Tímea gyászfeldolgozása
Tímea egy hatéves kisfiú édesanyja. Végzettségét tekintve közgazdász, kommunikációs szakember, sportoló és Suhajda Szilárd – az egy éve elhunyt – hegymászó özvegye. Tímea fontosnak tartja, hogy egy nehéz helyzetben is megtaláljuk azt a kapaszkodót, ami átsegíthet bennünket egy traumán. Nála ezt a segítséget a futás adta. Kisfia kedvenc meséjének, “A Mancs őrjárat”-nak a szlogenjével – „Nincs túl nagy álom, csak túl kicsi erő!” – teljesen egyet értve nem csak terápiás céllal futott és húzott hetente négyszer a lábára futó cipőt, hanem elhatározta, hogy felkészül a maratonra. Ezt sikerült szintidőn belül teljesítenie. Véleménye szerint nem kell minden gyászolónak maratoni futást célul kitűzni, de ha a mozgás jól eső érzéssel tölti el, akkor érdemes napi 20 percet sétálni, vagy 2 km-t kocogni, mert az pont 2 km-rel több, mintha semmit nem tenne.
A futás számára fájdalomcsillapítóként hatott a gyászfeldolgozására. Csökkentette a lelki fájdalmát és így tudott működni a hétköznapjaiban. A napjai egyfajta dinamikát nyertek ezáltal, ami nagy segítséget jelentett neki.
Szeretteink halála sokszor váratlanul ér bennünket. Kapunk egy telefonhívást, hogy baleset érte és a helyszínen elhunyt. Vagy ennek az ellenkezője: hosszú betegség előzi meg a halálát. Szilárd távozása teljesen másképp történt: négy nap leforgása alatt vált Tímea özveggyé. Amikor jött az első hír, hogy Szilárd csúcstámadása közben megszakadt vele a rádiókapcsolat, azonnal felállt Tímea vezetésével egy stáb a lakásukon. Barátok, kollégák segítettek a mentőexpedíció megszervezésében, lebonyolításában. A kutatásban mindig volt egy olyan apró momentum, ami a feleség számára okot adott a bizakodásra. Idővel Tímea realista én-je felismerte, hogy Szilárd életben maradásához már isteni csodára lenne szükség. Tímea – mint minden expedíció előtt – számolt azzal az eshetőséggel, hogy férje nem tér vissza, de a szíve mélyén soha nem gondolta komolyan, hogy ez valóban be is következhet. Nem tartotta egy olyan valós veszélynek, hogy rettegnie kellett volna tőle. Az expedíciók nem arról szóltak, hogy az időtartalmuk alatt Tímea félelemben élt, se éjjele, se nappala ne lett volna. Csak akkor izgult, amikor a férje a hegyen mozgott. Ennek időtartalma pedig csupán a töredékét jelentette az egész expedíciónak.
A tragédia legnehezebb pillanatként azt élte meg, amikor a gyermeküknek elmondta, hogy apa többet nem jön haza. Tímea egy szakemberrel konzultált, így Somának az életkorának megfelelően tudta elmondani a szomorú hírt. Az akkor 5 éves kisfiú ezt tökéletesen megértette, ami nagy könnyebbséget jelentett anyukájának. Utólag is megveregeti a vállát, hogy pszichológus segítségét kérte ehhez. Ez megnyugvást jelentett számára.
Tímea a gyászoló helyzetét ahhoz tudná hasonlítani, amikor megkülönböztetésképp bélyeget nyomnak az ember homlokára. Se a közeli, se a távoli ismerősök nem tudják, hogyan közelítsenek a gyászolóhoz, mit kezdjenek vele. Tímea ezért maga próbált lépni és feloldani ezt a levegőben lógó feszültséget. Tisztában volt azzal is, ha valaki a hogyléte felől érdeklődött, azt jószándékból tette. Pedig a „hogy vagy?” szerinte semmiképpen se jó kérdés a fájdalmát megélőnek. Érdemes lehet ilyenkor megkérdezni inkább azt a gyászolótól, mi az, amiben a hozzátartozó, a barát segíteni tud.
Édesapját vállalkozóként sokan ismerik lakhelyén és lépten-nyomon megkérdezték tőle Szilárd halála után, hogy van a lánya. Apukája ezt az érdeklődést kis idő után megunta és azt válaszolta, hogy már jól van. Ez a taktika bevált: többet nem faggatták.
