombolást érti, hanem inkább az építést, a gyógyítást, a szenvedők megszabadítását. „Megnyitja a vakok szemét, és kiszabadítja tömlöcükből a foglyokat.” Mindezt pedig nem egyik pillanatról a másikra, nagy hirtelenséggel viszi végbe, hanem hűséges kitartással, hosszú és békés folyamat eredményeként. Nem hőzöng szalmaláng módjára, aztán pedig gyorsan levonul a színtérről, mint aki jól végezte dolgát, hanem aprólékos, türelmes munkával szilárdítja meg a Földön az igazságot. „Nem lankad el, és kedvét sem veszíti.” Mert igazságos viszonyokat teremteni az emberi társadalomban nem pillanatok műve: nem lehet rövid idő alatt, egy-két látványos, nagyhatású cselekedettel végbevinni. Egy gyors, erőszakos forradalom letaszíthat trónjáról egy-egy zsarnokot, de nem gyógyítja be a sebeket és nem építi újjá azt, ami elromlott. Egy bosszúálló hadjárat vagy igazságosnak tűnő háború jelenthet valami elégtételt azáltal, hogy esetleg megbünteti a rosszat (amellett hogy számos ártatlannak is szenvedést okoz), azonban még nem adja vissza mindazt, amit jogtalanul elvettek, nem teremt igazi békét a szívekben. Sőt, legtöbbször csak újabb igazságtalanságok és gonosz tettek magvait veti el. Igen, a búvó patak hosszú, türelmes, lágy munkája végbeviszi azt, amit a szélvész minden zsarnoki erőfeszítése nem volt képes megtenni.   

A prófétai jövendölések abban a Jézus Krisztusban teljesedtek be, aki békés szeretettel, a másképp gondolkodókat és bűnösöket nem eltaposva, hanem meggyőzve hirdette meg evangéliumát. Kivárta, míg tanítványai sok-sok botladozás közepette képesek lesznek folytatni életművét. Nem úgy tett igazságot, hogy elpusztította az igazságtalanokat, hanem úgy, hogy begyógyította az általuk okozott sebeket és elősegítette a megbocsátást, a kiengesztelődést. Jézus megkeresztelkedésének ünnepén nekünk, mai keresztényeknek is érdemes átgondolnunk, Jézus hogyan is vitte győzelemre az evangéliumot! Sokszor találkozom azzal a szemlélettel, hogy jobb lenne, ha a kereszténység egy erős, lehengerlő vallás lenne, amely még nagyobb erőszakkal tudja viszonozni az ellene elkövetett erőszakot, amelynek megvannak a hatalmi eszközei arra, hogy leszámoljon a társadalomban meggyökeresedett bűnös viszonyokkal. Amelyet nem lehet félreállítani, figyelmen kívül hagyni: amelynek kénytelen mindenki behódolni. Ezeket a gondolatokat persze őszinte és jogos elégedetlenkedések szülik. Fájdalmas tapasztalatok arról, hogy hogyan gyilkolják, nyomják el a keresztényeket a világ különböző pontjain más vallások vagy éppen bűnös ideológiák képviselői. Hogyan hirdetnek az evangéliummal ellentétes elveket, erkölcsöket nagy média-háttérrel és pénzügyi támogatással rendelkező szervezetek, amelyek valóban téves utakon járnak és másokat is nagy ügybuzgalommal igyekeznek megtéveszteni. Azonban Jézus példáját szemlélve látnunk kell, hogy a kereszténység ereje nem a gyors és erőszakos igazság-szolgáltatásban van. Nekünk is hűséges, kitartó buzgalommal kell képviselnünk az igazságot, nem annyira osztogatva a sebeket, mint inkább gyógyítva azokat. A keresztség szentsége által abba a Krisztusba öltözünk bele, Aki mélységes meggyőződéssel és odaadással, de ugyanakkor szelíd, meggyőző szeretettel akarja az embereket a Mennyei Atya gyermekeivé tenni.  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

