Oldal kiválasztása

Hétindító – 24.07.22.

Szerző: | Nincsenek hozzászólások

Hétindító rövid gondolatok

 

A szépségből jóság születik

Ami szép, azt akármeddig nézzük, akkor is szép marad. Szépsége biztos, hogy Istenre utal, mert amikor nézzük, megfeledkezünk az időről, kilépünk belőle. Pedig a szépségnek valójában semmi haszna. De mégis kell, mert túlemel a hasznosság keretein, és észrevesszük, hogy nagyobb érték létezni, mint birtokolni.

Egy szép virágot le lehet szakítani, hogy csak számomra legyen szép, de akkor hamar elhervad. Ha bármit, ami szép, kisajátítunk, akkor rövid időn belül csúnyává válik, és nem hoz termést. Nem lesz jó semmire, és el kell dobnunk. De ha egy szép dolgot a helyén hagyunk, ápolunk, gondozunk, és hagyjuk, hogy termést hozzon, akkor a szépből jó is lesz. Jónak lenni több, mint szépnek.

Isten nem a külső esztétikum alapján üdvözít, hanem a tetteink alapján. A mennyországban csak a jók kapnak helyet, de a jóságára tekintettel szép is lesz mindenki. S ez a sorrend nem cserélhető fel. Már a szépség is Istenre utal, de a jóság még jobban. Sokféle módon megjelenik a szép, és a jó is. Sőt, nem is tudjuk összeszámolni, hányféleképpen. Ha a szép és a jó ezerféle módon megjelenhet, akkor a szépség és a jóság alapja még szebb és jobb, mint bármelyik megnyilvánulása.

Sánta János atya

 

Embermesék – sorozat

 

Amit odaadsz, az mégis a tiéd marad

 
Két héttel karácsony előtt igazán egy porcikám sem kívánta, hogy egy kórházban lábadozzak. Ez volt a család első karácsonya Minnesotában, és emlékezetessé akartam tenni, de nem így. Hetekig nem törődtem a bal oldalamban sajgó fájdalommal, de amikor erősödött, mégiscsak elmentem orvoshoz.
– Epekő – mondta, miközben a röntgen-felvételt szemlélte. – Akár egy nyaklánchoz is elég lenne. Azonnal meg kell műtenünk.
Hiába tiltakoztam, hogy ez igazán a lehető legrosszabb időszak a kórházi tartózkodásra, végül a gyötrő fájdalom meggyőzött az ellenkezőjéről. A férjem megnyugtatott, hogy el tudja látni a háztartási teendőket, és felhívtam néhány barátomat, hogy segítsenek neki. Ezer egyéb tennivalót – a karácsony előtti sütés-főzést, bevásárlást, lakásdíszítést el kellett halasztanom.
A műtét utáni második napon még mindig alig tudtam kinyitni a szememet, noha az utóbbi két nap jó részét alvással töltöttem. Alig hogy jobban magamhoz tértem, felfedeztem, hogy az ágyam körül annyi a virág, mintha egy virágboltot nyitottak volna. Nem is olyan rossz karácsonykor kórházban lenni, gondoltam.
– Újabb virágok! – A nővér hangja rázott fel gondolataimból: – Azt hiszem, haza kell küldenünk magát – tréfálkozott. – Nincs több helyünk!
– Én benne vagyok – egyeztem bele.
Mielőtt kiment, félrehúzta a két ágyat elválasztó zöld függönyt.
– Juj, de szépek ezek a virágok.
Felnéztem a szomszéd ágyon fekvő nőre, aki arrébb tolta a függönyt, hogy jobban lásson. Szobatársam egy negyvenes, kistermetű Down-kóros nő volt rövid, göndör, őszülő hajjal és barna szemekkel. Gyermeki csodálattal bámulta a virágaimat.
– Bonnie vagyok – mutatkoztam be. – Téged hogy hívnak?
– Ginger – mondta szemét a mennyezetre emelve, majd szorosan összeharapta ajkait. – A doki rendbe teszi a lábamat. Holnap operálnak.

Egészen a vacsoráig beszélgettem Gingerrel. Mesélt az intézeti csoportjáról, és hogy mennyire szeretné velük tölteni a karácsonyt. A családjáról egy szót sem ejtett, én meg nem kérdeztem.

Másnap reggel Gingert bevitték a műtőbe, engem pedig a nővér kitámogatott egy rövid sétára a folyosóra. Jó érzés volt újra a saját lábamon állni.
Nemsokára visszatértem a szobába. Ahogy beléptem, hirtelen szemet szúrt a feltűnő különbség a szoba két fele között. Ginger ágya gondosan bevetve, üresen tátongott. Nem volt egyetlen üdvözlőlapja, egyetlen virága, egyetlen látogatója sem. Az én ágyam körül ezzel szemben mindenütt virágok illatoztak, és a halomba rakott üdvözlőkártyák emlékeztettek rá, milyen sokan szeretnek.
Gingernek nem küldött senki virágot vagy üdvözletet. Látogatóba sem jött hozzá senki, még telefonon sem keresték.
– Tudom már, mit teszek, gondoltam aztán. Elhatároztam, hogy adok neki az én ajándékaimból.
Az ablakhoz mentem és kézbe vettem a fenyőágakkal díszített piros karácsonyi gyertyát. De olyan jól mutatna a karácsonyi vacsoraasztalon, ötlött fel bennem, és visszatettem. Mi lenne, ha a Mikulásvirágot adnám neki? Azután eszembe jutott, milyen szépen ékesítené szecessziós házunk bejáratát ez a mélyvörös növény. Természetesen nem válhatok meg anya és apa rózsáitól sem, hiszen úgy sem lesznek velünk karácsony este.
Mindenre találtam kifogást: ezek a virágok amúgy is kezdenek már hervadni, a barátom, aki küldte, megsértődne; ez igazán olyan jól festene otthon. Semmitől sem tudtam megválni. Visszamásztam az ágyamba, és azzal nyugtattam meg háborgó lelkiismeretemet, hogy reggel majd felhívom a kórházi ajándékboltot, amint kinyit, és
rendelek Gingernek virágokat.
Mire Ginger visszatért az intenzív osztályról, egy kis, zöld ádventi koszorút hoztak neki, és felakasztották az ágya fölé. Aznap több látogatóm volt, és bár Ginger még lábadozott a műtét után, mindegyiküket üdvözölte, és büszkén mutogatta nekik a koszorúját.
Másnap a reggeli után a nővér közölte Gingerrel, hogy hazamehet. Az otthonból már elindult magáért a furgon – mondta. Tudtam, ez azt jelenti, hogy Ginger ott lehet a karácsonyi partin.
Vele örültem, de közben bűntudatot éreztem, mert tudtam, hogy kórházi ajándékbolt nem nyit ki még vagy két óráig.
Még egyszer körüljártattam tekintetemet a virágaimon. Oda tudnám adni valamelyiket?
A nővér odahúzta a tolószéket Ginger ágya mellé. Ginger összeszedte kevéske motyóját, majd kivette a kabátját a szekrényből.
– Igazán örülök, hogy megismerhettelek, Ginger – mondtam neki. Szavaim őszinték voltak, de nagyon rosszul éreztem magam, amiért minden jó szándékom ellenére is meghiúsult a tervem.
A nővér kisegítette őt az ágyból és betámogatta a tolószékbe. Leakasztotta a kis ádventi koszorút a falról, és Ginger kezébe adta. Már az ajtó felé indultak, amikor Ginger felállt a tolószékből, és lassan odabicegett az ágyamhoz. Jobb kezét felém nyújtotta, és gyengéden az ágyamra tette a koszorút.
– Boldog karácsonyt. Te nagyon kedves vagy! – mondta és forrón megölelt.
– Köszönöm – suttogtam.
Több hang nem jött ki a torkomon. A szemem könnybe lábadt, és ráborultam a kezemben tartott kis koszorúra. Ginger egyetlen ajándékát is nekem adta. Az ágya felé pillantottam. Körülötte megint csupasz volt a fal és minden kietlenül festett. Amikor azonban meghallottam a liftajtó kattanását, ahogy összezárult Ginger mögött, már tudtam, hogy neki sokkal, sokkal több mindene van, mint nekem.
Bonnie Shepherd
 

GONDOLAT:

„Amit megtartunk magunknak, elveszítjük, amit odaadunk, az örökre a miénk marad.”
Mennyi mindenhez – apró-cseprő dolgokhoz is – ragaszkodunk: a virágunkhoz, egy áfonya joghurthoz, a vélt vagy valós igazunkhoz, a reggeli kávénkhoz, a divatos ruhánkhoz, a kedvenc tv-sorozatunkhoz, és még sorolhatnánk… Ezen a héten, minden este vizsgáld meg magad, hogy aznap mihez ragaszkodtál, amit elajándékozhattál volna! Ha sikerült, oszd meg velünk az örömöd!

Az ilyen és ehhez hasonló történetek, példák elraktározódnak a szívedben, és amikor szükséged van rá a saját életedben, akkor eszedbe jutnak, erőt adnak és irányt mutatnak.
Ezért is folytasd velünk Útitársként augusztus 1-től! Nem fogod megbánni!
KATTINTS A FOLYTATÁSHOZ »

***
Ha van saját tapasztalatod, véleményed e történettel kapcsolatban, írd le bátran itt a hozzászólásnál!

468

Hozzászólás írása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük