Merj kevésnek lenni!

– A maximalizmus felismerése és elengedése

Lehetséges-e elfogadni önmagamat úgy, hogy közben valakinek vagy valamiben kevésnek mutatkozom. Válhatnék-e kíváncsivá arra, hogy milyen kevésnek lenni? Megengedhetném-e magamnak ezt a nézőpontot is? Így milyen új dolgot tapasztalhatnék meg?

Olyan világban élünk, ahol az emberek többsége „trendi” próbál lenni. Nemcsak a megjelenésre gondolok, hanem a márkákra, az eszközökre, a szokásokra és akár a divatos nyaralóhelyekre. Mindezek tanítói a sztárok, akik olyan fokú arculattal bírnak – még ha az megrendezett is –, hogy egyszerűen a tökéletességet, az irányt és az erőt közvetítik. „Minden stimmel!” Közben a teljesítményalapú iskola szintén kemény elvárásokat ad át, ahogyan később a munka világa. Az előzőkkel nem lenne oly sok gond, ha számos szülő képes lenne a feltétel nélküli szeretetével a gyermekének a lelki egyensúlyát megőrizni, illetve felépíteni. Ez a képesség azonban számtalanszor hiányzik…

A maximalizmus hatalmas teherré és egyben szorongató faktorrá tud egyes emberek életében válni. Vannak, akik a kompromisszumot, mint lehetőséget, rossznak gondolják. Nehogy elutasítják, hanem erős vádlást éreznek ezzel kapcsolatosan. Természetesen nem minden fekete vagy fehér, de sokszor be kell azt látni, hogy engedni kell. Hagyni, hogy a dolgok a maguk valóságában működhessek. Mindenkinek megfelelni úgysem lehet.

Az emberek szerethetőbbek és érzelmileg követhetőbbek, ha a „hibáikat” felvállalják.
Létezhet ilyen? Véleményem szerint igen. Mindemellett azt gondolom, hogy aki néha sem képes „kevésnek lenni”, dolgoznia kell az önismeretén és az önbizalmán. Bármennyire félelmetesnek is tűnik, veszíteni tudni kell. Természetesen nem ez a cél, de a mindennapok forgatagában sok dolgon átmegy az ember – ha akarja, ha nem. A bukások, illetve a hibák nemcsak tanulóleckék, hanem segíthetnek alázatosabbá, szorgalmasabbá és felnőttebbé válni. Letisztázhatják továbbá az akaratot és kikristályosíthatják azt, ami valóban fontos az életben. Végül így válhatunk képessé számos elvárást elengedni, önmagunkat pedig olyannak bevállalni és szeretni, amilyenek vagyunk.

Mi van ezzel szemben a maximalistákkal?
Állandóan a hibákra fókuszálnak és elégedetlenek. Százszor „rágnak át” dolgokat, és mindenáron győzni akarnak. Így változtatják pokollá a környezetük életét vagy éppen válnak a legjobban kihasználható alkalmazottá/családtaggá.

A kemény, kitartó és produktív munka természetesen nagy érték, ahogyan a tökéletességre, illetve az igényességre való törekvés is. Ez azonban csak az élet egyik szervező ereje. A meghittség ugyanígy fontos, ha nem még előrébb való. Aki viszont nem hozza otthontól a határok rugalmas kezelését, az kevésbé fog tudni másokhoz kapcsolódni. Pont úgy, ahogyan önmagához sem tanulta meg – csak a teljesítményen keresztül.

Hibázni muszáj és néha kell is
Meg kell tudnom magamnak ezt a „luxust” engedni és felfedezni azt a mélyben húzódó félelmet, szégyent és megfelelést, amely sokszor a lazaságot megakadályozta. A „feszegetett” sikerorientáltság át tud különben kudarckerülésbe fordulni. Sőt, a barátok/család elvesztésén és az elszigetelődés fájdalmán sem érdemes meglepődni, ha valaki állandóan a diadalát „hajtja”.

