A titok, a csoda benned van! 

Mindannyiunkban Isten csodás kincsei, a meghallgatott imákra adott válaszai rejlenek. Mint a vasérc vagy az arany a tárnák mélyén, az igazgyöngy a kagylóban a tenger fenekén, ott lapul benned, bennem a képlet, mely orvossággá válva, életet menthet, a tervrajz, melyből kígyózó út lesz, hogy testvéredhez vezesse lépteid. Benned van a béke terv, melyet ha alázattal megfogalmazol és kimondasz hangosan, elhallgatnak a fegyverek, és mosoly költözik a gyermekek arcára.

A titok, a csoda benned van! A nagyböjt szent idejében még inkább mint máskor. Felszínes csapongások, üres lötyögések helyett, magadba kell mélyedned, hogy felfedezd lelkedben rejlő értékeket. Merülj alá a csendben! Csodálatos érzés ott bent meghallani a verset, meglátni a festményt, a képletet, a megoldást, és szépen vázlatokat készítve, lassan világra szülni azt. Egy gondolat, mely nemcsak neked fontos, ott lent, belsődben kezd körvonalazódni, még csak dereng, de Te érzed, hogy belőled kikívánkozik. S mint a bányász a mély üregben, sötétben egyedül, dolgozol, megfogod, megfogalmazod, felszínre hozod, hogy megajándékozd vele a világot. Csodálatos érzés szülőanyja lenni egy igazi értéknek, egy szellemi kincsnek, melyben az emberek meghallgatott imáikra adott választ találnak.

Persze a gonosz szeretné elhitetni, hogy Te értéktelen vagy, meddő föld, üres puszta. Azt hazudja, hogy benned nincsenek igazgyöngyök, kár is lemerülnöd a hullámok alá, úgysem találsz ott önmagadban semmit. Azt mondja: szórakozz, légy vidám, élj a mának, magadnak, neked sem ad senki semmit ingyen! Ne hidd el neki, hazudik: Te Isten gyermeke vagy, felbontatlan levél, melyre a Teremtő az ő gyermekei iránti végtelen szeretetét írta, fogalmazta meg csodálatosan. Általad akarja tovább teremteni a világot az Isten, választ küldeni a sokakat gyötrő kérdésekre. Ne veszítsd el magad, mert válasz vagy valakiknek, sokaknak! Kicsinységed ne aggasszon, piciny ceruza heggyel írtak remekműveket!

­Böjte Csaba

Újra és újra győzedelmeskedik az isteni értékrend 

Március 03. – Nagyböjt 3. vasárnapja 
Olv.: Kiv 20,1-17; Zs 18B; 1Kor 1,22-25 
Evangélium: Jn 2,13-25 

Egy keresztény tartalmú filmben láttunk nemrég egy jelenetet. Az Amerikai Egyesült Államokban játszódik. Egy Mexikóból felköltözött, mélyen hívő családapa alkalmi munkákból élt. Egyik napról a másikra tengődtek a családjával, hiszen hol volt munkája, hol nem. Nem veszítette el azonban a bizalmát Istenben és sokat imádkozott. Végül valakinek a segítségével kapott egy stabilnak tűnő állást egy cérnagyárban. Ott szorgalmasan dolgozott, megbecsülte magát, de még próbaidőn volt. Egyik nap a munkahelyi főnöke behívatta az irodába. Megdicsérte a helytállásáért, majd váratlan ajánlattal állt elő: kinevezi az egyik részleg vezetőjévé, nagyobb fizetéssel, de csak azzal a feltétellel, hogy néha szemet huny afölött, hogy egy-egy doboznyi, kartonnyi termék eltűnik a raktárból. Vagyis arra biztatták, hogy nézze el a főnöke kisebb-nagyobb lopásait. Amikor a férfi szemmel láthatólag vacillálni kezdett, a főnöke ezt mondta: „Tudja, hogy még próbaidőn van! Jól gondolja meg, mit válaszol, mert a munkahelye forog kockán! Holnap 10 órakor kérem a válaszát.” A családapa otthon átbeszélte síró feleségével ezt a súlyos dilemmát. Végül úgy döntött, nem tudja felvállalni lelkiismeretben ezt a bűnt. Másnap, amikor főnökével közölte a döntését, az újra megkérdezte: „Tudja, mit kockáztat ezzel, ember? Elveszítheti az állását!” „Tudom, de akkor sem mehetek bele egy ilyen alkuba.” – válaszolta a férfi. Erre a főnöke mosolyogva kezet nyújtott: „Gratulálok, magáé a részlegvezetői megbízatás! Nekünk becsületes emberre van szükségünk. Maga a hetedik, akit próbára tettünk, de csak maga állta ki a próbát!”  

