Szegénynek érzed magad?

Oly sokszor – van aki mindig – úgy élünk, mintha szegények lennénk! Talán többször szomorkodunk, mint ahogy valóban „indokolt” lenne. Miközben ha felismernénk a kincset, amit magunkban hordozunk, az betöltene, jóllakatna, szomjunkat oltaná, örömtől ujjonganánk. Így válik abszurddá a keresztény élet: az ember gazdag, de azt hiszi, hogy szegény. Élő, de félhalottnak gondolja magát. Állandóan mosollyal ajándékozhatná meg a világot, de árad belőle a szomorúság.
Tudom, vannak traumák, veszteségek az életünkben, amelyeknek nem lehet örülni, amikor a „szomorúságnak van itt az ideje”. Ez teljesen érthető és igaz is.

A legnagyobb sötétség idején óriási jelentősége van egy halvány fénysugárnak, a traumák idején a kegyelemnek, a kilátástalanság idején a bizalomnak… Ha „átkozott az az ember, aki emberben bízik” (Jer 17,5), akkor áldott az, aki Istenben bízik.
Nem élhetünk bizalom nélkül! Szükséges, hogy ez a bizalom bennünk egyre nagyobb és erősebb legyen! Ez akkor sikerül, ha elhallgattatjuk a fölösleges belső beszélgetéseket önmagunkkal, és egyre mélyebb és bensőségesebb párbeszédet folytatunk az Istennel, akire rábízzuk mindazt, akik vagyunk és amink van.

A bizalom azonban nem növekszik csak úgy magától az életünkben! Fontos, hogy tegyünk érte napról-napra. Mert szinte minden nap adódik olyan helyzet, amikor elszomorodhatunk valamin, kedvünket szeghetjük, amikor szükségünk lenne felébreszteni magunkban a bizalmat!

Isten szabadsággal ajándékozott meg minket, amely lehetővé teszi, hogy döntsünk róla, hogy hiszünk, vagy nem hiszünk a Szeretetnek, aki Isten. Bízunk benne végtelenül, vagy inkább nyalogatjuk a saját sebeinket?
Tudom, nem könnyű végtelelnül bízni! Embernek szinte lehetetlen, de Istennek minden lehetséges! Ha átadjuk Neki ezt a törekvésünket, Ő szépen, észrevétlenül elkezd munkálkodni az életünkben a Lélek által.

Elég, ha hiszel abban, hogy Isten mindennél nagyobb! Ő nagyobb a bajaidnál, traumáidnál is! Egyszer csak arra leszel figyelmes, hogy teljesen más színben látod a dolgaidat, az életed eseményeit! Ha Isten létezik, és ha a léte a Szeretet, akkor ebből logikusan következik a Belé vetett bizalom.

Kívánom, hogy ne szegénynek, szerencsétlennek, szomorúnak érezd magad, hanem olyan szeretett lénynek, akit az Isten a tenyerén hordoz!

Isten Országa diadalt arat

Június 16. – Évközi 11. vasárnap
Olv.: Ez 17,22-24; Zs 91; 2Kor 5,6-10;
Evangélium: Mk 4,26-34 