December 31. – Szent Család
Olv.: Ter 15,1-6; 21,1-3; Zs 104,1-9; Zsid 11,8.11-12.17-19;
Evangélium: Lk 2,22-40  

Egy igen elfoglalt, rohanó életet élő üzletember súlyos depresszióba esett. Állandóan a hasznot, a saját nyereségét hajszolta, s attól rettegett, mi lesz, ha veszteségek érik a tőzsdén. Állapota egyre rosszabb lett, így pszichológushoz fordult. A szakember vidéki levegőt és kikapcsolódást ajánlott neki. Mivel az üzletember már a legnagyobb erőfeszítéssel sem tudott dolgozni az erősödő depressziója miatt, végül rászánta magát, hogy a hegyek közé, egy eldugott kisvárosba utazik néhány hétre. Amikor odaért, alighogy kiszállt a vonatból az aprócska kis állomáson, egy szerencsétlen, kopott ruhás asszonykára lett figyelmes. Zokogva szorította magához néhány éves kisgyermekét, aki lázasan, félájultan feküdt a karjaiban. Az asszony odafordult az üzletemberhez. „Kérem, nem tudná megmondani nekem, merre van az orvos rendelője? Nagyon beteg a kisfiam, a karomban hoztam le a távoli kis falunkból. Már nem bírja sokáig.” Az üzletember így felelt: „Nem, sajnos nem tudom, hol az orvosi rendelő, én sem vagyok idevalósi. Azonban épp az imént rendeltem taxit, hogy vigyen el a szállodába. Amint megérkezik, azonnal megkérem, hogy előbb magukat vigye el az orvoshoz. Én ráérek utána is a szállodába menni, semmi sietős dolgom nincs.” És valóban így is tett. Utasította a taxist, hogy szállítsa az asszonyt és a beteg kisfiút az orvos házához, sőt még a fuvardíjat is kifizette. Amikor a hálás asszonyka könnyei között is mosolyogva búcsút intett neki a taxi ablakából, az üzletember meglepődve konstatálta, hogy máris mennyivel jobban érzi magát. Másnap levelet írt a pszichológusnak. „Hálás vagyok, hogy elküldött kikapcsolódásra ide a hegyek közé. Egy nap telt el, és sokkal jobban vagyok. Persze nem a vidéki levegő segített ilyen gyorsan, dehogyis! Inkább arra jöttem rá, hogy másokat segíteni, másokat szeretni sokkal nagyobb boldogság, mint állandóan csak saját magammal foglalkozni.”  

A házassággal kapcsolatban tartja egy bölcs mondás: Ha két ember azért házasodik össze, hogy boldoggá tegyék saját magukat, egyikük sem lesz boldog. Ha azonban azért házasodnak össze, mert boldoggá akarják tenni egymást, mind a ketten elnyerik a boldogságot. Szent Család vasárnapja van, amikor néhány nappal karácsony után az egyház Szűz Máriára, Szent Józsefre és a gyermek Jézusra, a Föld legszentebb emberi közösségére irányítja a figyelmünket. Bámulatos, hogy mennyi önzetlenség, mások iránti szeretet van bennük! Mária alázatos igenje Isten akaratára, amellyel elfogadta, hogy a Megváltó édesanyja legyen, veszélyeztetve ezzel házasságát, családi életét. Nyilván nem ilyen álmokat, terveket dédelgetett korábban önmagáról. József önzetlensége, amellyel magához vette Máriát, annak ellenére, hogy nem az ő gyermekét hordozta méhében. Amellyel gondozta, nevelte Jézust, noha nem az ő testéből származott. És persze Jézus önátadása, aki mindegyikünkért jött erre a világra, akinek minden gondolata az volt, hogy az „Atya akaratát teljesítse” és minden embert megváltson. Igen, rendkívüli önzetlenség jellemezte a Szent Család minden egyes tagját, amelyet nagyon is érdemes lenne eltanulni tőlük … legalább részben. A házasság és a családi élet jelenkori válságát ugyanis éppen ennek az önzetlenségnek a hiánya okozza elsősorban. Nem véletlenül írja Ferenc pápa enciklikájában, hogy „a házasság az érzelmi elégedettség egyik formájává fokozódott le napjainkban”. Ha érzelmileg engem kielégít, akár épp házasságot is köthetek, családot is alapíthatok. Ha azonban más elégít ki érzelmileg, mondjuk egy könnyen felbontható élettársi kapcsolat, partnerváltó ágyrajárás, homoszexuális együttélés vagy épp a szingli életmód – hát akkor az is éppúgy jó, mint a házasság.  

