Te tudod, miért böjtölsz? 

Több mint egy hete, hogy búcsút mondtunk a farsangi mulatozásnak, és hamvazószerdával elkezdődött a negyvennapos nagyböjt. 

Negyven nap hús, édesség, mulatozás nélkül, és még igazán jól sem lakhat az ember? Valóban csak erről szólna a nagyböjti időszak?
Napjainkban a böjtöléshez leginkább az önsanyargatást, a fogyókúrát és a húsról való lemondást társítják, de a nagyböjt valójában ennél összetettebb. Tulajdonképpen egy lehetőség arra, hogy önmagunkkal találkozzunk, hogy fejlődjünk azáltal, hogy megtanulunk lemondani számunkra fontos dolgokról. A böjt nem véletlen, a világban az embereknek mindig is fontos volt, hogy böjtölni kell, hiszen a lelki fejlődésüket szolgálta. 

Azért van a nagyböjt, hogy vállaljunk lemondásokat, hogy több jócselekedetet tegyünk. Nem is az a lényeg, hogy mit eszünk, inkább arra figyeljünk, hogy milyen szavak hagyják el a szánkat, milyen a magaviseletünk, mert böjtölhetünk reggeltől estig, ha a szavainkkal és nézésünkkel nem sugárzunk nyugalmat, szeretetet. 

Miért böjtölök? 
Ha csak azért böjtölök, hogy csinosabbá váljak, hiszen hamarosan itt a strandidő, vagy lemondok a csokiról, tudva, hogy majd böjt után megkapom, az nem szolgálja a fejlődésünket. Akkor böjtöljek, ha összhangba tudom tenni a cselekedeteimet a döntéseimmel, ha ennek egy lelki célja van számomra: az, hogy minőségibb életet éljek. Ahogyan az év elején eldöntöm azt, hogy mit szeretnék megvalósítani, ugyanígy a böjtöm sem lehet céltalan, tudnom kell, hogy valamit el akarok érni vele. A legfontosabb, hogy kitartsak, hogy fejlesszem az akaraterőmet, és ezáltal akarjak az Istennel való kapcsolatomban elmélyülni. 

A böjt lényege az, hogy önreflexióra késztessen: ez az időszak segít elgondolni, hol tartunk az életünkben, mi az, ami korrigálásra, módosításra szorul mind az egyéni életünk, mind a kapcsolataink terén. A nagyböjt elsődleges üzenete az lenne, hogy merjünk szembenézni a saját életünk kisebb-nagyobb „keresztjeivel”, a szenvedéssel. Ez, ami a lelkülete, a spirituálisabb tartalma a nagyböjtnek, de ami a konkrét gyakorlat, az ezer meg ezer féle lehet attól függően, hogy kinek mi jelent áldozatot, miről tud nehezebben lemondani. 
forrás: uh.ro

GONDOLAT:

Számodra mi a lemondás, mi a böjt?
Nekem az igazi böjt az, hogy ne magamra figyeljek, hanem az Isten legyen a fókuszban!

Mi értelme az áldozatnak?

Február 25. – Nagyböjt 2. vasárnapja
Olv.: Ter 22,1-2.9a.10-13.15-18; Zs 115; Róm 8,31b-34
Evangélium: Mk 9,2-10 

Ágynak esett és rövid betegeskedés után haldokolni kezdett a király leghűségesebb szolgája, aki negyven éven át leste az uralkodó minden kívánságát. A király sírva térdepelt a szolga halálos ágya mellett. „Mondd el, mi az utolsó kívánságod! Mindent megadok, amit csak kérsz, hiszen nálad jobb emberem soha nem volt, és félek, nem is lesz!” A szolga csak nehezen, suttogva tudta már kipréselni a választ: „Azt kérem, csak toldd meg az életemet egyetlen nappal! Csupán egyetlen nappal!” A király lesújtottan felelte: „Nem, ezt nem tudom megtenni! Erre senki nem képes, egyedül az Isten.” „Hát igen – suttogta a szolga – későn jöttem rá, hogy Istent kellett volna legalább annyira hűségesen szolgálnom, mint téged! És ezért te sem haragudhattál volna meg, felséges királyom!”  