A maximalizmus felismerése önmagában gyógyír, ahogyan az szintén sokat segíthet, ha az ember tudatosan lassít. Meg lehet a negatív gondolatokat is kérdőjelezni – a hibázással/hibáztatással kapcsolatosan. Például öt-tíz év múlva, ha visszanéznék, akkor számítana-e az adott szituáció? A legtöbb esetben nem. Az eddigi sikereim megünneplése ugyancsak adhatna új élményt. Van, akinek ez lehet(ne) az első lépés a komfortzónája elhagyásához.

Mi támogathat még?
Érdemes néhányszor önmagamtól megkérdeznem, hogy mivel hogyan vagyok. Tulajdonképpen mi a jó nekem? A válaszokat, amelyeknek egy része idővel „jön” csak meg, érdemes beépítenem, illetve tervként végigcsinálnom. Így lehet önmagam elfogadásában egyet előre – „belülre” – lépnem. Mi segíthet ezenfelül? Például az, ha egy pillanatra ránézek magamra „kevésként” vagy éppen „sok”-ként és elfogadom ezt is. Drasztikusan így tud csökkenni az ettől való félelmem. Az ugyancsak rengeteget adhat, ha a másik emberről való gondoskodásom előtt rákérdezek arra, hogy neki mi okozna örömet. Ekképpen nem „letudva” lesz a partnerem, hanem kis szerencsével meg fognak jelenni a pozitív érzelmek. A meghittség és a megjelenő kölcsönösség a legtöbb „lakatot” kinyitja.

„Amit tudok megteszek és hiszem, hogy ez elég.” (Joyce Meyer)

Van még egy kijelentés, amit végtelenül igaznak érzek, és egyben összefoglalja ezt a bejegyzést:
Nem attól leszek jó ember, ha tökéletes vagyok, hanem ha szeretek és szeretnek.

Bátran légy önmagad! Leginkább ott, ahol elfogadnak és inspirálnak!

Dr. Domján Mihály
pszichoterapeuta szakorvos

Ne elégedjünk meg kevesebbel!

Augusztus 04. – Évközi 18. vasárnap
Olv.: Kiv 16,2-4.12-15; Zs 77,3-54; Ef 4,17.20-24;
Evangélium: Jn 6,24-35 

Szüleik hirtelen halála miatt árván maradt egy testvérpár. Korábban is szegények voltak, de a szülők munkája, támogatása nélkül végképp nagy nyomorúságba jutottak. Mikor már napok óta egy falat étel sem jutott a szájukba, nagy bizalommal imádkozni kezdtek a segítő szenthez, Miklós püspökhöz, hogy ne hagyja őket cserben. Valamiképp segítsen rajtuk! Miklós meg is hallgatta a fohászkodásukat, s másnap megjelent a két fiútestvér viskójának kavicsos, köves udvarán. „Mit tehetek értetek?” – kérdezte. Azok így feleltek: „Tégy valami csodát, hogy megmeneküljünk az éhhaláltól és ettől a rettenetes szegénységtől!” Szent Miklós látta, hogy bizony indokolt a kérésük, ezért kinyújtotta ujját, rámutatott néhány nagyobb köre, amelyek ott hányódtak az udvaron, s azok abban a pillanatban arannyá változtak. Az egyik fiú azonnal térdre vetette magát, s lelkendezve elkezdte összekapkodni az arannyá vált köveket. A másik azonban nem követte a testvére példáját. Továbbra is állva maradt, s bizalommal nézett Miklós püspök szemébe. A szent csodálkozva kérdezte: „Te miért nem szeded össze a kincset? Neked nincs szükséged aranyra?” A fiú azonban megfontoltan válaszolt: „Amire igazából szükségem lenne, az a te ujjad!”   

