Örülni a megaláztatásnak?

Ki ne hallott volna már Soubirous Szent Bernadettről, aki a betegek védőszentje?! Tizennégy éves volt, amikor 1858. február 11-én a Lourdes mellett, a Gave folyó mentén található Massabielle-barlangban látomást látott, amit még jópár követett. Ezeknek köszönhetően Lourdes a világ legnagyobb Mária-kegyhelyévé vált, a reménység forrásává, ahol sokan meggyógyulnak.

Ami viszont lehet, hogy kevésbé köztudott, hogy a jelenések utáni években Bernadett sokat szenvedett, zaklatták, vádolták, vallatták, sokszor ellenséges szándékkal. Türelemmel fogadott mindenkit, és mindig nyílt egyszerűséggel és őszinteséggel válaszolt a kérdésekre. Ugyanakkor menekült mindentől, ami fölhívhatta rá a figyelmet, soha senkitől egy fillért sem fogadott el, még családja javára sem. Legnagyobb vágya az volt, hogy eltűnhessen a világ szeme elől. 1866-ban felvételt nyert a nevers-i iskola- és szeretetnővérek Saint-Gilgard-kolostorába. Rendi neve Marie-Bernard lett.

A noviciátust Isten iskolájaként járta végig. A novícia-mesternő és a főnöknő egyaránt attól féltek, hogy Bernadettet kevéllyé és beképzeltté teszik a jelenések. Ezért úgy gondolták, minden alkalmat meg kell ragadniuk, hogy megalázzák. Bernadett azonban felismerte az igazságot, mely teljesen áthatotta: az ember semmi, semmire nem képes, semmije nincs, ami nem Isten ajándéka volna és nem a kegyelem műve lenne az emberben. Ezért készséggel fogadott minden megalázást, s mindenben és minden mögött Isten akaratát látta: „Ha erősödik a vihar, emlékezni akarok Urunk szavára: »Ne félj, én vagyok!« Ha elöljáróim vagy társaim megaláznak, nyomban hálát akarok adni érte az Úrnak, és szívesen veszem a bántó szót, hogy egy lépéssel közelebb kerülhessek Istenhez.”

A kolostorban az egyik nővér megkérdezte Bernadettet: miért van mindig az utolsók között, miért végez alantas munkákat Erre Bernadett: „Mit csinál az ember a söprűvel?” – „Micsoda kérdés! Az ember fogja a seprűt, és seper vele.” – „És aztán?” – „Aztán visszateszi a helyére.” – „Hol van a helye?” – „Hát az ajtó mögött, a sarokban!” – „Látod, ez az én sorsom. A Szent Szűz dolgozott velem, aztán a sarokba állított. Ott az én helyem, és boldog vagyok, ha ott maradhatok.”
1879-ben, harmincöt évesen halt meg Nevers-ben. Utolsó szavai ezek voltak: „Szentséges Szűz Mária, Isten Anyja, imádkozz értem, szegény bűnösért!”

GONDOLAT:
Bernadettből áradt a megaláztatásai fölött mosolygó öröm, és annak tudata, hogy ezzel részt vesz Jézus szenvedéseiben. Örülni a megaláztatásnak – ez olyan valami, amit megérteni, és utánozni is nehezen tudunk. Pedig, ha igazi krisztushívők szeretnénk lenni, meg kell tanulnunk, nemcsak elfogadni a megaláztatásokat, hanem – ahogy Jézus akarja – szeretni embertársainkat. Ehhez hozzá tartozik, hogy őszinte szívvel, megbocsátón elfogadom a megaláztatásokat, a másoktól jövő megbántásokat. Bernadett megtanulta az igazságot: Isten eszközei vagyunk! Légy nyitott és vedd észre, mire akar használni az Úr a hétköznapokban!

Bernadett nélkül nem lenne Lourdes a reménység forrása!
Egy 1,5 perces kis videót hoztam Neked Lourdes-ról zenével aláfestve. Ezen a helyen minden Isten jelenlétéről és gondoskodásáról szól, mert itt betegek gyógyulnak meg testi, lelki bajaikból. 

Engedd hogy a látvány magával ragadjon!