Elborzadva olvassa, hallgatja az ember az olvasmány szavait! Még ha tudjuk is, hogy Ábrahámnak a végén nem kellett feláldoznia a fiát, mégis rettenetesnek tartjuk már magát a próbatételt is! Valami szörnyű játéknak, ami azért mégiscsak túlzás! Igen, ezt gondolják sokan. Vajon Ábrahám is ezt gondolta? Tudjuk jól a választ, s bizony megdöbbentőnek tartjuk Ábrahám döntését: minden fanatizmuson túlmenő, szinte őrült döntésnek. Hiszen Ábrahám gyakorlatilag már feláldozta a fiát, ha végül a kést nem is kellett belemártania. Szándékában, érzelmeiben, élete szinte minden dimenziójában már végbement az áldozat. Morbidnak tarthatjuk talán, de azért érdemes feltenni a kérdést, ha már egy ilyen súlyos döntésről van szó: nem az van-e inkább, hogy Ábrahám másképp látott valamit? Jobban ismerve és szeretve nálunk az Istent, nem nevezhető-e valamiképp mégis érthetőnek a döntése?  

Természetesen tudjuk jól, hogy a kereszténység és a zsidóság Istene nem kér tőlünk, emberektől emberáldozatot, sőt súlyosan elítéli azt. Legalábbis abban az értelemben, hogy mi ölünk meg ártatlan (vagy akár nem ártatlan) más személyeket azért, hogy a mi kéréseink teljesüljenek, a mi bűneink bocsánatot nyerjenek stb. Sőt azt is tudjuk, hogy nem akar tőlünk elvenni semmit, amire szükségünk van, ami a boldogságunkat szolgálja. Ugyanakkor az áldozat mégsem értelmetlen és elvetendő a keresztény hitben sem. Amint a szentleckében olvastuk, azt az áldozatot, amit végülis Ábrahámtól nem kért az Isten, Ő maga minden további nélkül meghozza: „Saját Fiát sem kímélte értünk, hanem mindnyájunkért áldozatul adta.”

Ha Isten nem akar elvenni semmit tőlünk, ha nincs szüksége semmire tőlünk, akkor mi értelme az áldozatnak?   

A bűnbeesett embernek van szüksége rá: az embernek, akit a bűnei, gyengeségei miatt csak úgy lehet hűségesen, kitartóan szeretni, ha fájdalmat, lemondást is vállalunk érte. Amióta az ember elbukott, azóta a kapcsolatait nem csak öröm, hanem egyúttal szenvedés is jellemzi.
Vajon él-e akár egyetlen olyan férj vagy feleség, akinek ne kellett volna már súlyos fájdalmakat is kiállnia a házastársáért vagy a házastársától? Él-e akár egyetlen olyan gyermek, aki ne jelentett volna olykor súlyos terhet a szüleinek, vagy fordítva? Van-e olyan hosszú távú barátság vagy szerelem, amelyet meg ne keserített volna olykor mind a másik, mind a magunk tökéletlensége? Igen, hűséges, kitartó szeretetkapcsolat nem létezik áldozat nélkül, lemondás nélkül. Nem Isten akarta és alkotta ezt így: az ember bűnben elbukott természete teszi nehézzé a kapcsolatokat.
Azonban éppen a szeretet által értelmet is nyer az áldozat: megtermi a maga boldogító gyümölcsét, amely megmarad az örök életre. Krisztus értünk feláldozott élete a bűneink bocsánatát és az örök boldogságot nyerte meg nekünk. Ő felvállalt minden sebet, fájdalmat, amit a bűn okozott és valaha is okozni fog. Benne maga az Isten lett áldozattá értünk, miattunk, általunk. Minden szeretetből felvállalt emberi áldozat Jézus megváltó művébe kapcsolódik bele: segíti a másik ember üdvösségét és saját üdvösségünket is. Itt a földi életben is sokak megváltozását, megjavulását idézte már elő az őket szerető embertársaik türelme, kitartása, szenvedést is elfogadó odaadása.  