Nos, legyen hát egyszer s mindenkorra világos: a házasság és a családi élet nem az önző ember érzelmi kielégüléséről szól! A családnak, mint minden emberi közösség gyökerének és alapjának, többről kell szólnia az egyes ember éppen aktuális érzelmi elégedettségénél. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szolgálhatja a benne élő emberek, férjek, feleségek, gyermekek személyes boldogságát. Természetesen a családi élet arról is szól, hogy minden tagja megtalálja általa a boldogságot. Azonban az egyéni boldogságot a családtagoknak nem önző módon, a többi tag kárára vagy hátrányára kell keresni, hanem éppen a többiek boldogságát keresve, szolgálva! Ahol ezt elfelejtik, ott óriási visszaélések, szeretetlenségek történnek. Az egyéni boldogságérzet, elégedettség miatt sokan felrúgják az életre szóló hűségesküt, amire a másik ember az egész életét ráépítette, amelyre alapozva gyermekek születtek! Az éppen aktuális egyéni kényelem, jólét, az annak elvesztésétől való félelem miatt abortusszal tömegével ölnek meg megfogant kis életeket, akik a jövő zálogát jelenthették volna. Kell, hogy erre a szörnyűségre is gondoljunk ma, amikor az Aprószentek ünnepét is üljük, azokét a kicsiny gyermekekét, akiket hatalmát, jólétét féltve öletett meg Heródes király Betlehemben. Az önzés gyilkolásra képes … még a szeretet legszentebb szentélyében, a családban, az anyaméhben is. Tanuljunk önzetlenséget a Szent Család tagjaitól, és higgyük el bátran, hogy egymás boldogságát szolgálva kovácsoljuk leginkább a saját boldogságunkat is! 

***
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN!
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük!  

December 24. – Advent 4. vasárnap 
Olv.: 2Sám 7,1-5.8b-11.16; Zs 88,2-29; Róm 16,25-27; 
Evangélium: Lk 1,26-38 