A jó pásztor egyszerre figyel Istenre és az emberi világra

Április 21. – Húsvét 4. vasárnapja
Olv.: ApCsel 4,8-12; Zs 117; 1Jn 3,1-2;
Evangélium: Jn 10,11-18 

Volt egyszer egy szentéletű remete, akit Brúnónak hívtak. Egy éjjel Brúnó testvér imádkozni akart, de egy kecskebéka hangos brekegése megzavarta. Sikertelen volt minden kísérlete, hogy a zajt figyelmen kívül hagyja, ezért aztán lekiabált az ablakából: – Csendet! Éppen imádkozom. Tudnunk kell, hogy Brúnó testvér szent volt, ezért aztán a parancsát azonnal teljesítették. Minden élőlény visszatartotta a hangját, hogy imádkozásra alkalmas csend legyen. Ekkor azonban egy másik hang zavarta meg Brúnó imáját, egy belső hang, ami így szólt: – Lehetséges ám, hogy Istennek legalább annyira tetszik a béka brekegése, mint a te zsoltáréneklésed. – Ugyan mi örömet lelhet Isten ennek a békának a brekegésében? – vágott vissza megvetően Brúnó. De a hang nem adta fel olyan könnyen: – Ha nem tetszene Istennek, akkor miért teremtette volna meg ezt a hangot? Brúnó elhatározta, hogy a végére jár a dolognak. Kihajolt az ablakán, s kiadta a parancsot: – Énekelj! A kecskebéka ütemes brekegése betöltötte a levegőt, amihez tréfásan csatlakoztak a környékbéli békák is. S hangjuk már nem borzolta Brúnó idegeit, mert, ahogy figyelmesen hallgatta őket, felfedezte: ha nem akar ellenállni, ez a zene valójában gazdagabbá teszi az éjszakát. Ezzel a felfedezéssel Brúnó szíve eggyé vált a világmindenséggel, és életében először ráébredt arra, hogyan is kell imádkozni.  

Jézus papjai egyben pásztorok is. Vagyis, noha a saját boldogságukat is keresve választják a papi hivatást, mégis elsősorban másokkal törődnek, mások lelki üdvösségéért fáradoznak. A jó pásztor egyszerre figyel Istenre és az emberi világra. Keresi a bensőséges imádság találkozásait az Atyával, de megtalálja Istent a fáradságos, nyüzsgő mai társadalomban is. Soha, egyetlen korban sem volt könnyű követni az egyetlen igazi Jó Pásztor, Jézus elkötelezett és odaadó szeretetét az emberek felé. Voltak évek, sőt évszázadok, amikor keserű, véres üldözés várt Jézus evangéliumának hirdetőire. Napjainkban is rendszeresen előfordul ez a világ egyes tájain. Máskor a szörnyű járványok, háborúk, éhínségek és egyéb katasztrófák fájdalmát kellett megosztani a pásztoroknak a rájuk bízottakkal, ahogy bizony erre is van példa a mai világban is.
Itt, Európában azonban most nem ilyen megpróbáltatásokkal kell szembenéznünk. Nincsenek véres üldözések az egyház és a papság ellen. Nincsenek – vagy csak elszigetelten fordulnak elő – katasztrófák és komolyabb ínségek. Mégsem könnyű a lelkipásztorok dolga, ugyanis ma a fogyasztói mentalitással, a testi jólét színes kínálatával, a túlzott sokféleséggel és az eltömegesedés jelenségével kell megküzdeniük. Ezekből pedig önzés, magunknak-valóság fakad, ami súlyosan megkísérti Isten embereit is. Sokszor élik meg a papok, szerzetesek egy gyenge, elnyomható kis hangnak saját tevékenységüket a világ rikácsoló zajában. Sokszor élik meg, hogy minden szeretetből és odaadásból fakadó próbálkozásuk bizony nem más, mint egy kis apróság a sokféle kínálatból, amelyekkel „tele a polc”! Ráadásul nem is a legszínesebb, ránézésre legvonzóbb dolog! Amikor pedig csekélynek tűnik az érdeklődés arra az értékre, amit szeretnénk átadni az embereknek, nagy a kísértés arra, hogy a pásztor is kevésbé értékes, de népszerűbb dolgokra fordítsa a figyelmét, ő is a könnyebb utat válassza. Olyasmivel törődjön ő is többet és olyasmit próbáljon adni az embereknek, ami nem vezeti őket közelebb Istenhez.