Egyébként a bűn miatt halállal és pusztulással megjelölt világban az ember így is, úgy is áldozattá válik. Nem szeretünk erre gondolni, de attól ez még nem kevésbé igaz. Földi életünk lassan fölemésztődik: a kérdés csak az, van-e értelme az áldozatunknak, vagy pedig nincs? Szolgálja-e a magunk és a mások örök jövőjét, boldogságát, vagy pedig értelmetlen elmúlás?   

Ha Jézussal együtt szeretve kitartunk az azokkal való kapcsolatban, akik fájdalmat is okoznak nekünk, ha hordozzuk a terheiket, s ebben a hűséges áldozatvállalásban emésztődünk fel, akkor a Megváltó keresztjét cipeljük mi is, és mind embertársaink, mind saját magunk örök üdvösségét szolgáljuk. Akkor pedig majd a mi küzdelmekben megkopott ruhánk is fényes fehérré változik, a mi fájdalomtól barázdált, könnytől maszatos arcunk is felragyog, ahogyan a szenvedésre készülő, de általa megdicsőülést nyerő Jézus égi fényessége megnyilvánult a kiválasztott apostolok előtt. A színeváltozás jelenete és az a béke, ami Pétert és társait eltöltötte, már a célba érés, a beteljesülés előíze volt: „Uram, jó nekünk itt lennünk.” Pedig a szenvedés még előttük állt: Jézus előtt, az apostolok előtt. Azonban a megdicsőülés élménye erősíti a szívüket: a végszó nem a szenvedésé és a halálé, hanem a feltámadásé és az örök életé. Az áldozat nem értelmetlen, hanem üdvösséget hozó lehet, ha nem másokat áldozunk fel, hanem szeretetből önmagunkat.   

Dr. Finta József

Sztricskó Tamás készítette ezt a fotót a kedvenc virágáról. Egy fagyosi reggelen fél 6-kor kiment a mezőre a Barakonyi-patak völgyében. A képen jól megfigyelhető, amint a jég kiül a fagyos liliom külső felszínére. (Forrás: www.turistamagazin.hu)

***

Van, amikor korán kell kelni, hogy észrevegyük a csodát az életünkben. Korábban, mint máskor. Fel kell adni a kényelmet, a biztonságot adó közeget, hogy olyat vegyünk észre, olyat éljünk meg, amit már később nem lehet. Amikor felkel a nap és rásüt a virágra, a jégszálkák is el fognak tűnni.

A nagyböjti lehetőséget ad arra, hogy többször vállaljuk a kényelmetlenséget, hozzunk áldozatot másokért, szeretteinkért.

Mi az, ami most elsőnek megfogalmazódott benned?

Tudsz-e jel lenni, reményt keltő felkiáltás embertársaid számára?

Február 18. – Nagyböjt 1. vasárnapja
Olv.: Ter 9,8-15; Zs 24; 1Pét 3,18-22
Evangélium: Mk 1,12-15 

A fiú komoly volt és szorgalmas, a lány szép és okos. Már egy ideje ismerkedtek egymással, s a fiú, mielőtt bevonult volna katonának, meg akarta vallani érzéseit a lánynak. Egy ajándékkal szerette volna meglepni ebből az alkalomból. Nem volt valami gazdag, de tudta, hogy a lány szereti a piros színt. Éppen az ősz közeledett, vett tehát neki egy nagy piros esernyőt. Ez alatt az esernyő alatt vallotta meg szerelmét, később ez alatt az esernyő alatt csattant el az első csók. A katonaidő letelte után ez alatt az esernyő alatt kérte meg a kedvese kezét, s ez alatt tervezgették boldog izgalommal az esküvőjüket. Miután összeházasodtak, a piros esernyő egy szekrény fölső polcára került. Aztán hosszú-hosszú ideig ott maradt. Jöttek a munkás évek, születtek sorra a gyerekek. Bizony sok teher nehezedett rájuk, egyre több tennivalóval, feszültséggel kellett szembenézniük. Az anyagi helyzetük sem volt mindig rózsás, hónapról hónapra éltek. Gyakran keveredtek szóváltásba, néha hangos veszekedések is kirobbantak közöttük. Egy ilyen borús, morgolódós napon, mikor mindketten fáradtan állítottak haza a munkából, s valami apróságon újra összedurrantak egymással, a feleség hirtelen mérgében és fájdalmában úgy gondolta, összecsomagol és odébbáll. Ki is nyitotta az egyik ritkán nyitogatott szekrényt, hogy előhúzza onnan a bőröndjét. De a gyerekek nyilván kutakodtak ott, mert egy csomó régi, poros kacat rögtön kihullott az asszony lábai elé. Köztük a rég elfeledett, porlepte piros esernyő. A feleség megbabonázva bámulta az ernyőt hosszú percekig. Aztán kicsordult a könnye, felemelte, leporolgatta és kinyitotta. Így ment vissza a nappaliba a férjéhez, aki bosszúsan váltogatta a csatornákat a TV-képernyőn. A férfi, amikor megpillantotta az ernyőt, először leszegte a tekintetét. Aztán kinyomta a TV-t, felállt, odasétált a feleségéhez, és hosszan, erősen magához szorította.   