Egy város lakói között súlyos, ragályos betegség ütötte fel a fejét. Aki megkapta, az először csak kapzsi, pénzsóvár lett: másra se tudott gondolni, csak a haszonra. Idővel, ahogy a betegség elhatalmasodott, az emberek bizalmatlanok és erőszakosak lettek egymással. Mindig azt képzelték, a másik be akarja csapni, ki akarja használni őket, el akarja venni, ki akarja csalni azt, ami az övék. Végül már attól sem riadtak vissza, hogy a nyílt utcán, fényes nappal rabolják ki egymást. Mivel a betegség egyre terjedt, és sehogy sem sikerült megállítani, a városlakók elhívatták a közelben lakó öreg, hosszú szakállú remetét, adjon tanácsot a nagy bajukban. A remete ezt mondta: „Van ellenszere a betegségnek, de nem könnyű megszerezni. A távoli Éneklő Hegy egyik forrásának vize, a Nagylelkűség Forrásának vize lehet csakis hatékony gyógyszer. Ebből egyetlen korty is elég, hogy valaki megszabaduljon a kórtól, de nagyon messzire kell mennie annak, aki elhozza. Nem vállalhatja pénzért, hanem szívességből, szeretetből kell megtennie. És csakis akkor működik, ha a városban legalább egy valaki igazán vágyik rá, őszintén várja, kívánja ezt a vizet. A városlakók gyűlést hívtak össze, s vállalkozókat kerestek a hosszú útra. Amikor azonban a jelentkezők meghallották, hogy semmit sem kapnak ezért a hosszú és veszélyes utazásért, szinte mind visszaléptek. Csak egyetlen fiú maradt, akinek a szívében még égett az önzetlenség szikrája. Ő felvállalta, hogy elhozza a forrás vizét. A városlakók lelkendezve fogadkoztak: minden nap, minden éjjel várni fogunk. Esténként egy-egy égő gyertyát teszünk az ablakainkba, hogy lásd, éberen virrasztunk és epedezve várunk! A fiú szorosan megölelte édesanyját, édesapját, majd elment a kedvese házához, s őt is hosszasan magához ölelte. Vállára vette a nagy és erős bőrtömlőt, és elindult. Az első 10 napon még meg sem pillantotta a távoli hegyvonulatot. A következő 10 napban már feltűntek a hegyek, de még óriási messzeséget kellett leküzdenie a fiúnak. Eltelt még 10 nap, az első hónap. Aztán eltelt a második is. Végül csak a harmadik hónapban érkezett meg az Éneklő Hegyhez, s még napokig kellett keresgélnie a Nagylelkűség Forrását. Amikor megtalálta, nagy örömmel töltötte meg a tömlőjét, s minden fáradtsága ellenére szinte azonnal hazaindult. A nehéz súllyal a vállán azonban még lassabban haladt, mint idefelé. A városlakók az első 10 napban mindannyian kitették ablakaikba az égő gyertyát esténként. A város gyönyörű fényben úszott. A második 10 napban azonban már jónéhány ablak sötét maradt. Az első hónap végére már jó, ha csak a házak felében pislákoltak a gyertyák. Azután napról-napra több fény aludt ki, míg végül alig maradt ház, amelynek ablakában gyertya világított volna éjszakánként. Az emberek nagy része meg is feledkezett a fiúról és a küldetéséről. Sokan lemondtak róla, azt gondolván, hogy odaveszett. A legbizalmatlanabbak persze azt gondolták, bizonyára megragadta a lehetőséget, ivott a vízből, aztán pedig máshol telepedett le, nem is gondolva a városára. Így aztán a gyertyafényes virrasztásból semmi sem lett. Amikor mintegy fél évvel az útnak indulása után a fiú egyik éjszaka nagy fáradtan, de repeső szívvel ráfordult a városba vezető út utolsó szakaszára, nagy fájdalommal látta, hogy egyetlen ablakban sem pislákol a fény. Sötétségbe borult az egész város. Óriási csalódást érzett, legszívesebben ledobta volna a tömlőt az éles kövekre, szétrugdosta volna, az utolsó csöpp vizet is kifröcskölve. Hiszen minden hiába volt! Így nem fog működni a csodálatos forrás! Azonban mégis azt gondolta, hátha így is ér valamit a víz. Bevitte hát a némán alvó városba. Első útja a kedvese házához vezetett, hiszen ő hiányzott neki a legjobban. Mérhetetlen örömmel látta, hogy a kedvese ablakában – noha az útról nem lehetett látni – ott ég egy aprócska gyertyacsonk. Amikor pedig a lány lelkendezve a nyakába ugrott, csak ennyit mondott: „Látod, én minden éjjel vártalak! Tudtam, hogy visszajössz!”  

Ilyenkor karácsony táján minden ember, aki a valaha kereszténynek számító országokban, vidékeken él, óhatatlanul megtelik vágyakozással, várakozással. Még azok is, akik egyáltalán nem gyakorolják a vallást, vagy akik már rég eltávolodtak a hittől, egyfajta meghatott nosztalgiával gondolnak vissza gyermekkoruk vagy ifjú koruk karácsonyaira, az akkor átélt élményekre, emlékekre. Valami vágyakozás, várakozás körvonalazódik a szívekben, aminek sokan talán már nevet sem tudnak adni. Akik viszont igen, azok általában a következőképp fogalmazzák meg: a karácsony a szeretet ünnepe, szeretném átélni a szeretet melegét, mint egykor gyermekkoromban. Vagy: a karácsony a család ünnepe. Milyen jó lenne békében, örömben ünnepelni együtt a családdal, minden veszekedés, feszültség nélkül. Vagy: a karácsony az ajándékozás különleges alkalma: milyen nagyszerű lenne úgy örülni egy-egy kis apróságnak, mint régen, vagy ilyen örömet látni a hozzátartozóink szemében!  
Igen, általában ilyesféle várakozások ébredeznek a lelkekben. Azonban ezen várakozások beteljesülése évről évre reménytelenebb. Hogyan lehetne a karácsony a szeretet ünnepe, amikor ezekben a napokban talán még nagyobb a rohanás, több a feszültség, mint az év egyéb szakaszaiban? Erőltetett szeretetünkben rengeteg az önzés, ugyanakkor hiányzik belőle az igazi megbocsátás, türelem, áldozatkészség és figyelmesség. Hogyan lehetne a karácsony a család ünnepe, amikor a csonka és beteg családok száma – ha lehet őket így nevezni – már meghaladja a még működő, egészséges családok számát? A gyermekek fele úgy nő fel Magyarországon, hogy szinte nincs is képe arról, amit valójában még nem is olyan régen családnak neveztek: apa, anya, gyermekek, nagyszülők, közeli rokonok együttéléséről és szoros kapcsolatáról. Hogyan tudnának az ajándékaink igazi örömet szerezni egy túlságosan is elanyagiasodott, mindenféle mesterséges igényekkel felturbózott társadalomban? Ahol sajnos a gyerekek jó része hetekkel, netán hónapokkal korábban maga választja ki a bevásárlóközpontok polcairól, hogy majd mit is „hozzon neki a Jézuska”!  

Mi a gond? Miért nem akarnak beteljesülni ezek a másodlagos, mégis oly fontos várakozásaink a karácsony ünnepének napjaiban?  
Azért, mert éppen csak azt nem várjuk, aki mindezt valóban meg tudná hozni és meg is akarja adni nekünk: a Fiút, Aki érkezik, Aki közénk születik! Rá nem figyelünk, Vele nem keressük a kapcsolatot. Pedig nélküle kiüresedik minden egyéb érték, ami a karácsonyban valaha megvolt. Az emberré lett Isten épp azért jött, hogy meggyógyítsa sérült, Istentől elszakadt emberségünket. Ha Őt nem keressük, Vele nem találkozunk, akkor az sem lehet igazán a mienk, amit csakis Tőle kaphatunk. Szükséges hát, hogy ott égjen a várakozás lángja a szívünkben! Ne csak a koszorúinkon, asztalainkon vagy ablakainkban! Tudjunk elcsöndesedni ezekben a napokban a hosszabb és mélyebb imára! Vegyünk részt a templomi szentmiséken, áhítatokon! Tudjunk bocsánatot kérni azoktól, akiket megbántottunk! Felkeresni azokat, akikkel már régen találkoztunk, de akiknek olyan jól esne egy kis odafigyelés!  
Milyen jó lenne, ha le tudnánk mondani egy kicsit az anyagiak, a külsőségek bűvöletéről, vagy legalábbis kevesebbel megelégedni, hogy több időnk, figyelmünk maradjon a lelki értékekre és a szeretteinkkel való együttlétre! Gyújtsuk meg hát a szívünkben ezekben a napokban újra a hit lángját, az Isten Fiára való várakozás tüzét, s meg fogjuk tapasztalni, hogy valóban Ő az, aki ma is képes betölteni legmélyebb, legigazibb vágyainkat!  

