Isten gyermekeiként szeret és szorít magához minket
Május 26. – Szentháromságvasárnap
Olv.: MTörv 4,32-34.39-40; Zs 32; Róm 8,14-17;
Evangélium: Mt 28,16-20
Miki kiskorában megátalkodott rossz kölök volt. Rengeteget csintalankodott, mindenkinek csak bosszúságot okozott. A szülei tehetetlennek bizonyultak, így hát elhatározták, hogy elviszik egy közelben lakó, nagy hírű szent emberhez, hátha ő tud vele valamit kezdeni. Miki is hallott már sokat erről a szent emberről. Azt beszélték, hogy nagyon szigorú, aszkéta ember: sanyargatja a saját testét, alig eszik és iszik valamit és kerüli az embereket. Miki meglehetősen félt ettől a találkozástól, nem akart elmenni, de a szülei ezúttal hajthatatlanok voltak. Amikor beléptek a szent ember szűkös kis cellájába, és elmondták, miért jöttek, a valóban kissé ijesztő külsejű ember azt mondta a szülőknek: „Hagyjanak egyedül a fiúval egy negyedórára.” A szülők kimentek és Miki ott maradt a fura férfival. Megpróbált minél távolabbra húzódni tőle, meg volt róla győződve, hogy most valami rossz fog történni: a legjobb esetben is jókora verésben lesz része. Azonban nem ez történt. A szent ember odalépett Mikihez, rámosolygott, majd szorosan magához ölelte. Hosszú perceken át magához szorította erősen a fiút, akinek lassan megnyugodott a szíve. Először csak békét, nyugalmat érzett, majd megérezte a szent emberből áradó szeretetet is, és ez örömmel töltötte el. Miki aznap megértette, hogyan térnek meg az emberek. Hazatérve ő is egészen másképpen kezdett viselkedni. Sokkal nyugodtabb és szeretetteljesebb lett.
Amíg az emberek a kinyilatkoztatás hiányában csak a maguk feje után gondolták el az Istent vagy az isteneket, addig meglehetősen különböző istenképek jöttek létre. Voltak olyan népek, társadalmak, amelyek rendkívül hatalmasnak, erősnek, távolinak, megközelíthetetlennek, sőt félelmetesnek ábrázolták isteneiket. Úgy gondolták, hogy csak olyasvalaki érdemli meg az isten nevet, aki mérhetetlenül hatalmasabb és szentebb az embernél, s ennek megfelelően eléggé erőszakosan áll hozzá az emberhez, aki bűnös, kicsiny és esendő. Ezek a népek, kultúrák félelemmel tekintettek a rettenetes, ítélő istenekre, hatalmas áldozatokkal, sokszor emberáldozatokkal igyekeztek kivívni jóindulatukat vagy megnyerni bocsánatukat. Ilyen volt az ókori kelet legtöbb vallása. Más népek és kultúrák, mint például a klasszikus görög és római társadalmak inkább olyan isteneket láttak volna szívesen maguk körül, akik hozzájuk hasonló, nagyon is emberarcú személyek. Ezért hát valóban olyan isteneket képzeltek el, akik legföljebb annyiban különböztek az embertől, hogy halhatatlanok voltak és meg tudtak jelenni különböző alakokban. Ezentúl azonban egészen emberiek voltak, beleértve az emberi gyengeségek, hibák és bűnök megélését is. Nem voltak örökkévalók, hiszen valamikor, valahogyan megszülettek. Nem voltak mindentudók, hiszen egymást is sokszor megtévesztették, s az ember is be tudta csapni őket. Nem voltak végtelenül szentek és tökéletesek, hiszen ismerték a gyűlöletet, az irigységet, sokszor örömüket lelték a viszályban, háborúkban, hazudoztak és megcsalták hitvestársaikat. Bizony, túlságosan is hasonlítottak az emberhez, aki elgondolta őket.
Két véglet: a hatalmas és megközelíthetetlen, félelmetes Isten, aki ítélettel közelít az ember felé, vagy a nagyon is emberi, hozzánk hasonló Isten, akire azonban nehéz felnézni, akire nemigen lehet támaszkodni, hisz alig különbözik tőlünk. Kifejezik ezek az istenképek az emberiség keresését, vágyakozását az Isten felé, aki egyrészt végtelenül hatalmas, erős és szent kell, hogy legyen, de ugyanakkor mégis megközelíthető, nem elutasító az ember iránt, hanem valamiképp magunkhoz ölelhető. A Szentháromságos Isten, amikor Önmagát kinyilatkoztatja, csodálatos módon választ ad erre az örök istenkeresésre.
Az Atya, aki Örökkévaló, láthatatlan szellemi létező, aki nem szorítható bele egyetlen teremtményébe, de még az egész teremtett világba sem! Aki mindent és mindenkit végtelenül felülmúl, szent, mindenható és mindentudó, aki ismeri az ember szívének legrejtettebb zugát is. Igen, az Atya, aki jórészt már az ószövetségi zsidóságnak feltárta önmagát, megfelel azok várakozásának, vágyakozásának, akik egy hatalmas, mindenek fölött uralkodó, erős és tökéletes személyt akartak látni az Istenben, aki számára valóban semmi nem titok, aki mindig, mindenhol képes érvényt szerezni akaratának. Azonban a zsidó nép egyben távolinak, megközelíthetetlennek, félelmetesnek is vélte az Istent, Akivel nem lehet személyes közelségbe kerülnie a bűnös embernek úgy, hogy életben maradjon. Aki bünteti a hűtlenséget, kíméletlenül elpusztítja a gonoszt. Aki „lángok közül szól”, földrengés és harsonazengés közepette, akinek szavát rettegve hallgatja a nép, és nem mer a közelébe menni.
Isten azonban nem marad távoli és megközelíthetetlen: elküldi a Fiút, a második Személyt, aki emberré lesz, közénk jön, hogy látható, hallható, szerethető legyen. „Mindenben hasonlóvá lesz hozzánk, a bűnt kivéve.” Noha valóságos ember, mégsem hasonlatos a görög-római világ emberarcú isteneihez. Nem azonosul ugyanis az emberekkel a bűnben: távol áll tőle minden hamisság, rosszindulat, gyűlölet. Nem lehet megtéveszteni, isteni mindentudással és mindenhatósággal rendelkezik. Kiszolgáltatja ugyan magát a szenvedésnek és a halálnak, de legyőzi a halált és feltámad a sírból. Halhatatlannak, örökkévalónak bizonyul, aki emberré lett ugyan, de mégis az övé lett minden hatalom az égben és a földön. Emberi szavakkal szól, de isteni szavakat, amelyek épp ezért örök igazságok, és hirdetni kell őket a Föld minden nemzetének. Jézusban Isten szorosan magához öleli az embert: szent és hatalmas ugyan, de nem megközelíthetetlen és félelmetes. Akik az Isten személyes közelségére, szeretetére vágynak, nem kaphatnak hitelesebb és megnyugtatóbb választ az emberré lett Krisztus személyénél.
Jézus azonban nem maradt itt velünk a Földön emberi testében, hanem visszatért az Atya Országába. Ígérete, hogy velünk marad a világ végezetéig, ami a Szentlélek által valósult meg. A harmadik isteni Személy által, aki kiáradt az apostolokra és minden keresztényre. Ő megőrzi az életünkben a személyes közelséget Istennel: Ő állandóan emlékeztet rá bennünket – ha hagyjuk – hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk. Nem szolgái elsősorban, hanem gyermekei és örökösei. A Szentháromságos Isten tehát, a végtelenül hatalmas és szent, szorosan magához ölel bennünket és meg akarja osztani velünk örök, boldog életét! Ebben áll a keresztény hit újdonsága és teljessége. Isten úgy erős, hogy egyben gyengéd. Úgy igazságos, hogy egyben megbocsátó. Úgy szent, hogy egyben türelmes és megértő. Mindig bizalommal fordulhatunk hozzá segítségért, megbocsátásért, hiszen gyermekeiként szeret és szorít magához minket.
Dr. Finta József atya
Hozzád emelem lelkemet, Uram, Istenem! Benned bizakodom!
HOZZÁVALÓK 1 személyre:
A példabeszédbeli szolga tízezer talentummal tartozik urának. Ura azonban megkönyörül rajta, és elengedi ezt a felfoghatatlanul nagy adósságot. A szolga viszont már nem ennyire nagylelkű szolgatársa iránt, akinek százdénáros adósságot nem enged el. Az ember vére lázad. Hát hogy nem kap észbe ez az őrült szolga, miért nem fogja fel, hogy mitől szabadult meg, és hogy ehhez képest milyen pitiáner ügy lenne a száz dénár elengedése.