„A szövetségnek, amely fennáll köztem és köztetek, meg a veletek lévő minden élőlény között minden nemzedékre, ez lesz a jele: szivárványt helyezek a felhőkbe.” Miért éppen a szivárvány a jele Isten és ember szövetségének? Miért éppen a szivárvány fejezi ki Isten elhatározott akaratát, hogy többé nem pusztítja el vízözön a földet és az életet a földön? A szivárvány akkor jelenik meg, amikor a vihar, a zivatar közben, többnyire már a vége felé, elkezd kisütni a Nap. Még zuhognak az esőcseppek, még sötét az égbolt nagy része, de már áttör a napfény a fekete felhőkön. A szivárvány azt fejezi ki, amit a népi bölcsesség régóta így foglalt szavakba: „A felhők fölött mindig kék az ég.”

Bizony nagyon sokszor megfeledkezünk a mindennapos küzdelmek és megpróbáltatások során arról, hogy nem csak ez, nem csak ennyi az életünk! Hajlamosak vagyunk leszűkíteni létünk végtelen távlatait az éppen most történő kellemetlen vagy nehéz dolgokra, feszült időszakokra. Pedig annyi minden szép és jó történt már velünk, annyi rossz és fájdalmas megpróbáltatást túléltünk már! Milyen jó, ha egy-egy aprócska jel helyre tesz bennünket ilyenkor, hogy ne adjuk fel az életünk legjelentősebb kötődéseit, legnagyobb céljait, értékeit a sötét órák, napok, akár hetek, hónapok hatására. Igen, a szivárvány valóban kifejező jel! De mit is jelez valójában? Azt, hogy az Isten örök szeretettel elkötelezte magát az ember, az emberiség mellett. Minden bajból és szenvedésből ki tud és ki akar bennünket szabadítani. Nem a pusztulásunkat, hanem a boldogságunkat akarja, bűneink és hűtlenségeink ellenére is. A szivárvány a bűnnel megszegett szövetség helyreállításának jele, és egyben az elpusztult világ helyreállításának, megújulásának jele. A szövetség helyreállítása Isten és ember között nem más, mint a megváltás, a megújult világ pedig, amely nem ismer többé pusztulást, az Isten Országa.  