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

December 17. – Advent 3. vasárnap 
Olv.: Iz 61,1-2a.10-11; Lk 1,46-54; 1Tessz 5,16-24; 
Evangélium: Jn 1,6-8.19-28

A Sátán összehívta a pokol reklám és propaganda osztályának gonosz és körmönfont ördögeit, hogy megtanácskozzák, hogyan lehetne még hatékonyabbá tenni a kísértés és elkárhoztatás munkáját. Mivel lehetne még több ember pokolra kerülését elérni? Az egyik ördög ezt tanácsolta: „Mondjuk nekik azt, hogy nincs Isten!” „Ugyan!” – válaszolta a Sátán. „Ez egy elcsépelt és gyatra módszer. Az emberek nagy többsége úgyis tudja, hogy van Isten.” „Akkor talán mondjuk nekik azt, hogy bármi rosszat is tesznek, ne aggódjanak, a tetteiknek úgysem lesz semmi következménye.” – javasolta egy másik ördög. „Nem jó, ezzel gyorsan lebukunk!” – replikázott a harmadik. „Hamarosan ráébrednek, hogy a tetteik bizony nem maradnak következmények nélkül.” Végül egy öreg, ravasz kísértő emelkedett szólásra. „Hitessük el velük, hogy még bőven van idejük a megtérésre, a jóra! Nem kell kapkodniuk, ráérnek később is az Istenhez való fordulással! Nem kell azt úgy elsietni, hiszen még oly hosszú az élet!” „Na ez már jó ötlet!” – csettintett elégedetten a Sátán. „Ezt fogjuk tenni!”  

Az igazi emberi öröm forrása a Szentlélek. Az öröm lényege ugyanis a szeretet megtapasztalása, a végtelen örömé pedig a végtelen isteni szeretet áramlásába való belépés. Jézus azért jött el a Földre, hogy ezt az örömet, ezt az evangéliumot hirdesse és kézzelfoghatóvá tegye. „Az én örömöm legyen tibennetek, és örömötök ezzel teljes legyen!” Ő maga is a Szentlélek által tapasztalja meg az öröm teljességét: „Jézus felujjongott a Szentlélekben.” Amikor pedig visszatért az Atya Országába, nem akart minket magunkra hagyni, megfosztva az Istenben való örvendezés ajándékától. „Nem hagylak árván titeket, elküldöm a Vigasztalót.” Azóta a hiteles emberi öröm valamiképpen mindig kapcsolódik a Lélek ajándékaihoz. Az igazi örömben ugyanis mindig ott van a jóért való lelkesedés, a szeretetben való élet. Isten életébe való belépés a szeretet által. Azonban az ember megfoszthatja magát ettől az örvendezéstől. Nem hiába figyelmeztet Szent Pál apostol a mai szentleckében: „A Lelket ki ne oltsátok!” Aki a Lelket kioltja, az az igazi örömet oltja ki. A Lélek kioltásának sokféle módja van. Önmagunkban is, másokban is ki lehet oltani. Lényege a kevesebbe való belenyugvás, a rosszabbal való megalkuvás. Ha az ember sokáig folytatja ezt a „stratégiát”, végül a kétségbeesésig is el lehet jutni. Az pedig maga a pokol.  
 
1, A Lélek kioltásának egyik módja a jó halogatása: van még időm, van még időd megváltozni, megtérni! Végül az életünk annyira beáll egy helytelen pályára, hogy abból kitérni vagy onnan visszafordulni szinte lehetetlenség lesz.  