Az olvasmányban találkozunk a Tízparancsolat első és legrészletesebb leírásával a Bibliában. Amilyen természetesnek és magától értetődőnek tűntek és tűnnek ma is az emberek többsége számára ezek az előírások – legalábbis az emberi kapcsolatokra vonatkozók – annyira nehéznek bizonyult és bizonyul a betartásuk a mindennapokban. És ez a tény óhatatlanul újra és újra felszínre hozza a kérdést: Kinek, és milyen alapon van joga ezeket behajtani, számon kérni az embertől? Ki szabhat ilyen törvényeket? És hogyan érheti el azok betartatását? A szentleckében maga Szent Pál ad két választ is, a zsidók és görögök korabeli válaszait – de ezek nem alapozzák meg az igazi törvénytiszteletet, főleg az azokkal való belső azonosulást. „A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek.”   

A csodajelek az isteni hatalom, felsőbbrendűség kétségbevonhatatlan jelei. Ha valaki nagyobb, erősebb, hatalmasabb nálunk, akkor természetesen parancsolhat nekünk, és behajthatja rajtunk törvényei betartását! Azonban ha ezt akarja, akkor mutassa is meg erejét, hatalmát a csodáival! Ugyanezt kérik számon a zsidók Jézustól akkor is, amikor a templomot megtisztítja az árusoktól, az oda nem illő cselekedetektől és azok művelőitől: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezeket megteheted?” Mutasd meg, hogy tényleg te vagy az Isten Fia, a Messiás! Mintegy erőszakold ránk az akaratodat, akkor majd megtesszük azt is, amihez nem fűlik a fogunk! Jézus azonban nem hajlandó erre. Csodáival nem annyira ébreszteni, főként nem kierőszakolni akarja a hitet és a törvénytiszteletet, hanem sokkal inkább igazolni, jutalmazni azt.   

A görögök (pogányok) által követelt bölcsesség pedig az isteni tanítások, parancsok ésszerűségére helyezi a hangsúlyt. Mutassátok meg nekünk, hogy ésszerűek, hasznosak ezek a parancsok, és akkor követjük őket! Azonban Isten parancsainak betartása rövidebb távon nem mindig tűnik ésszerűnek. Sőt: a pusztán evilági gondolkodás, a földi értékek megszerzése és megtartása szempontjából sokszor kifejezetten oktalanságnak, balgaságnak tűnik. A példában szereplő családapa döntése is ésszerűtlennek, naivan butának tűnt annak fényében, ami várhatott rá, ha nemet mond a főnökének. Ezért is mondott igent hat másik ember előtte, akik épp ezzel buktak el a próbán. Bizony sok mai „okos ember” szintén az ő fejükkel gondolkodott volna, isteni parancs ide, isteni parancs oda!   

Sem a csodatévő hatalom, a kényszerítő erő vagy az abból fakadó félelem, sem pedig a pusztán emberi okoskodás nem tudja megalapozni igazán az isteni parancsok betartását. Helyesebben Isten nem ezzel, nem így akarja megmutatni, hogy neki igenis van joga és képessége is előírni és számon kérni ezeket a parancsokat. Jézus nem tesz csodát a templomban háborgó zsidók szeme láttára azért, hogy ezzel bizonyítsa, neki joga volt megtisztítani a „rablók barlangjává tett” szent helyet. Csupán annyit mond: „Bontsátok le ezt a templomot és én harmadnapra fölépítem azt.”    