Nem véletlen, hogy a Vízözön végét jelző szivárvány története szerepel Nagyböjt I. vasárnapjának olvasmányában, s ugyanakkor az evangéliumban Jézus meghirdeti, hogy közel van az Isten Országa. A Nagyböjt az az időszak, amikor különösen is szembenézünk a szenvedéssel, a fájdalommal, s ezek okozójával, a bűnnel, főként saját bűneinkkel. Azonban nem úgy tekintünk ezekre, mint amelyek végképp elsötétítik életünk egét, hanem már az előtörő napfényt figyeljük, a közelgő világosság jeleit. Azt az Országot, azt az életet várjuk és kezdjük el munkálni itt a Földön, amit a Megváltó Jézustól kapunk. Elfogadjuk a megbocsátást, elszenvedjük az emberiség bűneinek sebeit Jézussal együtt, de mindezt abban a tudatban, hogy a feltámadás és a boldog örök élet valósága vár reánk. Igen, valósága! Nem puszta üres, önbecsapó álmodozás ez! Ha nem létezne egy bűntől, feszültségektől mentes élet, ha nem létezne egy örök, elmúlhatatlan boldogság, akkor nem látnánk annak jeleit, megnyilvánulásait már itt a földön egyes emberek, közösségek életében. Pedig láthatjuk, ha kinyitjuk a szemünket és hajlandók vagyunk észrevenni! Igenis, Isten Országa már valóban közöttünk van Krisztus által és az Ő Lelke által, észrevehető azok életében, akik elkötelezetten követik Őt. Ez az Ország még nem teljesedik be, nem válik tökéletessé ebben a világban, de egyértelműen érzékelhető.

Vannak emberek, családok, akik tudnak boldogabbak lenni az átlagnál akkor is, ha őket is sújtja betegség, szegénység, háború. Vannak emberek, akik tudnak nyugodtak, békések maradni a rájuk záporozó igazságtalan csapások vagy a túlterheltség ellenére is. Vannak emberek, akik a békén, a megbocsátáson munkálkodnak akkor is, ha már többszörösen csalódniuk kellett azokban, akikkel az egységet keresik. Igen, ez létező valóság! A Nap itt-ott átsüt a felhők között, s a szivárvány színpompás glóriáját festi az ilyen emberek, családok, közösségek köré.   

Áttör-e vajon a szivárványt festő napfény, Isten Országának fénye a mi életünkön is? Tudunk-e jelek lenni, reményt keltő felkiáltások, piros esernyők embertársaink számára, akik beleszürkülnek a földi élet gyötrelmeibe, megpróbáltatásaiba? A Nagyböjt első napjaiban vessünk számot ezzel a kérdéssel, s arra törekedjünk az előttünk álló Szent Negyvennap során, hogy a Húsvét közeledtével mindinkább őszinte IGENNEL tudjunk válaszolni! 

Hogyan tekintsünk a betegségeinkre?
Büntetés a betegség? 

Ha józanul gondolkozunk, valóban belátjuk, hogy azokat a szenvedéseket, amelyeket bűneinkkel egymásnak okozunk – emberek, közösségek, népek –, igazságtalanság lenne Isten nyakába varrni. Viszont hogyan tekintsünk a betegségekre, a veleszületett fogyatékosságokra, amelyek az ártatlanokat is sújtják? Persze számos olyan betegség van, mely a helytelen életmódunk, önmérgezésünk következménye, de sok olyan kór is pusztít, amelyről senki nem tehet. Küld betegséget az Isten? Lehet büntetés a betegség?  

Nem vagyunk istenek, nem vagyunk halhatatlanok. Porból teremtett az Isten, és életünknek, mint a futballmérkőzésnek, megvan az eleje és a vége. Tudjuk, hogy mikor dobták be a labdát, mikor indult el a meccs, de a végét nem tudjuk. Marék porságunkból, esendőségünkből adódóan törékenyek, sebezhetőek vagyunk, megbetegedhetünk, és ezt bele kell számolni az életünkbe. Ez vele jár.  

A Földön megélhető tragédiák vízszintes irányban hatnak. Az Ég felé, az Isten felé való utunkat nem akadályozhatják meg.  

Láttam súlyos beteg, kórházban szenvedő embert, aki boldog volt, imádkozott, és értelmét látta az életének; és láttam ép, egészséges fiatalt, akinek mindene megvolt, beült a fürdőkádba, maga mellé tette a hajszárítót és véget vetett az életének. Ez nagy titok. Biztos, hogy jó dolog egészségesnek lenni, jó dolog sikeresnek, szépnek, megbecsültnek lenni, de az igazi boldogság nem ezeknek az eredője. 
Böjte Csaba testvér 

GONDOLAT:

Voltál beteg mostanában, adj hálát a gyógyulásért! Vagy éppen most kapott el valamilyen kór? Viseld türelemmel és alázattal! A szenvedés hozzásegít, hogy még inkább Isten felé forduljunk. Engedjük, hogy a jelen fájdalmában is megérintse lelkünket, szívünket!