2, A Lélek kioltásának másik módja az állandó panaszkodás, a rosszra való elsődleges odafigyelés. Velem semmi jó nem történik, én nem vagyok képes semmi jóra. Vagy éppen a másik emberről nem tudom elképzelni, hogy bármi jóra is képes lehet, s ennek hangot is adok. A panaszkodás, a szkepticizmus másokban is gyilkolja a Lelket. „Nincs erre szükség! Úgysem fog semmi változni! Nem érdemli meg! Nem tudod megváltoztatni! Úgysem tudod megcsinálni!” stb. stb.  

3, A Lélek kioltásának harmadik módja az is, ha nem segítünk valakit jó elhatározásainak megtartásában, inkább belevisszük a rosszba. Hányszor és hányszor látunk erre keserves, fájdalmas példákat: megalkudni a kevesebbel: Együtt is lehetne a család, de hát érthető, hogy inkább külföldre megy, mennek dolgozni. Végülis, itt nem lehet megélni! Össze is házasodhatnának – de hát végülis ma majdnem mindenki élettársi kapcsolatban él. Igen, vállalhatnának testvérkét az egy szem gyermekük mellé – de hát igen, miből is tartanák el. Az ember valahol érzi a többre, jobbra való vágyakozást, de nem mer hinni benne, nem mer belevágni és másokat is lebeszél. Ez a Lélek kioltása.  

A próféták és Keresztelő János ennek éppen az ellenkezőjét teszik. Biztatnak, lelkesítenek a többre, a szebbre, és közben figyelmeztetnek a bármikor bekövetkező számadásra.  

Advent nemcsak az első eljövetel emléke, hanem a második eljövetelre való várakozás tudatosítása is. A tetteinknek van következménye, és ezért bármikor számadásra szólíthatnak Isten elé. Merjünk hinni és élni az igazi, teljes örömben!   

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük! 

December 10. – Advent 2. vasárnap 
Olv.: Iz 40,1-5.9-11; Zs 84; 2Pét 3,8-14; 
Evangélium: Mk 1,1-8  

A nagy kertben kis ház állott. A vak ember otthona. Minden szabad percét kint töltötte, gondozta a virágait, nyeste a fákat, locsolta a füvet. Volt is foganatja. Csodálatos színekben pompázott a kert, virágillat lebegett felette. Nem lehetett elmenni a ház előtt anélkül, hogy ne álmélkodott volna az ember.   
– Mondja, ha meg nem sértem – kérdezte egy járókelő, megpillantva a virágai között gyomláló öreget –, miért fárad ennyit? Csodálatos a kertje, de hát ugye maga sajnos nem lát, sohasem gyönyörködhet ebben a pompában…  
A kertészkedő házigazda elmosolyodott:   
– Négy oka is van ennek. Először az, hogy szeretem a kerti munkát. Másodszor mert csodálatos élmény megérinteni a virágszirmokat; harmadszor élvezem ezeket az illatokat. A negyedik ok pedig maga!  
– Én? De hiszen nem is ismerjük egymást! – csodálkozott a járókelő.  
– Nem, de mindig számítottam rá, hogy egyszer majd erre jár, és ha a virágaimat meglátja, megáll majd, és beszédbe elegyedünk!  