Vajon észrevesszük-e a kisebb, kevésbé fontos ajándékok mellett azt is, amit Isten vagy az Ő egyháza valóban adni akar? Megelégszünk a kevesebbel, sőt azt követeljük, vagy elfogadjuk a többet, a nagyobbat, a boldogítóbbat? A tömeg királlyá akarja tenni Jézust, amikor jóllakatja őket a megszaporított kenyérrel és hallal. Miután Jézus ezt visszautasítja és elrejtőzik, az emberek nagy része nem indul el haza, hanem kitartóan keresi, a nyomában marad. Soha ennyien nem követték korábban a Mestert! Ő azonban nincs lenyűgözve ettől a nagyszerű „eredménytől”, mert nagyon is jól tudja, hogy mi bújik meg a háttérben: „Nem azért kerestetek, mert csodát láttatok, hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok!” Kissé fájdalmasan jegyzi meg ezt Jézus, utalva arra a veszélyre, ami mindig is a legnagyobbak és leggyakoribbak egyike volt az ember üdvössége szempontjából: az anyagiasságra. Rögtön hozzá is teszi, hogy ő valójában valami többet, értékesebbet szeretne és tudna adni nekik, ha elfogadnák: „Ne olyan eledelért fáradozzatok, ami megromlik, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre! Ezt az Emberfia adja nektek.” Az emberek azonban nem igazán akarják megérteni. „Milyen csodát tudsz tenni?” – kérdezgetik. Majd rögtön hozzá is teszik, hogy milyen csodára gondolnak ők, mit is várnak igazából ahhoz, hogy hajlandók legyenek hinni benne: „Atyáink mannát ettek a pusztában!” Vagyis a fáradság nélküli jóllakás, az ingyen jólét az, amit ők elsősorban várnának. Jézus azonban ennél sokkal többet akar adni: kielégíteni az ember minden vágyát, a legmélyebb boldogságvágyát, szeretetvágyát is. Erre utal, amikor olyan kenyérként mutatja be önmagát, amelyből táplálkozva soha többé nem éhezik meg az ember. Vagyis teljesen és maradandóan csillapítja minden vágyunkat. A tömeg nagy része azonban mégis megreked a kevesebbnél. Az örök üdvösség helyett az éppen aktuális, rövid távú testi vágy kielégítésénél. Nem sokat változott a többség mentalitása azóta sem. Legyen teli a hasunk, teli a zsebünk! Most épp ebből a betegségből gyógyuljunk ki, ne fájjon itt vagy ott, nyerjük el ezt vagy azt a kisebb, de most annyira csábítónak tűnő célt! Legtöbben ezt kérik, ezt várják Istentől, illetve attól, akit vagy amit annak tartanak. Az Olvasmányban is ezt a kicsinyességet, hálátlan szűklátókörűséget látjuk Izrael népe részéről, amikor megfeledkezve Isten korábbi, hatalmas tetteiről és még nagyszerűbb ígéreteiről, már az első kisebb megpróbáltatás hatására visszavágyakoznak Egyiptom húsos fazekai mellé.   

Ugyanígy az Egyháznak és képviselőinek is bőven kijut ezekből a kicsinyes elvárásokból. Sokan igénylik az egyházi oktatást, helyesebben az egyházak által fenntartott iskolák biztonságát, színvonalát, de felháborodnak, ha az ott tanítók valóban a keresztény hitre és erkölcsökre próbálják vezetni a diákokat. Sokan szinte erőszakosan követelik az egyház szociális segítségét a munkanélküliek, hajléktalanok, drogosok, alkoholisták vagy éppen a menekültek irányában, de ha ezeknek a bajoknak az erkölcsi okairól beszélünk, s meg merjük említeni, hogy emberekben van a hiba, hogy megtérésre lenne szükség, az már „illetéktelen beavatkozás a személyiségi jogokba”. A földi élet gazdagsága, kényelme az igen! No de mi az, hogy üdvösség, hogy örök élet? Rövidtávú elégedettség, gyorslejáratú öröm az igen! No de örök boldogság? Az olyan megfoghatatlan ….  

Márpedig Jézus és az Ő egyháza is elsősorban az örök élet örömhírét és az örök boldogság útját hirdeti. Ezt akarja és tudja adni azoknak, akik felismerik, mennyire szükségük van erre az ajándékra! Ne elégedjünk meg a kevesebbel, bátran merjük kérni és remélni Isten legnagyobb, legszükségesebb ajándékát, az üdvösséget! 

Dr. Finta József atya

Mindent Isten nagyobb dicsőségére

Loyolai Szent Ignác áldozópap, a jezsuita rend (Jézus Társasága) megalapítója, a Lelkigyakorlatok szerzője. Liturgikus emléknapja július 31.