Hogyan igazolhatja a kereszt, a szenvedés az Isten „jogát” a törvényhozásra és azok számon kérésére?  
Egyrészt azzal, hogy aki saját maga vállalja fel a törvény megszegésével együtt járó összes szenvedést és gyötrelmet, az ezzel bizonyítja, hogy mennyire nagyra tartja, mennyire komolyan veszi a törvényt. Ha pedig valaki meghalni is kész egy bizonyos értékrendért, az bizony elgondolkodtat másokat is! Ezért lehetett és lehet mindmáig a „vértanúk vére a kereszténység magvetése”. Az Isten annyira komolyan gondolja az általa hozott törvényeket, hogy a legnagyobb áldozatra is kész azok érvényre juttatásáért.  
A másik szempont pedig a feltámadásban rejlik. Hiába romboljátok le testem templomát, harmadnapra felépítem azt. Hiába próbáljátok eltaposni, semmibe venni a törvényeimet, hiába akartok erőszakot venni rajta, nem fog tartósan sikerülni. Újra és újra fölemeli a fejét és győzedelmeskedik a jó, az isteni értékrend. Ha valami hosszabb távon elpusztíthatatlannak tűnik, mindig új életre kel, új erőre kap, az nagyon is bizonyítja ezzel a fontosságát, a létjogosultságát. Márpedig Isten törvényei ilyenek! Isten nem erőszakolja ki törvényeinek betartatását, de azt is megmutatja, hogy semmiféle emberi erőszak nem tud erőt venni ezeken a törvényeken, az általuk képviselt isteni renden. Isten nem akar eltaposni senkit, de Ő sem eltaposható, sőt! Mindig Ő kerül felülre, s a lázadó, hőbörgő ember csak magának árt elsősorban. A rövid távú emberi okoskodás is alul marad Isten parancsainak hosszú távú, az emberi élet egészét magába foglaló bölcsességével szemben. Ami ma hasznosnak tűnik Isten törvényeivel szemben, az holnap, vagy még később biztosan vesztett üggyé válik. Míg ami ma vagy holnap balgaságnak tűnik isten parancsai közül evilági ésszel gondolkodva, arról bizony később kiderül, hogy mégis helyes és bölcs döntés volt. 

Dr. Finta József atya

Te tudod, miért böjtölsz? 

Több mint egy hete, hogy búcsút mondtunk a farsangi mulatozásnak, és hamvazószerdával elkezdődött a negyvennapos nagyböjt. 

Negyven nap hús, édesség, mulatozás nélkül, és még igazán jól sem lakhat az ember? Valóban csak erről szólna a nagyböjti időszak?
Napjainkban a böjtöléshez leginkább az önsanyargatást, a fogyókúrát és a húsról való lemondást társítják, de a nagyböjt valójában ennél összetettebb. Tulajdonképpen egy lehetőség arra, hogy önmagunkkal találkozzunk, hogy fejlődjünk azáltal, hogy megtanulunk lemondani számunkra fontos dolgokról. A böjt nem véletlen, a világban az embereknek mindig is fontos volt, hogy böjtölni kell, hiszen a lelki fejlődésüket szolgálta. 

Azért van a nagyböjt, hogy vállaljunk lemondásokat, hogy több jócselekedetet tegyünk. Nem is az a lényeg, hogy mit eszünk, inkább arra figyeljünk, hogy milyen szavak hagyják el a szánkat, milyen a magaviseletünk, mert böjtölhetünk reggeltől estig, ha a szavainkkal és nézésünkkel nem sugárzunk nyugalmat, szeretetet. 

Miért böjtölök? 
Ha csak azért böjtölök, hogy csinosabbá váljak, hiszen hamarosan itt a strandidő, vagy lemondok a csokiról, tudva, hogy majd böjt után megkapom, az nem szolgálja a fejlődésünket. Akkor böjtöljek, ha összhangba tudom tenni a cselekedeteimet a döntéseimmel, ha ennek egy lelki célja van számomra: az, hogy minőségibb életet éljek. Ahogyan az év elején eldöntöm azt, hogy mit szeretnék megvalósítani, ugyanígy a böjtöm sem lehet céltalan, tudnom kell, hogy valamit el akarok érni vele. A legfontosabb, hogy kitartsak, hogy fejlesszem az akaraterőmet, és ezáltal akarjak az Istennel való kapcsolatomban elmélyülni. 

A böjt lényege az, hogy önreflexióra késztessen: ez az időszak segít elgondolni, hol tartunk az életünkben, mi az, ami korrigálásra, módosításra szorul mind az egyéni életünk, mind a kapcsolataink terén. A nagyböjt elsődleges üzenete az lenne, hogy merjünk szembenézni a saját életünk kisebb-nagyobb „keresztjeivel”, a szenvedéssel. Ez, ami a lelkülete, a spirituálisabb tartalma a nagyböjtnek, de ami a konkrét gyakorlat, az ezer meg ezer féle lehet attól függően, hogy kinek mi jelent áldozatot, miről tud nehezebben lemondani. 
forrás: uh.ro

GONDOLAT:

Számodra mi a lemondás, mi a böjt?
Nekem az igazi böjt az, hogy ne magamra figyeljek, hanem az Isten legyen a fókuszban!

Mi értelme az áldozatnak?

Február 25. – Nagyböjt 2. vasárnapja
Olv.: Ter 22,1-2.9a.10-13.15-18; Zs 115; Róm 8,31b-34
Evangélium: Mk 9,2-10 

Ágynak esett és rövid betegeskedés után haldokolni kezdett a király leghűségesebb szolgája, aki negyven éven át leste az uralkodó minden kívánságát. A király sírva térdepelt a szolga halálos ágya mellett. „Mondd el, mi az utolsó kívánságod! Mindent megadok, amit csak kérsz, hiszen nálad jobb emberem soha nem volt, és félek, nem is lesz!” A szolga csak nehezen, suttogva tudta már kipréselni a választ: „Azt kérem, csak toldd meg az életemet egyetlen nappal! Csupán egyetlen nappal!” A király lesújtottan felelte: „Nem, ezt nem tudom megtenni! Erre senki nem képes, egyedül az Isten.” „Hát igen – suttogta a szolga – későn jöttem rá, hogy Istent kellett volna legalább annyira hűségesen szolgálnom, mint téged! És ezért te sem haragudhattál volna meg, felséges királyom!”  

Elborzadva olvassa, hallgatja az ember az olvasmány szavait! Még ha tudjuk is, hogy Ábrahámnak a végén nem kellett feláldoznia a fiát, mégis rettenetesnek tartjuk már magát a próbatételt is! Valami szörnyű játéknak, ami azért mégiscsak túlzás! Igen, ezt gondolják sokan. Vajon Ábrahám is ezt gondolta? Tudjuk jól a választ, s bizony megdöbbentőnek tartjuk Ábrahám döntését: minden fanatizmuson túlmenő, szinte őrült döntésnek. Hiszen Ábrahám gyakorlatilag már feláldozta a fiát, ha végül a kést nem is kellett belemártania. Szándékában, érzelmeiben, élete szinte minden dimenziójában már végbement az áldozat. Morbidnak tarthatjuk talán, de azért érdemes feltenni a kérdést, ha már egy ilyen súlyos döntésről van szó: nem az van-e inkább, hogy Ábrahám másképp látott valamit? Jobban ismerve és szeretve nálunk az Istent, nem nevezhető-e valamiképp mégis érthetőnek a döntése?  

Természetesen tudjuk jól, hogy a kereszténység és a zsidóság Istene nem kér tőlünk, emberektől emberáldozatot, sőt súlyosan elítéli azt. Legalábbis abban az értelemben, hogy mi ölünk meg ártatlan (vagy akár nem ártatlan) más személyeket azért, hogy a mi kéréseink teljesüljenek, a mi bűneink bocsánatot nyerjenek stb. Sőt azt is tudjuk, hogy nem akar tőlünk elvenni semmit, amire szükségünk van, ami a boldogságunkat szolgálja. Ugyanakkor az áldozat mégsem értelmetlen és elvetendő a keresztény hitben sem. Amint a szentleckében olvastuk, azt az áldozatot, amit végülis Ábrahámtól nem kért az Isten, Ő maga minden további nélkül meghozza: „Saját Fiát sem kímélte értünk, hanem mindnyájunkért áldozatul adta.”