 Milyen értelmetlennek tűnik a hosszas, alapos készülődés valamire egy olyan társadalomban, amely szinte mindig azonnal a célban szeretne lenni! A reklámok világa csak a készterméket ismeri, illetve a javak önfeledt, kellemes fogyasztását, de az útról, ami odáig elvezet, semmit nem mond nekünk! Ezért is veszíti el annyi minden az értékét a felnövekvő gyermekek és fiatalok világában. Ezért hiszik azt, hogy amire szükségük van – és rengeteg olyasmi is, amire valójában nincs szükségük – csak úgy leakasztható a szögről anélkül, hogy bármit is tettünk, bármennyit is küzdöttünk volna érte. És persze ezért nem is tudnak igazán örülni ezeknek! Mennyi éven át dolgozott, szorgoskodott ez a vak férfi, hogy egy járókelő megálljon a gyönyörű kertje mellett, és beszélgetésbe elegyedjen vele! Milyen hosszú időbe és komoly előkészületekbe került az a kapcsolat, ami ott és akkor megszületett! A vak férfi azonban nem sajnálta rá az időt és a fáradságot, mert nagyon vágyott erre a találkozásra. Amikor pedig végre bekövetkezett, igen nagy örömét is lelte abban.  
Napjainkban az emberek nagy része még vár a karácsony ünnepétől lelki ajándékokat is: békét a családba, örömteli, vidám együttlétet a szeretteivel, a szeretet kézzel fogható megtapasztalásait. Azonban sajnos egyre kevesebben vannak, akik meg is kapják, át is élik ezeket az ajándékokat. Vajon miért? Azért, mert nem készülnek annak elfogadására, amit valóban egyedül a közénk született Isten Fiától nyerhetnének el.  

„Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit! A völgyeket töltsétek föl, a halmokat hordjátok el! Ami görbe, legyen egyenessé, ami göröngyös, váljék sima úttá!” – hangzik felénk Izaiás próféta szózata Advent 2. vasárnapján. Milyen sokszor hiányoljuk az életünkből Isten jelenlétét: hiányoljuk az örömet, a békét, a lelkierőt, a szeretetet, egyáltalán az életünk értelmét. Pedig ahhoz, hogy Isten eljöhessen az életünkbe, elő kell készítenünk az Ő útját. Isten útja pedig az ember – mi magunk! Isten mindig is emberi módon, emberi eszközök által szólt, közeledett az emberiség felé, hiszen hogyan is tudnánk egyébként megérteni? A pátriárkák, a próféták, a kiválasztottak által nyilatkozott meg az Ószövetségben, az idők teljességében pedig „Fia által szólt hozzánk”, aki emberré lett, asszonytól született. Jézus, a Fiú pedig nem elsősorban parancsokat osztogatott vagy tanórákat tartott arról, hogy hogyan is lehet megismerni Istent, hanem arra szólította az embereket, hogy kövessék Őt, éljenek a példája szerint. Ha meg akarjuk érezni Isten szeretetét, nekünk kell szeretnünk embertársainkat. Ha boldogok akarunk lenni, boldogságot kell vinnünk mások életébe. Ha értelmesnek akarjuk látni az életünket, értelmet kell adnunk mások életének. Ha azt kívánjuk, hogy Isten eljöjjön hozzánk, nekünk kell Isten útjává válnunk mások felé. Olyan emberekké kell lennünk, akiknek szavaiból, cselekedeteiből felismerhető lesz az Isten azok számára, akik között élünk! Akkor van velünk, akkor él bennünk az Isten, ha másokhoz el akarjuk és el tudjuk vinni Őt.   

Hogyan készítsük elő az Úr útját, vagyis önmagunkat?  
Úgy, hogy felismerve hibáinkat, bűneinket, gyöngeségeinket, bűnbánatot tartunk és megpróbálunk egyre jobb emberekké lenni. „Ami göröngyös, váljék sima úttá!” A halmok lehordása jelenti a kevélységből, önzésből, hiúságból, mások lenézéséből fakadó hibáink leküzdését. A völgyek feltöltése pedig a mulasztásaink, lustaságból, hanyagságból fakadó bűneink elleni küzdelmet jelképezi. Így válhatunk Isten egyre simább útjává az emberek felé. Így lehetünk olyan ajándékká, akinek örülni tudnak az emberek, akinek jó ott lenni a közelében! 

*** 
HA VAN GONDOLATOD A TÖRTÉNETHEZ, ILLETVE AZ ELMÉLKEDÉSHEZ, OSZD MEG BÁTRAN! 
IMASZÁNDÉK-KÉRÉSEDET IS IDE ÍRHATOD. 

A névtelen hozzászólásokat töröljük!