Tímea számára meglepő módon a gyász intenzívebb időszakában nem az esték voltak a legnehezebbek, hanem a reggelek. Ennek szerinte az lehetett az oka, hogy a napi rutinnak köszönhetően végig csinálta a napját, este lefeküdt és reggel kipihenten ébredt. Reggelente viszont újra és újra szembesült vele, hogy már csak ketten vannak a kisfiával és ez így is marad. Persze voltak napok, amikor akár teljesen hétköznapi dolog miatt sírta el magát Tímea. Akkor azt hitte, hogy sohase lesz már olyan nap, amikor nem fog sírni. Azt tanácsolja, ha nincs a gyászolónak olyan attitűdje, amivel ki tudja rángatni magát a gödörből, akkor nem szabad restnek lenni és segítséget kell kérni barátoktól, szakembertől, nehogy beragadjon.
Ahogyan a testünket fel lehet készíteni egy maratonra, úgy a lelkünk is megerősödik egy krízishelyzet által. Ez nem könnyű, nem is sikerül egyből, de kellő kitartással – akár segítséggel -, működhet.
Tímea a gyászfeldolgozás folyamatát és egy expedíció kivitelezését a következő szempontok szerint veti össze:
Egy expedíciót meg lehet és kell is tervezni, de egy gyászfolyamatot nem lehet. Nem mondhatjuk azt, hogy fél év 2 hónap és 5 napig tartson. Az expedíciónál az alaptábor és a csúcs között 3-4 magaslati tábor helyezkedik el. A hegymászó az alaptábornál kezd és fokozatosan megy feljebb, táborról táborra, végül feljut a csúcsra és visszaereszkedik. A gyász esetében nincs szó arról, hogy ha egyre feljebb haladok és amikor felérek a csúcsra, akkor véget ér a gyász. Sokszor inkább az történik, hogy már eljutunk a hármas táborba, már karnyújtásnyira a csúcs, mégis visszacsúszunk akár az alaptáborig. Nem értjük az okát, hiszen annyi munkát belefecceltünk, mégis megtörténik.
Szakértők szerint egy gyászfolyamatba minden belefér. Bármiféle viselkedés, feldolgozási módszer. Kinél mi válik be. Ugyanakkor minden gyászban vannak közös pontok is, mint egy szülésnél: megindul a szülés és a folyamat végén megszületik a baba. Mégis mindenkinél másképp zajlik, hosszabb-rövidebb ideig, egyénre szabottan. Ezt jól mutatja az is, hogy Tímea nem az a fajta gyászoló, aki „szívesen” sír minden alkalommal a pszichológusa kanapéján.
Tímea többször elgondolkodott azon, miből érezhetjük azt, hogy kezdünk kilábalni a gyászból? Szerinte nem tudni, van-e ilyen pont, de ha van is, akkor azt fel lehet-e ismerni? Egyértelmű-e az a pont? Egy expedíció során egy kellően tapasztalt mászónak könnyebb felismerni egy alacsonyabb magasságban azt a pontot, amikor vissza kell fordulni. Például 2016-ban Szilárd Klein Dáviddal a K2-n másztak. Nem értek fel a csúcsra a kedvezőtlen időjárási körülmények miatt. Egy ponton Dávid és Szilárd megálltak, elővettek egy jegyzetfüzetet, és listát írtak arról, mi szól a továbbmászás és mi szól a visszatérés mellett. A döntést így könnyebben és józanabbul meg tudták hozni. Volt kapaszkodójuk. Ilyen konkrét pontot keresne Tímea is a gyász folyamatába.
Miként alakul át az ember értékrendje egy krízishelyzetet követően?
Tímea a 35. életéve betöltésekor úgy gondolta, teljes, boldog életet él. Erre kis idő múlva elvesztette a férjét, ami padlóra vitte. Ám pozitív hozadéka is lett a gyászának. Megtanulta, hogy krízis átélése után az ember teljesen másképp tekint a hétköznapi problémákra, mint korábban. Nem csinál belőlük már nagy ügyet. Például: „Nem vitték el a ház elől a szelektív hulladékot! Nem, baj, majd egy hét múlva elviszik.” Ma már más nézőpontból tudja vizsgálni a dolgokat. Amíg korábban azon izgult, hogy beér-e időben a munkahelyére, mert ha nem, akkor kirúgják, ezt most már nem látja ennyire tragikusnak. Az élet apróbb nehézségein már kevésbé feszül.