Milyen ember volt Ignác és mit tanulhatunk tőle?
Egy bizalmas barátja ezekkel a szavakkal jellemezte: „Ignác atyánkban nagyszerű természet és átfogó szellem párosult egymással. Ezeknek az adottságoknak a birtokában, és Urunk kegyelmével minden erejét latba vetette, hogy nagy dolgokat vigyen végbe, és minden tette csupa tűz volt. Akár a Társaságot nézi az ember, amelyet alapított, akár a Lelkigyakorlatokat, úgy találja, hogy csupa életet árasztó szeretet, csupa lobogás, soha nem nyugvó buzgalom, állandó felhívás és ösztönzés a lelkek tettre kész megsegítésére. Nem látjátok, hogy háborúban állunk, hogy a csatatéren vagyunk? Isten szolgája nem lehet lusta.” Szent Ignácra semmi sem lehet jellemzőbb, mint életének, a Lelkigyakorlatok egész szellemének és a rendi szabályok fő irányvonalának rövid, de találó foglalata: Omnia ad maiorem Dei gloriam – Mindent Isten nagyobb dicsőségére.

Loyolai Szent Ignác személye és lelkisége nem csak a jezsuitáknak fontos. Az ignáci lelkiség nem korlátozódik szerzetesekre, hanem olyan utat mutat, ami világi keresztények számára is járható. Ez egy olyan lelkiség, amely nem akar elzárkózni a világ elől, hanem arra törekszik, hogy e világ forgatagában keresse és találja meg azt az Istent, akinek szeretete izzik minden valóság legmélyén. Jézus Krisztus barátaiként és társaiként indul a világba, Vele együttműködve dolgozik azon, hogy ez a világ mind jobban az Isten szíve szerinti és így mind emberibb világgá váljék az Isten dicsőségére.

„Az egyház olyan fia ő, akire valóban örömmel és jogos büszkeséggel emlékezhetünk… Ő tudta, hogyan kell engedelmeskedni, amikor felgyógyult sebéből, Isten hangja egyenesen szívében szólalt meg. Válaszolni tudott a Szentlélek ösztönzésére és általa megértette, milyen módon számolhatja fel korának bajait. Minden pillanatban engedelmes volt Szent Péter trónjához és arra vágyott, hogy alkalmas eszközt adjon Szent Péter utódainak kezébe az evangelizáció érdekében. Ezért hagyta örökül az engedelmességet, mely Társaságának egyik karizmatikus jegye. Loyolai Szent Ignác felhívást jelent a hűségre, nemcsak a Jézus Társasága tagjai számára.”
Szent II. János Pál pápa

„A Szent Ignác által kínált út arra irányul, hogy az ember rátaláljon a szabadságra: hogy tudjon szabadon azzá válni, akivé lennie kell; hogy szeressen, és elfogadja mások szeretetét; hogy jó döntéseket hozzon; s hogy megtapasztalja a teremtés szépségét és Isten szeretetének misztériumát.”
James Martin SJ

Mit tudnál tenni Isten nagyobb dicsőségére a mindennapjaidban, a szűkebb környezetedben?

Nem várt figyelmesség Jézustól

Július 28. – Évközi 17. vasárnap 
Olv.: 2Kir 4,42-44; Zs 144; Ef 4,1-6; 
Evangélium: Jn 6,1-15 

A már erősen idősödő, egyre betegebb ateista férfit rávette egy hívő barátja, hogy látogassa meg a plébánost és beszélgessen el vele. Azt remélte, hogy öreg korára, halála előtt talán megtér, és Isten helyet ad neki a boldog Mennyországban. Az idős férfi nagy nehezen rászánta magát és becsöngetett a plébániára. Amikor este találkozott hívő barátjával, sugárzó arccal mesélte neki: „Máris megfogott valami a ti vallásotokban! Újra el fogok menni oda, és igyekszem befogadni mindazt, amire a pap tanít.” A másik férfi örömmel, de csodálkozva kérdezte: „Mi az, ami ilyen rövid idő alatt ekkora hatással volt rád? Miféle bölcsességeket mondott neked az atya?” „Ó, valójában semmi különöset. De amikor beléptem az ajtón, akkor épp egy másik emberrel foglalkozott. Azonban amikor én odaköszöntem, rögtön felugrott, kedvesem hozzám sietett, betessékelt egy szobába és kényelmes hellyel kínált, s udvariasan elnézést kért, hogy még 10-15 percet várakoznom kell rá. Mindezt úgy, hogy előtte soha nem látott, és azt sem tudhatta, mit akarok tőle! Én már nagyon régen nem tapasztaltam senkitől ilyen önzetlen figyelmességet és udvariasságot. Ezzel máris megnyerte a bizalmamat.” – felelte az öreg.   

A lélek mélységei felé sokszor egészen egyszerű dolgokon keresztül visz az út. Az Isten szeretetének érintését legtöbbször az emberi szeretet tettein keresztül tapasztalhatjuk meg. Az evangélium elbeszélését hallgatva vajon észrevesszük-e, hogy Jézus itt valami olyasmit tesz, amire az emberek valójában nem számítottak. Nem kérték, nem várták Tőle, és eszébe sem jutott volna senkinek számon kérni, ha nem történik meg. A tömeg azért követte Jézust, mert Isten igéit akarta hallani Tőle. Lelki táplálékra vágyott, s természetesen ezt is megkapta Jézustól. A Mester azonban meghallja azt is, amit nem mondanak ki. Meglátja azt is, ami mellékesnek, jelentéktelennek tűnik. És segíteni akar ott és abban is, amikor és amiben nem várják tőle. Észreveszi, hogy az emberek éhesek. Elhagyatott helyen vannak, és nincs elég táplálékuk. A lelki igény mellett észreveszi a testi igényeket is, és magára veszi azoknak kielégítését is. Nem más ez, mint egy nem várt figyelmesség, amire ugyanakkor nagy szükség volt. Egyfajta udvarias gesztus, ami elmaradhatott volna, de mivel megtörtént, rendkívüli hatással volt az emberekre. Jézus megszaporítja az öt kenyeret és a két halat, jóllakatja a tömeget, s ezzel megmutatja, hogy valóban figyel rájuk, valóban fontosak neki azok, akik követik és hallgatják. Nem csupán az Ő saját célját tartja szem előtt, az evangélium hirdetését, ami persze szintén az emberek javát szolgálja. Ez a teljesen váratlan udvarias gesztus ráébreszti az embereket, hogy tényleg fontosak Jézusnak, hogy valóban önzetlenül szereti őket. Ezáltal sokkal nyitottabbá válnak mindarra, amit Jézus szeretne adni nekik. Jézus önzetlenségét az is mutatja, hogy nem fogadja el az emberek által felkínált viszonzást: tudniillik elutasítja azt, hogy királlyá tegyék. Amikor a politikában, választások közeledtével rendszeres eszközzé válik a rászorulók szavazatokért történő etetése-itatása, szinte hihetetlennek tűnik, hogy valaki ne a saját hatalmának, gazdagságának növelése érdekében tegyen ilyen gesztusokat. Érdekesnek és szokatlannak tűnhetett ez akkoriban is, hiszen a római császárok akkor már hosszú ideje hatalmaskodtak az embereken azáltal, hogy kielégítették a tömeg kenyér- és cirkuszéhségét.   

Vajon mi képesek vagyunk-e kilépni saját céljaink, elvárásaink világából az emberi kapcsolatainkban? Észre tudjuk-e venni, hogy milyen állapotban vannak azok, akikhez odalépünk? Hogy valójában mire is van szükségük amellett, amit esetleg mi akarunk adni nekik vagy éppen elvenni tőlük? Tudunk-e igazán önzetlenül figyelni rájuk, ahogyan azt Jézus tette? Ha igen, és ezt a tetteink is bizonyítják, akkor meg fogjuk tapasztalni, hogy az emberek nyitottabbá válnak arra, amit mi akarunk tenni velük és értük. Ha megtapasztalják emberi szeretetünket, akkor az Isteni szeretet áradása előtt is könnyebben kitárják a szívüket.  

Dr. Finta József atya