Ha Isten nem akar elvenni semmit tőlünk, ha nincs szüksége semmire tőlünk, akkor mi értelme az áldozatnak?   

A bűnbeesett embernek van szüksége rá: az embernek, akit a bűnei, gyengeségei miatt csak úgy lehet hűségesen, kitartóan szeretni, ha fájdalmat, lemondást is vállalunk érte. Amióta az ember elbukott, azóta a kapcsolatait nem csak öröm, hanem egyúttal szenvedés is jellemzi.
Vajon él-e akár egyetlen olyan férj vagy feleség, akinek ne kellett volna már súlyos fájdalmakat is kiállnia a házastársáért vagy a házastársától? Él-e akár egyetlen olyan gyermek, aki ne jelentett volna olykor súlyos terhet a szüleinek, vagy fordítva? Van-e olyan hosszú távú barátság vagy szerelem, amelyet meg ne keserített volna olykor mind a másik, mind a magunk tökéletlensége? Igen, hűséges, kitartó szeretetkapcsolat nem létezik áldozat nélkül, lemondás nélkül. Nem Isten akarta és alkotta ezt így: az ember bűnben elbukott természete teszi nehézzé a kapcsolatokat.
Azonban éppen a szeretet által értelmet is nyer az áldozat: megtermi a maga boldogító gyümölcsét, amely megmarad az örök életre. Krisztus értünk feláldozott élete a bűneink bocsánatát és az örök boldogságot nyerte meg nekünk. Ő felvállalt minden sebet, fájdalmat, amit a bűn okozott és valaha is okozni fog. Benne maga az Isten lett áldozattá értünk, miattunk, általunk. Minden szeretetből felvállalt emberi áldozat Jézus megváltó művébe kapcsolódik bele: segíti a másik ember üdvösségét és saját üdvösségünket is. Itt a földi életben is sokak megváltozását, megjavulását idézte már elő az őket szerető embertársaik türelme, kitartása, szenvedést is elfogadó odaadása.  

Egyébként a bűn miatt halállal és pusztulással megjelölt világban az ember így is, úgy is áldozattá válik. Nem szeretünk erre gondolni, de attól ez még nem kevésbé igaz. Földi életünk lassan fölemésztődik: a kérdés csak az, van-e értelme az áldozatunknak, vagy pedig nincs? Szolgálja-e a magunk és a mások örök jövőjét, boldogságát, vagy pedig értelmetlen elmúlás?   

Ha Jézussal együtt szeretve kitartunk az azokkal való kapcsolatban, akik fájdalmat is okoznak nekünk, ha hordozzuk a terheiket, s ebben a hűséges áldozatvállalásban emésztődünk fel, akkor a Megváltó keresztjét cipeljük mi is, és mind embertársaink, mind saját magunk örök üdvösségét szolgáljuk. Akkor pedig majd a mi küzdelmekben megkopott ruhánk is fényes fehérré változik, a mi fájdalomtól barázdált, könnytől maszatos arcunk is felragyog, ahogyan a szenvedésre készülő, de általa megdicsőülést nyerő Jézus égi fényessége megnyilvánult a kiválasztott apostolok előtt. A színeváltozás jelenete és az a béke, ami Pétert és társait eltöltötte, már a célba érés, a beteljesülés előíze volt: „Uram, jó nekünk itt lennünk.” Pedig a szenvedés még előttük állt: Jézus előtt, az apostolok előtt. Azonban a megdicsőülés élménye erősíti a szívüket: a végszó nem a szenvedésé és a halálé, hanem a feltámadásé és az örök életé. Az áldozat nem értelmetlen, hanem üdvösséget hozó lehet, ha nem másokat áldozunk fel, hanem szeretetből önmagunkat.   