Egy nagy ipari konszern tovább szeretett volna terjeszkedni, s ennek érdekében szükségesnek látszott a brazíliai őserdő egy újabb nagy területének kiirtása és beépítése. Csakhogy élt ott egy mindössze néhány száz főből álló indián népcsoport. Őseik módján, a civilizációról szinte mit sem tudva élték napjaikat, elzártan mindentől és mindenkitől. A jogvédők természetesen védelmükbe vették ezt a kis törzset, s felhívták a konszern igazgatótanácsának figyelmét, hogy csak akkor vághatják ki az őserdőt, ha az indiánok jogszerűen eladják nekik ezt a területet, s ők maguk hajlandók máshová áttelepülni. A nagy ipari vállalt vezetői nyeregben érezték magukat: „Na hiszen! Ezek a civilizálatlan vademberek! Csak egyszer lássanak modern gépeket, kényelmes, berendezett házakat, csapból folyó vizet, üzletben megvásárolható élelmiszert! Ők maguk fognak könyörögni, hogy eladhassák a földjüket és beköltözhessenek a városba!” Elhatározták hát, hogy felkeresik az indiánokat és elkápráztatják őket a nyugati technikai vívmányokkal és fogyasztási cikkekkel. Valóban, pár nap múlva le is szállt a társaság vezetőinek magángépe a törzs területén, s az összegyűlő, kíváncsi indiánoknak az igazgatótanács tagjai tolmács segítségével magyarázni kezdték, miért is jöttek. A törzsfőnök és a körülötte csoportosuló vének azonban élénken tiltakoztak az elvándorlás és területük eladása ellen. Erre a fehérek elkezdték kipakolni a gépből a magukkal hozott cikkeket, élelmiszereket, háztartási gépeket. Az indiánok ugyan megbámulták ezeket, de az álláspontjuk nem változott. Akkor elkezdték nekik kifejteni, milyen hatalmas életmódváltozás, milyen nagyszerű kulturális fejlődés várhat rájuk. Olyanok lehetnek, olyasmiket tehetnek, mint a fehér emberek! Még repülhetnek is a levegőben. Ennek illusztrálására felszállították a törzsfőnököt és a véneket a magánrepülőgépre, s néhány kört tettek velük az őserdő felett. A bennszülöttek szenvtelen arccal ülték végig a légi utazást. Amikor pedig leszállt a gép, a törzsfőnök fitymálóan ezt mondta: „Csak ennyi? Hát ez nem nagy valami! Erre a madarak, sőt még a koszos legyek és szúnyogok is képesek!”  

Milyen sokszor nagyra vagyunk, mi emberek, a teljesítményinkkel, építkezéseinkkel, technikai vívmányainkkal. Természetesen van ennek alapja, hiszen az emberi értelem, ügyesség, szervezőkészség valóban rendkívüli dolgokra képes. Azonban ha jól belegondolunk, mindez még mindig legföljebb szánalmas utánzása a természetben már évezredek óta jelenlévő csodáknak, szépségeknek, amelyekhez az embernek alkotó módon nincs semmi köze. Igen, Isten csodálatos világa, nagyszerű teremtményei messze fölözik az ember minden ügyességét, okosságát, kiváló képességét. Vajon miért nem figyelünk föl mégis sokszor ezekre a természeti csodákra? Azért, mert megszoktuk őket. Állandóan körülöttünk vannak, s ezért hétköznapivá váltak. Kicsinek, jelentéktelennek tűnnek.   

Jézus ilyen megszokott, hétköznapi, jelentéktelennek tűnő természeti képeket használ akkor, amikor Isten Országáról beszél. Nem a hatalom, az erőszak, a lenyűgöző emberi birodalmak képeit sorakoztatja föl. Nem hasonlítja Isten Országát a dicsőséges és hódító Római Birodalomhoz. Nem hasonlítja az egyiptomi piramisokhoz, vagy az alexandriai fároszhoz, egyetlen egyhez sem az ókori világ nagy emberi csodái közül. A földbe hullott magról beszél, amely kicsírázik és termést hoz. A mustármagról, amely kicsiny ugyan, de nagy fává terebélyesedik. A kovászról, amely megkeleszti a tésztát, stb. stb. Szokatlan képek a végtelen Istennel kapcsolatban!
Mennyire hajlamosak vagyunk, mi emberek ma is arra, hogy csak ott és abban lássuk meg Isten jelenlétét, működését, ahol és amiben természetfölötti események, lenyűgöző csodák, szokatlan, hatalmas jelenségek nyilvánulnak meg. Isten legyen lehengerlő! Legyen legyőzhetetlen, végtelenül erős és ellenállhatatlan! Az Ő országa pedig legyen hatalmas és dicsőséges, mindent és mindenkit maga alá gyűrő! Azonban Isten nem ezt a módszert választja: Ő kicsinek tűnik, visszafogottnak, művei sokszor jelentéktelennek, hétköznapinak. Azonban ez semmit nem von le abból az igazságból, hogy az Ő országa fog győzedelmeskedni, mindennél és mindenkinél hatalmasabbnak, erősebbnek, elpusztíthatatlannak, sőt örökkévalónak mutatkozni. Hány és hány győzhetetlennek tűnő emberi birodalom vált már semmivé! Mennyi lenyűgöző emberi alkotás vált porrá és hamuvá! A mező füve azonban még mindig zöldell, az elvetett mag kikel, előbújik a kis virág a legáthatolhatatlanabbnak tűnő betondzsungel közepén is. Isten egyszerű, megszokott, hétköznapi teremtményei tartósabbnak és erősebbnek mutatkoznak a nagy emberi építményeknél.  