Pedig az embereknek igenis óriási szükségük van ma is az evangéliumra és a krisztusi életformára. A túlkínálat a bóvlikból szétaprózza, túlhajszolja az embert. A tömegben magányossá lesz. Az individualista szemléletmód és életmód leépíti a közösségeket, ugyanakkor mégsem tudunk lemondani a közösségben megélhető valós szeretetről. Ha a pap úgy szolgálja a rábízottakat, hogy Istenhez is közel marad, azt akarja adni a híveknek, amit Jézus szeretne adni általa, akkor, ha nem is ér el feltétlenül látványos sikereket, a mélyben nagyon is jó hatással van az emberek életére. Azon fáradozik, ami itt a Földön is boldogabbá teszi a mindennapjaikat, a halál után pedig az Isten Országába való eljutáshoz segíti őket.   

Dr. Finta József atya

Bízz Isten szeretető gondoskodásában!

Nagyon megfogott ez a kép, amelyen az anyamadár óvja, védelmezi pelyhes fiókáit! A kicsiknek nem kell aggódniuk az eső miatt, biztonságban vannak!
„Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt. Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.” (Fil 4,6-7)

Nem létezik problémák, gondok, nehézségek nélküli élet. Megváltoztathatatlan, megmagyarázhatatlan és általunk nem befolyásolható problémákkal találkozunk életünk során. Ezért meg kell tanulni békességben élni a problémák közepette is, máskülönben soha nem lesz békességünk! Jön egy probléma, megbirkózunk vele, de egyből egy másik jön a helyére.

A lelki békességet pedig úgy lehet elérni, hogy bízzunk Isten szeretetteljes gondoskodásában.

Szeretettel ajánlom ezt a taize-i éneket! Kívánom, hogy miközben hallgatod, találd meg lelki békédet és erősödjön bizalmad az isteni gondviselésben!

Miért olyan nehéz hinni a saját testünk feltámadásában?

 Április 14. – Húsvét 3. vasárnapja
Olv.: ApCsel 3,13-15.17-19; Zs 4; 1Jn 2,1-5a; 
Evangélium: Lk 24,35-48 

Egy apró hernyócska kúszott gyorsan és rendületlenül a hatalmas hegy felé, ami még elég távolról sejlett föl előtte. „Hova-hova olyan nagy igyekezettel?” – kérdezte tőle egy arra ugráló szöcske. „Valaki mesélte nekem, hogy a hegy tetejéről milyen csodálatosan szép a vidék, milyen rendkívüli látványt nyújt. Felmegyek hát a hegyre, hogy én is megnézhessem ezt a gyönyörűséget.” – válaszolta a hernyó. A szöcske majd megpukkadt, úgy kacagott: „Te? A hegy tetejére? Ugyan! Soha nem jutsz fel! Neked még egy nagyobb fadarab vagy egy jókora kavics is szinte leküzdhetetlen akadály! Jobb, ha még most visszafordulsz.” A hernyócska azonban nem hallgatott rá, mászott tovább rendületlenül. Meglátta egy szarvasbogár is. „Mire fel ez a sietség? Hova készülsz?” – kérdezte. „A hegy tetejére akarok felmászni, mert mindenképp látni akarom, milyen csodálatos onnan a kilátás.” „Micsoda őrültség!” – szörnyülködött a szarvasbogár. „Számodra lehetetlen megmászni azt a hegyet! Még én se lennék rá képes egész életem során sem, pedig nekem lábaim is vannak.” Ahány állat, bogár csak beszélt a kis hernyóval, mind vagy kinevette, vagy sajnálgatta a szerencsétlent. Senki nem hitte, hogy ilyen vállalkozás sikerrel járhat a részéről. Aztán ahogy teltek a napok, a hetek, a kis hernyócska mind nehezebben mozgott. Egy nap megállt, és valamiféle anyagból az egész testét beburkoló takarót szőtt. Olyasmi volt, mint egy jókora hálózsák. A bogarak, kis állatok mind azt gondolták, hogy a kis hernyó belehalt a nagy erőfeszítésbe, és ez a zsák nem más, mint a sírja. Össze is gyűltek, hogy meggyászolják, és még egyszer kipletykálkodhassák magukat arról, hogy milyen őrült, kilátástalan vállalkozásba fogott. Ahogy azonban élénken társalogtak, észrevették, hogy a zsákocska lassacskán mozogni kezd, majd megreped. Először két csáp bújt elő belőle, majd a fej, majd pedig két szép, színes szárny. Még magukhoz sem tértek a meglepetésből, amikor az egész gyönyörű pillangó előbújt a bábból, és rájuk sem pillantva gyors szárnycsapásokkal tovarepült a hegy csúcsa felé.  

Jézus idejében a zsidóság számára nem a lélek halhatatlansága jelentett meglepetést. Többségük hitt abban, hogy az ember halála után a lelke tovább él. Ugyanígy a korabeli „pogányok”, vagyis a görögök és rómaiak is hittek az emberi lélek „árnyszerű” továbbélésében, amint arról az alvilágról szóló számos mítosz is tanúskodik. A hit nagy próbáját mind a zsidóság, mind a klasszikus vallások követői számára a feltámadás jelentette, konkrétan a test feltámadása. Az, hogy az ember halála után „szellemként” létezik, s ez a szellem adott esetben meg is mutatkozhat a földi halandók számára, nem volt ismeretlen sem az Ószövetségi írásokban, sem a görög-római mitológiában. Azonban az, hogy valaki valós testben, méghozzá saját valós testében térjen vissza a halálból, hogy meg lehessen tapogatni, hogy együtt egyen-igyon a Földön élőkkel …. hát ez bizony forradalmi újdonság volt. Ezért nem akarják az athéniak tovább hallgatni Szent Pál igehirdetését, amikor a feltámadásról kezd beszélni. Ezért gondolják szellemnek saját apostolai a közöttük megjelenő feltámadt Jézust! Bizony, nem csak a hitetlenkedő Tamás, hanem a többi apostol sem fogadja hittel Jézus feltámadásának tényét, amíg meg nem érinthetik a kezeit, lábait, amíg együtt nem falatozik velük szegényes ételükből. Azonban nemcsak évezredekkel korábban, hanem a mi korunkban is sokaknak nehéz elfogadni a test újraéledésének hitét. Megdöbbenve tapasztaltam nem is egyszer, hogy a magukat kereszténynek vallók közül is akadnak, akik a lélek továbbélését ismerik csak el, hiába imádkozzuk minden vasárnap, hogy „hiszem a test feltámadását”.   

Miért olyan nehéz hinni a saját testünk feltámadásában? Talán azért, mert sokszor nem vagyunk kibékülve a testünkkel. Tapasztaljuk hibáit, fogyatékosságait, sérülékenységét, múlandóságát. Nem tudjuk róla elképzelni, hogy „túléli a halált”, illetve talán nem is akarjuk, hogy ebben a testben éljünk örökké. Tapasztaljuk sokszor a test „bűnös lázadását” is a lélek által felismert és akart magasabb rendű értékek ellen. A bűn által megrontott világban az elmúlásnak kiszolgáltatott test bizony sokszor „visszarántja” a lélek törekvéseit. Ezért is mutatkozik meg az újszövetségi írásokban is a test és a lélek bizonyos értelemben vett szembeállítása. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a kereszténység alábecsülné a testet! Sőt, sokkal nagyobb méltóságot tulajdonít neki, mint a korabeli vagy akár mai vallások, vagy mint az örök életben nem hívő fogyasztói társadalom.  

A kereszténység pozitívan szemléli a testet: már teremtettségében is jó, ahogyan a Biblia kijelenti róla. Isten azonban a megváltásba és a megdicsőülésbe is beemeli. Jézus magára veszi ezt az emberi testet, ennek feláldozása által vált meg bennünket. A feltámadásban azonban újra felveszi ezt a testet, a Mennybemenetellel pedig beemeli az örök dicsőségbe. A feltámadott test azonban – képletesen persze – úgy viszonyul a földi testünkhöz, mint a pillangó a hernyóhoz. Megdicsőült test: vagyis messze meghaladja a földi test korlátait. Túl van a tér és az idő határain: azok nem kötözik le többé. Nem ismeri az öregedést, az elmúlást és a halált. Ez a megdicsőült test alkalmas arra, hogy teljesen részt vegyen az örök boldogságban, osztozzék a lélekkel abban az üdvösségben, amely az egész ember osztályrésze lehet egy örökkévalóságon át. 

Dr. Finta József atya