Dr. Finta József

Sztricskó Tamás készítette ezt a fotót a kedvenc virágáról. Egy fagyosi reggelen fél 6-kor kiment a mezőre a Barakonyi-patak völgyében. A képen jól megfigyelhető, amint a jég kiül a fagyos liliom külső felszínére. (Forrás: www.turistamagazin.hu)

***

Van, amikor korán kell kelni, hogy észrevegyük a csodát az életünkben. Korábban, mint máskor. Fel kell adni a kényelmet, a biztonságot adó közeget, hogy olyat vegyünk észre, olyat éljünk meg, amit már később nem lehet. Amikor felkel a nap és rásüt a virágra, a jégszálkák is el fognak tűnni.

A nagyböjti lehetőséget ad arra, hogy többször vállaljuk a kényelmetlenséget, hozzunk áldozatot másokért, szeretteinkért.

Mi az, ami most elsőnek megfogalmazódott benned?

Tudsz-e jel lenni, reményt keltő felkiáltás embertársaid számára?

Február 18. – Nagyböjt 1. vasárnapja
Olv.: Ter 9,8-15; Zs 24; 1Pét 3,18-22
Evangélium: Mk 1,12-15 

A fiú komoly volt és szorgalmas, a lány szép és okos. Már egy ideje ismerkedtek egymással, s a fiú, mielőtt bevonult volna katonának, meg akarta vallani érzéseit a lánynak. Egy ajándékkal szerette volna meglepni ebből az alkalomból. Nem volt valami gazdag, de tudta, hogy a lány szereti a piros színt. Éppen az ősz közeledett, vett tehát neki egy nagy piros esernyőt. Ez alatt az esernyő alatt vallotta meg szerelmét, később ez alatt az esernyő alatt csattant el az első csók. A katonaidő letelte után ez alatt az esernyő alatt kérte meg a kedvese kezét, s ez alatt tervezgették boldog izgalommal az esküvőjüket. Miután összeházasodtak, a piros esernyő egy szekrény fölső polcára került. Aztán hosszú-hosszú ideig ott maradt. Jöttek a munkás évek, születtek sorra a gyerekek. Bizony sok teher nehezedett rájuk, egyre több tennivalóval, feszültséggel kellett szembenézniük. Az anyagi helyzetük sem volt mindig rózsás, hónapról hónapra éltek. Gyakran keveredtek szóváltásba, néha hangos veszekedések is kirobbantak közöttük. Egy ilyen borús, morgolódós napon, mikor mindketten fáradtan állítottak haza a munkából, s valami apróságon újra összedurrantak egymással, a feleség hirtelen mérgében és fájdalmában úgy gondolta, összecsomagol és odébbáll. Ki is nyitotta az egyik ritkán nyitogatott szekrényt, hogy előhúzza onnan a bőröndjét. De a gyerekek nyilván kutakodtak ott, mert egy csomó régi, poros kacat rögtön kihullott az asszony lábai elé. Köztük a rég elfeledett, porlepte piros esernyő. A feleség megbabonázva bámulta az ernyőt hosszú percekig. Aztán kicsordult a könnye, felemelte, leporolgatta és kinyitotta. Így ment vissza a nappaliba a férjéhez, aki bosszúsan váltogatta a csatornákat a TV-képernyőn. A férfi, amikor megpillantotta az ernyőt, először leszegte a tekintetét. Aztán kinyomta a TV-t, felállt, odasétált a feleségéhez, és hosszan, erősen magához szorította.   

„A szövetségnek, amely fennáll köztem és köztetek, meg a veletek lévő minden élőlény között minden nemzedékre, ez lesz a jele: szivárványt helyezek a felhőkbe.” Miért éppen a szivárvány a jele Isten és ember szövetségének? Miért éppen a szivárvány fejezi ki Isten elhatározott akaratát, hogy többé nem pusztítja el vízözön a földet és az életet a földön? A szivárvány akkor jelenik meg, amikor a vihar, a zivatar közben, többnyire már a vége felé, elkezd kisütni a Nap. Még zuhognak az esőcseppek, még sötét az égbolt nagy része, de már áttör a napfény a fekete felhőkön. A szivárvány azt fejezi ki, amit a népi bölcsesség régóta így foglalt szavakba: „A felhők fölött mindig kék az ég.”