Jézus alázata adjon nekünk jó példát!

Február 11. – Évközi 6. vasárnap 
Olv.: Lev 13,1-2.45-46; Zs 31; 1Kor 10,31 – 11,1 
Evangélium: Mk 1,40-45  

Az iskola dísztermének előterében a jegyárus hölgy bosszúsan sóhajtott fel, amikor ellépett előle az egyik sorbanálló. Már unta, hogy szinte majdnem mindenki kibúvókat keres, hogy miért is nem akar fizetni a gyerekek amatőr színjátszótársulatának előadására. Vagy legalábbis a teljes árat miért nem akarja kifizetni. Nekem gyerekem, nekem unokám játszik a darabban! Én munkanélküli vagyok, én meg kisnyugdíjas! Én meg amúgy is annyi mindenben támogattam már az iskolát, stb. stb. Pedig a darab nagyon jó! Tegnap is telt ház volt, ma is az várható a díszteremben. A bevétel pedig jelmezekre, színházi kellékekre menne. Hát mindegy! – gondolta a jegyárus hölgy. Az emberek már csak ilyenek. A következő kuncsaft egy kisfiú volt, aki egy kis zacskónyi aprópénzt tolt eléje. „Mennyibe kerül két gyerekjegy?” – kérdezte. „A ma esti előadásra már csak a hátsó sorokban van hely.” – jegyezte meg az eladó. „Nem a ma estire, a tegnapira kérném.” „Hogyan? De az már elmúlt!” – hüledezett a kasszás. „Tegnap későn értünk ide a kisöcsémmel, és már nem volt jegyárusítás. A jegyszedők azt mondták, csak menjünk be nyugodtan, így hát besurrantunk. Most szeretném kifizetni a jegyeket.” – mondta a kisfiú komolyan. „Abban a tömegben biztosan elég sokan bementek utólag csak úgy, nem pusztán ti ketten. Hagyjuk!” – utasította el mosolyogva a jegyárus. „Ne hagyjuk! Mi láttuk a darabot, és szeretnénk kifizetni az árát.” – tolta vissza a pénzt a kisfiú. A hölgy arra gondolt, hogy ha elkéstek, akkor bizonyára csak állóhelyük volt valahol hátul, és valószínűleg nem is elejétől látták az előadást. „Ugyan már! Ha zárva voltak a pénztárak, akkor nem tehettek róla, nem ti vagytok a hibásak. Különben is, a tegnapi bevételt már összeszámolták, senki se tudna róla!” – próbálkozott tovább. A gyerek azonban nem tágított: „Én tudnék róla. És maga is.” A hölgy végül megdöbbenve, de mosolyogva számolta ki a nyolcszáz forintot, két gyerekjegy árát. A kisfiú pedig elégedetten távozott.  

Sokszor nem is annyira jelentős a különbség helyes és helytelen, tisztességes és tisztességtelen között. De van különbség! Kár, hogy egyre kevesebben látják meg!   
 
Az evangéliumban Jézus bámulatos alázatról tesz tanúbizonyságot. Nem pusztán azért, mert megpróbálja titokban tartatni a leprással, hogy Ő gyógyította meg reménytelennek tűnő betegségéből, hanem azért is, mert alkalmazkodik a mózesi törvény előírásaihoz, az akkoriban kialakult, bevett társadalmi konvenciókhoz. Nem hagyja figyelmen kívül az előírásokat, amelyeket a megtisztult leprásnak be kell tartania. Felszólítja, hogy menjen el, és mutassa meg magát a papoknak, ahogyan a törvény írja, s ők nyilvánítsák újra tisztának, ők jelentsék ki, hogy visszatérhet az emberi közösségbe!  

Miért van erre szükség?  
Hiszen Jézus gyógyította meg, méghozzá maradéktalanul! Mi köze ehhez a zsidó papságnak? Miért kell még egy „hivatalos” tisztává nyilvánítás is olyanok részéről, akiknek semmi részük nem volt a beteg meggyógyításában, s eddig csak elfordultak tőle, elkerülték, nemhogy segítették volna! Azonban az evangéliumot tanulmányozva látni fogjuk, hogy Jézus sehol nem rúgja föl önkényesen és ok nélkül a korabeli emberi törvényeket, még a római császári rendelkezéseket sem. Semmi ellen nem lázad erőszakosan, figyelembe veszi kora társadalmának kialakult szokásait, írott és íratlan szabályait. Attól még, hogy Ő az Isten Fia, s messze fölötte áll minden embernek és emberinek, ő valóban az emberi világ része akar lenni. Csak ott és annyiban száll szembe akár polgári, akár vallási hagyományokkal és előírásokkal, ahol és amennyiben akadályozzák a nagyobb jó megvalósítását, az evangélium megélését.  

Mit akar ezzel üzenni számunkra?  
Azt, hogy mi se keressünk kiskapukat, kibúvókat a társadalom törvényes rendje és az emberi együttélés bevett szabályai alól, még ha találnánk is rá indokokat, vagy valami miatt úgy érezhetnénk, hogy fölébe emelkedhetünk egyes előírásoknak! Attól, hogy mi véleményünk szerint jobban fel tudnánk használni a megkeresett pénzünket, mint az állam, még nem menthetjük fel magunkat az adófizetés kötelessége alól. Abból, hogy bizonyos dolgokban többet teszünk az emberekért az átlagnál, többet jótékonykodunk, még nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy nekünk ingyen jár sok olyan dolog, amiért másoknak fizetni kell. Attól, hogy magas társadalmi állást vagy tiszteletreméltó hivatást töltünk be, ránk is ugyanazok a szabályok vonatkoznak például a jogszolgáltatásban vagy a büntetőjogban. Hány és hány olyan sztárt ismerünk, énekeseket, zenészeket, élsportolókat vagy színészeket, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a maguk szakterületén, de mint emberek, a hétköznapi életben elviselhetetlenek. Felrúgnak alapvető szokásokat, hivalkodóan megsértenek erkölcsi szabályokat, s így gyakorlatilag többet ártanak a társadalomnak, mint használnak. Amikor piarista diák voltam Kecskeméten, teljes természetességgel vettük tudomásul, hogy hiába volt valaki igen kiváló valamilyen sportban vagy művészeti ágban, nem járhatott el a kollégiumból edzésekre vagy külön szakkörökre, ha bukásra állt az iskolai alaptárgyak közül bármelyikben is, vagy ha nem volt megfelelő a magatartása. Ugye milyen érdekesnek tűnik ez napjainkban, amikor a „tehetséggondozásra” helyezzük a hangsúlyt és sorra nyílnak az iskolákban az ún. „tehetségpontok”?

Pedig mindenekelőtt az alapkötelességeinket kell teljesíteni, az emberi élet egészét szabályozó, kialakult rendet kell megtanulni és betartani. A plusz csak erre épülhet rá! Szabad többet tenni, jobbnak lenni valamiben, sőt hasznos is, de nem úgy, hogy az általánosan érvényes, a többség által jónak tartott és betartott tennivalókat meg elhanyagoljuk. Mert így csak rendetlenséget idézünk elő. Az a jó, amit teszünk, eltörpül a rossz mellett, amit okozunk. Nem is beszélve arról, hogy hányan és hányan használnak kiskapukat, kibúvókat azok közül, akik igazából semmi pluszt nem tesznek le a társadalom asztalára, semmivel nem kompenzálják azt a kevesebbet, amit az átlaghoz képest többnyire nyújtanak. Ők is megmagyarázzák persze a bizonyítványt, de valójában semmivel sem igazolható, becstelen a magatartásuk.   

Jézus alázata, amellyel Isten Fiaként is „beáll a sorba”, adjon nekünk jó példát és erőt ahhoz, hogy mindig belső meggyőződéssel teljesítsük a mindennapi kötelességeinket, betartsuk az értelmes és hasznos, kipróbált emberi szabályokat! 

Dr. Finta József atya