Ne ijedjünk meg attól, hogy Isten olykor gyengének látszik, a jó ügye látszólag sokszor vesztésre áll! Isten Országa kicsiny és egyszerű bár, de legyőzhetetlen, eltaposhatatlan, és végül mindenképp diadalt arat!  

Dr. Finta József atya

Amire meghivatást kaptunk Barnabáshoz hasonlóan

Szent Barnabást apostolnak hívjuk, pedig az evangéliumok nem szólnak erről. Mégis apostol, mert a küldöttek közé tartozik, akit nem Jézus, hanem a Szentlélek választott ki. Az apostolok a Barnabás nevet adták neki, aminek jelentése: Vigasztalás fia.
„Derék férfi volt, telve Szentlélekkel és hittel” (ApCsel 11,24), aki különösen segitőkészségével tűnt ki.
Például szántóföldjét eladta, és annak árát az apostolokhoz vitte az egyházközség szegényeinek szánt adományként.
Barnabás a legjelentősebb misszionárius Pál apostol előtt és mellett. Nagy jelentősége abban is áll, hogy föllendítette a pogányok misszionálását. Elsősorban azzal, hogy Sault megtérése után elvitte a jeruzsálemi egyház vezető apostolaihoz, és ezzel Jézus evangéliumának legnagyobb hirdetőjét segítette munkája megkezdésében.

Barnabást joggal nevezzük a pogány népek apostolának. Ő volt az első, aki Antióchiában a pogányok megtérésében fölismerte Isten kegyelmének művét. Minden keresztény nemzedéknek megmutatta az igazi keresztény magatartást, amelyik készségesen válaszol Isten hívására. Azzal, hogy zsidó létére szívesen fogadta a pogányokat is, tanúsítja: a megváltás az egész világra kiterjed, és nem lehet feltételekhez kötni. Tanulhatunk tőle nagylelkű elfogulatlanságot. 

Barnabáshoz hasonlóan mi is arra vagyunk meghívva, hogy másokat erősítsünk és bátorítsunk. Kifejezetten pedig arra, hogy azok vigasztalására és épülésére legyünk, akik gyengébbek hitükben vagy éppen küzdelmes kihívásokkal néznek szembe.

Az Apostolok Cselekedetei olyan emberként ábrázolja Barnabást, mint akinek nagy örömet okozott Isten dicső kegyelmét embertársai életén látni, és ezért buzgón intette és bátorította őket arra, hogy megmaradván a hitben az Úrral járjanak.
Jól tesszük, ha mi is aktívan keressük annak lehetőségét, hogy támogassuk mindazokat, akik életüket Isten dicsőségére és tiszteletére akarják élni, akik hitük lenyomatát az egész életükön szeretnék hordozni. Barnabás abban is elöljáró példa számunkra, hogy miként lehetünk hozzá hasonlóan mi is nagylelkűek, mikor Isten mennyei királyságának gyarapodása a cél.

Milyen elhatározás született meg benned?

forrás: pozsonyikatolikusok.sk

Közreműködni abban, hogy mások is eljuthassanak az örök boldogságra

Június 09. – Évközi 10. vasárnap
Olv.: Ter 3,9-15; Zs 129; 2Kor 4,13 – 5,1;
Evangélium: Mk 3,20-35

Az evangéliumi részletben Jézus azzal igazolja önmagát, hogy ő Isten erejében és a mennyei Atya szándékának megfelelően harcol a világban uralkodó bűnös hatalmak ellenében. Majd arról ad tanítást, hogy azok tartoznak hozzá, azok az ő igazi rokonai, akik hozzá hasonlóan cselekszenek.
Jézusnak azért kell önmagát igazolnia, mert ellenfelei azzal vádolják, hogy sátáni erőkkel akarja legyőzni az emberi bűnök következményeiből fonódó bűnös szövevényt, amelyet a zsidók a megszemélyesítés eszközével élve a Belzebub, az ördögök fejedelme, a sátán vagy a tisztátalan lélek uralmának neveztek. Jézus logikus érvekkel visszautasítja ezt a vádat.
A meghasonlott és önmagát pusztító országról szóló példázatával a vád képtelenségére mutat rá: ő nem lehet a sátán embere, hiszen a sátán nem fog önmaga ellen támadni.
Az erős ember legyőzéséről szóló mondása Izajás próféta metaforájára utal, amelyben Isten az, aki legyőzi az erős, erőszakos embert, s elveszi tőle zsákmányát (vö. Iz 49,24–26). Ezzel az utalással azt fejezi ki, hogy ő a sátánnál is erősebb, Isten erejében tevékenykedik, aki el tudja venni a sátántól prédáját, azaz meg tudja szabadítani a bűn fogságában élő embereket. Ugyanezt a gondolatot erősíti meg az a mondása is, amely szerint a Szentlélek káromlásának bűne nem nyer bocsánatot soha. Ezzel arra utal, hogy ő Isten Lelkének erejében cselekszik, aki minden bűnt megbocsát, kivéve a Szentlélek káromlását, mert ez éppen a bűnbocsánat ajándékának visszautasításában áll.

Az igazi rokonairól szóló tanításában Jézus azt hangsúlyozza, hogy azok tartoznak hozzá, azok alkotják az ő igazi családját, akik hozzá hasonlóan cselekszenek, és a mennyei Atya akaratát teljesítve küzdenek a bűn ellen. Sémita módon fogalmazza meg tanítását: mérsékel valamilyen igazságot, illetve helyzetet, hogy ezáltal kiemelhessen egy másikat. Úgy tűnik, mintha megtagadná anyját, vér szerinti családját és rokonait. Valójában arra akar rámutatni, hogy van egy természetes családja, amely azonban beilleszthető egy másik, nagyobb közösségbe. S az üdvösség szempontjából ez az isteni család fontosabb, mint a vér szerinti rokonság. Isten családjába azok tartoznak, akik teljesítik az Ő akaratát.

Arra a kérdésre, hogy miben áll ez az akarat, a Biblia világosan megadja a választ: Isten „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4; vö. Jn 6,39–40). Az Ő akaratát teljesíteni tehát annyi, mint közreműködni abban, hogy mások is eljuthassanak az örök boldogságra.

Az evangéliumi tanítás nekünk is szól. Nekünk is Jézushoz hasonlóan kell felvennünk a harcot a bűn ellen, és életvitelünkkel kell igazolnunk, hogy az ő rokonai vagyunk, az ő családjába tartozunk. Egyben kérjük a mennyei Atyát, adjon erőt, hogy életvitelünket látván az emberek felismerhessék, hogy nem csupán egy földi családhoz tartozunk, hanem elsősorban annak az isteni családnak a  tagjai vagyunk, amely azt hirdeti, hogy földi életünknek örök távlatai vannak, mert Isten örök boldogságot szánt minden jóakaratú embernek.

Turay Alfréd atya

Kik a legfontosabbak számodra?

5 tipp, ahogyan ápolni tudjuk a kapcsolatainkat

Ha most megkérnélek, hogy nevezd meg azt az 5 embert, akik a legfontosabbak számodra, kiket neveznél meg? És ha azt kérdezném Tőled, hogy ki az az 5 ember, aki a legnagyobb hatással volt Rád és a legerőteljesebben hozzájárult ahhoz, hogy Te az az ember legyél, aki most vagy: kiket neveznél meg? És vajon mekkora lenne az átfedés a két lista között?

Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk, hogy az életünk leginkább a kapcsolatokról szól. Életünk során a kapcsolataink formálnak minket a legerőteljesebben: a gondolkodásmódunkat, a személyiségünket, az érzelmeink működését, a viselkedésünket, az ízlésünket, a látásmódunkat, az önbecsülésünket, a szeretetképességünket, sőt még az idegrendszerünk kialakulását és működését is mind-mind a kapcsolataink formálják.
Sok embernek az egyik legnagyobb félelme a magány és az elhagyatottság, azaz a kapcsolatnélküliség. Ebből is látszik, hogy mindannyian vágyunk a kapcsolatokra. Ez a vágy olyan mélyen belénk van kódolva, hogy ha ezzel nem törődünk, akkor a saját ösztönös biológiai késztetéseinkkel megyünk szembe.

A kapcsolataink hatnak az önbecsülésünkre és a döntéseinkre, ezen keresztül pedig az egész életutunkra is. Hiszen életünk korai szakaszában a hozzánk legközelebb állók gondolkodásmódját és sajátos világlátását vesszük át (azt, ahogyan ők a világot látják, ahogyan másokat látnak, és ahogyan minket is látnak), miközben folyamatosan vágyunk a közvetlen környezetünk elfogadására és jóváhagyására. Emiatt pedig sokszor később is olyan döntéseket hozunk és olyan életpályát választunk magunkak, amely a környezetünk szerint jó és kívánatos – vagy legalábbis elfogadható.

A kapcsolataink adják számunkra az éltető erőt a mindennapjainkhoz, és a megtartó erőt a nehézségek elviseléséhez. Sokszor a kapcsolataink adják magát azt az érzést is, hogy érdemes élni, hogy érdemes minden reggel felkelni és végigcsinálni a napot. Sokan érzik úgy, hogy csak azért érdemes reggelente kikelni az ágyból, mert “van kiért” vagy “van kikért” megtenni ezt. A kapcsolataink nélkül nem lennénk azok, akik vagyunk. Vagy jobban mondva: a kapcsolataink nélkül nem is lennénk.

Hogyan tudjuk ápolni a kapcsolatainkat olyankor, amikor nem könnyű ezt megtenni?
A mai világban egyáltalán nem könnyű a kapcsolatainkat ápolni. Sokszor “nincs rá idő” a folytonos rohanás és az ezer más tennivaló mellett. Az állandó stressz miatt sokszor egymással is türelmetlenebben és durvábban bánunk. Vagy éppen az okozza a nehézséget, hogy fizikailag távol vagyunk egymástól. Szerencsére ilyenkor segítségünkre van a modern technológia: egy videóhívás vagy valamelyik csevegőprogram segítségével ma már szinte bármikor bárkivel tudunk élőben beszélgetni. Igen, ez nem ugyanaz, mint élőben találkozni a szeretteinkkel, de még mindig sokkal jobb opció, mint egyáltalán nem látni az arcukat és nem hallani a hangjukat, nem igaz? Ha már itt van ez a technológia adta lehetőség, akkor érdemes élnünk vele.

Jöjjön most 5 tipp arról, hogy hogyan tudjuk ápolni a kapcsolatainkat a nehézségek ellenére is!

1) Szánj időt a fontos kapcsolataidra! Ha kell, akkor akár írd be a naptáradba, hogy pontosan hol, mikor és kivel találkozol, és mennyi időre. Különíts el ezekre a találkozásokra annyi időt, amennyire csak szükségetek van, és erre az időre semmilyen más fontos tennivalót ne tervezz be.

2) Amikor úgy érzed, hogy feszült és kimerült vagy, akkor a kapcsolataid ápolását először önmagaddal kezdd: próbálj meg megnyugodni és ellazulni, akár csak pár percre is. Ha először önmagadat nyugtatod meg, utána másokhoz is sokkal kedvesebben és türelmesebben tudsz majd szólni.

3) A távol élő szeretteiddel rendszeresen tartsd a kapcsolatot! A virtuális térben ez ma már nagyon egyszerű. Rendszeresen írj nekik, vagy hívd fel őket, és beszélgess velük! Ha tudod magadról, hogy hajlamos vagy erről elfeledkezni, akkor ezt is nyugodtan írd be előre a naptáradba, hogy minden X napon Y órakor felhívod őket.

4) Küldj nekik egy kézzel írt levelet vagy képeslapot! Ma már ritkán küldenek az emberek egymásnak kézzel írt üdvözlőlapokat. Pedig annyira jól tud esni, amikor Te kapsz egy képeslapot egy szerettedtől, nem igaz? Látod, mások is így vannak ezzel.

5) Adj nekik valamit, ami örömet okoz nekik! Ez lehet az imént említett képeslap, vagy egy olyan ajándék, amiről tudod, hogy szeretik, vagy amire már régóta vágynak. Pl. ha van rá lehetőség, akkor egy kis együtt töltött minőségi idő, ami lehet akár egy nagy beszélgetés egy tea mellett vagy séta közben, vagy akár egy közös filmnézés. Vagy adhatsz nekik egy olyan szívességet is, amely most nagy terhet venne le a vállukról. Vagy akár írhatsz nekik egy őszinte levelet, amelyben megköszönöd mindazt, amit tettek érted. Vagy készíthetsz nekik egy vicces stílusú elismerő oklevelet is. Vagy akár egy fotómontázst az örömteli közös pillanataitokról. Te tudod, hogy ők minek örülnének most a legjobban.

Összefoglalásként: ápoljuk a kapcsolatainkat és vigyázzunk rájuk. Vigyázzunk magunkra és vigyázzunk egymásra, hiszen mindannyiunkból csak egy van.

Nagy Anikó pszichológus

Az értünk mindent feláldozó jó barát

Június 02. – Úrnapja 
Olv.: Kiv 24,3-8; Zs 115; Zsid 9,11-15;  
Evangélium: Mk 14,12-16.22-26 

A távoli, világtól elzárt kis szigeten, ahol a gyógyíthatatlan leprásokat különítették el a társadalomtól, egy szerzetes szorgalmasan mosogatta, tisztogatta és kötözte be egy leprás férfi szörnyű sebeit. Miközben ezt a mocskos és veszélyes munkát végezte, vidáman mosolygott és dudorászott. Egyszer csak feltekintett és belenézett a szenvedő ember szemébe: „Mondja, hisz maga Istenben?” – kérdezte tőle. A leprás halkan ezt válaszolta: „Igen, most hiszek Istenben.”  

Milyen könnyen beleesik a modern ember abba a csapdába, hogy Isten létét bonyolult, az egyszerűbb emberek számára érthetetlen tudományos érvekkel bizonygassa, vagy éppen ilyen tudományos, megcáfolhatatlan érveket keressen magának azért, hogy hajlandó legyen elhinni, hogy Isten valóban létezik. Pedig Isten nem bonyolult, nehezen felismerhető módon közelít hozzánk, hanem nagyon is egyszerűen, érthetően, kézzel foghatóan. Nem is csoda, hogy a „túl bonyolult gondolkodású” emberek ritkábban és nehezebben jutnak el a hitre.  

Ha Isten távol maradt volna az embertől, az érthetetlenség, a végtelenség, a megközelíthetetlenség homályába burkolózva, akkor jogos lenne az a gyakran hangoztatott vélemény, hogy „Isten nem is létezik, hiszen nem láthatjuk, nem hallhatjuk Őt! Vagy ha létezik is, nem ismerhetjük meg, nem foghatjuk föl, nem tudhatunk semmi biztosat Róla.” Azonban a kereszténység Istene nagyon is közel jött az emberhez: valójában szó szerint „foghatóvá, sőt fogyaszthatóvá tette önmagát” az emberiség számára. A megtestesülésben felvette a mi emberi létünket, hasonlóvá vált hozzánk, azonosította önmagát velünk. Szeretetteli szavai érthetőek, vigasztalóak voltak a korabeli hallgatók számára, és ma is azok. Erőt adnak, utat mutatnak azoknak, akik életük nagy kérdéseire keresik a válaszokat. Tetteit látták, hallották, leírták az Ő követői és tanítványai. Ezek a tettek a szeretet nagy áldozatkészségét követelik meg ugyan tőlünk, de egyáltalán nem lehetetlen utánozni, követni őket. Az emberré lett Krisztusban Isten igenis érthető, fogható képet nyújtott Önmagáról, megismerhetővé, szerethetővé lett. Mielőtt pedig elbúcsúzott ettől a világtól, ránk akarta hagyni Önmagát, méghozzá olyan alakban, olyan formában, ami mindenki számára kézzelfogható, könnyen megérthető. Olyan szimbólumokat választott, amelyek az emberiség minden korában és kultúrájában ismerősek: a kenyér és a bor alapvető tápláléka volt és még ma is az a legtöbb nemzetnek a világon. Sokszor töprengtem azon, miért is ezt a két, annyira egyszerű, annyira mindennapi dolgot választotta Jézus, hogy értünk adott életét, Testét és Vérét megjelenítsék. Nem találtam más választ, mint azt, hogy éppen ezzel akarta kifejezni, mennyire közel akar lenni hozzánk. Ezzel akarta megmutatni, mennyire szükséges számunkra az Ő jelenléte. Sok minden nélkül meg tudunk lenni, de a legalapvetőbb táplálékok és folyadékok nélkül nem! Ha az általunk termelt vagy birtokolt dolgok legnagyobb része hirtelen eltűnne a világból, higgyük el, viszonylag könnyen túl tudnánk tenni magunkat rajtuk. Azonban a kenyér és a bor nem ezek közé tartozik.  

Jézus ennyire fontossá, ennyire nélkülözhetetlenné válik az egyes emberek életében! Kinek ne lenne szüksége arra, Akivé Jézus vált az emberiség számára? Kinek ne lenne szüksége egy szerető útitársra, aki jó példát mutat, jó tanácsokat ad a mindennapokban? Kinek ne lenne szüksége bűnbocsánatra? Olyan valakire, aki sokadszorra, hetvenszer hétszer is képes irgalmas lenni botlásaink, szeretetlenségeink iránt? Kinek ne lenne szüksége olyan barátra, aki mindent képes föláldozni érte, aki a végtelenségig kitart mellette? Kinek ne lenne szüksége segítségre olyan nehéz helyzetekben, amelyeknek megoldásához ő már egyedül kevés? Kinek ne lenne szüksége vigasztalásra a fájdalomban, szenvedésben? Ilyen szerető kapcsolatra mindenkinek szüksége van. Jézus ilyen baráttá, testvérré vált számunkra, a szeretet ilyen állandó jelévé. Az Eucharisztia pedig, Krisztus ünnepelt Teste és Vére a kenyérben és a borban ezt a vég nélkül szerető, mindent feláldozó jó barátot jeleníti meg számunkra, Aki ma is velünk van, akihez mindig fordulhatunk. Akarjuk megismerni, megfogni, fogyasztani Őt!  

Dr. Finta József atya