Bizony nagyon sokszor megfeledkezünk a mindennapos küzdelmek és megpróbáltatások során arról, hogy nem csak ez, nem csak ennyi az életünk! Hajlamosak vagyunk leszűkíteni létünk végtelen távlatait az éppen most történő kellemetlen vagy nehéz dolgokra, feszült időszakokra. Pedig annyi minden szép és jó történt már velünk, annyi rossz és fájdalmas megpróbáltatást túléltünk már! Milyen jó, ha egy-egy aprócska jel helyre tesz bennünket ilyenkor, hogy ne adjuk fel az életünk legjelentősebb kötődéseit, legnagyobb céljait, értékeit a sötét órák, napok, akár hetek, hónapok hatására. Igen, a szivárvány valóban kifejező jel! De mit is jelez valójában? Azt, hogy az Isten örök szeretettel elkötelezte magát az ember, az emberiség mellett. Minden bajból és szenvedésből ki tud és ki akar bennünket szabadítani. Nem a pusztulásunkat, hanem a boldogságunkat akarja, bűneink és hűtlenségeink ellenére is. A szivárvány a bűnnel megszegett szövetség helyreállításának jele, és egyben az elpusztult világ helyreállításának, megújulásának jele. A szövetség helyreállítása Isten és ember között nem más, mint a megváltás, a megújult világ pedig, amely nem ismer többé pusztulást, az Isten Országa.  

Nem véletlen, hogy a Vízözön végét jelző szivárvány története szerepel Nagyböjt I. vasárnapjának olvasmányában, s ugyanakkor az evangéliumban Jézus meghirdeti, hogy közel van az Isten Országa. A Nagyböjt az az időszak, amikor különösen is szembenézünk a szenvedéssel, a fájdalommal, s ezek okozójával, a bűnnel, főként saját bűneinkkel. Azonban nem úgy tekintünk ezekre, mint amelyek végképp elsötétítik életünk egét, hanem már az előtörő napfényt figyeljük, a közelgő világosság jeleit. Azt az Országot, azt az életet várjuk és kezdjük el munkálni itt a Földön, amit a Megváltó Jézustól kapunk. Elfogadjuk a megbocsátást, elszenvedjük az emberiség bűneinek sebeit Jézussal együtt, de mindezt abban a tudatban, hogy a feltámadás és a boldog örök élet valósága vár reánk. Igen, valósága! Nem puszta üres, önbecsapó álmodozás ez! Ha nem létezne egy bűntől, feszültségektől mentes élet, ha nem létezne egy örök, elmúlhatatlan boldogság, akkor nem látnánk annak jeleit, megnyilvánulásait már itt a földön egyes emberek, közösségek életében. Pedig láthatjuk, ha kinyitjuk a szemünket és hajlandók vagyunk észrevenni! Igenis, Isten Országa már valóban közöttünk van Krisztus által és az Ő Lelke által, észrevehető azok életében, akik elkötelezetten követik Őt. Ez az Ország még nem teljesedik be, nem válik tökéletessé ebben a világban, de egyértelműen érzékelhető.

Vannak emberek, családok, akik tudnak boldogabbak lenni az átlagnál akkor is, ha őket is sújtja betegség, szegénység, háború. Vannak emberek, akik tudnak nyugodtak, békések maradni a rájuk záporozó igazságtalan csapások vagy a túlterheltség ellenére is. Vannak emberek, akik a békén, a megbocsátáson munkálkodnak akkor is, ha már többszörösen csalódniuk kellett azokban, akikkel az egységet keresik. Igen, ez létező valóság! A Nap itt-ott átsüt a felhők között, s a szivárvány színpompás glóriáját festi az ilyen emberek, családok, közösségek köré.   

Áttör-e vajon a szivárványt festő napfény, Isten Országának fénye a mi életünkön is? Tudunk-e jelek lenni, reményt keltő felkiáltások, piros esernyők embertársaink számára, akik beleszürkülnek a földi élet gyötrelmeibe, megpróbáltatásaiba? A Nagyböjt első napjaiban vessünk számot ezzel a kérdéssel, s arra törekedjünk az előttünk álló Szent Negyvennap során, hogy a Húsvét közeledtével mindinkább őszinte IGENNEL tudjunk válaszolni!