Érdemes szerinte viszonyítani: “Mennyire elfáradtam a nagytakarításban, minden porcikám sajog. Igen, de van olyan ember, aki testi betegséggel született, vagy életében olyan baleset érte, hogy lebénult. Ő hiába szeretné, nem tudja kitakarítani a lakását. Ebből a perspektívából nézve már el is törpül az én fáradtságom.”
Szilárd búcsúztatójára azzal az elhatározással ment el, hogy ameddig csak lehet, addig ott szeretne maradni. Ezzel az volt a célja, hogy ha minél hosszabb ideig kínozza magát, ha minél mélyebbre kerül a fájdalmába, akkor a búcsúztatás végén felszabadító érzés fog úrrá lenni rajta. Hogy segítette-e a gyászát ez Tímeának, azt a mai napig nem tudja. Rosszat biztosan nem tett vele és utólag is jó ötletnek tartja, amit tett. Számára ez működött, magához közelállóbbnak érzi Szilárd ilyen formában történő búcsúztatását, mint egy koporsós temetést síró asszonyokkal.
A tátrai élmény
Tímea – a tragédia előtt egy évvel – férjével, kisfiával és a szüleivel nyaralt a Tátrában. Közösen túráztak, Szilárddal kettesben is tudtak sziklát mászni, tehát maximálisan kihasználták a lehetőségeiket. Egyik kora délután azt tervezték, hogy férjével kettesben felmennek a nyeregbe. Felfelé kaptatva a turistaúton, elhaladtak egy nagy ferde kő mellett is, amit mindketten megcsodáltak, mert igen alkalmasnak találtak menedéknek. Tovább mentek és egyszer csak elkezdett esni az eső. Az első villámlás után visszafordultak. A kőtömbnél, ami 15 percre volt a szállásuktól, meghúzták magukat. Egy család két gyerekkel és egy kutyával szintén behúzódott oda. Közben már cseresznye nagyságú jég is esett. Egyszer csak a kőtömb mögé egy jégfolyam úszott be, ami a térdükig ért. Szilárd felkapta az egyik gyereket, az apuka a másikat, az anyuka a kutyájukat, Tímea a táskákat. Majd mutogatta a szlovák házaspárnak, hogy azonnal induljanak vissza a menedékházhoz, ahová épségben lejutottak. Tímeát jó érzéssel töltötte el, hogy ebben a szituációban nem bénította meg a félelem, a veszélyes helyzet.
ÚTRAVALÓ:
Úgy gondolja, ez az élménye párhuzamba vonható az elmúlt nehéz hónapokkal. Szilárd halála nem bénította meg, nem fagyott le. Persze, ha mégis valaki lefagy egy hasonló helyzetben, azzal sincs semmi baj, de érdemes segítséget kérnie és dolgoznia rajta, hogy legközelebb ez ne történjen meg.
Úgy tűnik, hogy emberi tetteink a következő csoportokra oszthatók. Vannak kötelező, hasznos, szórakoztató, fölösleges és káros tetteink. Ez az öt kategória. Természetesen amilyen a hitvallásunk, aszerint kerül egy-egy cselekedet feljebb vagy lejjebb ezen a skálán. Csak akkor lehet beazonosítani, hogy egy-egy cselekedetünk milyen értékű, ha az élő Krisztus fényében értékeljük azokat. Ha nem valljuk Istent és az örök életet, s az ember önmagát teszi Istenné, akkor eleve megszűnik a kötelező kategória, hiszen mindent szabad. De ebben az esetben a hasznos, a szórakoztató, a fölösleges és a káros tetteink össze fognak keveredni. Ugyanakkor a kötelező tettektől mégse tudunk menekülni, mert istenhit nélkül is cselekvési kényszer hajtja az embert. Nem passzivitásra, hanem aktivitásra vagyunk beállítva. Ha elhagyjuk az igaz Istent, akkor a megmaradt igényességtől függően a hasznos, a szórakoztató, a fölösleges, sőt a káros tettek is válhatnak kötelezővé, amelyek elől nem tudunk kitérni.
Hozzád emelem lelkemet, Uram, Istenem! Benned bizakodom!
HOZZÁVALÓK 1 személyre:
HOZZÁVALÓK 1 személyre: